Albánia motoros szemmel

Vendégszerzőm Dóra és barátai kilenc motorral járták be Albániát. Élményeikről, tapasztalataikról az alábbi bejegyzésben mesél.

A járművek

Az előzmények

Sok országban jártunk már motorral. Nyugat felé Franciaország, észak felé Németország és Lengyelország volt a legtávolibb célpont, kelet felé Erdély mindig is a kedvenceink közé tartozott, de még a 90-es években egy ETZ 250 motorral megjártuk a bolgár tengerpartot is (na az volt az igazi kalandtúra). Délre ami közel van és nagyon szép az Szlovénia, de az örök klasszikus horvát tengerpart is megvolt párszor, habár a horvátok nagyon sokat változtak az utóbbi 15 évben és nem előnyükre…

Két éve Montenegróba szerveztünk motoros túrát, ami nagyon jól sikerült, és akkor merült fel Albánia gondolata először, de nem volt annyi időnk, hogy átmenjünk. Az ötlet, ami a férjemtől származik azóta is ott motoszkált a fejünkben, úgyhogy januárban eldöntöttük, hogy idén célirányosan Albániát járjuk meg motorral.

Az ismerősök reakciója:

„Normálisak vagytok? Nem féltek? Minek mentek oda?”

Ennek ellenére fél évvel ezelőtt elkezdtem információkat gyűjteni hova érdemes elmenni, mit érdemes megnézni. Vettünk egy Albánia útikönyvet és egy nagyon részletes térképet (freytag&berndt ), kerestem motoros leírásokat (ami nem nagyon volt, talán ez a mostani jó lesz hiánypótlásnak) , fórumokat olvastam és a GoogleMaps-on tervezgettem az útvonalakat. Az első ötlet az volt, hogy egy helyen lesz a szállásunk és csillagtúraszerűen járjuk be az országot, de az egyik motoros barátunk mondása alapján „ne menjünk kétszer ugyanazon az úton” végül minden nap más helyen szálltunk meg. Ez jó volt, mert sokkal több utat be tudtunk járni, negatívuma viszont a reggeli bepakolás és esti kipakolás minden nap. Aki még nem motorozott annak elmondanám, hogy motorral napi 500-600 km tehető meg, ha nem autópályázunk, mert enni, inni, pihenni többször meg kell állni. Viszont már az odafelé út is élvezetesebb, mint kocsival.

Olvastam erre egy jó példát :

„Ha autóval mész olyan, mintha egy filmet néznél a moziban, ha motorral az olyan, mintha te lennél ennek a filmnek a főszereplője…”

A motoros társaságunkban kérdezgettük kinek van kedve eljönni velünk, azt gondoltuk páran talán bevállalják. Aztán olyan nagy volt az érdeklődés és lelkesedés, hogy végül 9 motorral indultunk, zömében magasépítésű túramotorokkal (BMW GS).

Útvonal 1-3. nap

Úton Albánia felé

Nem volt cél egyhuzamban Albániáig elérni, ezért Mostarban töltöttünk egy éjszakát. Másnap végigrobogtunk Montenegrón és 4 óra körül végre átléptük az albán határt. Azért siettünk ennyire, mert még fel akartunk menni a Theth-i Nemzeti Parkba. Koplik határában kell egy körforgalomnál az útirány szerint balra fordulni. Elég jó minőségű út visz felfelé, csak egy kicsit keskeny, de van szalagkorlát és a kilátás gyönyörű. Egyszer csak elfogy az aszfalt, helyette köves és még keskenyebb út következik. Szerencsére itt van egy nagy terület, ahol le lehet parkolni, szebbnél szebb képeket csinálni a hegyekről. Mivel a köves út felől jöttek autók és kis turistabuszok páran bevállaltuk, hogy megnézzük, mi van arrafelé, de kb. 3-4 km-t tudtunk csak menni, mert elég veszélyesnek tűnt: nincs korlát, keskeny út nagy kövekkel, ha jöttek szembe nehéz volt félreállni. Így amikor volt egy nagyobb füves tér (egy síremlék mellett) visszafordultunk, de előtte még csináltunk pár fotót, mert itt talán még szebb volt a panoráma. Visszafelé le a hegyről már sietnünk kellett, hogy megkeressük a szállásunkat Shkodra-ban. Itt jegyzem meg, hogy ez a túra nem kulturális céllal és nem történelmi emlékek miatt szerveződött, így nem néztünk meg templomokat és ókori romvárosokat, mert ez nem fért volna bele a programba. Inkább több utat motoroztunk végig.

