Bejegyzés

Közúti közlekedés Albániában régen és most

/0 Hozzászólások/in , /by

A bejegyzés apropóját két dolog adta:

Az első, hogy a fiunk pontosan egy hónapja kapta kézhez az albán jogosítványát. Így már nem csak azt mondhatjuk el, hogy ő az az egyedüli magyar gyerek, aki Albániában jár albán állami iskolába és albán nyelven tanul, hanem ő az is, aki itt Albániában szerzett vezetői engedélyt magyarként.

A másik apropó, hogy a napokban kaptunk egy kedves magyar utasunktól egy albán közlekedési szabálykönyvet 1970-ből. Ő egy augusztusi csoporttal járt itt, majd értesülvén tőlünk fentiekről, ugyanannak az irodának a szeptemberi csoportjával kiküldte azt a könyvet, ami alapján látni fogjuk, hogyan és kik vezettek járművet Albániában a kommunizmus idején.

Forrás: saját kép

Fenti tény annak fényében nagyon érdekes, hogy Albániában a kommunista éra alatt magánembernek nem lehetett saját tulajdonú személyautója. A rendszerváltásig (1991) mindössze kb. 600 darab személyautó rótta az albán utakat.

A kommunista korszak kezdetén a Szovjetunóhoz hasonlóan még lehetett magángépjárműveket vásárolni Albániában pontrendszeren keresztül. Az albán rezsim azonban úgy döntött, hogy megszünteti ezt a rendszert, hogy véget vessen az albánok szüntelen küzdelmének a lista élére jutásért, a „polgári önzésnek” minősített hozzáállás megakadályozása érdekében. Így Albániában az embereknek vonattal, busszal, kerékpárral és ökrös/lovas/szamaras/öszvéres szekérrel kellett közlekedniük a kommunizmus alatt.

A 20. század elejét Albániában a karavánútvonalak jellemezték, amelyek az ország legfontosabb központjait a tengerparttal és a szomszédos országokkal kötötték össze kereskedelmi cserekapcsolatok céljából. Ebben az időben még használták a Via Egnatia útjainak maradványait is.

Közúthálózat Albániában 1912-ben
(Forrás: retro.al)

Az első autó – egy Fiat márkájú – 1913-ban érkezett Albániába, tulajdonosa F. Sulioti volt.

Forrás: retro.al

Az Albán Legfelsőbb Tanács 1924. április 10-én hozta azt a rendeletet, mely szabályozta a motoros járművek használatát és közlekedését. Ezek a gépjárművek személygépkocsik, motorkerékpárok, traktorok és minden egyéb olyan gépjármű volt, amely utakon és köztereken közlekedett és nem kapcsolódott vasútvonalhoz. Annak az állampolgárnak, mely ezen járműveket vezethette, rendelkeznie kellett vezetői engedéllyel, a járműnek pedig forgalmi engedéllyel. Az alsó korhatár 20 év volt.

1926-ban a motoros járművek száma az alábbiak szerint alakult: Shkodra – 47, Tirana – 85, Durres – 70, Elbasan – 25, Berat – 33, Vlora – 21 , Korcë – 119, Gjirokastër – 83. Összesen 483 motoros jármű. (A városok nevére kattintva külön bejegyzés olvasható.) Érdekesség, hogy akkoriban a „qerre” szót használták a járművekre, melynek többes száma „qerret”. Ilyen nevű településből három is található Albániában.

Forrás: retro.al

Az első jogosítványt 1929-ben állították ki egy durresi polgár részére.

Forrás: retro.al

Biciklis forgalmi engedély 1942-ből:

Forrás: retro.al

1954-ben érkezett az első ZIS 110B autó a pártvezetőknek.

Forrás: retro.al

Az első traktorok 1978. október 16-án jöttek ki az egykori traktorgyárból Tiranában. DT-54-esek.

Forrás: retro.al

A bejegyzés apropóját adó közlekedési szabálykönyvet az akkori Belügyminisztérium (szó szerint fordítva Belső Munkák Minisztériuma) adta ki 1970-ben. A 16×11 cm-es könyvecske negyvennégy számozott oldalból áll, melyben részletezik a közlekedési szabályokat, és kb. ugyanennyi számozatlan oldalból, melyeken az akkor használatos közlekedési táblákat tüntetik fel. Annak idején 2.70 Lek-et kellett érte fizetni.

A könyvecske első oldala mindjárt egy dekrétumot tartalmaz, mely az Albán Népköztársaság kormánya által 1969-ben kiadott a Városokban és egyéb utakon való közlekedésre vonatkozó szabályokat tartalmazza a motoros és motor nélküli járművekre, valamint a gyalogosan közlekedőkre. Az ebben részletezett szabályok szerint:

A jogosítvány megszerzéséhez min. 18 évesnek, a lakosságot kiszolgáló járművek vezetőjének pedig min. 21 évesnek kellett lenni, a maximum korhatár 60, nők esetében pedig 55 év volt. Jogosítványt szerezhetett bárki, aki elvégezte a kurzust és legalább 8 általánost végzett. A jogosítvány kiállításához szükség volt orvosi igazolásra, 3 db fényképre, az iskolai igazolásra, és egy banki bizonylatra 5 Lek befizetésről.
40 éves korig 5 évente, 40-50 éves kor között 3 évente, 50-60 éves kor között pedig 2 évente kellett orvosi vizsgálatra menni.

A képzett járművezetőknek az alábbiaknak kellett megfelelniük:
– megfelelő állapotú járművel kellett rendelkezni az utazáshoz
– nem fogyaszthattak alkoholt
– a megengedett sebességgel kellett közlekedni
– különös figyelemmel kellett lenni a személyszállításnál, útkereszteződéseknél, vasúti kereszteződéseknél, éjszakai közlekedésnél és sűrű ködben

Retro autókiállítás Tiranában 2019-ben (Forrás: saját kép)

A vállalatok, intézmények, állami szervek, termelőszövetkezetek járművei és a katonai járművek vezetői csak megfelelő állapotú járművet vezethettek, és nem adhatták át a vezetési jogot más személyeknek. Ezen járművek alatt a 100 cm3 hengerűrtartalom fölötti járművek voltak értendők, és a forgalmi engedélyt, valamint a rendszámot a Munkaügyi Minisztérium bocsátotta ki. Ha a jármű vezetője elvesztette vagy használhatatlanná tette a rendszámot, 50 Lek-et kellett fizetnie.

Forrás: saját kép

A külföldi állampolgárok a saját országuk által kibocsájtott vagy nemzetközi vezetői engedéllyel léphettek be és közlekedhettek az Albán Népköztársaság terültén nem tovább, mint 1 hónapig. Amennyiben túlhaladták ezen időtartamot, a Belügyminisztérium bocsájtott ki jogosítványt és rendszámot részükre, melyért 50 Lek-et kellett fizetni.

Fenti szabályok be nem tartásának vétsége társadalmi megrovással vagy 500 Lek-ig terjedő büntetéssel volt sújtható. A rendészeti szervek munkatársai 10 Lek helyszíni bírsággal sújthatták a szabályszegőket.

A könyvecskében ezek után a közlekedési szabályok részletezése, a különböző járműtípusok, különböző közlekedési helyzetek, helyszínek, a személy- és áruszállításra vonatkozó szabályok, valamint a közlekedésben részt vevők kötelességeinek felsorolása következik.

A közlekedési táblákból 79 féle volt használatban.

