Albánia szép és változatos ország. Már nem először hallom hivatásos- és hobbifényképészek szájából, hogy igazi „fotósparadicsom”. Az alábbi bejegyzésben az élmények ecsetelésén túl fantasztikus képekkel illusztrálja a szerző az itt eltöltött napjaikat. Íme, tehát Albánia, hobbifotós szemmel.

(A galériákra érdemes kattintani, és úgy végignézni a képeket.)

 

 

Lesajnáló, de legalábbis döbbent tekintetekkel találkozhat az Albániába készülő utazó, ha a szokásos “Hová utazol idén?” kérdésre az egyáltalán nem szokványos választ adja. Aggódó tekintettel fürkészik az ember arcát, mintha elment volna az esze, vagy legalábbis valamilyen polgárháború sújtotta afrikai országba készülne, hogy valamelyik milíciához csatlakozva tűnjön el örökre a civilizált világból. Mindez abból adódik, hogy az átlag magyarnak bizony vajmi kevés fogalma van erről az egykoron a világ elől elzárt országról, ezzel sokáig magam sem voltam másképp. Bűnözésről, szegénységről, koszról-szemétről beszélnek a legtöbben, ha szóba kerül ez az egyébként egyáltalán nem is olyan távoli kis ország, óva intenek az autótolvajoktól, szervkereskedőktől, akiknek biztosan áldozatává válik az egyszeri turista…

Jómagam évekkel ezelőtt többször is “átmerészkedtem” az országba montenegrói nyaralások alkalmával, és mivel a fent említett negatívumok közül csak a szeméttel találkoztam, ellenben kimondottan érdekesnek találtam, tudtam, hogy szeretnék valamikor visszatérni, hogy alaposabban bejárhassam az országot. Az Interneten fellehető információk hatására hobbifotós agyam kattogni kezdett: az ország rendkívül gazdag természeti látnivalókban, és az épített környezet is tartogat meglepetéseket (de még milyeneket! :) ), így nem maradt más hátra, mind három – szintén fotóbolond – barátomat meggyőzni az utazásról. Nem volt nehéz dolgom.

Rengeteg utánaolvasással, információkereséssel kezdődött az útvonal megtervezése, melyet leendő útitársaim teljes egészében rám bíztak. Nagy segítséget nyújtott az Index Fórumán található “Albánia – menni vagy nem menni?” című topik, itt bárki rengeteg hasznos információra lelhet, legyen szó akár a látnivalókról, útvonaltervekről, vagy épp az albán konyha kihagyhatatlan remekeiről. Hamar világossá vált számomra, hogy csak egy rohanós túra fér bele az egy hetesre tervezett körutazásba, a hegyvidék felfedezése terepjáró híján nem megvalósítható, így egy városnéző körutazást terveztem meg, némi fürdéssel színesítve a Jón-tengerben.

Az útitervünk a következőképp nézett ki:
Tirana-Berat-Gjirokaster-Kék-szem forrás-Ksamil-Kruje-Shkoder-Prcanj(MNE)-Mokra Gora(SRB)

Fényképezőgépekkel, egy rakás objektívvel és jó adag lelkesedéssel vágtunk neki egy szerdai este az útnak, leküzdve a pesti csúcsforgalmat és az M5-ösön útfelújítás miatt kialakult káoszt, hogy Szerbián, majd Koszovón áthaladva lépjünk be Albániába. A szerb autópálya hagy némi kívánnivalót maga után, de Nis után elhagyva azt, bizony még annak is visszasírtuk a minőségét. Ami itt következett, az minden, csak nem európai útminőség: kátyúk, nyomvályú, gödrök, bukkanók. Átlagsebességünk erősen visszaesett, helyenként második-harmadik sebességfokozatban kellett a gödröket kerülgetnem, az egyébként nemzetközi főútnak számító útvonalon. Hogy ennek, vagy pusztán a balszerencsének köszönhettük, máris megkezdődött a kaland: az egyik gumink (valószínűleg) szálszakadásos lett. A határon a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás befizetése után erősen rázó kormánnyal és balra húzó autóval léptünk át Koszovóba, ahol pár km megtétele után megállított a rendőr, hogy gyorshajtásra hivatkozva próbáljon némi kiegészítő jövedelemre szert tenni. Hogy a nyelvi nehézségek miatt, vagy pusztán sajnálatból-e, már sosem tudjuk meg, de végül elengedett minket büntetés nélkül. Ami ezután következett, arra egyikünk se számított: Koszovón végig kitűnő minőségű autópályán haladhattunk keresztül, egészen az albán határig.

 

1. nap: Érkezés Albániába, Tirana

Albániába érkezve rögtön ízelítőt is kaphattunk az országban uralkodó közlekedési morálról: egy, az AUTÓPÁLYÁN lévő benzinkútra SZEMBŐL hajtott be egy albán jómunkásember, hogy járműve szomját csillapítsa. Hogy hogyan, honnét, arra nem jöttünk rá, de az autópálya két oldalát elválasztó dupla szalagkorláton hosszasan sem fedeztünk fel hiányosságot. Vajon mennyit autózhatott így? A leállósávon érkezett, de akkor is. Európában máshol ilyet nem tudnék elképzelni. (Később rájöttünk, hogy az autópályát ők teljesen másképpen értelmezik, mint bárki más Európában, de erről majd később.)

