Bejegyzés

Hogyan lett egy nem létező településből Albánia egyik legfelkapottabb üdülőhelye?

Állítólag a Szovjetunió egykori miniszterelnökének, Nyikita Hruscsovnak az 1959-es látogatása miatt épült meg a Butrint-ba vezető út. Ezen át lehet megközelíteni Ksamil települést, mely ma Albánia egyik leglátogatottabb üdülőfaluja.

A Ksamil-ba vezető út 2005-ben. Mi akkor jártunk ott először.
(Forrás: saját kép)

2015-ben írtam az első bejegyzésemet Ksamil-ról, melynek ezt a címet adtam: 6 mérföld Korfu-tól az albán Bora Bora (mert így hívják az egyik strandot). Azóta számos platformon, utazási irodák kínálatában látom folyamatosan, hogy ezt a megnevezést használják, ha nyaralást hirdetnek Ksamil-ba. (Érdekesség, hogy az albán nyelvben a ‘bora’ szó azt jelenti: hó. :-) )

A környéket a ’60-as években vadon élő növényzet foglalta el. Enver Hoxha kommunista diktátor 1966-ban azonban úgy döntött, hogy a helyet be kell lakni, és a dombokat citrus- és olajfa ültetvényekké változtatják. Így kezdődött a település kialakulásának története. Nevét a hexa mille (6 mérföld) szavakból kapta, mert ennyi tengeri mérföldre található Korfu szigetétől.

Ksamil 2005-ben
(Forrás: saját kép)

Ksamil első lakosait így a Korça-i Mezőgazdasági Vállalat munkásai adták. Valamint 1500 fiatal önkéntes (ami akkoriban azt jelentette, hogy „szabad akaratukból” mentek oda, de valójában odavezényelték őket), de a kommunista rezsim által üldözött embereket is alkalmazták a mezőgazdasági munkákra. Eleinte csak négy darab öt szintes épület volt a településen, azt a részét a falunak ma is így hívják: “a 4 épület”. Ezek a lakóházak emlékeztetnek arra, hogy a település nem nyaralóhely volt, hanem munkásfalu, egy szigorúan őrzött terület része, mely határvidék volt.

A négyemeletes házak ma is megvannak
(Forrás: saját kép)

A szigeteken akkoriban gyógy- és fűszernövényeket, például babérlevelet termeltek, és kizárólag azok a nők mehettek át, akik az ültetvényeken dolgoztak. Ők is csak szigorú katonai kísérettel. A ’90-es évek előtt a szigetekre még a biológusok, geográfusok, diákok, turisták és a halászok sem léphettek. A magas rangú kommunista állami tisztviselők részére viszont vadászatot szerveztek. Őzeket és vadkecskéket telepítettek az egyikre, és imitálták, hogy az állatok ott élnek, etették őket és itatót is helyeztek ki nekik, hogy aztán Enver Hoxha és Mehmet Shehu – akik szenvedélyes vadászok voltak – és baráti körük lelőhesse azokat.

Ksamil 1970-ben
(Forrás: Facebook, Sarandë.Albania – Ksamil)

A ’90-es években aztán Kukës-ból, Peshkopi-ból, Gjirokastra-ból, Tepelena-ból, Përmet-ből is érkeztek családok. Akkoriban kb. 3500 lakosa volt a településnek.

Ksamil 1990-ben
(Forrás: inf.news)

Egy Kukës-i származású úr és családja volt Ksamil egyik első posztszocialista lakosa. 1991-ben, kihasználva a szabad mozgás lehetőségét családjával Ksamil-ba költözött, hogy a Mezőgazdasági Vállalatnál dolgozzon. 1994-ig – a vállalat bezártáig – végezték ezt a munkát, állítása szerint akkori viszonyok között jó fizetést kaptak, és jól éltek. A vállalat bezárása után nagyon sok fiatal vesztette el a munkáját, az emberek egy része emigrációba menekült, mások az építőiparban kezdtek dolgozni. A Ksamili-ak a földosztásról szóló 7501-es törvényből kimaradtak, a szövetkezet ürügyén az új törvénnyel a Ksamil-i emberek egy darab földet sem kaptak. Így az összes földet maguk osztották fel, majd elkezdték építeni az első házakat, amelyeket aztán később legalizáltak. A mai Ksamil tehát az önkéntes földfoglalásokból, majd az azokra épült apartmanházakból, családi hotelekből keletkezett.