A főútvonal és főútvonal vége így nézett ki:

Forrás: saját kép

A Stop tábla pedig így:

Forrás: saját kép

És létezett kézikocsival behajtani tilos tábla is:

bForrás: saját kép

 

Ha ma valaki Albániában B kategóriás jogosítványt szerezne, 18 év a korhatár. Orvosi vizsgálat szükséges, először a háziorvos igazolja, hogy nincs olyan betegség, ami kizárja, hogy a páciens vezethessen a forgalomban. Aztán kell elmenni szem- és fülvizsgálatra a szakrendelőkbe.

Az elméleti kurzus 30 órából áll. Ennek sikeres vizsgája után, melyet a DPSHTRR – az általános útkezelő- és fenntartó igazgatóság – épületében kell vagy számítógépen vagy papíralapon (ez választható) megcsinálni. Ha elsőre nem sikerül, még négyszer lehet próbálkozni pótvizsgadíj ellenében. Az elméleti vizsga előtt el kell végezni egy elsősegélynyújtás tanfolyamot, ami itt a Vöröskereszt szervezésében négy óra időtartam. Ezt lehet egy napon vagy elosztva. Erről a vizsgázó egy fényképes igazolványt kap, mely 2 évig érvényes.

Miután ezek megvannak, lehet kezdeni a gyakorlati oktatást. Minimum 18 órát kell venni, és az itteni viszonyoknak megfelelő utak, azaz a gyakori szintkülönbségek miatt különösen figyelnek a motorfékezés és az emelkedőn való elindulás gyakorlására. Sikeres gyakorlati vizsga esetén a jogosítványt akár a következő napon kiállítják.

Forrás: saját kép

Az itteni KRESZ sokat változott az utóbbi időben. Szigorodtak a közlekedési szabályok, és emelkedtek a büntetési tételek, legutóbb idén áprilisban. Ugyanakkor az új szabályozás szerint a határidőn belül befizetett bírságok felére csökkentésről rendelkeztek, így aki 15 napon belül befizeti a kirótt büntetést, 50%-ot elengednek belőle. Valamint a jogosítványok érvényességi idején is hosszabbítottak: jelenleg a B kategóriás vezetői engedély érvényességét 10 évről 15 évre emelték.

Tirana belvárosa napjainkban
(Forrás: saját kép)

Az ország, ahol nem utak, hanem bunkerek épültek

/0 Hozzászólások/in , /by

 

 

Ha Albánia kerül szóba, az egyik első gondolat, ami eszébe juthat az embernek az országgal kapcsolatban a bunkerek.

Ksamil 2005
(Forrás: saját kép)

Pontos adat nincs a számukkal kapcsolatban, úgy becsülik, hogy 750.000 volt belőlük a 28 748 km2-es országban. A BunkArt1 múzeumban található információ szerint a tervezett szám 221.143 volt, de “csak” 173.371 épült meg. Ezek az adatok azonban csak a rendszerváltás után előkerült töredékes dokumentumokból származnak. Mindenesetre bármelyik szám igaz, akkor is döbbenetesen sok egy Dunántúl nagyságú és lakosságszámú országban.

Enver Hoxha kommunista diktátor úgy hitte, bármelyik pillanatban megtámadhatják Albániát (jogosan vélhette, hiszen Albánia akkoriban pont az ő irányítása miatt a világ egyik “legszemtelenebb” országa volt, hasonlóan a mai Észak-Koreához), és így megvédheti .

A földrajzi sajátosságok (nagy hegyek, valamint kevés és rossz állapotban lévő utak) miatt az ország inkább a meglepetésszerű gerillaharcokra volt alkalmas, ami jól jött anno a ’40-es években az itteni partizánoknak az olasz és német megszállók ellen (a “partizan” szó a mai napig nem szitokszó, hiszen gyakorlatilag itt mindenki partizán volt akkoriban valamennyire, azaz küzdött a német-olasz kettős megszállás ellen, nem kellett ahhoz kommunistának lenni).

De miután később a SZU-val történt szakítás után már Kínával is megromlott a kapcsolat, a diktátor biztos akart lenni abban, hogy bármilyen potenciális támadás ellen meg tudja védeni országát, ezért elindította a bunkerizációs programot. A bunker program részben már akkor elkezdődött, amikor az ország kilépett a Varsói Szerződésből 1968-ban, a legintenzívebb periódus azonban 1975 és 1983 között volt.

Bunkerek képei a BunkArt1-ben
(Forrás: saját kép)

Az erre szakosodott betonüzemek mindenhol az év minden napján napi 24 órában gyártották a betonelemeket az egyszemélyes kis gombáktól az öt szintes földalatti erődítményig. A hadseregnek addig nem voltak civil mérnökei, de abban az időben bevonták őket is. A bunkerépítésekért felelős katonai mérnökök egyike azt mesélte, hogy az ő feladata volt, hogy gondoskodjon arról, hogy a bunkerek részelemeit legyártsák, a helyszínre szállítsák, és a helyszínen legyen annyi ember, akik majd összerakják. Ezért a helyi termelőszövetkezetekből „kölcsönözte”, azaz vezényelte a munkaerőt. Mivel kezdetben semmilyen tapasztalata nem volt, az egész munka leszervezése nagyon nehéz feladatnak bizonyult.

A munkát a hadsereg irányította, de jórészt a civil emberek végezték el. Az állami betonüzemek gyártották az elemeket. Egy munkás azt nyilatkozta, a gyárban három műszakban dolgoztak 8 órákat. Minden műszak más elemet gyártott, így senki sem ismerte az építmény teljes szerkezetét. Kínai segítséggel épült az Elbasan-i vasgyár, ahol a vasanyagot gyártották a bunkerekhez. Az elemeket az állami közlekedési vállalat szállította a helyszínre, és a helyiek rakták össze végzettségük alapján. A képzettséget nem igénylő részmunkákat a sorkatonaság végezte a helyi képzetlen civil emberekkel együtt.

Egy másik mérnök, aki a bunkerek felállításáért volt felelős azt mondta, napi 10 órát dolgozott minden egyes nap 8 éven keresztül. Amikor megkérdezték, hogy valaha is megkérdőjelezte-e a fenyegetést és a bunkerek szükségességét, azt válaszolta, hogy rendszeresen hamis légi riasztásokat kaptak, hogy így befolyásolják a gondolataikat. A légi riasztásoknak azonban sokszor lehetett valóságalapja is. Több idős, egykori vadászpilóta ismerősünk mesélte, hogy az akkori jugoszláv hadsereg rengetegszer követett el légtérsértést provokációs célból, ezeket a gépeket ők “kísérték ki” rendszeresen Albánia légteréből.

A nehezebb terepen könnyebb bunkerek épültek, mert oda csak a szamarak és emberek tudták felvinni az alkatrészeket, a legnehezebb elem 100 kg volt. A hegyekbe épült nagy parancsnoki bunkerek 70 különböző elemből álltak össze. Ott kellett összerakni őket vassal és helyben kevert betonnal. A munkát minden időjárási körülmények között csinálni kellett. A legnehezebb elemeket traktorokkal és szovjet Zil teherautókkal vitték a helyszínre, majd kézi erővel rakták össze. Jó időben négy bunkert tudott egy brigád egy nap alatt összerakni. Rossz időben viszont elhúzódott a munka, mert a traktornak kellett kihúzni a teherautót a sárból. Ahol még a kecske sem tudott elmenni, oda is bunkereket kellett építeni.

Gjipe
(Forrás: Ivók-Székely Zsanett)

A munkások darukat is használtak, hogy fölállítsák azokat a tengerparton, mezőkön és városi utcákon, ezek felállításakor a balesetvédelemmel nem nagyon törődtek, így évente 70-100 ember halt bele a bunkerépítésekbe, katonák és civilek egyaránt.

