Szia! :)

Gabi vagyok.

Albániában, Tiranában élünk.

Imádjuk! :)

 

Így indul Gabi és Tibi vendégbejegyzése, akik tavaly szeptemberben érkeztek Albániába letelepedés céljából. Mi, akik már 12 éve élünk itt azt látjuk, hogy az utóbbi időben egyre több magyar honfitársunk választja ezt az országot lakhelyéül rövidebb, de akár hosszabb időre is. Mindenkinél más okok, motivációk állnak a háttérben, itt most Gabi és Tibi történetét olvashatjátok.

 

Az első kérdés, ami el szokott hangzani, amikor valaki megtudja, hogy “Miért éppen Albánia”?

Nos, a történet nem itt kezdődik és nem most. Jóval a Covid előtt indult, amikor a legnagyobb közös szerelmünk a Páromnak és nekem az utazás lett. Itt ne hotelekre és kényelemre gondolj. Nem wellness sokcsillagos szállodák, és all inclusive ellátások voltak. Maximálisan low budget utak.

Aludtunk buszon Firenzébe menet éjszaka, hogy a reggel első napsugarainál minden turistát beelőzve elsőként mehessünk be a Pitti palotába. Éjszakáztunk Milano Lampugnano-ban, ami lássuk be egy budapesti nyócker csak olaszban. Sikerült London legcukibb hírességeinek művészlakásába szállást kapnunk, ahol egy gyomorrontás miatt reggelig rontottam a WC-t. Stresszeltünk reptereken – vagy odafelé menet a dugóban – buszállomásokon éjszaka vagy szakadó esőben. Olyankor mentünk Párizsba, amikor a híradások szerint lángolt a város a tüntetőktől….

Szóval nem a kényelmi, sokkal inkább a hátizsákos őrült utazók voltunk. Imádtuk, ha úgy tudjuk megoldani a dolgokat, hogy helyi sajátossággal. Rómába például nem vittünk és nem vettünk vizet, mert a város tele van ivókutakkal. Volt egy kulacsom, amiben vatikáni víz volt. :) Vagy hogy a legfinomabb spagettit egy kínai büfében ettük a Pantheon mögött, mert oda jártak a helyiek is.

Aztán jött a Covid, és egy egész világ kezdett ferde szemmel nézni a „csavargókra”. “Maradj otthon!” lett a követelmény. Félelem és reszketés, emberek kezdtek bizalmatlanul nézni egymásra.

Nem akartunk otthon maradni.

Elhúztunk családostól Horvátországba.

És tudod mit? Ahogy átléptük a határt (busszal, átszállókkal) rájöttünk, hogy a félelem csak odáig tart ameddig komolyan veszik. És Magyarország szeret félni. Ott komolyan veszik.

Horvátország fantasztikus volt. Elfelejthettük, hogy mi vesz minket körül.

Akkor kezdtük el komolyabban fontolgatni, hogy elköltözünk.

Éljünk máshol, más emberek, más felfogás, más gondolkodás között. Ott, ahol a napi pici örömöket megélik az emberek.

Van egy weboldal, ahol akár 50 EUR-ért is találhatsz házat.

Nézegetni kezdtük a térségeket.

Annyit tudtunk, hogy nem szeretjük a hideget és a sötétet, így északabbra biztosan nem szeretnénk menni. Ahogy kerestünk azt láttuk, hogy Horvátország szinte fullház…

Spanyol is…

Amikor Angliában voltunk, az egyetlen hely volt, ahol egy kukkot se értettem az angolból, szóval az is kilövődött.

Franciahon. Oh, gyönyörűszép, él kint ismerős, picit vartyogok is franciául, bár ezt egy francia se támasztaná alá. A Covid alatt viszont, aki nem volt beoltva az még buszra se szállhatott.

Németül nem tudunk, az is kíhúzott sok országot.

Otthon kezdtünk tömeggyilkosok és elítélt gonosztevők lenni, mert nem voltunk beoltva. Nem mehettünk strandra, nem ülhettünk be a legnagyobb nyárban egy fagyizó légkondicionált részébe… Olyan emberek küldtek el minket, akik ismertek sok éve, de erősebb volt az emberekben ébresztett mikrofasizmus, mint az ismeretség. Vagy barátság, vagy rokonság.

Vissza akartam menni Horvátországba.

Ott nem bántott senki, ott örültek nekünk.

Nálam már eldőlt, hogy a Földközi-tenger térségét szeretném, a horvátokat szeretném.