Az engedély nélkül épült, illetve a nem legalizált épületek ellen azonban folyamatosan küzd az albán kormány (a mai napig is). Az engedély nélküli építkezések nem csak Ksamil-ra, hanem egész Albániára jellemzőek voltak (és még ma is történnek ilyenek). Így talán jobban megértjük, hogy ilyen körülmények között milyen nehéz volt terület-, illetve városrendezési tervet alkotni és érvényesíteni a településeken. 1990-ben 20 épület volt Ksamil-ban, 2010-ben pedig 350, melyek kb. 90%-a engedély nélkül épült. A 2006-ban elfogadott törvény, melynek segítségével a “tulajdonosok” legalizálhatják, azaz hivatalosan földhivatali nyilvántartásba vetethetik a földterületet és az arra épült ingatlanjaikat megoldást jelentett, sokan éltek a lehetőséggel, és legalizálták az ingatlanjaikat. Azonban így is maradtak bőven olyan épületek, melyekkel semmi nem történt. Így 2010-ben több, mint 250 illegálisan felhúzott építmény lebontására irányuló akció történt Ksamil-ban, mely egy romok alatti nagy falu szomorú látványát hagyta maga után.

Ksamil-ban vannak muszlimok, ortodoxok és katolikusok is.

Az ortodox templom Ksamil-ban
(Forrás: saját kép, 2023)

A falu ma Albánia egyik legnépszerűbb üdülőhelye.

Ksamil 2019 január
(Forrás: saját kép)

Ksamil 2019 májusában
(Forrás: saját kép)

Ksamil 2023. június
(Forrás: saját kép)

Az évek során nagyon beépült, minden talpalatnyi helyet az éttermek és hotelek által üzemeltetett strandok teszik ki, főszezonban nehezen találni szabad nyugágyat. 2023-ban az Airbnb keresési listáján Ksamil a második helyen szerepelt, megelőzve Barcelonát, Londont és Rómát.

A Lori beach Ksamil-ban 2023. júliusában
(Forrás: saját kép)

Ksamil, 2023 július
(Forrás: saját kép)

Ksamil 2023
(Forrás: saját kép)

A közelmúltban pedig készült egy tanulmány, melyben összegyűjtötték a világ legnépszerűbb és legszebb strandjait, majd szerkesztetlen fényképeket készítettek róluk a Google Térkép segítségével. Ezután színelemzéssel határozták meg az egyes helyeken a víz pontos árnyalatát. Ezen színanalízis alapján a világ legkékebb vizű strandja az Albániában található Plazhi Pasqyra (Tükör strand) lett. :-)

Forrás: saját kép

 

És végül egy videó arról, milyen volt Saranda, Ksamil és a tengerpart a ’80-as években.

 

Albánia idegenforgalma régen és ma

 

A ’90-es évek előtt a turizmus jelentéktelen ágazat volt Albániában. Akkoriban magánúton nem lehetett az országba jönni, csak szervezett út keretében, olyan utazási irodákon keresztül, melyek kapcsolatban voltak az állami utazásszervezővel az Albturist-tal.

Forrás: albturist

 

A ’80-as években Nagy-Britanniából is érkeztek turisták Albániába, pedig a két ország diplomáciai viszonya nem volt éppen jó. Ezért csak egy brit utazási irodának volt kapcsolata az Albturist-tal, ők évente tíz csoportot hoztak Albániába. 1982-ben egy turista csoporttal Philip Ward író is Albániába jött. Ward egy évet élt Líbiában, és volt tapasztalata Egyiptomban, Máltán és Indonéziában is. Kiadott egy útikönyv sorozatot – Libanon, Irán, Ciprus, Írország -, és egy évvel albániai nyaralása után 1983-ban Londonban egy 166 oldalas útikönyvet publikált Albániáról is.

Forrás: amazon

 

A könyvében Ward hangsúlyozza, hogy semmi más célja nem volt, mint tájékoztatni és megismertetni az érdeklődőkkel Albániát, melyet akkoriban az „Európa Tibetje” jelzővel illettek. A szerző kiemelte, hogy Albánia olyan ország, ahol „senkit sem ér közúti baleset, és ahol senki sem gazdag.” Közúti balesetek azért nem léteztek, mert nagyon kevés jármű volt, magántulajdonban nem lehettek autók.

Forrás: tirana observer

 

És hiába voltak gyönyörű tengerparti részek, az emberek nem jártak szállodákba nyaralni, mert nem nagyon voltak.