A gyerekeket 3 éves koruktól arra nevelték, hogy ébernek kell lenniük a belső és külső ellenséggel szemben, és a propaganda szlogenek folyamatosan hangsúlyozták a “gjithmonë gati”, azaz “mindig készen kell állni” propagandát. 12 éves korától minden albán gyerek kiképzést kapott a legközelebbi bunkerben, hogyan szorítsa vissza az ellenséget. Havonta kétszer civil hadgyakorlaton kellett részt venniük a családoknak, ami volt, hogy 3 napig tartott, és amelyben a felnőtt korú lakosság, nők és férfiak vettek részt, fegyvert kaptak, de töltényt nem. A fiatal úttörőket és a kommunista ifjúsági mozgalom tagjait kiképezték arra, hogyan védekezzenek a légi invázió ellen azáltal, hogy hegyes cövekeket rögzítsenek a fák tetejére, nehogy bejuthassanak a leszálló külföldi ejtőernyősök. A felnőtt férfi lakosság 20%-a hivatásos katona volt, és a GDP kb. 1/4-ét költötte az ország fegyverkezésre.

 

A bunkerek típusai

A Qendër Zjarri, azaz QZ bunker volt a leggyakoribb. Ez három részből állt: egy 3 m átmérőjű beton kupolából rajta egy lőréssel, egy üreges hengerből, ami a kupolát tartotta, és egy 60 cm-es külső falból. A henger és a külső fal közötti részt földdel töltötték meg. Sok helyen hármasával állították fel őket, és előregyártott betonalagúttal kötötték össze.

 

A QZ bunker tervrajza
(Forrás: wikipedia)

Bunker Tirana központjában, ami valaha a Blloku bejáratát őrizte
(Forrás: saját kép)

Amennyiben ezt a típust sziklás domboldalon vagy vízszintes talajon (lásd pl. a fentebbi kép) ásták el, úgy az “első védvonal” feleslegessé vált, így azt gyakran nem is építették meg. A fenti képen látható, hogy a rendszerváltás után turisztikai célból a bunkert körbeásták, az üreget üveglappal fedték le, valamint a kupolájának a legfelsőbb, vékony betonrétegét lefejtették a kupola felén.  Így látszik, hogy tömör vaslemez van a vékony betonréteg alatt. Ha a lőrésén benézünk, akkor látjuk, hogy a “gomba” réteges szerkezetű, nemcsak a vékony külső beton alatt van vastag vaslemez, hanem alatta beton, vaslemez, beton, vaslemez stb. több rétegben.

Ezt a típust egy katonai mérnök Josif Zagali tervezte, aki később a Védelmi Minisztérium főmérnöke lett. De Hoxha, mint sok más miniszterét és sok-sok minisztériumi vezetőt hamis vád alapján bebörtönözte 8 évre. Felesége megőrült, családját a barátok és ismerősök elkerülték, lánya pedig mellrákban halt meg. Zagali később azt mondta, hogy “fájdalmas és tragikus sors nemcsak nekem és a családomnak, hanem több ezer Albániában élő családnak, akik átélték Enver Hoxha diktatúráját.”

Hármas bunker, Porto Palermo 2005
(Forrás: saját kép)

A másik a parancsnoki Pikë Zjarri, azaz PZ bunkerek típusa. Ezek sokkal nagyobbak voltak, 8 méteres átmérőjű kupolával. Beton szeletekből álltak össze, melyek mindegyike 8-9 tonnát nyomott, így a kész bunker 350-400 tonnás volt.

 

A PZ bunker tervrajza
(Forrás: wikipedia)

Parancsnoki bunker újrahasznosítva büfének Mali i Robit-ban
(Forrás: saját kép)

És voltak a speciális, nagy földalatti alagutak stratégiai célokra, melyeket a legnagyobb titokban építettek. A mérnöki gárda nem láthatta a teljes építési folyamatot, havi váltásban cserélték őket helyszínről-helyszínre. Ismerőseinktől hallottuk, hogy pl. a BunkArt1-hez a munkásokat (a technikusokat és a mérnököket is!) úgy vitték, hogy Tirana központjában felvette őket a teherautó, bekötötték a szemüket, össze-vissza furikázták őket a városban és környékén, majd három hétre letették őket dolgozni a mostani BunkArt1-nél (ott volt a szállásuk és fogalmuk nem volt, hogy hol vannak). Három hét után ugyanúgy össze-vissza szállították őket bekötött szemmel, majd így értek vissza Tirana központjába, azaz haza, úgymond szabadságra. Mindannyian meg voltak győződve, hogy valahol nagyon messze Tiranától építettek egy bunkert.

Több ezer kilométeres alagutak vannak a hegyek belsejében, így egyes szakértők szerint Albánia a világon a második legtöbb katonai alagúttal rendelkező ország Észak-Korea után.

Forrás: Sirob Naiv

Forrás: Sirob Naiv

A bunker program erőteljes negatív hatással volt Albánia amúgy is gyenge gazdaságára, a büdzsé egynegyedét költötték katonai célokra.

A bunkerizáció röviddel Enver Hoxha halála után abbamaradt. A poszt-kommunista kormányoknak kevés információjuk van arról, hogyan is használták és pontosan mennyi épült. 2004-ben albán hivatalnokok felfedeztek 16 tonnányi elfeledett mustárgáz készletet és egyéb vegyi fegyvereket, az Egyesült Államok pedig 20 millió dollárt adott Albániának, hogy megsemmisítse azokat, ami meg is történt.

Bár a bunkereket eredeti céljukra sohasem használták élesben, utána azonban igen. A polgárháború alatt a Saranda-i lakosság egy része elfoglalta a bunkereket a város körül, hogy a kormányerők és lázadók közötti harcokban így vegyenek részt. Az 1999-es szerb-koszovói háborúban a határ menti albán falvakat a szerb tüzérség lövedékei többször eltalálták, így a lakók a bunkereket használták menedékként. Vagy a koszovói albán menekültek bújtak meg bennük, amíg a nemzetközi segélyszervezetek menekülttáborokba vitték őket pl. Kukës-ba.

Bunkerek Saranda partjainál
(Forrás: saját kép)

Az utóbbi években a bunkerek száma megfogyatkozott. A lakosság nagyon sokat robbantással és munkagépekkel bontott el, a kormány védte ugyan, mint köztulajdont, de a helyieket ez nem érdekelte. A tengerparton viszont a kormány bontotta el a katonaság segítségével, leselejtezett T 59-es tankokkal, mert veszélyessé váltak a turisták számára. Így ma már úgy tűnik, hogy a bunkerek elhelyezése mindenféle logika nélkül történt, de ez nem igaz, az akkori kanyargós, jórészt egysávos utak (sokszor hajtű-) kanyarjait,  az összes tengeri és szárazföldi határt, valamint a fontos stratégiai létesítményeket védték egy aránylag logikus rendszer szerint.

A megítélés vegyes: vannak, akik örülnek, hogy pusztulni látják őket, és vannak, akik megőriznék az utókornak, mert már annyira megszokták és az életük részévé vált. Voltak kezdeményezések, hogy a megmaradt bunkerek hogyan alakíthatók át pl. szálláshellyé, de hasznosították istállónak, raktárnak, büfének, tetováló szalonnak, de találunk bunkerből kialakított görög ortodox szentélyt is.

Büfék Bunec-ben az albán Riviérán 2007-ben
(Forrás: saját kép)

Forrás: saját kép, BunkArt1

Két nagy földalatti bunkert Tiranában pedig megnyitottak múzeumnak.

