Így valósult meg egy albán lány álma Magyarországon

Mostani interjúalanyom remek példa arra, mennyi közös van az albán és a magyar népben. A beszélgetésből kiderül, milyen volt az élet a kommunista Albániában, hogyan került egy albán kislány Magyarországra, mi volt az első magyar szó, amit megtanult, hogyan vált belőle zongoraművész, mit gondol rólunk magyarokról, és milyen a viszonya a túrógombóchoz.

Almira Emiri albán származású zongoraművésszel beszélgettem.

(Az interjú magyar nyelven készült, a szöveg a beszélgetés szó szerinti leirata.)

Hol születtél, mikor hagytad el Albániát, és milyen emlékeid vannak Albániáról?

Csupa jó emlékeim vannak Albániáról. Bár még a ’90-es évek előtt születtem, és nem annyira volt könnyű az ottani helyzet akkoriban, de mindenki boldog volt, hiába akkoriban nem volt semmink, de semmink sem. Én Tiranában születtem, de a családom már Fier-ben élt, akkoriban a pártvezetés elköltöztette az embereket ide-oda. Az én szüleimet Fier-be költöztette. A bátyám és én is Tiranában születtünk, anyukám úgy döntött, hogy Tiranában szeretne szülni az ő családja közelében, viszont az életünk Fier-ben volt 1994-ig, mert utána én egy évet voltam Tiranában, amikor visszaköltöztünk.

Csupa jó emlékem van, nagyon szép ország, de az élet akkoriban nem volt annyira egyszerű. Mert akinek a családja nem jó biográfiával rendelkezett – és ezt az államfő eldöntötte, hogy kinek volt jó biográfiája és kinek nem -, megnehezítette az életét az embereknek. Főleg az én szüleimnek, mert nekik nem sikerült jót felmutatni, és el lehet mondani, hogy nekik azért nem volt olyan egyszerű életük, mint nekünk manapság, hogy tudunk választani a játékok között, a számítógépek között, az ételek között. Akkoriban szinte csak kenyeret lehetett venni jegy nélkül, nekem még sorba is kellett állnom 2 éves korom óta, egyik éjjel nekem az anyukámmal, másik éjjel a bátyámnak. Akkoriban mi gyerekek úgy éltük ezt meg, hogy mindenki csinálja és ez így van rendjén, de mai fejjel visszagondolva ez nem annyira egyszerű egy bölcsődés korú gyereknek. Lehet mondani, hogy 1990-ig ilyen volt a rendszer, és ez egy szigorú rendszer volt. Ha egy rossz szót mondott az ember, akkor mindjárt börtönbe került, és félni kellett, hogy a szomszédok miket hallanak, és miket nem, de alapjában véve nekem nagyon szép emlékeim vannak Albániáról, az albán emberekről és az ottani életről. Én Fier-ben éltem, az egy kisváros, az emberek kedvesek, majdnem mindenki ismer mindenkit. Ott kezdtem a zenei tanulmányaimat egy magyar tanárnővel, így kerültem közelebb Magyarországhoz. Volt is egy magyar Biblia a kezemben akkoriban, és

gyorsan megtanultam az Isten szót, mert annyiszor volt benne, hogy ezt az egy szót tudtam, mielőtt Magyarországra mentem.

1995-ben érkeztem Magyarországra 12 évesen és úgy gondoltuk a legelején, hogy mivel a ’90-es években olyan nehézségekkel jött az állam az intézményekben, az oktatásban – ez egy globális gondolat volt akkoriban, nem csak az én szüleim részéről –, hogy aki tehette, külföldre küldte a gyerekét iskoláztatni. És jó sokan kint is maradtak, ahogy én is.

Egy évre jöttem Magyarországra. Székesfehérvárra érkeztem először, Bornemissza Larisa tanárnőhöz, aki orosz származású. Vele olyan jól sikerült az első év, hogy úgy döntöttem, nagyon szívesen maradnék még egy évet. Mi együtt nyertünk egyébként országos versenyt is, meg egyedül is nyertem nagy díjakat Magyarországon. 1997-ben meg végképp úgy döntöttünk, hogy jobb, ha külföldön maradok, mert Albániában polgárháború volt.