 

Tirana: a működő káosz

Nekem volt már némi fogalmam az itteni közlekedési stílusról, útitársaim már a fentebb említett akción is elcsodálkoztak, Tiranába érkezve azonban egyenesen sokkolták őket a látottak. Még a rutinos, pesti forgalomban edződött sofőrnek is tágra nyílik a szeme az itteni autósok megmozdulásait látván: sávok gyakorlatilag nem léteznek, ahol valaha fel is volt festve, mára csak igen-igen halványan látszik, így mindenki megy, amerre akar. Látszólag több sávos úton van, aki középen autózik, többen ide-oda cikáznak, a belső sávban félreállni egy beszélgetésre teljesen normális dolog. Láttunk olyat is, hogy a háromsávos úton hatalmas küzdelem árán verekedte be magát a sofőr a külsőből a belső sávba, hogy aztán onnét forduljon jobbra. :) Bárki, bárhol félreáll vagy elindul indexelés nélkül . Aki esetleg szamárháton utazó albánokra számított, azt ki kell ábrándítsam. Évekkel ezelőtti itt jártamkor is szinte csak Mercedeseket láttam, becslésem szerint a járműpark 80%-át ez a típus adta. Mára ez valamelyest megváltozott: bár még mindig erős túlsúlyban van a csillagos márka, a 123-as “zőccséges” Mercitől kezdve a legújabb városi terepjárókig, de ma már szinte bármelyik gyártó autói jelen vannak az utakon, nem feltétlen az olcsóbb modellek! A közlekedés kaotikus, ugyanakkor ott tartózkodásunk alatt egyetlen koccanást sem láttunk, erre pedig egyszerű a magyarázat: mindenki nagyon odafigyel a másikra. Elsőre ugyan nem látszódik, hogy lenne bármiféle rendszer is a közlekedésben, de van. Aki gyorsabb/határozottabb, azé az elsőbbség! Nincs kiabálás, ökölrázás, veszekedés, szépen elengedik egymást, nincs száguldozás, mindenki türelmes. (Ez az időnként szerencsétlenkedő külföldinek is óriási előny, a budapesti forgalomban azonnal lincshangulat alakulna ki hasonló helyzetekben.)

 

A közlekedés okozta sokkhatást csak tovább fokozták a látottak: Tirana külvárosa cseppet sem bizalomgerjesztő, kosz, mocsok, borzalmas állapotú házak mindenütt, Indiáról készült dokumentumfilmekben látott állapotok, a belváros felé haladva aztán fokozatosan javul a helyzet. Érdekességek azért itt is akadnak: a kávézókkal, üzletekkel teli forgalmas utcán vajon miért feküdt egy ember az autók között? Senki sem foglalkozott vele, mi sem tettük. Az előre lefoglalt szállásunkat nem volt könnyű megtalálni, az egy sarokkal arrébb lévő kávézóban sem tudták megmondani, merre lehet. Mindegy is, végül megtaláltuk.

 

Egész Albániát egyfajta kettősség jellemzi: a romos épületek mellett modern, új építésű házak, de falakon gyakran kívül futó csövekkel és mindenfelé tekeredő vezetékekkel, a szemetes utcákon igényesen öltözött emberekkel. (Férfiember nem mehet el szó nélkül amellett, hogy az albán lányok feltűnően szépek és jól öltözöttek, az igényes öltözködés a középkorú hölgyekre egyaránt jellemző, érdekes, hogy az idősebb férfiak szinte mind sötét nadrágot viselnek inggel, mintha épp készülnének valahová. )

 

A szállodánkra is igaz ugyanez: ha csak a környezete alapján próbálnánk megítélni, bizony hatalmas hibát követnénk el, de beszéljenek inkább a képek:

 

 

 

A gyors becsekkolást követően rövidke városnéző sétára indultunk. A már említett kettősségre újabb példa: A belváros egészen más képet mutat, mint amivel először szembesül a városba érkező turista. Viszonylagos rend és tisztaság, a Szkander-bég tér kifejezetten tiszta, a téren lévő kormányzati épületek kimondottan impozáns látványt nyújtanak, így el is dőlt, hol fogunk esti fényeknél fotózni. A térről elsétáltunk a Piramishoz, amire szerintem az albánok sem túl büszkék, de pár fotót mindenképp akartunk készíteni az Enver Hodzsa mauzóleumának szánt, mára igencsak romos állapotban lévő betonépítményről.

 

Színes (a tarka lenne a helyes kifejezés) házak mindenütt, falakon kívül futó csövek, mindenen át-keresztül-fel-le-húzott kábelek, vezetékek, döbbenetes megoldások, elmondani, leírni lehetetlen, talán a képek valamelyest visszaadják.