És ekkor jött a Párom, hogy meg kéne nézni Albániát!

Albániát? Mekkora hülyeség! Maffia van, meg nincs közbiztonság, meg elmaradott, meg nyomor, meg kommunizmus…. Nekem az túl Balkán. A Balkánról amúgy egyetlen élményem volt addig: Bulgária, ahol benyeltem valami fertőzést még gyerekkoromban és nem sok szép emlékem maradt.

Tibi erősködött, hogy azt mondták gyönyörű szép, és hogy fantasztikusak az albánok.

Szeretek neki hinni.
Hát jó. Lássuk azt az Albániát.

Az első adandó alkalommal – áprilisban – repülőre ültünk és kijöttünk négy napra.

Tudni kell, hogy április Albániában még nagyon nem strandidő. Szakadó szúrós eső, a partok környékén szél. Ilyen állapotában láttuk először. Nem, nem a legszebb arca volt.

Ahogy ereszkedett a repülő, az ablak túloldalán elkezdett oszladozni a felhőréteg és megláttam valami eszméletlen csodát. Akkora hegyeket amekkorákat ott a reptér körül elhinni is nehéz volt. Hósipkás csúcsok.

Aztán leszállsz és a megbeszéltek szerint vár egy albán (táblával, mint a a fontos embereket), aki bérbe ad nekünk majd egy autót.

Kifejezetten pici autót szerettünk volna. Mi twingósok vagyunk. Nem tudunk nagyot vezetni.

Tudod mit nem tudunk még vezetni? Automata váltós autót.

Na, amit kaptunk az egy kisebb anyahajó volt, automata váltóval.

Kis reklamáció következett – kiderült hogy azért hozta ezt, nem pedig amit kértünk mert ez jobb. Jót akart. :) A mateknál is összezavarodtunk. Az albánok bérlésnél nem megkezdett órákkal, hanem letöltöttekkel számolnak. Ha te hétfőtől-szerdáig bérelsz autót az itt 2 nap. Minden más helyen 3, plusz kaució, itt 2 nap és itt a kulcs. Emberünk el is tűnt a színről.

Egyszer csak ott álltunk egy űrhajónyi kocsival, automata váltóval, egy vadidegen országban ahol csak hallottuk, hogy félelmetes a közlekedés, de még sose próbáltuk, és bizony elkezdtünk izzadni.

Lett segítségünk.

Mellénk parkolt 2 albán lány egy pasival, a lányok pedig kivették az irányítást Párom kezéből, és cirka kettő percen belül irányba állították az autót, valamint közben tartottak egy gyorstalpaló oktatást arról, hogy kell az automata váltót bűvölni.

Úgyhogy el tudtuk hagyni a repteret és a parkolót.

Irány a forgalom.

Egy méhkas belseje.

Nem. Amikor arról beszélnek hogy az albánok fittyet hánynak a KRESZ-re, akkor nem túloznak.

Ha láttál már videót Kínáról, ahol a csúcsforgalomban 400 bringás megy keresztben kasul – na ugyanezt tessék elképzelni autóval. Úgy, hogy veled szemben rendőr irányít.

Itt szembesültünk egy másik jelenséggel.

Magyarként félsz a rendőrtől.

Meglátod és azon agyalsz, mi rosszat tehettél, mid nincs rendben, ha megállít, miért fog megbüntetni.

Tedd a kezed a szívedre, tudom, hogy így van.

Ott és akkor én is ezt éreztem.

Ekkor derült ki, hogy a rendőr itt segít! Tényleg segít.

Képzeld el a közlekedő autósokat, hogy ők a Napsugár csoport óvodásai, akik a homokozónál kaotikusan játszanak. Vannak szabályok de inkább az a lényeg hogy egymásra figyeljenek és vigyázzanak, mint hogy kinek milyen elsőbbsége van. A Rendőr az az óvónéni, aki néha összevonja a szemöldökét, de ha kell, orrot töröl, ha kell meg igazságot tesz Pistike meg Jucika közt, hogy kié a kislapát.

Napok teltek el, és igazi sokkot okozott hogy nem büntetni van a rendőr. Hogy itt segít.

Átevickéltünk a körforgalmon.

Gyorsan ki a másik végén. Akkor még behúzott nyakkal a rendőr mellett. És az első, tényleg a legelső kávézó parkolójában, ahol meg tudtunk állni megálltunk, hogy szó szerint megtöröljük kicsit gyöngyöző homlokunkat.

Eleredt az eső.

Bementünk hogy igyunk egy kávét.

