Az ország, ahol nem utak, hanem bunkerek épültek

Ha Albánia kerül szóba, az egyik első gondolat, ami eszébe juthat az embernek az országgal kapcsolatban a bunkerek.

Ksamil 2005
(Forrás: saját kép)

Pontos adat nincs a számukkal kapcsolatban, úgy becsülik, hogy 750.000 volt belőlük a 28 748 km2-es országban. A BunkArt1 múzeumban található információ szerint a tervezett szám 221.143 volt, de “csak” 173.371 épült meg. Ezek az adatok azonban csak a rendszerváltás után előkerült töredékes dokumentumokból származnak. Mindenesetre bármelyik szám igaz, akkor is döbbenetesen sok egy Dunántúl nagyságú és lakosságszámú országban.

Enver Hoxha kommunista diktátor úgy hitte, bármelyik pillanatban megtámadhatják Albániát (jogosan vélhette, hiszen Albánia akkoriban pont az ő irányítása miatt a világ egyik “legszemtelenebb” országa volt, hasonlóan a mai Észak-Koreához), és így megvédheti .

A földrajzi sajátosságok (nagy hegyek, valamint kevés és rossz állapotban lévő utak) miatt az ország inkább a meglepetésszerű gerillaharcokra volt alkalmas, ami jól jött anno a ’40-es években az itteni partizánoknak az olasz és német megszállók ellen (a “partizan” szó a mai napig nem szitokszó, hiszen gyakorlatilag itt mindenki partizán volt akkoriban valamennyire, azaz küzdött a német-olasz kettős megszállás ellen, nem kellett ahhoz kommunistának lenni).

De miután később a SZU-val történt szakítás után már Kínával is megromlott a kapcsolat, a diktátor biztos akart lenni abban, hogy bármilyen potenciális támadás ellen meg tudja védeni országát, ezért elindította a bunkerizációs programot. A bunker program részben már akkor elkezdődött, amikor az ország kilépett a Varsói Szerződésből 1968-ban, a legintenzívebb periódus azonban 1975 és 1983 között volt.

Bunkerek képei a BunkArt1-ben
(Forrás: saját kép)

Az erre szakosodott betonüzemek mindenhol az év minden napján napi 24 órában gyártották a betonelemeket az egyszemélyes kis gombáktól az öt szintes földalatti erődítményig. A hadseregnek addig nem voltak civil mérnökei, de abban az időben bevonták őket is. A bunkerépítésekért felelős katonai mérnökök egyike azt mesélte, hogy az ő feladata volt, hogy gondoskodjon arról, hogy a bunkerek részelemeit legyártsák, a helyszínre szállítsák, és a helyszínen legyen annyi ember, akik majd összerakják. Ezért a helyi termelőszövetkezetekből „kölcsönözte”, azaz vezényelte a munkaerőt. Mivel kezdetben semmilyen tapasztalata nem volt, az egész munka leszervezése nagyon nehéz feladatnak bizonyult.

A munkát a hadsereg irányította, de jórészt a civil emberek végezték el. Az állami betonüzemek gyártották az elemeket. Egy munkás azt nyilatkozta, a gyárban három műszakban dolgoztak 8 órákat. Minden műszak más elemet gyártott, így senki sem ismerte az építmény teljes szerkezetét. Kínai segítséggel épült az Elbasan-i vasgyár, ahol a vasanyagot gyártották a bunkerekhez. Az elemeket az állami közlekedési vállalat szállította a helyszínre, és a helyiek rakták össze végzettségük alapján. A képzettséget nem igénylő részmunkákat a sorkatonaság végezte a helyi képzetlen civil emberekkel együtt.