Felfelé a Theth-i úton

Theth Nemzeti Park

Theth Nemzeti Park fényképező hely

Theth Nemzeti Park, itt fordultunk vissza

Kalandok az Albán-Alpokban

Másnap reggel a hegyek felé vettük az irányt. Fushe Arrez-ig a főúton (SH5) haladtunk, majd lekanyarodtunk a Qafa e Malit hágónál (1284 m) az SH22 útra. Itt azért már elég változó volt az út minősége, volt hogy azt hittük el is fogyott, de pár 100 méter után ismét jól lehetett haladni. A gond csak az volt, hogy a szakadék szélén mentünk és nem volt szalagkorlát, így elég félelmetes volt a kanyarokban. Nagyon kellett figyelni az állatokra is. Mindenhol legelésző tehenek, kecskék, birkák voltak. Az utóbbi kettő megijedt a motorok hangjától és mindig az úttesten átrohanva próbáltak menekülni a nekünk logikátlan irányba… A teheneket nem nagyon érdekeltük, ők csak csodálkozva néztek ennyi motor láttán. A lakott helyeken gyerekek ugráltak elénk, valamilyen gyümölcsöt árulva tudatosan vagy szülői nyomásra. Az albánokról összességében elmondhatom, hogy nagyon pozitívan álltak a motorosokhoz, mindenhol integettek (nemcsak a gyerekek) sokszor lehúzódtak, hogy elférjünk a kocsijuk mellett. Viszont a KRESZ szabályokat nem nagyon tartják be (főleg a városokban), mindenki megy, ahogy tud és dudál. De azért odafigyelnek egymásra (egy balesetet sem láttunk). A piros lámpáknál gyakran van olajfolt az úton, ami ha a motoros leteszi a lábát elég veszélyes. Sötétben vigyázni kell a hiányzó csatorna- és aknafedőkre. De a legdurvább az autópályán szembe bicikliző kisöreg volt… :)

Visszatérve az SH22 úthoz minden probléma és nehézség ellenére a kilátás gyönyörű, a hegyek és a felduzzasztott folyó látványa leírhatatlan (rá lehet látni a Fierze-i gátnál felduzzasztott vízre).

Fierze-i felduzzasztott völgy

Barjam Curri-nál lehet elkanyarodni a Valbona nemzeti park felé. Nekünk sajnos nem volt rá időnk, mert az Albánia könyvben az szerepelt, hogy a Barjam Curri-Kukes út rossz minőségű ( 3-4 órát kell rá szánni ), és ezt még meg kellett tennünk a szállásig. Szerencsére ez az információ már elavult, nagyon szép új út (SH23) visz el Kukes-ig, a végén a város látványa a Gjallica heggyel pazar (itt van a fierzei felduzzasztás vége). Kukes főutcája viszont elég rossz állapotban van, majdnem földút minőségű. Kukes-től kipróbáltuk az autópályát a tengerpart felé, amit a térkép fizetős útnak jelölt, de nem az. Gyönyörű hegyek között kanyarog és nagyon jó minőségű, de itt is láttunk a leállósávban „legelésző” kecskét. Leérve a tengerparti útra megváltozik a helyzet: az út rossz minőségű, zsúfolt, sok a lakott terület, ahol meg lehetne menni ott rengeteg a sebességkorlátozás (mondjuk ezeket általában lazán értelmeztük).

Kukes fő földút

Kukes főutcája

A főváros

Beértünk Tiranába, de itt még rosszabb volt a helyzet: a 2X3 sávos út teljesen be volt állva, alig lehetett haladni. A belvárosba érve parkolót is nehezen találtunk ennyi motornak, végül a járdára álltunk fel, remélve hogy nem lesz büntetés érte (nem volt). Amit Tiranából tetszett az a Dajti-hegy, természetesen nem a felvonóval mentünk, hanem 2 keréken. Van egy sorompós bekötőút, ahol a kocsiknak fizetni kell, de tőlünk nem kértek semmit, aztán egy egyre rosszabb minőségű út visz felfelé egy Panoráma nevű étteremhez. Mi tovább is mentünk az étteremnél, pár 100 méter után megint volt egy sorompó, itt viszont egy fegyveres katona volt mögötte. Mi is meglepődtünk, de ő is a sok motor láttán. Rengeteg bunker van a hegyoldalban (a főváros felé fordulva), a kilátás itt is fantasztikus: egész Tiranát belátni. Az étterem is egész jó volt, valami híres étterem lehet, mert tele volt fényképekkel mindenféle politikus látogatásáról.