Az orosz koncertsorozaton készült kép (Fotó: András Mayer)

A zene iránti vonzalmad honnan jön? Volt a családban valaki, aki foglalkozott zenével vagy magadtól szerettél volna foglalkozni vele?

Egy-két művész van a családban, van klarinétművész, van operaénekes, de inkább mérnökök, építészek, gépészmérnökök vannak a családomban. Hajlam volt, mert anyukámról kiderült, hogy nagyon tehetséges, de inkább máshogy döntöttek a szülei, meg az akkori állam nem engedélyezte mindenkinek, hogy zenével foglalkozzon, mert hogy a párttagoknak volt egyszerűbb zenével foglalkozni, és elosztották mindenkinek, hogy milyen szakon mehet tovább. Anyukám mérnök lett végül, de művész lehetett volna, ha egy másik korszakban születik. Nálam teljesen magamtól érkezett ez a vágy, és én

mondtam 4 éves koromban, hogy én zongoraművész szeretnék lenni!

Szóval ezt én kitaláltam valahogy magamtól.

Az orosz koncert Budapesten
(Fotó: Shumy Csaba)

Köztudott, hogy minél kisebb korban kerül az ember új környezetbe, annál könnyebben tudja megszokni azt. Te 12 évesen mentél Magyarországra, Neked mennyire volt könnyű/nehéz megszokni egy idegen környezetet, mennyire gyorsan tudtál beilleszkedni?

Nagyon érdekes volt. Három napra érkeztem a szüleimmel, a harmadik naptól viszont egyedül maradtam, és az olyan volt, mintha mély vízbe ugrottam volna, mert nem értettem semmit. Mindenki beszélt németül és magyarul Székesfehérváron, én viszont olaszul, angolul, franciául és albánul beszéltem, és rá voltam kényszerülve, hogy megtanuljam a nyelvet. Nagyon nehéz volt az első hat hónap, hogy nem tudtam kommunikálni.

Nagyon szerettem az ottani iskolát, reggeltől ebédig egy általános iskolába jártam, ebédtől néha késő éjjelig a zeneiskolai részen voltam, ahol gyakoroltam is, mert hogy nem volt saját hangszerem, és tele volt a napom programokkal, hogy el tudjam magam foglalni. Nagyon szerettem. Székesfehérvár egy kis város – Magyarországon belül nagy város –, de olyan szempontból kicsi, hogy nem volt sok külföldi akkoriban, és kedvesek voltak az emberek, integettek az utcán. Az osztálytársaim nagyon sokat segítettek, akikkel azóta is nagyon jóban vagyok.

Hogy megtanuljam a nyelvet, minden nap egy-egy szót tanítottak nekem, a tanáraim nagyon-nagyon aranyosak voltak, és szigorúak voltak velem, követelték, hogy minden héten tanuljak meg egy-egy sort egy-egy versből, és ezáltal kényszerültem gyorsan és jól tanulni. Nem nézték el, hogy én külföldi vagyok, hanem elvárták, hogy vegyek részt aktívan mindenben, mint bárki más, ami, szerintem nagyon jó. Voltak azért nehézségeim, mert az ember, ha eljön egy másik országba, más kultúrába, másak az elvárások, más a nyelv, más a tanítási módszer, minden más, még az étel is, más a konyha, más az időjárás. Ez így sok volt egyben, de hat hónap után én már nagyon otthonosan mozogtam, és ez annak köszönhető, hogy az emberek mennyire segítettek, mennyire kedvesek voltak. Székesfehérvár nagyon aranyos város.

Az albán és a magyar nép között milyen hasonlóságokat látsz?

Mind a két nép izolált, mind a két nép végül is saját magával van szomszédságban. A nyelv egy szigetnyelv mind a két népnél, és ez valamennyire a mentalitást is befolyásolja. Nagyon érdekes mind a két nyelv, mindkettő nagyon gazdag. A magyar kultúrában fantasztikus, hogy mennyi művelt ember élt és él most is. Az emberek kedvesek ott is, itt is.

Mi a kedvenc magyar ételed?