Egy másik mérnök, aki a bunkerek felállításáért volt felelős azt mondta, napi 10 órát dolgozott minden egyes nap 8 éven keresztül. Amikor megkérdezték, hogy valaha is megkérdőjelezte-e a fenyegetést és a bunkerek szükségességét, azt válaszolta, hogy rendszeresen hamis légi riasztásokat kaptak, hogy így befolyásolják a gondolataikat. A légi riasztásoknak azonban sokszor lehetett valóságalapja is. Több idős, egykori vadászpilóta ismerősünk mesélte, hogy az akkori jugoszláv hadsereg rengetegszer követett el légtérsértést provokációs célból, ezeket a gépeket ők “kísérték ki” rendszeresen Albánia légteréből.

A nehezebb terepen könnyebb bunkerek épültek, mert oda csak a szamarak és emberek tudták felvinni az alkatrészeket, a legnehezebb elem 100 kg volt. A hegyekbe épült nagy parancsnoki bunkerek 70 különböző elemből álltak össze. Ott kellett összerakni őket vassal és helyben kevert betonnal. A munkát minden időjárási körülmények között csinálni kellett. A legnehezebb elemeket traktorokkal és szovjet Zil teherautókkal vitték a helyszínre, majd kézi erővel rakták össze. Jó időben négy bunkert tudott egy brigád egy nap alatt összerakni. Rossz időben viszont elhúzódott a munka, mert a traktornak kellett kihúzni a teherautót a sárból. Ahol még a kecske sem tudott elmenni, oda is bunkereket kellett építeni.

Gjipe
(Forrás: Ivók-Székely Zsanett)

A munkások darukat is használtak, hogy fölállítsák azokat a tengerparton, mezőkön és városi utcákon, ezek felállításakor a balesetvédelemmel nem nagyon törődtek, így évente 70-100 ember halt bele a bunkerépítésekbe, katonák és civilek egyaránt.

A gyerekeket 3 éves koruktól arra nevelték, hogy ébernek kell lenniük a belső és külső ellenséggel szemben, és a propaganda szlogenek folyamatosan hangsúlyozták a “gjithmonë gati”, azaz “mindig készen kell állni” propagandát. 12 éves korától minden albán gyerek kiképzést kapott a legközelebbi bunkerben, hogyan szorítsa vissza az ellenséget. Havonta kétszer civil hadgyakorlaton kellett részt venniük a családoknak, ami volt, hogy 3 napig tartott, és amelyben a felnőtt korú lakosság, nők és férfiak vettek részt, fegyvert kaptak, de töltényt nem. A fiatal úttörőket és a kommunista ifjúsági mozgalom tagjait kiképezték arra, hogyan védekezzenek a légi invázió ellen azáltal, hogy hegyes cövekeket rögzítsenek a fák tetejére, nehogy bejuthassanak a leszálló külföldi ejtőernyősök. A felnőtt férfi lakosság 20%-a hivatásos katona volt, és a GDP kb. 1/4-ét költötte az ország fegyverkezésre.

A bunkerek típusai

A Qendër Zjarri, azaz QZ bunker volt a leggyakoribb. Ez három részből állt: egy 3 m átmérőjű beton kupolából rajta egy lőréssel, egy üreges hengerből, ami a kupolát tartotta, és egy 60 cm-es külső falból. A henger és a külső fal közötti részt földdel töltötték meg. Sok helyen hármasával állították fel őket, és előregyártott betonalagúttal kötötték össze.

A QZ bunker tervrajza
(Forrás: wikipedia)

Bunker Tirana központjában, ami valaha a Blloku bejáratát őrizte
(Forrás: saját kép)

Amennyiben ezt a típust sziklás domboldalon vagy vízszintes talajon (lásd pl. a fentebbi kép) ásták el, úgy az “első védvonal” feleslegessé vált, így azt gyakran nem is építették meg. A fenti képen látható, hogy a rendszerváltás után turisztikai célból a bunkert körbeásták, az üreget üveglappal fedték le, valamint a kupolájának a legfelsőbb, vékony betonrétegét lefejtették a kupola felén.  Így látszik, hogy tömör vaslemez van a vékony betonréteg alatt. Ha a lőrésén benézünk, akkor látjuk, hogy a “gomba” réteges szerkezetű, nemcsak a vékony külső beton alatt van vastag vaslemez, hanem alatta beton, vaslemez, beton, vaslemez stb. több rétegben.