 

Ezután siettünk vissza a szállásra az autóhoz, hiszen fontos küldetésünk volt: gumisműhelyt kellett találnunk. Az egyébként roppant csinos és kedves recepciós lányka nem tudott válaszolni arra a kérdésünkre, hogy merre találnánk egy gumisműhelyt, de arra sem, hogy merre van a legközelebbi bankautomata. (A későbbiekben is minden kérdésemre a “Sorry, I don’t know” volt a válasza.)

 

Tirana: Gomisteri I-II

Sebaj, feltaláljuk magunkat, ráadásul gumist találni Albániában rendkívül egyszerű, íme a recept: indulj el BÁRMERRE! Gumisműhely, autómosó, benzinkút ugyanis mint égen a csillag, annyi van, de tényleg. Kevéske autózás után találtunk is egyet, ahol igen segítőkésznek bizonyultak, bár akadt némi félreértés azzal kapcsolatban, mit is akarunk valójában. Azonnal átcserélték a kerekeket, a rossz kerék hátra került, pechünkre a másik oldalra, ugyanis a tulajdonosnak kézzel-lábbal történő magyarázás közben nem vettük észre, hogy az egyik alkalmazott már lekapta jobb hátsó kereket is, holott csak a bal oldaliakat kellett volna megcserélnie. Ennek később lesz jelentősége. Fizettünk, elköszöntünk, majd az út másik oldalán beálltunk egy másik gomisteri-hez, hogy a rossz kerék helyére a pótkereket tetessük fel vele. (Magunk is megtehettük volna, de egyszerűbb, gyorsabb, tisztább így-ráadásul nem dolgoznak túl drágán.) Ha valaki nem tudta volna követni, akkor segítek: a bal hátsó kerék előre került, a hibás pedig jobb hátra (nem tudtuk), bal hátra pedig a pótkerék. A hibás pedig a csomagtartóba, gondoltuk mi. Az már bizonyos, hogy igen szerény, pár szóból álló albán szókincsem igen fontos darabbal bővült első nap: gomisteri. Fogunk még vele találkozni! :)
A lényeg azonban, hogy a kormány már nem rángatott és a kocsi sem húzott el, irány a Dajti!

 

 

Tirana: Dajti

Tiranából mindenhonnét jól látszódik az 1613 m magas Dajti-hegy, ahová lanovkával mentünk fel. Tirana természetes teraszának is hívják, hiszen fentről remek kilátás nyílik a városra. Az időjárással nem volt szerencsénk, hirtelen olyan vihar kerekedett, hogy egy időre le is állították a felvonót. Szerencsére így is sikerült néhány képet lőnünk, mielőtt elfogyasztottuk volna jól megérdemelt ebédünket. Mind a négyen albán specialitást választottunk.

 

 

 

Albániában járva kötelező megkóstolni a helyi specialitásokat, senki sem fog csalódni! Az árak az itthon megszokottakhoz képest alacsonyak, az adagok nagyobbak. A saláták friss zöldségből, jellemzően kecskesajttal körítve érkeznek, hatalmas olívákkal. Mindenkinek minden ízlett, így nem maradt más, mint visszatérni a szállásunkra, hogy onnét indulva készítsük el az esti felvételeket.

 

 

 

A szállásra visszaérve kellemetlen meglepetés ért minket: még a délutáni Dajti-túra előtt az erkélyre kiteregetett ruháink a vihar következtében aláhullottak a koszba. Az ingem a szemközti ház klímájának tetején landolt, szerencse, hogy a két épület között csak centiméterek voltak, így sikerült kipecázni azt. Ehhez csak egy partvisnyélre, egy hosszú drótra és egy fogasból hajtogatott kampóra volt szükségünk. :) A műveletünk pont egy biztonsági kamera célkeresztjébe esett, csak reménykedhetünk, hogy nem kerültünk fel a Youtube-ra, albán fiataloknak vicces perceket szerezve az akciónkkal. A másik lehullott ruhadarabért szerencsére a szemközti ház udvaráról be lehetett mászni, amit a szállodánk recepciósának határozott “oda lehetetlen bejutni” állítása ellenére kíséreltem meg. Még jó, hogy nem hittem neki! A sikeres ruhamentő-akció után nekivágtunk az esti, “kékórás” fotózásnak. A Szkander bég téren egy kutya is csatlakozott hozzánk, egy darabig kísérgetett is minket, aztán látván, hogy nem számíthat tőlünk túl sokra, csalódottan elkullogott.