Forrás: droni.al

Durrës
(Forrás: droni.al)

Forrás: droni.al

„Én 1982 május-júniusában jártam Albániában teljesen átlagos turistaként, egy teljesen átlagos utazási irodával. A Regent Holiday UK kirándulást kínált iskolába, gyárba, művészeti stúdióba és mezőgazdasági termelőszövetkezetbe. A mi csoportunk egy textilgyárat és egy óvodát keresett fel, valamint egy állami gazdaságot délen, továbbá egy könyvkiadót és egy filmstúdiót, ahol egy filmet vetítettek. Találkoztunk egy bíróval és egy költővel is.”

A könyvben a szerző kitér többek között arra, hogy jó volt a szervezés, hogy Albánia szép és vendégszerető ország, de írt a politikai helyzetről is.

„Az albán hatóságok meg voltak győződve, hogy minden turista egyben ügynök is  – CIA, KGB, MI5. Az amerikaikat nem engedték be, és az újságírókat sem. A hosszú hajú és szakállas férfiakat sem engedték az országba. Ha a hatóságok nem voltak megelégedve valakinek a hajával, azonnal borbélyhoz küldték. Nem volt pénzváltó, és nem lehetett Lek-et hozni-vinni. Nem lehetett fényképet készíteni a katonai létesítményekről, kikötőkről és a bunkerekről. És az emberekről sem, ameddig engedélyt nem kaptunk rá.”

Albán bolt a ’80-as években
(Forrás: pinterest)

Ward ezt az egészet kalandként élte meg, melyet részletesen leír a könyvében. A könyv végén hasznos információkkal látja el azokat, akik Albániába szeretnének látogatni, az idejutással, a hotelekkel, az árakkal, az átváltási árfolyamokkal és mindazon dolgokkal, melyekre figyelni kell.

„Azoknak, akik kirándulni szeretnének a tavaszi (április-május) és őszi (október-november) időszakot ajánlom. Az ateisták nem fognak itt karácsonyi hangulattal találkozni, akik pedig fürdeni szeretnének, nyáron megtehetik Durres-ben nevetséges árakon. A hegyekbe áprilistől-októberig érdemes menni”- írja a szerző.

A brit iroda áprilistól januárig hirdette az utakat. 1982-ben a legrövidebb 10 napos volt, az ára pedig 256-275 font között mozgott.

„Durres-i szállással nyáron a 13 napos nyaralás 280 fontba került, a 17 napos pedig 305 fontba. Egy egyágyas szoba ára 2.70 font volt szezonban. A Durres-i úttörőtáborba 6 Lek volt a látogatás ára, míg az állami gazdaságba 18 Lek.

A brit turistákat a 15 emeletes Tirana hotelben szállásolták el, és a szerző kiemeli, hogy a hotel a város központjában helyezkedett el, és minden szobához tartozott fürdőszoba. A másik lehetőség a Hotel Dajti volt, melyet az olaszok építettek.

Forrás: flickr

A Tirana hotel és a Szkander bég tér napjainkban
(Forrás: saját kép)

Aki sokszor járt már Albániában, láthatta, hogy a Szkander bég tér az idők folyamán többszöri átalakításon esett át. Csak az utóbbi hét évben, mióta mi itt élünk, harmadjára építették újjá. Ez a legutóbbi olyan jól sikerült, hogy elnyerte az Európa díjat a városi közterületek versenyén. 279 nevező közül választották ki a legjobb 25-öt, az eredményhirdetésen Barcelonában pedig a tiranai Szkander bég teret hirdették ki győztesnek.

„Durres-ben kis szerencsével megszállhatunk a Hotel Adriatik-ban, vagy az Apollonia-ban és a Hotel Durres-ben, melyek alacsonyabb színvonalúak. Gjirokastra-ban a Hotel Çajupi, Berat-ban a Tomor hotel ajánlott.”

A Hotel Adriatik régen
(Forrás: flickr)

A Hotel Adriatik napjainkban
(Forrás: saját kép)

 

“Saranda-ban pedig a Hotel Butrint ajánlott, Shkodra-ban a Rozafa, Elbasan-ban pedig a Skampa.”

Saranda a ’80-as években
(Forrás: skyscrapercity)

Forrás: saját kép (2007)

Saranda ma
(Forrás: lonely planet)

„A külföldi turistáknak erősen ajánlott, hogy figyeljenek rá, mit dobnak a szemétkosárba, mert miután elhagyták a szobát, alaposan át fogják azt kutatni.”