Egy nagyobb kamasz srác volt a pultban.

Szóltunk neki, hogy kint innánk meg ha nem baj.

A srác szeme akkorára kerekedett mint a mangagyereké a pikacsuban, és döbbenten kérdezte, hogy:

– Miért? Hiszen esik???

– Igen, de dohányzunk.

A srác még értetlenebbül pislogott ránk. Nem szólalt meg, de az arcára volt írva, hogy És??? Letette a kávénkat egy asztalra, ablakot nyitott és oda ültetett minket.

Albániában bárhol dohányozhatsz. Ahol nem tilos. :)

Szerintem hosszú, hosszú…. Mint a csillagok háborúja elején a felirat, olyan hosszú ideje nem dohányoztunk zárt helyen. Aki dohányos és otthon a fagyban esőben, hőségben is kigyalogol, lépcsőt mászik csak egy rövid staubért az most pontosan tudja, hogy éreztük magunkat.

Aki nem dohányzik, annak elárulom, hogy mint a jó anyánk ölén.

Négy nap alatt Albániáról kiderült, hogy egyáltalán nem adja könnyen magát. Kicsit olyan ez, mint mikor megismersz egy borzalmasan vonzó, hihetetlenül izgalmas nőt, aki még kicsit kacérkodik is veled, de amikor azt hiszed, nyeregben vagy akkor mindig nemet mond. Amikor pedig feladnád, akkor szerelmet vall a legváratlanabb pillanatban.

Albánia, izgalmas, meseszép, és váratlan. Szereted a meglepetéseket? Hát Albánia minden nap egy meglepetés. Vagy az időjárás, vagy az utak, vagy az emberek okozzák.

 

Nyáron visszajöttünk, mert hogy otthon másról se tudtunk beszélni. Az albánok így, az albánok úgy. Amit róluk mondtak egyszerűen nem, hogy nem volt túlzás, de az igazság az, hogy nincs rájuk szó.

Sok helyen jártunk, és mindenhol van egy átlag temperamentuma az embereknek. Otthon ez többnyire a depresszió. Az olaszoknál a lendület, itt Albániában az emberek kicsit olyanok, mint a gyerekek. Barátkoznak veled, csak mert te vagy az új fiú a játszótéren, és hajtja őket a kíváncsiság. Hatalmas szívük van. Boldogok, ha adhatnak. Ahogy Betti (a szerk.) mondta egyszer, az albán akkor boldog, ha segít. Akkor is segít ha nem akarod. :) Mert ő attól boldog, hogy segít.

Itt, ahol most lakunk, nagyon sok pizzás, palacsintás, kifőzde kávézó van egymás mellett és ezekben nagyon sokféle ember megfordul. A gazdag, a szegény a fiatal az öreg, a vidéki, a városi…. Mind mind ugyanúgy beül, megissza a kis kávéját, elüldögél egy raki mellett.

Van itt még egy jelenség, ami eleinte furcsa volt, ma már – nem is tudom mi a jó szó erre – hozzászoktunk: a koldusok.

Az albán koldusok nem hajléktalanok. De ha azok lennének se lenne senki számára megoldás az, hogy mondjuk hajléktalan rácsot tesz a padokra, hogy ne feküdjenek rá. Az albán koldusnak az a szakmája, hogy koldul. A gyerekeknek is. Itt mifelénk mindennapos, hogy adnak nekik. Meghívják őket ebédelni, vesznek neki kávét, rakit, de mindig adnak nekik valamit. Vagy hülyéből van több itt Astir-ban, vagy nem tudom, de itt mindig adnak.

Mi is sokszor adunk. Jó érzés na.

A nyári Albánia majdnem teljesen más, mint az áprilisi.

Forróság, de Tiranában például folyton locsolnak.

Sok a zöld. Debrecenhez képest határozottan sok. Szomorú az a gondolat hogy itt Tiranában a városi park nagyobb, mint Debrecenben a Nagyerdő.

Vizek vannak mindenfelé. Források, tenger, tavak. Itt Tiranában van a városi tó, a Bovilla-tó, van 2 folyócska (egyik se Dunányi, de nem is baj), és van forrás.

Tirana teljesen megvett minket. Olyan elegy amivel eddig sose találkoztunk.

Egyszerre modern és urbánus, néhol futurisztikus és egyszerre olyan, mint gyerekkorodban otthon volt. A házak legtöbbje nem valami jó állapotú, de ugyanakkor műalkotások vannak a falakon. A házak gyakorlatilag festmények, a város pedig egy kiállítás.