 

 

2. nap: Berat

Másnap reggel egy kiadós reggeli után búcsút intettünk a kábelek városának, hogy utunkat az “ezer ablak városa”, azaz Berat felé vegyük. Elbasan irányába az autópálya helyett az SH3-as utat választottuk, jó döntésnek bizonyult: a kanyarokkal tűzdelt, ugyanakkor kimondottan jó minőségű hegyi úton érdekes formájú hegyek és sziklaképződmények adták a fotótémát. Elbasan látogatása kimaradt, leszavaztuk, majd legközelebb. Beratot a Rrogozhine-Lushnja útvonalon értük el, még valahol Rrogozhine előtt találkozhattunk egy példával arra, hogyan lehet küzdeni a munkanélküliség ellen: egy újonnan épült körforgalomban a (táblával jelzett) berati kihajtó után rögtön egy srác ugrott elénk, hogy figyelmeztessen, az út még nem készült el, ne arra menjünk. Csak azért ücsörgött ott, hogy a táblák által megtévesztett autósokat visszaterelje a helyes irányba. Utólag is köszönjük neki! :)

 

A szállásunk, azaz a Hotel Klea lefoglalásakor próbáltam kideríteni, melyik utcán lehet felhajtani a várba a legegyszerűbben, online térképeket és Google Earth-öt böngészve sem sokra jutottam, ennek meg is lett a kellemetlen következménye: a csúszós kövekből kirakott úton az alacsony építésű autóban nem maradhattak utasok, így ők kénytelenek voltak felsétálni, utólag is elismerésem a közel 40 C fokban véghez vitt hőstettükhöz! Később persze kiderült, hogy van teljesen jól autózható út is a hegytetőre, ennyit a navigáció(k)ról.

A szállásról csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni, családi vállalkozás, ahol a tulajdonos fia a hordár/pincér/mindenes, a felesége a szakács. Szó szerint körülugráltak minket, bárkinek leckét adhatnának vendégszeretetből. Rendkívül igényes hotel, ennek részletezése helyett inkább a képeket ajánlanám.

 

 

Mielőtt nyakunkba vettük volna a várost, úgy döntöttünk, megkóstoljuk a többek által is ajánlott joghurtban sült bárányt. Nem bántuk meg, ahogyan következő választásunkat, a byreket sem. A hőségre való tekintettel úgy döntöttünk, igénybe vesszük a “taxis” szolgáltatást, ami alatt azt kell érteni, hogy a tulajdonos bátyja vitt le minket az ütött-kopott egyterűjével, meglehetősen olcsón. Érdekes módon ő is az óváros lekövezett utcáját választotta a kicsit hosszabb, de lényegesen kényelmesebb aszfaltúttal szemben.

 

 

Berat lenyűgöző, hobbifotós nem is kívánhatna ennél szebb fekvésű városkát. Talán útitársaim nevében is nyilatkozhatok, amikor azt mondom, ez lett az abszolút favorit, leszámítva a természeti látnivalókat. Az albánok is tisztában lehetnek a hely jelentőségével, ugyanis kivételesen tiszta és rendezett a környezet, a többi településre jellemző szemetelésnek itt nyomát sem láttuk.

 

 

Egy hirtelen a nyakunkba zúduló zápor kergetett be minket egy kapualjba, az Osum folyó túlpartján, Goricában. Itt sikerült egy jót beszélgetnem egy helyi sráccal, aki kitűnően beszélt angolul. Érdeklődött Budapest felől, elmondása szerint az átlag albán nem engedheti meg magának az utazgatást, külföldre szinte csak vendégmunkásként, de egyébként országon belül is ritkán utaznak. Némi meglepettséget véltem felfedezni a hangjában, utunk során ezzel többször is szembesültem, a legtöbben mintha nem is értenék, miért utazunk ilyen messzire? Míg az eső elálltára vártunk, tanultam néhány új szót is tőle. Észre sem vettük, hogy egy templom kertjének a bejáratába húzódtunk be. Egy öregúr invitálására így hát meglátogattuk a Szent Tamás templomot, ahol idegenvezetést is kaptunk egy helyi fiataltól. Megtudtuk tőle, hogy míg Berat 80% muszlim, a folyó túloldalán lévő Gorica, ahol éppen állunk 70%-ban ortodox, konfliktus közöttük sosem volt.

 

Az esti órákra Berat is felélénkült, a sétányt és a két városrészt összekötő hidat emberek sokasága lepte el, ez szerencsére nem zavart minket a kötelező esti képek elkészítésében. A várban lévő szállásunkra a már bevált taxinkat vettük igénybe, a két fuvarért mindösszesen 800 LEK-et kellett fizetnünk. Egy gyors vacsorát követően még tettünk egy állványos-fotós körsétát a várban.

Jómagam hajnalban keltem, mert mindenképpen szerettem volna megörökíteni a berati napfelkeltét, mindenki maga döntse el a képek alapján, megérte-e. Szerintem igen!