A Bunk’Art 1 bejárata
(Forrás: saját kép)

A Bunk’Art2 bejárata a háttérben és kijárata Tirana központjában
(Forrás: saját kép)

A néhány éve írt Bunkerek, hova tűntetek bejegyzésben található képeket több, mint 10 éve készítettük, az alábbi képek zömét az utóbbi években itt járt magyar turistáktól kaptam.

Találunk még jócskán elhagyatottan álló, jobb-rosszabb állapotban lévő gombákat mindenfelé.

A lakóházak és hotelek között is megférnek:

Durres-ben a szállodasoron a lakóházak között
(Forrás: Sima Ildikó)

Forrás: Sipos Edit

Forrás: Explore Albania

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Néhányat hasznosítottak különböző célokra.

Játszótérnek a Narta-lagúna közelében egy étterem kertjében:

Forrás: Nagy Baka Ividő

Kerítésbe építve:

Forrás: Sirob Naiv

Turistacsalogatónak:

Golem
(Forrás: saját kép)

Stranddísznek:

A Rodon-foknál a strandon
(Forrás: saját kép)

És használhatók raktárnak, istállónak vagy akár “ideiglenes pásztortanyának”, azaz esztenának is:

Forrás: Sirob Naiv

Tirana legnagyobb temetőjében is elfér. Ebben a temetőben volt eltemetve Apponyi Geraldine is, mielőtt áthelyezték a királyi család sírhelyébe
(Forrás: saját kép)

Ez pedig egy üzemanyagraktár volt, a hatalmas fémtartályt a rendszerváltás után feldarabolták és ellopták, csak a vasbeton tartószerkezet maradt.


Forrás: Sirob Naiv

A Gjadër városában található légibázist is a hegy gyomrába vájták, és egykoron úgy tervezték, hogy ellenálljon a légicsapásoknak, de szükség esetén a légierő innen felszállva is meg tudja védeni az országot. 1997. március 12-én a polgárháborúban helyiek megtámadták a bázist, és több épületet, köztük az irányítótornyot is lerombolták. Március 16-án a katonaság elhagyta a helyet. Forráshiány miatt nem újították fel, így 2000-ben végleg bezárták. A 600 méternyi alagútrendszerrel rendelkező objektumban főként a hatvanas évekből származó sugárhajtású repülők állomásoztak, többek között MiG-17-esek, a vietnami háború korszakából származó MiG-19-esek, valamint a MiG-21-es kínai másolatából, az F-7A-ból is akadt néhány darab.

 

 

 

 

Enver Hoxha rejtélyes és ellentmondásos élete

/2 hozzászólás/in , /by

 

A diktátor képe mindenhol ott volt
(Forrás: saját kép, BunkArt1)

A XX. századi Albánia egyik legmeghatározóbb alakja, aki kemény diktatúrát épített ki egy félfeudális társadalomban, hogy így vezesse népét a jóléti kommunizmusba. Regnálása alatt 6027 embert végeztetett ki – köztük 9 minisztert és egy miniszterelnököt. 17650 embert záratott börtönbe (akik közül 1065 meghalt a börtönben) és több, mint 20.000 embert küldött internálótáborba, köztük 20 tábornokot. 1941-től, a Kommunista Párt létezésétől kezdve 1985-ig a párt 41 vezetőjét végeztette ki, börtönözte be vagy küldte internálótáborba. Élete tele volt titkokkal és ellentmondásokkal.

A bebörtönzöttek listája
(Forrás: saját kép, Levelek Háza)

A kivégzett áldozatok névsora
(Forrás: saját kép, Levelek Háza)

A kivégzett és bebörtönzött nők közül néhányan. 1944. novembere és 1991. márciusa között 450 nőt végeztek ki.
(Forrás: saját kép, Nemzeti Történeti Múzeum)

1908. október 16-án született Gjirokastra-ban. Két fiútestvére és egy lánytestvére volt.

Enver Hoxha szülőháza Gjirokastra-ban, ma Néprajzi Múzeum
(Forrás: wikipedia)

 

Családja földtulajdonos volt Gjirokastra-ban. Vallásuk szerint bektashi muszlimok voltak.

 

1930-ban fejezte be Korça-ban a Francia Líceumban tanulmányait kitűnő eredménnyel.

 

Ahmet Zogu kormánya 1931-ben ösztöndíjjal Montpellier-be küldte egyetemre, de félidőben kihullott. Franciaországban számos cikket írt a L’Humanite újságba Lulo Malajori álnéven, melyben elítélte Zogu kormányát.

 

Hoxha 5 évet élt különböző nyugati országokban. Legtöbbet Franciaországban és Belgiumban, ahol Brüsszelben az albán konzulátus titkáraként dolgozott. Életrajza szerint Zogu ellenessége miatt bocsátották el munkájából.

 

1936-ban Korça-ban kezdett tanítani a Francia Líceumban francia nyelvet. 1939-ben az olasz megszállás után elbocsátották, mivel nem volt hajlandó belépni a Fasiszta Pártba.

 

1941. november 8-án részt vett egy kommunista gyűlésen, és egyike volt a Kommunista Párt alapítóinak. A vele kapcsolatos egyik legnagyobb rejtély ehhez a pártgyűléshez kapcsolódik. Itt nem jelölték vezetőnek. Néhány történész szerint a jugoszláv Miladin Popovic és Dusan Mugosha-hoz kapcsolódik a felemelkedése. Blendi Fevziu könyvében azt írja, hogy Enver jelenléte az alapító gyűlésen Koço Tashko-nak köszönhető. Popovic azt mondta, hogy a korçai kommunista csoport öt tagja ortodox, egynek feltétlenül muszlimnak kell lennie, így Tashko Hoxha-t hozta.

 

A Kommunista Párt ideiglenes központi bizottságának 7 tagja közül csak Enver Hoxha maradt életben a felszabadulás után, a többieket megölték vagy bebörtönözték.

 

Enver Hoxha volt az alapítója a „Zëri i Popullit” (A nép hangja) újságnak 1942-ben, amely a Kommunista Párt orgánuma volt.

Az újság a halálhírét közli 1985-ben
(Forrás: communist international)

 

Qemal Stafa meggyilkolása sötét pontja Enver életének. Bár az előző kommunista ifjat rejtélyes támadók ölték meg 1942. május 5-én, feltételezhető hogy parancsra tették.

Qemal Stafa személyes tárgyai, köztük a véres pulóvere
(Forrás: saját kép, Nemzeti Történeti Múzeum)

 

1945. január 1-jén vette feleségül Nexhmije Xhuglini-t.

Feleségével 1945-ben
(Forrás: facebook)

 

Három gyermekük született, és hét unokájuk.

Gyerekeikkel
(Forrás: facebook)

 

Első külföldi látogatását 1946. júniusában tette Jugoszláviában, ahol találkozott Tito-val. Enver Hoxha-t a nacionalisták azzal vádolták, hogy eladta Koszovót Jugoszláviának. Ezzel szemben Hoxha memoárjában állította, hogy minden erőfeszítést megtett azért, hogy Koszovót egyesítse Albániával. Ezt maga Tito kérte.

 

1944-ben, a felszabadulás után Hoxha létrehozott egy speciális bíróságot, ahol értelmiségiek százait ítéltek el, köztük a sógorát is. 1947. október 10-én 16 parlamenti képviselőt végeztetett ki. A vád az volt ellenük, hogy meg akarták dönteni a kommunizmust.