Mindenki kezében a legújabb drága mobil, de akkor is szívesebben beszélgetnek személyesen.

Imádnak enni. Meg inni. Söröznek, boroznak, rakiznak, kávéznak bármikor, akárhányszor egy nap.

Azt hinnéd, teli van a város ezek után részegekkel. De az albánok nem rúgnak be. Berúgni és részegen randalírozni annyira nem elfogadott, hogy itt a mértéket mindenki tartja. Mindenki. Itt nincs Zero tolerancia az utakon sem. Amilyen vadnyugati szabályok szerint halad a közlekedés, az úgyis bárkit kijózanít. :)

Életre halálra dominóznak vagy sakkoznak a parkokban és kávézókban. Mindenhol hatalmas tévé van és ott vagy híreket mondanak, vagy foci van. És vérre menően fociznak. Most ment le itt a Big Brother. Nálunk, amikor a lányom született, akkor ment az első. Akkor még mi is szurkoltunk a szereplőknek.

Minden aggodalom nélkül összedobnak egy kis házi grill eszközt, meggyújtják és kukoricát sütögetnek a nyílt utcán a főváros közepén. A játszóterekről odafutnak a gyerekek sorba állni érte. Nincs közterület foglalási engedély, meg ANTSZ, meg APEH. Csak az öröm van a friss, forró, finom kukoricának.

Az, hogy hol áll meg a busz vagy merre megy olyan információ, amivel vagy születnek vagy apáról fiúra öröklődik. 9 hónap alatt is vannak még bennünk fehér foltok, pedig szinte mindenhová busszal járunk.

Tiranában ugyanis nem lehet parkolni.

Igen tudom, van olyan, aki látott már olyat aki mesélte, hogy de. De ha van is ilyen, nagyon nehéz. Találhatsz belvárosi parkolót ha beházasodsz egy helyi családba, vagy ha rendkívül szerencsés vagy. Vagy ha megsajnál egy albán, aki parkolóhelyek értékesítésével foglalkozik és bizonyos összegért biztosít neked.

Az igazság az, hogy ha már karingyoltál 40 percet, hogy egy gyűszűnyi helyet találj, nem is sok, amit kérni szoktak.

Az albánok hihetetlenül elfogadóak. Amikor muszlimokról hallasz otthon, akkor dzsihadista szakállas, fejlevágós őrültek jelennek meg a lelki szemeid előtt. De néha már a keresztényekről is ez a kép… Itt végtelen cukik a muszlimok/keresztények. És végtelen rugalmasak is. Templom és mecset egymás mellé épül, és éppen amilyen ünnep van, annak örül mindenki. Naponta van tűzijáték, mert még a szülinapokat is azzal ünneplik meg.

Szeretnek mindent személyesen intézni. Tiranában például nincs online checking. Élőben kell. Sokak szerint ez hiányosság, pedig valójában extra szolgáltatás. Gondoskodnak rólad, megkérdezi, hol szeretnél ülni és egymás mellé adják a jegyet. Személyesen kell intézni a hivatali dolgokat is. Pedig itt elég egyetlen fogaskerék, hogy megakadjon a folyamat, néha hónapokra. Bármi gondunk volt, azt láttuk, hogy arra törekednek hogy megoldják, vagy így, vagy úgy, de megoldják. Ha valami eltűnik, elakad, akkor viszont elszakadhat a cérna.

Láttuk hogy milyen amikor elszakad egy albánnál a cérna. Egyszer rém cuki, másodjára kulturált és kedves, harmadjára kiereszti a fenevadat. Ha sikerül elintézni ezzel a gondot, akkor visszajön a cuki.

Ha neked van igazad, viszont nyugodtan szembe szállhatsz a fenevaddal is, el szokták ismerni a tévedésüket. :)

Irányok. Albánia kicsit fordítva van bekötve. Oh, ha már bekötés, tanultam villanyszerelést, épületvillamossággal egész elboldogulok, itt nem mernék vezetékhez nyúlni, mert szerintem itt még az áram is visszafelé folyik.

Ha kimégy a piacra és megkérdezed hogy van-e mondjuk törölköző, akkor ha az árus elkezd szomorú arccal bólogatni, az nem azt jelenti, hogy sajnos van. Hanem, hogy nincs. Amikor nemet mondanak, akkor azt mondják hogy “jo”. És a papucsot úgy nevezik hogy “shapka”.