A szerző tanácsolja továbbá, hogy a turisták semmiképp se hozzanak magukkal vallási témájú könyveket, Bibliát, Koran-t, mivel az ország ateista, és ez nem csak azonnali elkobzást, hanem az országból való kiutasítás is eredményezhet. A tanácsok között szerepel az is, hogy a nők ne viseljenek mini szoknyát vagy túldíszített ruhát, a férfiak pedig ne viseljenek hosszú hajat és szakállt.

Albánia ma:

Durres
(Forrás: saját kép 2014)

Vlora ma
(Forrás: booking.com)

Saranda ma
(Forrás: invest in albania)

Ksamil ma
(Forrás: ksamil hotels)

„Ne próbáljunk meg Lek-et kivinni vagy behozni. A megmaradó pénzt költsük el italra, cigarettára vagy ajándékokra Shkodra-ban. A nagyobb összeget váltsuk át a távozás előtti napon Tiranában vagy Durres-ben. Néhány üzlet a hotelekben csak Lek-et fogad el, más üzletek külföldi valutát is. Ne adjunk borravalót készpénzben. Adjunk inkább cigarettát, könyvet vagy nejlonharisnyát” – tanácsolja a szerző.

Az útikönyv, mely különös figyelmet szentel az albán tengerpartnak, kulturális emlékeknek, a gazdag történelemnek 1985-ben és 1987-ben újra megjelent Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban.

Ma Albániában a turizmus a leggyorsabban fejlődő ágazat. A Világgazdasági Fórum legutóbbi Utazási és Turisztikai Versenyképességi jelentése 136 országot listáz, és bemutatja, hogy mely országok tették a legnagyobb előrelépést a legutóbbi jelentés óta. Albánia első helyen szerepel ezen a listán. Nyolc helyet javított, és rohamléptekben halad előre, az utóbbi tíz évben 502 százalékkal növelte az idegenforgalmát. Emellett vendégszerető, biztonságos és toleráns.

 

 

 

 

Albániai kiruccanás

 

Négy éjszaka, három barát, két város, két tenger, egy nyaralás. Zsolt írta le az élményeket.

 

Tavaly augusztusban Szarajevóban élveztük épp a bosnyák vendégszeretetet, mikor Marcival beszélgetve jött az ötlet: meg kellene nézni Albániát, mert ha valami vad Balkán, akkor az az. Télen el is kezdtem az igényfelmérést, Tamás barátom hamar rákapott a témára és feltételeztük, sikerül két autónyi embert összeszednünk. Nem sikerült, hárman maradtunk, pedig a tavaszi indulást nyár elejére, majd nyár közepére csúsztattuk. Albánia nem egy divatos desztináció. AirBNB-n foglaltam szállást, 4 éjszaka, két városban, kitakarítottam és lengéscsillapítót cseréltettem Lisában, a Békakorollámban, elolvastunk rengeteg beszámolót és cikket az országról és belevágtunk.

Vasárnap este hatkor indultunk Szegedről, gondolva arra, hogy elcsípjük még nyitva a tiszaszigeti átkelőt, mivel egész hétvégén torlódásról számolt be a híradó a röszkei nagy határnál. Ez nagyjából be is jött, bár 10 percet itt is várnunk kellett. Újvidéknél felhajtottunk a pályára, s átadtam a volánt Tamásnak. Belgrádon keresztül Slavonski Samac-on át Montenegróba érkeztünk, ahol a határon jött az első kellemetlenség, a montenegrói oldalon: lejárt a nemzetközi zöldkártyája Lisának és ez nem tetszett a határőrnek… végül a kollégája közölte velem, hogy rizikós átengedni így, de ha akarunk, vehetünk neki kávét. Nem volt nálunk kéznél kisebb címlet, csak 50 euro, így ez egy drága határátkelés volt. Montenegro hegyei gyönyörűek, imádom a hegyi utakat és az éjszakai vezetést is, így ezt nagyon éltem, egész éjszaka haladtunk. A montenegrói-albán határ előtt tankoltunk egyet, ahol két dologra jöttem rá: 1.) nincs minden pisztolyban nyomásérzékelő szelep,  2.) remegnek a kezeim a fáradságtól. Marcin volt tehát a sor, ő hajózott be Albániába, miután az út előző szakaszain igyekezett kipihenni a szombat éjszakai legénybúcsút.