Ezt a típust egy katonai mérnök Josif Zagali tervezte, aki később a Védelmi Minisztérium főmérnöke lett. De Hoxha, mint sok más miniszterét és sok-sok minisztériumi vezetőt hamis vád alapján bebörtönözte 8 évre. Felesége megőrült, családját a barátok és ismerősök elkerülték, lánya pedig mellrákban halt meg. Zagali később azt mondta, hogy “fájdalmas és tragikus sors nemcsak nekem és a családomnak, hanem több ezer Albániában élő családnak, akik átélték Enver Hoxha diktatúráját.”

Hármas bunker, Porto Palermo 2005
(Forrás: saját kép)

A másik a parancsnoki Pikë Zjarri, azaz PZ bunkerek típusa. Ezek sokkal nagyobbak voltak, 8 méteres átmérőjű kupolával. Beton szeletekből álltak össze, melyek mindegyike 8-9 tonnát nyomott, így a kész bunker 350-400 tonnás volt.

A PZ bunker tervrajza
(Forrás: wikipedia)

Parancsnoki bunker újrahasznosítva büfének Mali i Robit-ban
(Forrás: saját kép)

És voltak a speciális, nagy földalatti alagutak stratégiai célokra, melyeket a legnagyobb titokban építettek. A mérnöki gárda nem láthatta a teljes építési folyamatot, havi váltásban cserélték őket helyszínről-helyszínre. Ismerőseinktől hallottuk, hogy pl. a BunkArt1-hez a munkásokat (a technikusokat és a mérnököket is!) úgy vitték, hogy Tirana központjában felvette őket a teherautó, bekötötték a szemüket, össze-vissza furikázták őket a városban és környékén, majd három hétre letették őket dolgozni a mostani BunkArt1-nél (ott volt a szállásuk és fogalmuk nem volt, hogy hol vannak). Három hét után ugyanúgy össze-vissza szállították őket bekötött szemmel, majd így értek vissza Tirana központjába, azaz haza, úgymond szabadságra. Mindannyian meg voltak győződve, hogy valahol nagyon messze Tiranától építettek egy bunkert.

Több ezer kilométeres alagutak vannak a hegyek belsejében, így egyes szakértők szerint Albánia a világon a második legtöbb katonai alagúttal rendelkező ország Észak-Korea után.

Forrás: Sirob Naiv

Forrás: Sirob Naiv

A bunker program erőteljes negatív hatással volt Albánia amúgy is gyenge gazdaságára, a büdzsé egynegyedét költötték katonai célokra.

A bunkerizáció röviddel Enver Hoxha halála után abbamaradt. A poszt-kommunista kormányoknak kevés információjuk van arról, hogyan is használták és pontosan mennyi épült. 2004-ben albán hivatalnokok felfedeztek 16 tonnányi elfeledett mustárgáz készletet és egyéb vegyi fegyvereket, az Egyesült Államok pedig 20 millió dollárt adott Albániának, hogy megsemmisítse azokat, ami meg is történt.

Bár a bunkereket eredeti céljukra sohasem használták élesben, utána azonban igen. A polgárháború alatt a Saranda-i lakosság egy része elfoglalta a bunkereket a város körül, hogy a kormányerők és lázadók közötti harcokban így vegyenek részt. Az 1999-es szerb-koszovói háborúban a határ menti albán falvakat a szerb tüzérség lövedékei többször eltalálták, így a lakók a bunkereket használták menedékként. Vagy a koszovói albán menekültek bújtak meg bennük, amíg a nemzetközi segélyszervezetek menekülttáborokba vitték őket pl. Kukës-ba.