Amikor a postán fel akartunk adni egy borítékot, kicsit elbizonytalanodtunk, hogy hogy címezzük meg. Nem azért, mert még sose csináltunk ilyet, hanem mert úgy voltunk, hogy lehet, hogy azt is máshogy szokták.

A fehér, szűz borítékot beadtuk a postáskisasszonynak, hogy mutassa meg, hogy hova írjunk feladót, és hová címzettet. Az fordított kettőt rajta majd rábökött, majd megint fordított kettőt és visszaadta.

ÖÖÖÖ….. Tisztára mint az itt a piros, hol a piros játék.

Mutassa még egyszer.

Fordít, fordít, bök. Fordít, fordít, visszaad.

Itt már felnyihogtunk. Nem lettünk előrébb. :)

Végül megcímeztük, ahogy sikerült.

Nem is ért oda. :D

Nálunk itt Tiranában Astir-ban, ha kaját rendelnek a ház lakói leeresztenek egy szatyrot, és a futár beleteszi a rendelést.

Minden sarkon van borbély. A fiúk rendkívül ápoltak errefelé. A lányoknak hosszú, sötét haja van, a fiúknak borosta vagy szakáll, és szigorúan formára nyírt frizura. Amikor kijöttek a gyerekeim, nem kellett a homlokukra írni, hogy nem helyi pupákok, mert a kisfiam hosszú hajjal, a lányom meg rövid rózsaszín tincsekkel érkezett.

Párom hamar talált magának borbélyt, azóta ha oda megy, egy kisebb fajta buli kerekedik, viháncolnak, kibeszélik az élet dolgait, igazi kis feltöltődés ez olyankor. Engem viszont nem akart vállalni fodrász. Többnyire azért, mert nem tudnak angolul. Végül találtam egyet, bementem és közöltem, hogy pedig nekem ő fogja levágni a hajamat. Nem vitatkozott. :) Mondjuk angolul nem is tudott volna, de albánul se.

Szokták még emlegetni Albániával kapcsolatban hogy rengeteg a kóbor kutya és macska. Ez igaz, de én nem azt mondanám, hogy kóborak, hanem hogy közkutyák és közcicák. A helyiek ducira etetik őket, nincs olyan bolt vagy kajás, aki ki ne járna néha egy tál hamival nekik. Az egyik állatorvosi rendelő előtt konkrétan folyton teli kutyakajás tál van az utcán. A kutyusoknak megszokott helyeik vannak, néha ez az utca közepe, de mindenki tudja, hogy az az ő helyük, úgyhogy megkerülik. Autóval is.

 

Van itt egy tradicionális menza, ahol albán ételeket lehet enni. Nagyon jól főznek, néha hely is alig van. Sokszor eszünk ott. A hátsó ajtaja mellett szó szerint egy kis várat építettek egy kóbor cica mamának, aki ott babázott le, és akkora tál kajákkal etetik, hogy majd kipukkad. A kiscicók meg látványossággá váltak, a gyerekek megállnak megkukucskálni mikor jönnek az iskolából, hogy mennyit nőttek már.

Szóval Tirana ha nem mozdulunk is ki, minden percben történés, minden percben élet. És bár azt szoktam mondani, hogy Albánia nem szeret minket, mert ha mi elindulunk, hogy megnézzünk valami látványosságot, akkor az rendszerint nem sikerül, azért azt hozzá kell tenni, hogy így viszont olyanokat találunk helyette, ami legalább annyit ér.

Gjirokastra vára helyett láttunk egy gyalog alagutat ami a vár alatt fut, sose mentünk volna arra, ha nincs zárva a vár.

Brataj híres hídja helyett egy elfeledett, de majdnem olyan régi hidat találtunk. Divjake-ban sose láttunk flamingókat, de az oda és vissza vezető úton láttuk, hogy a vidéki albánok traktorral járnak a kávézóba.

Albánia nem azt fogja adni, amit vársz. Valami egészen mást, egészen máshogyan, de nem kérdés, hogy csodálatos lesz. Albánia és Tirana a legnagyobb kaland a világon.

Eddig tartott Gabiék ideköltözésének története. Teljesen egyetértünk azzal az állítással, hogy “Albánia nem adja könnyen magát”. Mi 18 éve ismerjük ezt a gyönyörű és ellentmondásos országot, akkor jártunk itt először turistaként, 2011 óta pedig itt is élünk. De mindig azt szoktuk mondani, hogy “Amit Albánia elvesz, azt Albánia visszaadja.”

 

(A képek a szerző felvételei.)