 

Szállásadónk bőséges reggelivel látott el bennünket, pirítós szilva- és fügelekvárral, omlett, remek sonkával és az elmaradhatatlan kecskesajttal. Mivel várt minket Gjirokastra, így nem volt más hátra, mint elköszönni tőlük, és autóba ülni. Megpróbáltuk a lehetetlent: Velabisht és Sinje érintésével érni el Gjirokaster. Egészen Sinjéig jutottunk, onnantól egy darabig földúton autóztunk, majd amikor az normál személyautóval járhatatlanná lett egy ponton túl, visszafordultunk. A kitérőt egyáltalán nem bántuk, sőt! Egyrészt Berat szélén láthattunk egy olyan piacot, amelyet szavakkal leírni nem lehet, talán Afrika legfejletlenebb részeiről készült dokumentumfilmekben láthatunk hasonlót: az emberek a földön, a koszban, mocsokban próbálják portékájukat értékesíteni. Ruházat, műszaki cikkek, minden, mi szem-szájnak ingere… vagy inkább nem. Másrészt erről a részről látható legjobban a Shpirag-hegyen kövekből kirakott, “ENVER”-ből “NEVER”-ré alakított felirat. Mint albán ismerősömtől megtudtam, ezt anno kommunista vasárnap keretében kellett “önként” megépíteniük az embereknek. (Igen, kommunista vasárnap, ugyanis a munkahét hat napos volt Albániában.) A kommunista rendszer összeomlása után néhányan – ezúttal valóban önként – felcserélték a kezdőbetűket, mintegy üzenetként. A harmadik dolog, ami miatt megérte a kitérő, az az utunkat álló mindenféle állatok sokasága volt: tehéncsorda, juhnyáj, pulykák… ebben az országban ez nem ritka, de mintha ezen az útszakaszon bemutatót tartottak volna nekünk az összes jószágból!

 

Másodszorra már a Lushnje-Fier-Levan útvonalon vágtunk neki Gjirokastra-nak. Az úton rendkívüli esemény nem történt, hacsak az nem, hogy egy üdítőzős megállás során a pihenni vágyók számára kirakott műanyag szék végelgyengülésben eltávozott, utolsó leheletével engem a földre küldve, hogy az üdítő- és másolt CD-árust ezzel jókedvre derítse. :) Szerencsére nem ért semmilyen sérülés, magam is csak nevettem a dolgon, ahogyan a filctollal felcímkézett, írott CD-ken is. Mindez a Vjosa folyó partján történt, amelyről az árus azt állította, máskor kristálytiszta kék színe szokott lenni. Higgyünk neki, bár elnézve a folyó kb. ürülékbarna színét, nincs könnyű dolgunk.

 

 

 

3. nap: Gjirokastra

Gjirokastra-ban ismét próbára tettük szegény járművünket: csúszós, mélyedésekkel teli, kockakövekből kirakott út vezetett felfelé a hegyoldalban lévő óvároson keresztül szállásunkig, a Hotel Gjirokaster-ig. A recepciós/felszolgálólány javaslatára úgy döntöttünk, ebéd gyanánt végigkóstoljuk az étlapot,  az “ebből is, abból is egy kicsit” elvén.

 

Az ebédet követte egy rövidke séta az óvárosban, amely a palakövekből kirakott tetőiről híres, továbbá arról, hogy ez volt Enver Hodzsa szülővárosa, aki diktátorként múzeumvárossá nyilvánította a települést. Ha több jó cselekedete nem is volt, ez mindenképpen javítja a mérlegét. A szürke háztetők impozáns, egyedi látványt nyújtanak a magasból, a szűk, macskaköves utcákon különböző kézművesek kínálják eladásra portékájukat. Nem véletlenül világörökségi helyszín! (Ha esetleg valaki Mercedes általi halálra vágyik, ez a legjobb hely számára, a szűk kis utcákban igen könnyen válhatunk egy 124-es áldozatává, a helyiek – fogalmazzunk így – “lendületes” vezetési stílusa miatt. Igaz, kell is a lendület az emelkedőkön!)

 

A városnézést pénzfelvétel követte, ahol kissé ráfáztunk: 10000 LEK-et a szokásos kb. 24e helyett 31e Ft-ért számítottak meg nekünk, köszönjük, Raiffeisen! Taxiba vágtuk magunkat, hogy fényképezőgépeinkkel megszálljuk a város feletti hegyen lévő, hatalmas erődöt. Talán egyikünk sem járt még ekkora erődben, a benne lévő fegyverkiállítás felejthető, a kilátás és a rendkívül masszív várfalak lenyűgöző látványa miatt mindenképp megér egy látogatást. A falakon belül és a vár tetején is szokatlanul tág terek fogadják a látogatót – utóbbi színpaddal és szintén nagy nézőtérrel. Albán ismerősöm elmondásából tudom, folklór fesztivált szoktak itt rendezni. A várfalon egy második világháborúban lelőtt amerikai kémrepülőgép is kiállításra került. A várból lefelé sétálva ismét szemtanúi lehettünk, milyen ügyesen ugrik el a kecske az érkező autó elől. :) Kecskék mindenütt. Itt is.
Érdekesség, hogy albániai tartózkodásunk során egyedül itt, a várban futottunk bele egy (egyébként francia) turista csoportba.