Tirana dugóban

Tirana motorosrendőrök

Bunkerek a Dajti-hegyen

Úton az Ohridi- (albánul Pogradeci-) tó felé

És akkor itt kezdődtek a megpróbáltatásaink: a Dajti-hegytől próbáltunk eljutni az Ohridi-tóhoz olyan úton, ami a térképen sárgával volt jelölve (tehát nem a fehér alsóbbrendű út ). Nagyon szép tájakon jártunk, de ötször kellet visszafordulnunk, mert elfogyott az út (ez az igazi Albánia :) ). A megoldás az volt, hogy visszamentünk Tiranába, újból átverekedtük magunkat a sok autón, és a főúton (SH3) jutottunk el Pogradec-ig. Sajnos emiatt elég későn értünk oda, de azért a koran halat megkóstoltuk.

Útvonal 4-6. nap

Ohridi-tó

Az „ezerablakos” városban és Vlora-ban

Másnap nem nagyon akartunk kockáztatni mellékutakkal, visszamentünk az SH3 úton Elbasan-ig, majd GPS alapján jutottunk el Berat-ba, az ezerablakos városba (a Világörökség része). Innen viszonylag hamar odaértünk a tengerparti szállásunkra Vlora-ba. A szállás a központtól délre az üdülő részben volt. A tengerparti út le van zárva, nagyot kell kerülni, a parton is rengeteg építkezés folyik, pár év múlva itt európai szintű tengerpart lesz.

Berat. Már látszik az óváros.

Berat

Berat újváros

Úton dél felé

Másnap volt a túránk csúcspontja: Vlore-Sarande tengerparti út ( Európa 10 legszebb motoros útvonala között szerepel). Hozzáteszem, hogy a GoogleMaps nagyon nem akarta megtervezni ezt a szakaszt, télen azt hittem azért, mert a Llogara-hágó le van zárva, de később sem volt hajlandó… Szerencsére nem hallgattunk rá. Először meg kell mászni a Llogara-hágót (1027 m), már itt is nagyon szép a táj, de a hágó után fantasztikus. Fent megálltunk kávézni, ha nincs felhő gyönyörű képeket lehet csinálni a tengerről. Aztán ahogy leértünk a tengerparthoz olyan látkép fogadott, hogy ha fényképen látom, nem a saját szememmel, azt hittem volna, hogy ez photoshop… Az út jó minőségű, elég kanyargós, de széles, talán itt találkoztunk a legtöbb motorossal egész Albániát beleértve. Sarande-ban kicsit sétáltunk, átnéztünk a szemünkkel Korfu szigetére (talán majd legközelebb az is belefér…).

Háttérben a Llogara-hágó

Itt már látszik a tenger

Ezek után elindultunk Gjirokaster felé, ami szintén a Világörökség része. Városnézés után az SH4 úton mentünk visszafelé. Itt is látszik, hogy ez egy turisták által látogatott rész, jó az út, lehet haladni. Rengeteg rendőrt láttunk az egész országban, egyszer mutatta az egyik, hogy lassabban menjünk, különben nem nagyon foglalkoztak velünk (kivéve egyet, aki nagyon örült nekünk, sípolt a sípjával, hogy figyeljünk rá és mutogatott a kezével, hogy húzzuk a gázt).

Megyünk haza

Az utolsó napunk Albániában már nem volt olyan élménydús. Vlore-ból kellett eljutnunk a határig (Hani i Hotit). Ahol nincs kiépítve autóút, ott lassan, sok kocsit kerülgetve lehet csak haladni, néhol borzalmasan rossz állapotú utakon (de sok helyen van útépítés, úgyhogy dolgoznak az ügyön). Azt gondolom, aki csak ezt látja Albániából, negatívumként fogja értékelni, pedig visszagondolva ez az ami igazán kalandos “feelinget” kölcsönöz. Lehet, hogy a hangulatom is hozzátett ahhoz, hogy nem élveztem annyira a visszautat, mert nagyon szomorú voltam, hogy el kell hagynunk ezt a gyönyörű országot.