A határátkelő leginkább egy építkezési területhez hasonlított és kezdtük úgy érezni, hogy bejött az, amit Albániáról gondoltunk, talán tényleg a legmélyebb Balkánról van szó. (A határátkelőhely átépítés alatt van. – A szerk.) Az első nagy város amibe beértünk Shkoder volt. Lerobbant Mercik (ugye a nemzeti autójuk a Mercedes), kerékpárok, szamarak, lovaskocsik az úton, valami egész egyedi felfogással a KRESZ-ről. Itt jöttünk rá, hogy jól tesszük, ha nagyon hamar elfelejtjük azt, amit a kulturált közlekedésről gondolunk. Nem azért, mert ők veszélyesek és vadak, hanem mert ez az ország bebizonyítja, hogy szabályok nélkül is lehet figyelmesen és biztonságosan vezetni. Az index, az elsőbbségadás kötelező és a behajtani tilos tábla csak díszítési célt szolgál, lámpákat sehol, körforgalmat viszont még az “autópályán” is láthatunk, (ahogy 500 méterenként benzinkutat és a pályán visszafele haladó biciklist is).

 

Első szállásunk elvileg Durres-ben lett volna, ám hosszas telefonálgatás után végül a Durres alatti Golem-ben kötöttünk ki, ami egy afféle üdülőváros, már felépült és épp épülő, hatalmas, tengerparti szállodákkal és apartmanokkal. Egy ilyen apartmant foglaltunk el végül mi is, az ötödik, legmagasabb emeleten. Ez olyan szempontból frankó volt, hogy egy óriási teraszról szemlélhettük a tengert, az viszont kevésbé tetszett, hogy az előző héten lesérült bal térdemmel, a hirdetésben megjelölt lift hiánya miatt kínosan lassú volt a feljutás a lakásba.

Megérkeztünk tehát Golem-be, Albániába, 16 órás út után. Rövid csobbanás, majd egy kis szundítás után ismét bepattantunk az autóba és irány Durres. A tengerpart Golem-nél egyébként homokos, amely homokot a fürdőzők felkavarnak és a víz így tán még olyan szép sincs, mint a Balaton. A célnak azonban tökéletesen megfelelt, s előnyére legyen mondva, hogy lassan mélyül, így kisgyerekeseknek ideális lehet. Visszatérve Durres-re: kőkemény Balkán. Az emberek kedvesek és előzékenyek, a kaja jó, de kártyát sehol nem fogadnak el, a főutcán sok a lakatlan, félig leomlott, összepiszkított ház, a járdán pedig felszedték a (vélhetően fém) csatornafedeleket, a lyukakban szemét, még olyat is láttam, amibe én is beférnék és élére állított törött üvegek voltak beleállítva. Talán ez spoiler-nek számít, de itt meg kell hogy jegyezzem, az egész nyaralás alatt ez volt a legnagyobb trauma, ami ért, semmi más nem háborított fel ennyire. A vacsorával egybekötött városnézés után visszatértünk a szállásra és ezzel véget is ért az első napunk Albániában.

Kedd délelőtt Szkander bég várában kezdtünk. Ez afféle helyi Eger, meredek, macskaköves utak, vásárosokkal, valamint egy várral, aminek nagy részét újraépítették és egy múzeumot rendeztek be benne. Az 1982-ben nyílt múzeum egyik gyöngyszeme a kommunista idillt prezentáló ólomüveg ablak, aminek ugyan semmi köze a középkorhoz, de nekem nagyon tetszett.

Felfelé menet az első és egyetlen gebasz el is ért minket Lisával: a tankbetöltő pereme cserére szorul, elrohadt. Ez ismert hiba volt, azonban a szerelő szerint onnan nem ereszthetne a benzin… teli tank és az igazi kemény hegyi kaptatók azonban előállítottak egy olyan szituációt, hogy lassacskán csordogált a benzinünk a tanksapka fedél alól. Szerencsére semmi komoly következménye nem lett a dolognak, a hetekben viszem cserére, mielőtt még a boszniai hegyeket ismét megmásznám vele.