Az esti, állványos fotózást ismét kíváncsiskodó, mosolygó tekintetek kísérték. Az egyik képemet csak egy bolt bejáratából volt lehetőségem elkészíteni a forgalom miatt, egy rossz szót nem szólt senki, türelmesen megvárták, amíg a bejárati lépcsőn felállított állványon beállítottam a nekem tetsző kompozíciót, a 8 másodperces expozíció alatt éreztem, hogy valószínűleg én lehetek a téma a körülöttem lévő árusok körében. :)

 

 

 

4. nap: Vanister – Gomisteri III – úton Ksamil felé a Kék-szem forrás érintésével

Másnap reggel komoly küldetés várt ránk. Mivel még úton Gjirokastra-ba elkezdett az autó jobbra húzni és az alacsony guminyomást többszöri ellenőrzés után kizárhattuk, így maradt a gyanú, hogy futómű-beállításra lesz szükségünk. A recepcióslány és bátyja rendkívül segítőkészek voltak, utóbbi elintézte, hogy a vasárnap ellenére egy ismerőse fogadjon minket a szervizében, egy kicsinyke faluban, melynek neve Vanisteri, nem messze Gjirokastra-tól. A szervizt könnyen megtaláltuk, nem úgy az állunkat, amely leesett a műhely láttán: a legmodernebb technológiával felszerelt szerviz teljesen valószerűtlen látványt nyújtott az egyébként jelentéktelen, egyetlen utcából álló faluban. Arra a kérdésre pedig, hogy miért “gomisteri III” a fejezetcím, íme a válasz: a pótkeréken lévő gumi mérete nem egyezett meg a többi gumi méretével (emlékszünk, ez van baloldalt hátul az autón :) ), így kénytelenek voltunk egy gumit vásárolni a – mint időközben kiderült – görög szakemberektől. Nem úsztuk meg tehát gumicsere nélkül itt sem. Mivel a pótkerék visszakerült a csomagtartóba, így a helyén lévő – tévesen rossznak ítélt – gumit kidobtuk. (Ennek majd Montenegróban lesz jelentősége.)
Apa és fia dolgozott a szervizben. Albánia déli részén jelentős számú görög kisebbség él, szerelőink azonban görög rendszámú autóval érkeztek – feltételezem, ott élnek, de itt jobban pörög az üzlet, így ingáznak. A futóműbeállítás azonban sajnos csak részben oldotta meg a problémát, a kocsi valamelyest továbbra is jobbra húzott. Fizetés, és irány a Kék-szem forrás!

Míg én az autóra vártam, egyik barátom felfedezett egy bunkerba beköltözött családot. Elmondása szerint boldognak tűntek, mosolyogva be is invitálták a “lakásba”. A közös nyelv hiánya miatt annyit sikerült elmagyarázniuk pár szavas angol tudásukkal, hogy Enver Hodzsa épített nekik jó erős bunkert.

 

 

Syri i Kalter, azaz a Kék-szem forrás

Gjirokastra-ból Ksamil felé tartva az SH99-es jelzésű útról lekanyarodva, egy apró kavicsokkal felszórt földúton lehet megközelíteni ezt a rendkívüli szépségű forrást, mely másodpercenkénti 7,5 m3-es vízhozamáról híres. Mivel igencsak eldugott helyen van, azt gondoltam, nagyon kevesen leszünk kíváncsiak rá. Tévedtem, már parkolóhelyet találni is kihívásnak bizonyult. Hihetetlen színekben pompázik, vize kristálytiszta, azonban a környezete borzasztó szemetes, használt WC-papírtól kezdve mindent láttunk. Ezért nagy kár. Nem időztünk itt sokat, fürdeni is alkalmasabb lesz következő úticélunk, Ksamil.

 

 

Ksamil: Easy, potatoes very new!

A szállás elfoglalása után, de még a tengerben történő csobbanás előtt jó ötletnek tűnt egy gyors ebéd elfogyasztása a parton lévő étteremben. Nos, nem volt az. Jó ötlet sem volt és gyors ebéd sem lett belőle. Az első nehézségekkel az egyébként sokára megtörtént rendelésünk felvételekor szembesültünk, a pincér ugyanis értetlenül nézett rám, miért rendelek négy adag sültkrumplit? Mi ezt köretként szerettük volna elfogyasztani a főételhez, amit fél órával a rendelés után kaptunk meg (én hidegen), krumpli sehol. Türelmesen vártunk, majd csak érkezik a köret, de nem. Úgy újabb fél óra elteltével próbáltam lemondani a rendelést, hiszen már majdnem teljes egészében elfogyasztottuk az addigra egyébként is kihűlt ételünket, erre a pincér a következő szavakkal próbált megnyugtatni: “Easy, potatoes very new!” Ezen csak nevetni lehetett, a kisvártatva megérkezett sültkrumplihoz kértünk ketchupot, és azzal fogyasztottuk. Ilyen kiszolgálással eddig és ezután sem találkoztunk túránk során. A vendégek száma nem indokolta a hosszú, összesen másfél órásra nyúlott várakozást.

