Négy éjszaka, három barát, két város, két tenger, egy nyaralás. Zsolt írta le az élményeket.
Tavaly augusztusban Szarajevóban élveztük épp a bosnyák vendégszeretetet, mikor Marcival beszélgetve jött az ötlet: meg kellene nézni Albániát, mert ha valami vad Balkán, akkor az az. Télen el is kezdtem az igényfelmérést, Tamás barátom hamar rákapott a témára és feltételeztük, sikerül két autónyi embert összeszednünk. Nem sikerült, hárman maradtunk, pedig a tavaszi indulást nyár elejére, majd nyár közepére csúsztattuk. Albánia nem egy divatos desztináció. AirBNB-n foglaltam szállást, 4 éjszaka, két városban, kitakarítottam és lengéscsillapítót cseréltettem Lisában, a Békakorollámban, elolvastunk rengeteg beszámolót és cikket az országról és belevágtunk.
Vasárnap este hatkor indultunk Szegedről, gondolva arra, hogy elcsípjük még nyitva a tiszaszigeti átkelőt, mivel egész hétvégén torlódásról számolt be a híradó a röszkei nagy határnál. Ez nagyjából be is jött, bár 10 percet itt is várnunk kellett. Újvidéknél felhajtottunk a pályára, s átadtam a volánt Tamásnak. Belgrádon keresztül Slavonski Samac-on át Montenegróba érkeztünk, ahol a határon jött az első kellemetlenség, a montenegrói oldalon: lejárt a nemzetközi zöldkártyája Lisának és ez nem tetszett a határőrnek… végül a kollégája közölte velem, hogy rizikós átengedni így, de ha akarunk, vehetünk neki kávét. Nem volt nálunk kéznél kisebb címlet, csak 50 euro, így ez egy drága határátkelés volt. Montenegro hegyei gyönyörűek, imádom a hegyi utakat és az éjszakai vezetést is, így ezt nagyon éltem, egész éjszaka haladtunk. A montenegrói-albán határ előtt tankoltunk egyet, ahol két dologra jöttem rá: 1.) nincs minden pisztolyban nyomásérzékelő szelep, 2.) remegnek a kezeim a fáradságtól. Marcin volt tehát a sor, ő hajózott be Albániába, miután az út előző szakaszain igyekezett kipihenni a szombat éjszakai legénybúcsút.
A határátkelő leginkább egy építkezési területhez hasonlított és kezdtük úgy érezni, hogy bejött az, amit Albániáról gondoltunk, talán tényleg a legmélyebb Balkánról van szó. (A határátkelőhely átépítés alatt van. – A szerk.) Az első nagy város amibe beértünk Shkoder volt. Lerobbant Mercik (ugye a nemzeti autójuk a Mercedes), kerékpárok, szamarak, lovaskocsik az úton, valami egész egyedi felfogással a KRESZ-ről. Itt jöttünk rá, hogy jól tesszük, ha nagyon hamar elfelejtjük azt, amit a kulturált közlekedésről gondolunk. Nem azért, mert ők veszélyesek és vadak, hanem mert ez az ország bebizonyítja, hogy szabályok nélkül is lehet figyelmesen és biztonságosan vezetni. Az index, az elsőbbségadás kötelező és a behajtani tilos tábla csak díszítési célt szolgál, lámpákat sehol, körforgalmat viszont még az “autópályán” is láthatunk, (ahogy 500 méterenként benzinkutat és a pályán visszafele haladó biciklist is).
Első szállásunk elvileg Durres-ben lett volna, ám hosszas telefonálgatás után végül a Durres alatti Golem-ben kötöttünk ki, ami egy afféle üdülőváros, már felépült és épp épülő, hatalmas, tengerparti szállodákkal és apartmanokkal. Egy ilyen apartmant foglaltunk el végül mi is, az ötödik, legmagasabb emeleten. Ez olyan szempontból frankó volt, hogy egy óriási teraszról szemlélhettük a tengert, az viszont kevésbé tetszett, hogy az előző héten lesérült bal térdemmel, a hirdetésben megjelölt lift hiánya miatt kínosan lassú volt a feljutás a lakásba.