Hú, ez olyan, mint ki a kedvenc zeneszerzőm? :) Nekem fontos a konyha, mert nagyon szeretek főzni, de olyan „szivárványos” a skála, hogy nagyon sok mindent tudnék mondani. Nagyon szeretem a túrógombócot. Nagyon-nagyon szeretem. :)

A gulyást, amit Magyarországon lehet kóstolni, azt is nagyon szeretem, külföldön az már teljesen más. Nagyon szeretem a kacsát. Magyarországon fantasztikus kacsa főzési módszerek vannak. Albániában Te is találkoztál vele, hogy kacsát nem nagyon szoktak enni, nincsen hagyománya. És a libamáj, az fantasztikus! Albániában nem keverjük az édeset a sóssal – ezt is észrevetted szerintem – (megerősítem, a szerk.), viszont azt nagyon szeretem, hogy itt a kacsa mellett lehet nagyon finom édeskés káposztasalátát vagy lekvárt fogyasztani.

Mi az, amit legjobban szeretsz Magyarországon, és mi az, ami zavar?

Amit nagyon szeretek, hogy én annyi mindent köszönhetek Magyarországnak. A tudást, a nevelést, a tanáraimat, a barátaimat, nagyon jó embereket sikerült találnom. Én itt nevelkedtem, itt fejlődtem, nekem a közönség itt adta a nagy tapsokat.

Aki én ma itt vagyok, nagyon sokat köszönhetek Magyarországnak.

Nagyon örülök, hogy megtanultam a nyelvet, nagyon örülök, hogy részese lehetek ennek a közegnek. Magyar állampolgár is vagyok, úgyhogy magyar-albán zongoraművész vagyok, és szeretem hirdetni az értékeket, amiket itt lehet találni, itt lehet kapni – szeretem ezt hirdetni külföldön is, mert ha nem beszélünk róla, akkor nem tudnak róla.

Ami zavar: most kezd szerintem nyitni, pont azért, mert ez egy zárt ország volt egyedülálló nyelvvel, pont ezért az emberek nagyon zárkózottak és pesszimisták, ez engem zavar. A mentalitás nálunk albánoknál nagyon nyitott, nagyon elfogadjuk egymást. Ha nálunk az van, hogy valakinek nem tetszik valami, akkor nem az az első mondtunk, hogy akkor el lehet innen menni. Én ezzel a mondattal nagyon sokszor találkozom, vagy direkt vagy indirekt módon, és szerintem – ha adhatok egy tanácsot – ezt az egy mondatot kellene törölni a mentalitásból! Mert ha valaki valamit professzionálisan szeretne kérni, akkor nem az az első mondat, hogy akkor el lehet innen menni. Ez egy szint, bármilyen területről beszélünk most, én csak általánosítva mondom, ez a mondat nem fejlődésre ad utat egymásnak. Mindegy, hogy milyen származású emberről vagy nyelvről beszélünk, alapgondolatnak ez engem zavar.

Kanyarodjunk a zenéhez, a munkádhoz. Mi az, amit legszívesebben játszol?

Nagyon sokat játszom romantikus műsorokat, romantikus zeneszerzőket. Nagyon szeretem Lisztet, Bartókot, Kodályt – Bartók és Kodály éppen nem romantikusak –, de nagyon szeretem a magyar zeneszerzőket. Éppen Albániában indítok egy, a magyar kultúrát népszerűsítő kis fesztivál- vagy koncertsorozatot Hungarissimo néven, ahol a magyar zeneszerzőket szeretném bemutatni. Nagyon örülök, hogy első kézből tanulhattam őket.

Amik leginkább vannak műsoron: rengeteg romantikus zeneszerző, rengeteg orosz romantikus és modern zeneszerző van, németek is gyakran találhatók műsoron, és akiket most preferálok, illetve próbálok mindegyik koncerten a közönség elé állítani azok a kortárs zeneszerzők, mind magyarok, mind külföldiek. Az fontos, hogy akik ma alkotnak, azokat be tudjuk mutatni. És fantasztikus művek vannak, és nem arra kell most gondolni, hogy kortárs zene, Úristen, már megint egy nem hallgatható zenét fogunk hallani, nem, hanem ezek nagyon is hallgathatóak, nagyon szépek. És nagyon érdekes együttműködni a zeneszerzőkkel, miközben ők most élnek, és így együtt dolgozni.

Az orosz koncert Budapesten
(Fotó: Shumy Csaba)

Van menedzsered vagy magad intézed a dolgaidat?