Ezt követte egy rövidke Jón-tengerben való fürdőzés, majd este beautóztunk Saranda-ba.

 

Saranda

Ha valaki csak ezt a várost látná Albániából, teljesen téves képe alakulhatna ki az országról. Mindenütt hatalmas szállodák, tisztaság, nyüzsgés, egy gazdag ország tengerparti városában érezheti magát az utazó. Folyamatban lévő építkezéseket is láttunk, úgy látszik, még mindig van igény szállodákra. Állítólag macedónok és koszovói albánok lepik el a várost szezonban, júliustól augusztusig telt házzal dolgoznak a hotelek.
Pizza, fotózás a sétányon, Albánia-póló vásárlás, majd Hillary Clinton szobrának megtekintése volt a program. (Igen, itt még ilyen is van!) Mivel a nyüzsgés egyikünknek sem hiányzott különösebben, hamar visszatértünk a szállásunkra, hiszen másnap hosszú út állt előttünk.

 

 

5. nap: Át a Llogara-hágón, irány Kruje

A Ksamil-ban található Bora-Bora beach-ről rengeteg gyönyörű fotót láttam az útra való felkészülés során, így reggelinket itt fogyasztottuk el. Jó ötletnek bizonyult, a hely valóban nagyon szép, a part rendezett, a tenger tisztasága fürdőzésre csábít, sajnos erre már nem volt lehetőségünk, a következő szállásunk ugyanis a tiranai reptér mellett lett lefoglalva, afféle tranzitszállásként, no meg azért, mert közel esett Kruje-hoz.

Az SH8-as jelzésű út az Albán Riviérán, illetve a Llogara-hágón keresztül vezet.

 

Az egész út lélegzetelállító, szinte nem is lehet eldönteni, hová nézzen az ember? Balra lent a tenger, jobbra félelmetes magasságú hegyek, az út fénypontja egyértelműen a Llogara-hágó tetején kialakított kilátó, ahonnét egy kanyarokkal telitűzdelt, erős emelkedésű út leküzdése után jutalmul 1027 m magasról tekinthetünk le a tengerpartra. Az időjárás sajnos kezdett elromlani, így nem sikerült igazán szép fotókat készítenünk, legalábbis az elkészült képek nem adják vissza azt a látványt, amiben részünk lehetett. A hágóról lehajtva megálltunk egy ismerősöm által ajánlott étteremnél, hogy együnk egy “kis” nyárson sült bárányt. A pincér által kihozott porciókat látva azt gondoltuk, hogy nem fogunk megbirkózni a mennyiséggel, errefelé nem aprózzák el az adagokat. A bárány igencsak ízletesnek bizonyult, így erőn felül teljesítettünk, szinte mind elfogyott. :) A friss zöldségekből és kecskesajtból készült saláta ezúttal sem maradhatott el.

 

Durres, Gomisteri IV

Utunkat Vlora-n és Fier-en keresztül folytattuk. Egyik várost sem mondanám szépnek, habár Vlora-ban látszik az igyekezet: a tengerparton épp egy hatalmas, parkos sétány kialakításán dolgoztak, az út túloldalán új építésű házak, de közöttük még régi, romos épületek is megmaradtak, ilyennel többször is találkoztunk. A Vlora-ból észak felé vezető autópálya összességében egész jónak nevezhető, a száguldozástól azonban óva intenék mindenkit. Habár az útpálya jórészt sima, egyenletes, a hidakon lévő dilatációk sokszor késztetik lassításra a sofőrt, esetenként kimondott csigatempóban lehet csak áthajtani ezeken. Bukkanók is akadnak bőven, tényleg nem érdemes túl gyorsan hajtani. Az autópályán bicikliznek, sétálnak, igaz, a leállósávban, de nekünk ez mindenképp szokatlan. Erre értettem korábban, hogy az albánok teljesen másképp értelmezik az autópálya fogalmát. Szintén meglepő, hogy helyenként – megszakítva a szalagkorlátot – lehetséges a balra kanyarodás. Erre a belső sáv megszűnése előtt táblákkal figyelmeztetnek, látszólag bevált ez a módszer.
Durres-ben aztán sikerült defektet kapnunk: a gumis egy hatalmas szöget távolított el jobb első kerekünkből. A város szélén lévő műhely ezúttal egy bicikliszerviznek kinéző bódé volt, ahol a mesteren kívül még ücsörögtek néhányan a rendezettnek semmiképp sem nevezhető környezetben, kíváncsi tekintetekkel fürkészték rendszámunkat, ezek meg honnét jöhettek? A szeles idő látványos hullámokat eredményezett, így a gyors javítás után a durresi szállodasor homokos partján ejtettünk meg egy tengerfotózást.