Megérkeztünk tehát Golem-be, Albániába, 16 órás út után. Rövid csobbanás, majd egy kis szundítás után ismét bepattantunk az autóba és irány Durres. A tengerpart Golem-nél egyébként homokos, amely homokot a fürdőzők felkavarnak és a víz így tán még olyan szép sincs, mint a Balaton. A célnak azonban tökéletesen megfelelt, s előnyére legyen mondva, hogy lassan mélyül, így kisgyerekeseknek ideális lehet. Visszatérve Durres-re: kőkemény Balkán. Az emberek kedvesek és előzékenyek, a kaja jó, de kártyát sehol nem fogadnak el, a főutcán sok a lakatlan, félig leomlott, összepiszkított ház, a járdán pedig felszedték a (vélhetően fém) csatornafedeleket, a lyukakban szemét, még olyat is láttam, amibe én is beférnék és élére állított törött üvegek voltak beleállítva. Talán ez spoiler-nek számít, de itt meg kell hogy jegyezzem, az egész nyaralás alatt ez volt a legnagyobb trauma, ami ért, semmi más nem háborított fel ennyire. A vacsorával egybekötött városnézés után visszatértünk a szállásra és ezzel véget is ért az első napunk Albániában.
Kedd délelőtt Szkander bég várában kezdtünk. Ez afféle helyi Eger, meredek, macskaköves utak, vásárosokkal, valamint egy várral, aminek nagy részét újraépítették és egy múzeumot rendeztek be benne. Az 1982-ben nyílt múzeum egyik gyöngyszeme a kommunista idillt prezentáló ólomüveg ablak, aminek ugyan semmi köze a középkorhoz, de nekem nagyon tetszett.
Felfelé menet az első és egyetlen gebasz el is ért minket Lisával: a tankbetöltő pereme cserére szorul, elrohadt. Ez ismert hiba volt, azonban a szerelő szerint onnan nem ereszthetne a benzin… teli tank és az igazi kemény hegyi kaptatók azonban előállítottak egy olyan szituációt, hogy lassacskán csordogált a benzinünk a tanksapka fedél alól. Szerencsére semmi komoly következménye nem lett a dolognak, a hetekben viszem cserére, mielőtt még a boszniai hegyeket ismét megmásznám vele.
Kruja után megnéztük az albán fővárost, Tiranát. Tirana a legeurópaibb hely, ahol jártunk az országban, a körforgalmakban itt is az igényeknek megfelelő a sávok számossága, ám jelzőlámpák és angolul beszélő emberek is akadnak, sőt, még muszlim nőket is láttunk, ami se előtte, se utána nem volt jellemző, annak ellenére, hogy elvileg az államvallás az iszlám. Tiranában a főteret, az ott lévő mecsetet, egy érdekes ortodox templomot és egy jókora plázát néztünk meg. Bevallom, ilyen készületlenül nagyvárosba még nem mentem, de a pláza egyik kávézójában wi-fi forrást felfedezve a srácok elolvasták, ezzel olyan 40%-ban ki is maxoltuk a város látnivalóit.
Hazafele kerülő úton mentünk, hogy teljen az idő, gyönyörű hegyek között, ahol még olajfa is akadt… na meg dinnyeárus az út szélén. A szállásra visszaérve csobbantunk, majd jött a felismerés az apartmanban: nincs víz. Előző este a szállás alatti étteremben véletlenszerűen elment időnként az áram és hallottuk az aggregátorokat… így annyira nem lepett meg, hogy ilyen is előfordult, az azonban fájdalmasan érintett, hogy másnap reggelre se lett jobb a helyzet.
Szerencsére szerdán nekiindultunk délnek, víz és új kalandok után kutatva. Az Ardenica Monostornál kezdtünk, ahol egy nyelveket nem beszélő kedves csávó beinvitált az ortodox templomba. A komplexum többi része nem látogatható, az ódon freskók a templomban viszont nagyon érdekesek voltak.