Per pillanat éppen menedzsment keresésben vagyok, hogy egy hozzám való menedzsmentet találjak. Addig viszont egyedül menedzselem magam, ami nagyon nehéz, mert közben gyakorolok, utazok, az életemet élem, és szervezek is. De hát

nekem mindig voltak különleges gondolataim, úgyhogy a saját kis fesztiválokat, kis koncertsorozatokat továbbra is fogom szervezni, mert ami a fejemben van, azt szeretném megvalósítani úgy, ahogy az én fejemben van.

Ez most elsősorban két fontos fesztiválról szól: az egyik a Hungarissimo Albániában, a másik az Isralb Fest szintén Albániában. Magyarországon folytatom ugyanúgy a koncertjeimet együttműködve a koncerttermekkel. Mindegyik koncertem most egyéni projektként működik.

Mely országokban szoktál leggyakrabban fellépni?

Magyarországon nagyon sokat vagyok, és Izraelben. Olaszországban nagyon sok fesztiválon vagyok, Olaszországban 9 éves korom óta koncertezem, az már egy ismert terület. Franciaországban, Csehországban, Németországban, Albániában. Ausztriában is nagyon sokat, ott jártam egyetemre.

Az orosz koncertsorozaton készült kép
(Fotó: Adrás Mayer)

Albániába mikor jössz legközelebb?

Remélem, hamarosan. Április-májustól kezdődnek a koncertek, és akkor már többet leszek ott.

Egy pár szót, ha mondanál a családodról. A férjed milyen nemzetiségű?

Ő német.

A gyermeketek mennyi idős most?

Ő most 10 hónapos. Nagyon aranyos, négy hetes kora óta repül velem ide-oda. Mindenhol más a babysitter, és minden nyelvhez alkalmazkodik, és mindent ért. Abszolút flexibilis, abszolút zeneszerető, alig tud mászni, de már a zongorára felmászik, és játszik magától, és néha nem hagy gyakorolni. :) Ami fontos nekem, hogy ő is tanuljon magyarul. Én albánul beszélek hozzá, a párom németül, és a babysitter akár Budapesten, akár Berlinben magyarul. Ő most ebben a három nyelvben nevelkedik.

A neved – Almira – jelent valamit? Nagyon sok albán névnek van jelentése, a tiédnek is?

Nálunk éppen ez lett a nevem, mert a két családi nevet összekombinálták. Albániában még nem találkoztam körülöttem lévő Almira-val. Az én nevem monogramokból lett összerakva, a mi családunkban van jelentősége. Később találkoztam Almira-val, illetve Handel első operája is Almira, a nagypapám nagy zeneszerető volt, és ez is szempont volt. A mir (mir/mirë = jó, a szerk.) benne van a családi névben és a keresztnévben is, ez fontos volt.

Van mottód, ami szerint éled az életedet?

Nem, nem igazán. Minden nap másképp alakul nálam, és nem tudok egy mottóhoz ragaszkodni, de az, hogy:

az élet szép, az egy fontos mottó. És hogy a szép dolgokra koncentráljunk, és a jó, pozitív élményekre építsünk. Ez egy fontos életfilozófia bármilyen helyzetben, bármilyen országban, bármilyen kultúrában.

Bartók Béla Nemzeti Koncertterem, Müpa

Élmény volt Almira-val beszélgetni. További sikereket kívánok neki!

Itt pedig kaphatunk egy kis ízelítőt Almira zongorajátékából:

Boris Pigovat: Nocturne
Egyik kedvenc kortárs zeneszerzőm, akivel sokat dolgozunk együtt. A technológiának köszönve online bármikor tudunk beszélgetni és a darabokat átbeszélni.

Sasha Argov: Cacha Stam
Isralb duoval éppen Győrben koncerteztünk, ahol több dalát is bemutattuk, amiket Sasha Argov komponált.

Igor Stravinskij

Kodály Zoltán: Meditation

Albán népzene, Paolo Marzocchi által komponált albán népdal

Megjegyzés a szerkesztő részéről: Maria Rafaeli magyar származású zongoraművész alapozta meg Fier-ben a zeneoktatást. Egy albán hegedűművésszel karöltve alapították a Fier-i zeneiskolát 1966-ban, ahol Almira is kezdte a tanulmányait. Maria-ra ma is szeretettel emlékeznek a város polgárai, tiszteletére emléktáblát állítottak.