 

Nemzetközi színtéren először 1946. augusztusában jelent meg a Párizsi Békekonferencián, mint az albán kormány képviselője. Sztálinnal 1947. júliusában találkozott először egy meghívás keretében, mikor a Szovjetunióba látogatott. Összesen ötször találkozott vele, utoljára 1952-ben.

Enver Hoxha és Sztálin Moszkvában
(Forrás: botasot)

 

Hruscsovval 1954-ben találkozott Moszkvában. 1959. májusában Hruscsov Albániába látogatott. Ő volt az első szovjet vezető, aki Albániába jött. Az ő látogatása apropóján épült a Saranda és Butrint közötti aszfaltút, mivel Hruscsov nagy történelem rajongó volt, az ókori romvárost is felkereste. Fát is ültettek látogatásának emlékére.

Hruscsov Albániában
(Forrás: lapsi.al)

 

Hoxha egyszer látogatott el Kínába 1956-ban, ott Mao Ce-tunggal találkozott. Utolsó külföldi utazása 1960-ban volt, amikor 81 kommunista párt gyűlésén vett részt Moszkvában. Itt felmerült, hogy a szovjetek meg akarnak szabadulni tőle, ezért visszatért Olaszországba. Az egyik oka annak, hogy Albánia szakított a Szovjetunióval, hogy a szovjetek sürgették Tiranát, hogy rehabilitálják azokat az albánokat, akiket elítéltek, miután Albánia szakított Jugoszláviával.

Az albán delegáció Kínában 1956-ban
(Forrás: pinterest)

 

Albánia 1955-ben lépett be a Varsói Szerződésbe. 1962-től nem vett részt az üléseken, 1968-ban pedig elsőként ki is lépett.

 

1945-1946-ban agrárreformot hajtottak végre Albániában. A földtulajdonosokat földművesekké tették, oly módon, hogy kisajátították a földjeiket és szövetkezetbe tömörítették az embereket (ezeket kooperativ-nak hívták). A magántulajdon megszűnt, a kis magánvállalkozásokat pedig államosították.

 

1967-ben Albánia hivatalosan ateista állam lett. Megtiltották az istenhitet és a vallásgyakorlást. 2200 templomot és mecsetet romboltak le.

 

Forrás: redaktori.net

 

A háború utáni kormány megalakulása óta 1981-ig bezárólag Hoxha minden belügyminiszterét megvádolta azzal, hogy kém. Legmegbízhatóbb embere a testőre volt, aki 30 évig szolgálta.

Enver Hoxha Hekuran Isai belügyminiszter és Ramiz Alia társaságában
(Forrás: saját kép, BunkArt1)

 

Enver Hoxha a Munkapárt vezetőjeként csak két kisebb autóbalesetet szenvedett. Azonban külföldi titkosügynökök és albán magánszemélyek többször megpróbálták megölni. 1984-ben egy fogvatartott német tisztnek sikerült egy automata fegyvert szereznie és komolyan veszélyeztetnie az életét.

 

40 évig élt az egykori Blloku-ban Tiranában. 1945-ben költözött be egy villába, de hamarosan átköltözött egy másikba.

Enver Hoxha villája a Blloku-ban a Sky Tower-ből
(Forrás: saját kép)

A villa zárva van, nem látogatható, de tavaly Szkander bég halálának 550. évfordulóján megnyitották a látogatók előtt (Forrás: saját kép)

 

Majdnem minden nagyvárosban volt nyaralója, legszívesebben Pogradec mellett Driloni-ban és Vlora-ban időzött.

Vlora-ban 1969-ben
(Forrás: facebook)

 

Enver Hoxha ritkán repült, csak Moszkvába és Pekingbe utazott repülővel. Helikopterrel is csak néhányszor Albánián belül. Az utazások hiánya is hozzájárult Albánia elszigetelődéséhez.

 

Minden napját újságolvasással kezdte. Az összes belföldi lap, még a kis helyiek is az asztalán várták reggelente. Nemzetközi sajtót is olvasott, főleg a francia Le Monde-ot.

Korabeli újságok
(Forrás: saját kép, BunkArt1)

 

Köztudott, bár hivatalosan sosem erősítették meg, de Tiranán kívül mindig hasonmásokkal utazott. Állítólag négy hasonmása volt, akik modellek voltak, és az ő ruháit viselték. Mikor elhagyta Tiranát, például a nyaralóit kereste fel, mindig 4-5 autóból álló konvojjal ment, a másodtitkár, valamint a Sigurimi igazgatója és a gárda (elit katonaság) kíséretében. Az utazás előtt 24 órával, és utána még pár óráig lezárták az utakat a forgalom elől.

A Mercedes Benz 600, mellyel Enver Hoxha sokat utazott
(Forrás: ideplus.info)

 

Folyékonyan beszélt franciául, de tudott olaszul, szerb-horvátul, oroszul és angolul is. Kedvenc írói Molière, Goethe és Byron voltak.

 

45.000 könyve volt, főleg franciául. A 90-es években nagy részük megsemmisült, családjának csak kevés maradt meg. Folyamatosan gazdagította gyűjteményét a legújabb francia kötetekkel. Ízlése széles volt, nemcsak marxista-leninista műveket olvasott, hanem szerzett könyveket pápák és katolikus szentek életéről, és még vámpírokról is.

 

Szenvedélyes vadász volt, de sohasem jeleskedett benne.

Enver Hoxha fegyverei és esőkabátja
(Forrás: saját kép, Nemzeti Történeti Múzeum)

 

Felesége szerint a legjobban az adósságot gyűlölte. „Ez benne van a gjirokastraiak vérében, hogy nem szeretnek tartozni, mert tudják, hogy az adósság szolgává tesz. Még Tito-nak is mondta. A koszovóiak adósságot csináltak, és azt mondták, majd akkor fizetik vissza, ha a baba sír az anyaméhben.” – mondta felesége Nexhmije Hoxha utolsó interjújában.

 

Blendi Fevzi úgy jellemzi a diktátort önéletrajzi könyvében, mint paranoiás lelkületű embert, aki kevéssé vagy egyáltalán nem mutat megbánást azok irányában, akiknek feleségével együtt halálát okozta. Utolsó éveiről azt írja, hogy Hoxha befelé fordult, mert azáltal, hogy annyi ember halálát okozta, nehéz volt bárkivel is beszélnie.

Forrás: lapsi.al

 

Első infarktusát 1972-ben kapta. Két évig komoly orvosi kezelés alatt állt, majd 1974-re javult az állapota.

Betegségét egy ideig titokban tartották. Két agyvérzése volt 1983-ban és 1984-ben, akkor szinte teljesen elveszítette a látását, és két nappal halála előtt egy infarktuson is átesett. Akkor már megírták, hogy súlyos cukorbetegsége vezetett ezekhez. Orvosa az a Sali Berisha volt, aki a független politikai pártok működésének engedélyezését követően 1990-ben alakult Demokrata Párt elnöke volt, és az első ténylegesen demokrata választásokon abszolút többséget szerezve 1992-ben az ország köztársasági elnöke lett. Hoxha fizikai és szellemi képességeinek fokozatos elvesztése – amelyet rokonai egyre nagyobb titokban tartottak – nem enyhítette szörnyű hatalmát és erejét, felesége volt az, aki a döntéseket hozta helyette. Az orvosi jelentés szerint 1985. április 9-én kómába esett egy szívroham következtében, majd két nap múlva leálltak a szervei. 1985. április 11-én hivatalosan holttá nyilvánították. Temetését hatalmas gyász kísérte, mivel az emberek úgy érezték, hogy attól a pillanattól kezdve Albániának már nincs jövője.