Ezt követően igyekeztünk hamar lejutni a partra, célba vettük Vlora-t, mely egy kis öbölben fekvő város, ami azért fontos, mert a tengerpart láthatóan tisztább volt ezáltal, se hínár, se szemét, csak kavics, halak és kagylók. Csatornafedélből több, de nem elég volt itt már. Az út a tengerpart mellett vezet el közvetlen, a túloldalán éttermekkel, szállodákkal, itt is sok építés alatt álló apartmant láttunk. Miután egy olasz étteremben megebédeltünk, folytattuk utunkat, a változatosság kedvéért ismét fel, a hegyekbe.
Következő megállónk Dhermi beach volt, ami egy nagyon különleges kis hely. Dhermi egy hegyi falu, melyből lecsorogva a hegyoldalon egy hosszú és keskeny partszakaszra juthat az ember, ahol a tenger krisztálytiszta, nagykavicsos, gyorsan mélyülő. Engem ez a strand emlékeztetett a leginkább Horvátországra. Dhermi beach rendelkezik egy tengeri barlanggal is, eredetileg emiatt mentünk be, de szorított az idő, így sajnos kihagytuk. Ettől függetlenül mindhármunk el volt ámulva a hely szépségén, hangulatán.
A kiadós strandolás után meg se álltunk Sarande-ig, ahol az új szállásunkat ismét kis kavarodás után tudtuk elfoglalni, a helyiek gyatra angol tudása rendesen szivat, amikor olyan precíziós kommunikációról van szó, hogy hol helyezkedik el az apartman… de végül megtaláltuk, s ez a lényeg. A lakás vadonatúj volt, a lapos tévé még felszereletlenül dőlt neki a konzoljának, a szekrények és fiókok üresek, a plafonból csak égők lógtak… de legalább mindkét nap volt vizünk! Sőt, liftet is kaptunk, igaz, pont a negyediken nem állt meg, így felfele eggyel feljebb, lefele eggyel lejjebb tudunk ki-beszállni. :) Mélygarázsban kaptunk parkolóhelyet, s azt az ígéretet, hogy reggel hétkor már nyitva lesz a garázskapu.
Csütörtök reggel nyitva is volt, s neki is indultunk, nyakunkba vettük Dél-Albániát. Butrint-ban szemügyre vettük az UNESCO világörökség részét képző ókori római romegyüttest, ami az általam olvasott beszámolókkal ellentétben nem csak feltárt és a látogatók elé odadobott romok halmaza, hanem egy kellemes ösvényekkel, táblákkal, térképekkel ellátott park.
Itt felvettünk egy német stoppost, elvittük őt a Ksamil-ig, ahol ő tovább főtt a túraruhájában, mi pedig rohantunk be a kristálytiszta, aprókavicsos tengerbe, ahol az apró szigetek olyan közel vannak egymáshoz, hogy kényelmesen át lehet úszni egyikről a másikra. Fantasztikusan szép hely, jól kiépített, szolgáltatásokban gazdag, igazi horvát érzés, itt nyoma sincs a Balkánnak. Abban azért mindhárman megállapodtunk, hogy szívesen megnéznénk ezt a környezetet a temérdek ember nélkül… de így is jó volt, még egy magyar családdal is találkoztunk, az apuka odajött hozzánk beszélgetni, gondolom neki is jól esett a magyar szó.
Innen egy hasonlóan festői tájra vitt az utunk, a Kék-szem forráshoz, ami egy rendkívül népszerű turistaattrakció a jéghideg, tiszta, kék vizével, melyet erdő vesz körül. Marcival azt hittük, különcök leszünk, hogy bele is feküdtünk a forrásból eredő patakba, ám magánál a forrásnál, az 50 méter mély karsztlyuk fölött a bátrak bele is ugrottak a vízbe.
Rövid fagyi-kávé kombó után ismét Lisában találtuk magunkat, úton a Gjirokaster Museum felé, amit elkönyveltünk helyi Komáromnak. Ágyúkiállítást és egy tankot találtunk itt, na meg egy gyönyörűen épen maradt erődöt. Itt ismét összefutottunk egy magyar párral, sőt, a stopposunkat is viszont láttuk.