 

Tiranai reptér, Kruje – Gomisteri V

Következő szállásunk a tiranai repülőtér melletti Hotel Verzaci-ban került foglalásra, nemcsak a nevet, a logót is koppintották. Vajon Európában máshol előfordulhatna ehhez hasonló? Sajnos megérkeztünk után kiderült, hogy a durresi gumijavítás nem bizonyult sikeresnek, egy közeli gumiszervizben kiderült, hogy az abroncs menthetetlen, így ismét gumit kellett vásárolnunk.

 

 

Ezt követően ellátogattunk a közeli Kruje-ba, ahol igen gyors népszerűségre tettem szert piros színű, fekete sasos Albánia pólómnak köszönhetően. Legnagyobb meglepetésemre egy lány magyarul invitált az üzletébe. “Jó napot kívánok, akarsz valami szépet látni?” Többen is beszélgetést kezdeményeztek a bazárban, egy úriember előadta a teljes élettörténetét, olaszországi munkavállalásától kezdve egészen testvére elveszítéséig jutott, állítása szerint ő a portás-gondnok-takarító mindenes a várban. A beszélgetés végére kisült, hogy némi anyagi támogatásra számított tőlünk, hivatkozva családja nehéz anyagi helyzetére. A bazár fotózása során többeknek meg kellett mutatni a képeket, így sikerült összehaverkodnom egy helyi szőnyegárussal. Kiderült, terepjárós túrákat szokott szervezni a Theth-völgyébe, így a hosszúra nyúlott, történelmet és napi politikát is érintő beszélgetésünk e-mail cím cserével zárult. Elköszönésünkkor fontosnak érezte, hogy megnyugtasson, miszerint ugyan vannak errefelé mecsetek, de ne aggódjunk, ők nem muszlimok, csak megszállták őket egykor!
Kitűnő teraszos helyet találtunk a vacsoránk elfogyasztásához, rálátással a kivilágított várra. Érdekesség, hogy ezen a helyen németül beszélt a tulajdonos, ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, mert egészen idáig kitűnően elboldogultunk az angollal.

 

 

6. nap: Shkoder, majd irány Montenegró

Utolsó Albániában töltött napunkon szakadó esőre ébredtünk, hogy így induljunk neki Shkodra-nak, majd Montenegrónak. Búcsúajándékként egy, az autópálya leállósávjában szemből érkező lovaskocsit tartogatott nekünk az ország, melyen a kocsis állva, hátrafelé fordulva hajtotta a lovakat, ezen azóta is jókat derülünk, ha eszünkbe jut a teljesen szürreális látvány.
Shkoder egyértelműen a szegényebb települések közé tartozik, azonban 2008-as ott jártam óta sokat fejlődött, többek között sikerült leaszfaltozni azt a járdát, ahol annak idején az építési törmelék közepén kávézgattak a városlakók. Megfér itt a legelésző tehén az egyébként szép étterem mellett, ahogyan a régi, egykoron autóforgalom számára is használatos ócska fahidat sem bontották el. Ma már csak gyalogosok és horgászok használják, az autók egy újonnan épített hídon hajthatnak tovább az albán-montenegrói határ felé. Mi is így tettünk, hiszen következő szállásunk már a Kotori-öböl partján várt bennünket.

 

 

Élményekkel és fotókkal gazdagodva hagytuk el ezt a magyarok többsége számára még mindig ismeretlen országot, melyet leginkább a kettősség jellemez. Új építésű, sok emeletes házak, melyek bárhol Európában megállnák a helyüket, mellettük viszont düledező, esetleg beomlott tetejű épületek, igényesen, a mai divatnak megfelelően öltözött emberek az egyébként helyenként rettentő szemetes környezetben. Az utakon mindent lehet látni a legújabb gépcsodáktól kezdve a valóságos roncsokig, bár utóbbiból egyre kevesebb van, akadnak mindenféle házi tákolmányok, bevásárlókocsi, vagy valamilyen fémkalitka robogóra eszkábálva – és van, akinek csak szamár vontatta kordé jutott.
Látszik az igyekezetük egy élhetőbb környezet megteremtésére, de még rengeteg munka áll előttük, legyen szó akár az utak minőségéről, vagy a szinte mindenütt fellelhető szeméthegyekről. Ebben is láttam jelentős előrelépést a 2008-as állapotokhoz képest.
Az albánok vendégszerető, segítőkész, barátságos népként mutatkoztak be. Szívesen beszélgetnek a hozzájuk látogatókkal, meglepően sokan beszélnek jól angolul, nemcsak a fiatalabb korosztály!

Tisztában vagyunk vele, hogy sok minden kimaradt, pl. Butrint, Kruje-ban a vár, a Dajti gyomrában a bunker, de ennyi fért bele az idő szűkössége miatt. Mindenképpen visszatérünk, vár minket – többek között – a Theth-völgye!

 

Az utazás résztvevői és a fényképek készítői balról-jobbra:

Pandúr Gábor – Gszell Róbert – Hartmann Miklós – Pénzes Géza

 

 

A bejegyzést írta és a fényképeket válogatta: Gszell Róbert