Testét koporsóban temették el a Nemzeti Mártírok temetőjében. Végrendeletében meghagyta, hogy ne balzsamozzák be, mint Lenin-t. Halotti maszkot viselt. 1992-ben exhumálták, és Sharrë-ba helyezték.

Enver Hoxha sírja
(Forrás: communist international)

 

Az ENSZ 1985. áprilisában egy perces csenddel emlékezett meg róla.

A Piramis 1988-ban, a megnyitás évében, melynek tervezésében lánya is részt vett férjével együtt múzeumnak készült
Forrás: enverhoxha.ru

 

A háború alatt, hogy elkerülje a fasiszta üldözést, Enver Hoxha különböző álneveket viselt, mint például Taras, Hasani, Saliu, Malo, Valbona és Shpati. Az utolsó két álnevet két unokája is megkapta.

 

A kommunista diktátor volt az egyetlen albán, aki 2005-ben bekerült a Világenciklopédiába. A 430-ik oldalon található a H betűnél. Bernd Fisher történész a XX. század legbefolyásosabb albánjának nevezte.

Ma a bazárban különféle “hordozókon” találkozhatunk vele
(Forrás: saját kép, Gjirokastra bazár)

Jól megférnek egymás mellett a múlt és jelen politikai vezetői
(Forrás: saját kép, Kruja bazár)

 

Aki ellátogat Berat-ba, még most is láthatja a Shpirag-hegyen a NEVER feliratot, bár már eléggé halványul. Eredetileg ENVER neve volt kirakva, de a kommunizmus bukása után albán fiatalok átalakították a betűk sorrendjét, utalva ezzel arra, hogy soha többé diktatúra, soha többé kommunizmus!

A NEVER felirat a Shpirag-hegyen
(Forrás: saját kép)

 

Enver Hoxha megtiltotta Teréz anyának, hogy hazatérjen Albániába meglátogatni haldokló édesanyját. A diktátor halála után térhetett csak vissza, akkor azonban felkereste sírját, és imát mondott érte.

 

 

Albánia idegenforgalma régen és ma

/0 Hozzászólások/in , /by

 

A ’90-es évek előtt a turizmus jelentéktelen ágazat volt Albániában. Akkoriban magánúton nem lehetett az országba jönni, csak szervezett út keretében, olyan utazási irodákon keresztül, melyek kapcsolatban voltak az állami utazásszervezővel az Albturist-tal.

Forrás: albturist

 

A ’80-as években Nagy-Britanniából is érkeztek turisták Albániába, pedig a két ország diplomáciai viszonya nem volt éppen jó. Ezért csak egy brit utazási irodának volt kapcsolata az Albturist-tal, ők évente tíz csoportot hoztak Albániába. 1982-ben egy turista csoporttal Philip Ward író is Albániába jött. Ward egy évet élt Líbiában, és volt tapasztalata Egyiptomban, Máltán és Indonéziában is. Kiadott egy útikönyv sorozatot – Libanon, Irán, Ciprus, Írország -, és egy évvel albániai nyaralása után 1983-ban Londonban egy 166 oldalas útikönyvet publikált Albániáról is.

Forrás: amazon

 

A könyvében Ward hangsúlyozza, hogy semmi más célja nem volt, mint tájékoztatni és megismertetni az érdeklődőkkel Albániát, melyet akkoriban az „Európa Tibetje” jelzővel illettek. A szerző kiemelte, hogy Albánia olyan ország, ahol „senkit sem ér közúti baleset, és ahol senki sem gazdag.” Közúti balesetek azért nem léteztek, mert nagyon kevés jármű volt, magántulajdonban nem lehettek autók.

Forrás: tirana observer

 

És hiába voltak gyönyörű tengerparti részek, az emberek nem jártak szállodákba nyaralni, mert nem nagyon voltak.

Forrás: droni.al

Durrës
(Forrás: droni.al)

Forrás: droni.al

„Én 1982 május-júniusában jártam Albániában teljesen átlagos turistaként, egy teljesen átlagos utazási irodával. A Regent Holiday UK kirándulást kínált iskolába, gyárba, művészeti stúdióba és mezőgazdasági termelőszövetkezetbe. A mi csoportunk egy textilgyárat és egy óvodát keresett fel, valamint egy állami gazdaságot délen, továbbá egy könyvkiadót és egy filmstúdiót, ahol egy filmet vetítettek. Találkoztunk egy bíróval és egy költővel is.”

A könyvben a szerző kitér többek között arra, hogy jó volt a szervezés, hogy Albánia szép és vendégszerető ország, de írt a politikai helyzetről is.

„Az albán hatóságok meg voltak győződve, hogy minden turista egyben ügynök is  – CIA, KGB, MI5. Az amerikaikat nem engedték be, és az újságírókat sem. A hosszú hajú és szakállas férfiakat sem engedték az országba. Ha a hatóságok nem voltak megelégedve valakinek a hajával, azonnal borbélyhoz küldték. Nem volt pénzváltó, és nem lehetett Lek-et hozni-vinni. Nem lehetett fényképet készíteni a katonai létesítményekről, kikötőkről és a bunkerekről. És az emberekről sem, ameddig engedélyt nem kaptunk rá.”

Albán bolt a ’80-as években
(Forrás: pinterest)

Ward ezt az egészet kalandként élte meg, melyet részletesen leír a könyvében. A könyv végén hasznos információkkal látja el azokat, akik Albániába szeretnének látogatni, az idejutással, a hotelekkel, az árakkal, az átváltási árfolyamokkal és mindazon dolgokkal, melyekre figyelni kell.

„Azoknak, akik kirándulni szeretnének a tavaszi (április-május) és őszi (október-november) időszakot ajánlom. Az ateisták nem fognak itt karácsonyi hangulattal találkozni, akik pedig fürdeni szeretnének, nyáron megtehetik Durres-ben nevetséges árakon. A hegyekbe áprilistől-októberig érdemes menni”- írja a szerző.

A brit iroda áprilistól januárig hirdette az utakat. 1982-ben a legrövidebb 10 napos volt, az ára pedig 256-275 font között mozgott.

„Durres-i szállással nyáron a 13 napos nyaralás 280 fontba került, a 17 napos pedig 305 fontba. Egy egyágyas szoba ára 2.70 font volt szezonban. A Durres-i úttörőtáborba 6 Lek volt a látogatás ára, míg az állami gazdaságba 18 Lek.

A brit turistákat a 15 emeletes Tirana hotelben szállásolták el, és a szerző kiemeli, hogy a hotel a város központjában helyezkedett el, és minden szobához tartozott fürdőszoba. A másik lehetőség a Hotel Dajti volt, melyet az olaszok építettek.

Forrás: flickr

A Tirana hotel és a Szkander bég tér napjainkban
(Forrás: saját kép)

Aki sokszor járt már Albániában, láthatta, hogy a Szkander bég tér az idők folyamán többszöri átalakításon esett át. Csak az utóbbi hét évben, mióta mi itt élünk, harmadjára építették újjá. Ez a legutóbbi olyan jól sikerült, hogy elnyerte az Európa díjat a városi közterületek versenyén. 279 nevező közül választották ki a legjobb 25-öt, az eredményhirdetésen Barcelonában pedig a tiranai Szkander bég teret hirdették ki győztesnek.

„Durres-ben kis szerencsével megszállhatunk a Hotel Adriatik-ban, vagy az Apollonia-ban és a Hotel Durres-ben, melyek alacsonyabb színvonalúak. Gjirokastra-ban a Hotel Çajupi, Berat-ban a Tomor hotel ajánlott.”