Bunkerek Saranda partjainál
(Forrás: saját kép)

Az utóbbi években a bunkerek száma megfogyatkozott. A lakosság nagyon sokat robbantással és munkagépekkel bontott el, a kormány védte ugyan, mint köztulajdont, de a helyieket ez nem érdekelte. A tengerparton viszont a kormány bontotta el a katonaság segítségével, leselejtezett T 59-es tankokkal, mert veszélyessé váltak a turisták számára. Így ma már úgy tűnik, hogy a bunkerek elhelyezése mindenféle logika nélkül történt, de ez nem igaz, az akkori kanyargós, jórészt egysávos utak (sokszor hajtű-) kanyarjait,  az összes tengeri és szárazföldi határt, valamint a fontos stratégiai létesítményeket védték egy aránylag logikus rendszer szerint.

A megítélés vegyes: vannak, akik örülnek, hogy pusztulni látják őket, és vannak, akik megőriznék az utókornak, mert már annyira megszokták és az életük részévé vált. Voltak kezdeményezések, hogy a megmaradt bunkerek hogyan alakíthatók át pl. szálláshellyé, de hasznosították istállónak, raktárnak, büfének, tetováló szalonnak, de találunk bunkerből kialakított görög ortodox szentélyt is.

Büfék Bunec-ben az albán Riviérán 2007-ben
(Forrás: saját kép)

Forrás: saját kép, BunkArt1

Két nagy földalatti bunkert Tiranában pedig megnyitottak múzeumnak.

A Bunk’Art 1 bejárata
(Forrás: saját kép)

A Bunk’Art2 bejárata a háttérben és kijárata Tirana központjában
(Forrás: saját kép)

A néhány éve írt Bunkerek, hova tűntetek bejegyzésben található képeket több, mint 10 éve készítettük, az alábbi képek zömét az utóbbi években itt járt magyar turistáktól kaptam.

Találunk még jócskán elhagyatottan álló, jobb-rosszabb állapotban lévő gombákat mindenfelé.

A lakóházak és hotelek között is megférnek:

Durres-ben a szállodasoron a lakóházak között
(Forrás: Sima Ildikó)

Forrás: Sipos Edit

Forrás: Explore Albania

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Néhányat hasznosítottak különböző célokra.

Játszótérnek a Narta-lagúna közelében egy étterem kertjében:

Forrás: Nagy Baka Ividő

Kerítésbe építve:

Forrás: Sirob Naiv

Turistacsalogatónak:

Golem
(Forrás: saját kép)

Stranddísznek:

A Rodon-foknál a strandon
(Forrás: saját kép)

És használhatók raktárnak, istállónak vagy akár “ideiglenes pásztortanyának”, azaz esztenának is:

Forrás: Sirob Naiv

Tirana legnagyobb temetőjében is elfér. Ebben a temetőben volt eltemetve Apponyi Geraldine is, mielőtt áthelyezték a királyi család sírhelyébe
(Forrás: saját kép)

Ez pedig egy üzemanyagraktár volt, a hatalmas fémtartályt a rendszerváltás után feldarabolták és ellopták, csak a vasbeton tartószerkezet maradt.

Forrás: Sirob Naiv

A Gjadër városában található légibázist is a hegy gyomrába vájták, és egykoron úgy tervezték, hogy ellenálljon a légicsapásoknak, de szükség esetén a légierő innen felszállva is meg tudja védeni az országot. 1997. március 12-én a polgárháborúban helyiek megtámadták a bázist, és több épületet, köztük az irányítótornyot is lerombolták. Március 16-án a katonaság elhagyta a helyet. Forráshiány miatt nem újították fel, így 2000-ben végleg bezárták. A 600 méternyi alagútrendszerrel rendelkező objektumban főként a hatvanas évekből származó sugárhajtású repülők állomásoztak, többek között MiG-17-esek, a vietnami háború korszakából származó MiG-19-esek, valamint a MiG-21-es kínai másolatából, az F-7A-ból is akadt néhány darab.