Kruja után megnéztük az albán fővárost, Tiranát. Tirana a legeurópaibb hely, ahol jártunk az országban, a körforgalmakban itt is az igényeknek megfelelő a sávok számossága, ám jelzőlámpák és angolul beszélő emberek is akadnak, sőt, még muszlim nőket is láttunk, ami se előtte, se utána nem volt jellemző, annak ellenére, hogy elvileg az államvallás az iszlám. Tiranában a főteret, az ott lévő mecsetet, egy érdekes ortodox templomot és egy jókora plázát néztünk meg. Bevallom, ilyen készületlenül nagyvárosba még nem mentem, de a pláza egyik kávézójában wi-fi forrást felfedezve a srácok elolvasták, ezzel olyan 40%-ban ki is maxoltuk a város látnivalóit.

Hazafele kerülő úton mentünk, hogy teljen az idő, gyönyörű hegyek között, ahol még olajfa is akadt… na meg dinnyeárus az út szélén. A szállásra visszaérve csobbantunk, majd jött a felismerés az apartmanban: nincs víz. Előző este a szállás alatti étteremben véletlenszerűen elment időnként az áram és hallottuk az aggregátorokat… így annyira nem lepett meg, hogy ilyen is előfordult, az azonban fájdalmasan érintett, hogy másnap reggelre se lett jobb a helyzet.

 

Szerencsére szerdán nekiindultunk délnek, víz és új kalandok után kutatva. Az Ardenica Monostornál kezdtünk, ahol egy nyelveket nem beszélő kedves csávó beinvitált az ortodox templomba. A komplexum többi része nem látogatható, az ódon freskók a templomban viszont nagyon érdekesek voltak.

Ezt követően igyekeztünk hamar lejutni a partra, célba vettük Vlora-t, mely egy kis öbölben fekvő város, ami azért fontos, mert a tengerpart láthatóan tisztább volt ezáltal, se hínár, se szemét, csak kavics, halak és kagylók. Csatornafedélből több, de nem elég volt itt már. Az út a tengerpart mellett vezet el közvetlen, a túloldalán éttermekkel, szállodákkal, itt is sok építés alatt álló apartmant láttunk. Miután egy olasz étteremben megebédeltünk, folytattuk utunkat, a változatosság kedvéért ismét fel, a hegyekbe.

 

Következő megállónk Dhermi beach volt, ami egy nagyon különleges kis hely. Dhermi egy hegyi falu, melyből lecsorogva a hegyoldalon egy hosszú és keskeny partszakaszra juthat az ember, ahol a tenger krisztálytiszta, nagykavicsos, gyorsan mélyülő. Engem ez a strand emlékeztetett a leginkább Horvátországra. Dhermi beach rendelkezik egy tengeri barlanggal is, eredetileg emiatt mentünk be, de szorított az idő, így sajnos kihagytuk. Ettől függetlenül mindhármunk el volt ámulva a hely szépségén, hangulatán.

A kiadós strandolás után meg se álltunk Sarande-ig, ahol az új szállásunkat ismét kis kavarodás után tudtuk elfoglalni, a helyiek gyatra angol tudása rendesen szivat, amikor olyan precíziós kommunikációról van szó, hogy hol helyezkedik el az apartman… de végül megtaláltuk, s ez a lényeg. A lakás vadonatúj volt, a lapos tévé még felszereletlenül dőlt neki a konzoljának, a szekrények és fiókok üresek, a plafonból csak égők lógtak… de legalább mindkét nap volt vizünk! Sőt, liftet is kaptunk, igaz, pont a negyediken nem állt meg, így felfele eggyel feljebb, lefele eggyel lejjebb tudunk ki-beszállni. :) Mélygarázsban kaptunk parkolóhelyet, s azt az ígéretet, hogy reggel hétkor már nyitva lesz a garázskapu.

Csütörtök reggel nyitva is volt, s neki is indultunk, nyakunkba vettük Dél-Albániát. Butrint-ban szemügyre vettük az UNESCO világörökség részét képző ókori római romegyüttest, ami az általam olvasott beszámolókkal ellentétben nem csak feltárt és a látogatók elé odadobott romok halmaza, hanem egy kellemes ösvényekkel, táblákkal, térképekkel ellátott park.

Itt felvettünk egy német stoppost, elvittük őt a Ksamil-ig, ahol ő tovább főtt a túraruhájában, mi pedig rohantunk be a kristálytiszta, aprókavicsos tengerbe, ahol az apró szigetek olyan közel vannak egymáshoz, hogy kényelmesen át lehet úszni egyikről a másikra. Fantasztikusan szép hely, jól kiépített, szolgáltatásokban gazdag, igazi horvát érzés, itt nyoma sincs a Balkánnak. Abban azért mindhárman megállapodtunk, hogy szívesen megnéznénk ezt a környezetet a temérdek ember nélkül… de így is jó volt, még egy magyar családdal is találkoztunk, az apuka odajött hozzánk beszélgetni, gondolom neki is jól esett a magyar szó.