A Hotel Adriatik régen
(Forrás: flickr)

A Hotel Adriatik napjainkban
(Forrás: saját kép)

 

“Saranda-ban pedig a Hotel Butrint ajánlott, Shkodra-ban a Rozafa, Elbasan-ban pedig a Skampa.”

Saranda a ’80-as években
(Forrás: skyscrapercity)

Forrás: saját kép (2007)

Saranda ma
(Forrás: lonely planet)

„A külföldi turistáknak erősen ajánlott, hogy figyeljenek rá, mit dobnak a szemétkosárba, mert miután elhagyták a szobát, alaposan át fogják azt kutatni.”

A szerző tanácsolja továbbá, hogy a turisták semmiképp se hozzanak magukkal vallási témájú könyveket, Bibliát, Koran-t, mivel az ország ateista, és ez nem csak azonnali elkobzást, hanem az országból való kiutasítás is eredményezhet. A tanácsok között szerepel az is, hogy a nők ne viseljenek mini szoknyát vagy túldíszített ruhát, a férfiak pedig ne viseljenek hosszú hajat és szakállt.

Albánia ma:

Durres
(Forrás: saját kép 2014)

Vlora ma
(Forrás: booking.com)

Saranda ma
(Forrás: invest in albania)

Ksamil ma
(Forrás: ksamil hotels)

„Ne próbáljunk meg Lek-et kivinni vagy behozni. A megmaradó pénzt költsük el italra, cigarettára vagy ajándékokra Shkodra-ban. A nagyobb összeget váltsuk át a távozás előtti napon Tiranában vagy Durres-ben. Néhány üzlet a hotelekben csak Lek-et fogad el, más üzletek külföldi valutát is. Ne adjunk borravalót készpénzben. Adjunk inkább cigarettát, könyvet vagy nejlonharisnyát” – tanácsolja a szerző.

Az útikönyv, mely különös figyelmet szentel az albán tengerpartnak, kulturális emlékeknek, a gazdag történelemnek 1985-ben és 1987-ben újra megjelent Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban.

Ma Albániában a turizmus a leggyorsabban fejlődő ágazat. A Világgazdasági Fórum legutóbbi Utazási és Turisztikai Versenyképességi jelentése 136 országot listáz, és bemutatja, hogy mely országok tették a legnagyobb előrelépést a legutóbbi jelentés óta. Albánia első helyen szerepel ezen a listán. Nyolc helyet javított, és rohamléptekben halad előre, az utóbbi tíz évben 502 százalékkal növelte az idegenforgalmát. Emellett vendégszerető, biztonságos és toleráns.

 

 

 

 

A Falevelek Háza – avagy a Terror Háza Albániában

/0 Hozzászólások/in , , /by

“Egy nemzet kapcsolata múltjával létfontosságú mind a jelene, mind a jövője szempontjából: ez ruházza fel azzal a képességgel, hogy zavartalanul folytathassa az életét, és tanuljon a hibáiból. Létezik azonban a múltnak az a válfaja, amely William Faulkner híres mondása szerint “nem halott, és nem is temették el. Valójában ez a múlt még nem is múlt el.”

Dominique Moisi (Amerikában tanító francia professzor)

“A múlt nem halott, ezért nem is múlt.”
Forrás: saját kép

 

A Bunk’Art1 és Bunk’Art2 megnyitása után Tiranában újabb, a kommunista érával kapcsolatos múzeum nyílt: a Levelek Háza (albánul Shtëpia e Gjetheve/Shtëpia me Gjethe), mely az egykori albán titkosrendőrség a Sigurimi igazgatóságának épületében kapott helyet.

Forrás: saját kép

A múzeum döbbenetesen élethűen próbálja bemutatni az akkori nemzetbiztonsági hivatal felépítését, működését, eszközeit és az ügyek kezelését.

A szervezetet 1943-ban alapította Enver Hoxha annak eszközeként, hogy az albán partizán csoportok felett hatalmat gyakorolhasson. Tagjainak számát 20.000-re becsülik, ebből 7.500 ember a Néphadsereg tagja is volt. Látszólagos feladata az volt, hogy megvédje Albániát a veszélyektől, de valójában azt a célt szolgálta, hogy a lakosság között különféle eszközökkel terjessze a politikai eszméket és fenntartsa az akkor fennálló politikai rendszert, valamint hogy elnyomja az ellenforradalmi, a rezsim ellen irányuló törekvéseket. A propaganda eszközeként a létező összes kommunikációs csatornát bevetették, a nyomtatott sajtón át a rádión keresztül a személyes meggyőzésig.

Propaganda anyagok különböző évekből
(Forrás: saját kép)

A kommunista ideológia szerint a tökéletes emberi társadalom csakis az emberek teljes állami ellenőrzés alá vonásával valósítható meg, mely a görög mitológiából ismert óriás Panoptes megfigyelési “technikáját” hívja alapul, aki száz szemével mindent látott. Ehhez hasonlatosan a Levelek Házának „szíve” egy olyan laboratórium, melyből a rezsim teljesen ellenőrzés és megfigyelés alatt tarthatta alattvalóit. “A Panoptikum szoba az a hely, ahonnan mindent látsz és hallasz.”

A kb. 10 milliós Magyarországon a rendszerváltás hajnalán, azaz 1989-ben 800.000 MSZMP párttag volt. Mi magyarok mindannyian tudjuk, hogy ezen emberek jó része csak érdekből lépett be a pártba, és nem meggyőződésből, mivel Magyarországon nem lehetett még kisebb vezetői beosztásba sem kerülni párttagság nélkül. A 3 milliós Albániában csak 20.000 párttag volt, mert nem volt kötelező belépni a pártba, és az egy kiváltság volt, ha valakit beengedtek. Éppen ezért ez a 20.000 viszont meggyőződéses kommunista volt.

A Sigurimi elsősorban a politikai és ideológiai elleneszmék letörésére lett létrehozva, és nem fizikálisan az emberek és a vagyon ellen, habár később az utóbbi is erőteljesen jelen lett, egy idő után nagyon sok ember munkatáborban dolgozott, vagy Sigurimi tisztek rendszeres vallatásának volt kitéve. A titkosrendőrség tagjainak jó része önkéntesként dolgozott, ők olyan emberek voltak, akiket az elkötelezett párttagok ajánlottak a feladatra, és a munka megkezdése előtt alapos politikai és pszichológiai megfigyelésnek voltak kitéve. Kiváltságos helyzetben voltak és sok előnyt élveztek a célból, hogy ezzel is erősítsék megbízhatóságukat és elkötelezettségüket a párt iránt.

A Sigurimi-nek volt egy tiranai központú főhadiszállása – ez a Levelek Háza – és Albánia szerte 26 körzeti igazgatósága. További részekre tagozódott, mint politikai ellenőrzés, cenzúra, nyilvántartások, börtöntáborok, belső biztonsági csoportok, fizikai biztonság, belső elhárítás, külföldi hírszerzés.

A Sigurimi ágai
(Forrás: saját kép)

Mehmet Shehu parancsa az összes szekció részére
(Forrás: saját kép)

1949. márciusában újjászervezték az Állambiztonsági Hivatalt
(Forrás: saját kép)

 

2008-ban az albán parlament úgy határozott, hogy megnyitja az addig titkosított politikai aktákat, de a Szocialista Párt tiltakozott ellene. 2015-ben azonban aláírták azt a megállapodást, hogy nyilvánosságra hozzák a Sigurimi aktáit, és felfedik azoknak a nevét, akik együttműködtek a kommunista vezetéssel, de 2017 elejéig nem kezdték meg ezt a munkát, és a bírálók gyanítják, hogy az aktákat valójában már rég megsemmisítették.