Pénteken a tervek szerint hét órakor indultunk volna haza, de a garázskaput kinyittatni és a kulcsot leadni csak háromnegyed nyolckor sikerült, így némi késéssel indultunk, ami nem is volt akkora gond, mint később rájöttünk, az általunk kinézett görög határátkelő ugyanis csak 9 órakor nyitott s még így is pörkölődtünk egy ideig a napon. Görögország autópályái szép tájakon mennek keresztül és jó minőségűek. Megálltunk egy ebédre az egyik lehajtó mellett, ahol megtudtam, hogy a burger önmagában a hamburgerhúst is jelenti… így hamburgerhúst ettünk cacikivel és olívás kenyérrel. A Macedónián való keresztülhaladás során rájöttünk, hogy semmit nem tudunk a macedónokról és semmit nem látunk néhány távoli hegyen kívül az országukból. Így értünk el a szerb határhoz, ahol én már otthon éreztem magam, jelentősen javult az amúgy elnyúzott, fáradt hangulatom is ezáltal.
Szerbiában már mindannyiunkat az hajtott, hogy hamarosan itt van Röszke, s végül éjfél körül el is értük. Innen Marcit kiraktuk Domaszéken, majd Tamást nálam, aki átült a saját autójába és Cserkeszőlőre vette az irányt, haza, én pedig egy életmentő görögdinnye vásárlást még megejtettem a Tesco-ban, mielőtt végül éjjel 3 órakor 12 órára kómába nem estem.
Összegzésként azt mondhatom, hogy mindhármunknak nagyon tetszett Albánia. Látnivalóban gazdag, érdekes ország amit bátran ajánlok a nyitott embereknek. Nyitottság azért szükséges, mert bármilyen érdekes is, egy vad balkáni országról van szó, ahol a szerpentineken véletlenszerű sorrendben bukkannak fel kecskék, bárányok, tehenek és lovak, valamint a városban sétálva a lábunk elé kell nézni. Az emberek kedvesek voltak, de nyelvet nem beszéltek, vagy csak valami minimálisan. Az árak hasonlatosak a magyar árakhoz, némileg olcsóbbak ebben-abban, például a cigaretta fele annyi, igaz, a minősége még a szerbnél is rosszabb. Nagyon hamar levontuk a konklúziót, hogy minél délebbre megyünk, annál igényesebb minden, de az árak nem nagyon változnak szerencsére. Ami fontos és általános információ, az az, hogy a bankkártyát felejtsük el, még a benzinkutaknál is, a legjobb a helyi valutát váltani (1 lek = 2,3 forint). Saranda városával szemben szabad szemmel is látható Korfu, ahová közlekednek repülőgépek, lehetséges beutazás Albánia déli részére ez is. (Főszezonban naponta háromszor közlekedik komp és szárnyashajó. – A szerk.) A benzinárak változóak, de nagyjából a magyar árakon vannak, mivel sok a kis magán kút, kifoghatunk olcsóbbat is, nem kell félni a holtankoljak.hu átlagától, ami az indulásunkkor 408 Ft volt (míg itthon 340 Ft-ért tankoltuk a benzin literjét). Összesen 2740 km-t tettünk meg, 6 literes átlag fogyasztással és a pályamatricák árával együtt (ezeket csak Görögországban, Macedóniában és Szerbiában kellett fizetnünk, Montenegróban és Albániában nem). 25.000 Ft-ra jöttünk ki fejenként. A szállás átlagosan 5.000 Ft/éjszaka volt, egy vacsoránk pedig 2000 Ft körül. Ezt az 5 napot én 80.000 Ft körül hoztam ki, de ehhez hozzáteszem, hogy nem szeretek nyaralás közben “olcsójánoskodni”.
Menjetek tehát Albániába, egy próbát mindenképp megér!
Tasnádi Zsolt, 2017. július