Az egykori titkosrendőrségi épületet kívülről igyekezték eredeti állapotában megőrizni, ezzel is megpróbálják érzékeltetni, hogy ez az épület egy letűnt rendszert idéz.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Ha belépünk az épületbe, az alábbi bevezetővel találkozunk:

„Mint Albánia egész történelme, így a kommunista éra alatt is – mely a II. világháború után kezdődött és majdnem fél évszázadig tartott – a Levelek Házát hosszú ideig legendák övezték, mert ismeretlen volt és rejtélyes. Mint az emberek suttogása és a falevelek susogása…

E ház ajtóinak megnyitásával bemutatjuk mindazokat a tevékenységeket, melyeket itt végeztek, így a múzeum egyidejűleg fedi fel azokat és az albán társadalom helyzetét a kommunizmus időszaka alatt, melyeknek célja a teljes körű irányítás volt az emberi test és lélek felett.„

A múzeum két szintes. Az földszint első szobájában az akkori Tiranáról készült képekkel találkozunk.

Légifelvétel Tirana főteréről és a Levelek Házáról (balra fent) az 1930-as évek elejéről
(Forrás: saját kép)

Forrás: saját kép

Az épület eredetileg szülészeti- és nőgyógyászati klinika volt, a II. világháború után kezdték el használni kihallgatóhelyként, ahol különböző kínzási módszerekkel és kényszerítési eljárásokkal vallatták az embereket. Később az állami propaganda elhitette a néppel, hogy ezek az eljárások a jugoszlávok és „Tito ügynökeinek” módszerei voltak, és véget értek a Jugoszláviával való szakítás után 1948-ban. A képek és dokumentumok a Belügyminisztérium archívumából valók, és bemutatják, hogyan és milyen módszerekkel vallatták és kínozták az embereket a kihallgatások alatt, a börtönökben, munkatáborokban, tehát valójában a kínzásos vallatások jelen voltak Albániában végig a kommunizmus alatt 1944-1990 között.

Néhány helyiségben a megfigyelésekhez, felderítésekhez használt professzionális eszközöket, technikákat, és az álcázáshoz használt mindennapi tárgyakat, öltözékeket tekinthetjük meg.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

A kollaborációs aktákban bemutatják azoknak az ügynököknek a dokumentumait, akik együttműködtek a titkosrendőrséggel, az ügynökök hálózatát, az ügynökök különböző típusait és kategóriáit, szerepkörüket, feladataikat, az aktákat, melyeken dolgoztak, statisztikákat az üldözöttekről, áttekintést a lehallgatásokról és kémtevékenységekről a városi területeken.

Forrás: saját kép

A “MALI” fedőnevű ügynökkel titokban együttműködő családtagok és egyéb személyek listája
Forrás: saját kép

A laboratórium, mely eredetileg szülészeti labor volt fotó laborrá és sötétszobává lett alakítva. Itt tartották továbbá azoknak a kulcsoknak a másolatát, melyek azokat a széfeket nyitották, ahol az illegális kutatások és elkobzások láthatatlan tintával írt dokumentumait őrizték.

Ez eredetileg nőgyógyászati labor volt
(Forrás: saját kép)

Forrás: saját kép

A sötétszoba
Forrás: saját kép

 

Az első emeletre a lépcsőházon keresztül vagy lifttel juthatunk fel.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

A Politikai Perek szobájában azoknak a fényképeit és neveinek listáját láthatjuk, akiket 1945-1990 között bebörtönöztek vagy kivégeztek, valamint az akkori börtönök elhelyezkedésének térképét. A kivégzettek listáján 3498, a bebörtönzöttek listáján pedig 12971 név szerepel.

Az elítéltek listájának egy részlete
(Forrás: saját kép)

A kivégzettek listájának egy részlete
(Forrás: saját kép)

Egykori Sigurimi alkalmazott
(Forrás: saját kép)

 

A Sigurimi vezetősége:

Ismerős nevekkel találkoztunk
(Forrás: saját kép)

Több olyan ismerősünk is van, akikről tudtuk, hogy szüleik vezető pozíciót töltöttek be anno a pártban. Mivel meggyőződésünk, hogy a gyerekek soha nem vonhatók felelősségre a szüleik tetteiért, így ezeket a tényeket csak tudomásul vettük. Mindezek ellenére nagyon megdöbbentő volt látni ezeket a családneveket ezen a táblán is.

A Külső Ellenség szobájában a hotelek és külföldi állami képviseletek, nagykövetségek elhelyezkedését, és azokban elhelyezett lehallgató eszközöket láthatjuk.

Forrás: saját kép

Állambiztonsági dokumentum az olasz nagykövetségen dolgozó diplomaták rokonairól gyűjtött információkkal
Forrás: saját kép

A Nappali szobában tipikus albán berendezési tárgyakkal találkozunk, ahogyan a kommunizmus idején egy átlag albán család nappali szobája kinézett. Vitrines szekrény, ülőgarnitúra, „Ilíria” TV készülék, „Mimoza” rádió, melyet Durres-ben gyártottak, „Obodin” hűtőszekrény (jugoszláv termék), és egy fás kályha a „Partizani” gyárból.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Az Áldozatok szobájában a telefonos lehallgatások részleteit láthatjuk a ’70-es évekből. Instrukciókat a hívások figyelésével kapcsolatban, az ezen lehallgatások alapján foganatosított letartóztatások részleteit, valamint Sigurimi ügynökök 2A és 2B néven nyilvántartott aktáit.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

És természetesen innen sem hiányozhat a bunker:

A bunker bejárata a kertben az épület bejárata előtt
(Forrás: saját kép)

A szokásos betonajtó
(Forrás: saját kép)

Forrás: saját kép

A kertben elhelyezett korabeli kommunikációs eszközökkel pedig a város hangjait hallgathatjuk.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

A kommunizmus lassú bukása Albániában

1985. április 11-én Enver Hoxha meghalt. Őt Ramiz Alia követte a hatalomban.

Az első lázadások Shkodra-ban kezdődtek, ahol az emberek a Sztálin szobor ledöntését követelték. Ekkor a regnáló rezsim könnyítéseket vezetett be, például a külföldre való utazásokkal kapcsolatban, ami által megkezdődött a diplomáciai kapcsolatok kiépítése a nyugat-európai országok felé. 1990. decemberében Tiranában diákok csoportjai kezdtek demonstrálni. December 11-én a Munkáspárt Központi Bizottsága engedélyezte a többpártrendszert, és a következő napon megalakult a Demokrata Párt. A diktatúra alatt a szabad vallásgyakorlás is tiltva volt, ezzel létrehozva Európa egyetlen hivatalosan is ateista államát. 1991. január 18-án a kommunista hatóságok ellenzésével 10.000 ember vonult az Et’hem Beu mecset elé zászlókkal, és követelte annak újra megnyitását, a rendőrség nem avatkozott közbe. Ez a nap volt az albán vallásszabadság újjászületésének mérföldköve, valamint a rendszerváltáshoz is nagymértékben hozzájárult. Az 1991-es választásokon még a Munkáspárt maradt hatalmon (választási csalással), de az általános sztrájk és a városi ellenzék egy új kormányzatot hozott létre, amely már nem kommunistákból állt. Az 1992-es választásokon Albánia kommunista vezetői megbuktak. A legtöbb mandátumot a Demokrata Párt szerezte, a köztársasági elnök pedig Sali Berisha lett.

Új kor kezdődött.

„Az emberek hatalma sokkal nagyobb, mint a hatalomban lévő embereké.”

Bono Vox