Innen egy hasonlóan festői tájra vitt az utunk, a Kék-szem forráshoz, ami egy rendkívül népszerű turistaattrakció a jéghideg, tiszta, kék vizével, melyet erdő vesz körül. Marcival azt hittük, különcök leszünk, hogy bele is feküdtünk a forrásból eredő patakba, ám magánál a forrásnál, az 50 méter mély karsztlyuk fölött a bátrak bele is ugrottak a vízbe.

 

 

Rövid fagyi-kávé kombó után ismét Lisában találtuk magunkat, úton a Gjirokaster Museum felé, amit elkönyveltünk helyi Komáromnak. Ágyúkiállítást és egy tankot találtunk itt, na meg egy gyönyörűen épen maradt erődöt. Itt ismét összefutottunk egy magyar párral, sőt, a stopposunkat is viszont láttuk.

Pénteken a tervek szerint hét órakor indultunk volna haza, de a garázskaput kinyittatni és a kulcsot leadni csak háromnegyed nyolckor sikerült, így némi késéssel indultunk, ami nem is volt akkora gond, mint később rájöttünk, az általunk kinézett görög határátkelő ugyanis csak 9 órakor nyitott s még így is pörkölődtünk egy ideig a napon. Görögország autópályái szép tájakon mennek keresztül és jó minőségűek. Megálltunk egy ebédre az egyik lehajtó mellett, ahol megtudtam, hogy a burger önmagában a hamburgerhúst is jelenti… így hamburgerhúst ettünk cacikivel és olívás kenyérrel. A Macedónián való keresztülhaladás során rájöttünk, hogy semmit nem tudunk a macedónokról és semmit nem látunk néhány távoli hegyen kívül az országukból. Így értünk el a szerb határhoz, ahol én már otthon éreztem magam, jelentősen javult az amúgy elnyúzott, fáradt hangulatom is ezáltal.

Szerbiában már mindannyiunkat az hajtott, hogy hamarosan itt van Röszke, s végül éjfél körül el is értük. Innen Marcit kiraktuk Domaszéken, majd Tamást nálam, aki átült a saját autójába és Cserkeszőlőre vette az irányt, haza, én pedig egy életmentő görögdinnye vásárlást még megejtettem a Tesco-ban, mielőtt végül éjjel 3 órakor 12 órára kómába nem estem.

Összegzésként azt mondhatom, hogy mindhármunknak nagyon tetszett Albánia. Látnivalóban gazdag, érdekes ország amit bátran ajánlok a nyitott embereknek. Nyitottság azért szükséges, mert bármilyen érdekes is, egy vad balkáni országról van szó, ahol a szerpentineken véletlenszerű sorrendben bukkannak fel kecskék, bárányok, tehenek és lovak, valamint a városban sétálva a lábunk elé kell nézni. Az emberek kedvesek voltak, de nyelvet nem beszéltek, vagy csak valami minimálisan. Az árak hasonlatosak a magyar árakhoz, némileg olcsóbbak ebben-abban, például a cigaretta fele annyi, igaz, a minősége még a szerbnél is rosszabb. Nagyon hamar levontuk a konklúziót, hogy minél délebbre megyünk, annál igényesebb minden, de az árak nem nagyon változnak szerencsére. Ami fontos és általános információ, az az, hogy a bankkártyát felejtsük el, még a benzinkutaknál is, a legjobb a helyi valutát váltani (1 lek = 2,3 forint). Saranda városával szemben szabad szemmel is látható Korfu, ahová közlekednek repülőgépek, lehetséges beutazás Albánia déli részére ez is. (Főszezonban naponta háromszor közlekedik komp és szárnyashajó. – A szerk.) A benzinárak változóak, de nagyjából a magyar árakon vannak, mivel sok a kis magán kút, kifoghatunk olcsóbbat is, nem kell félni a holtankoljak.hu átlagától, ami az indulásunkkor 408 Ft volt (míg itthon 340 Ft-ért tankoltuk a benzin literjét). Összesen 2740 km-t tettünk meg, 6 literes átlag fogyasztással és a pályamatricák árával együtt (ezeket csak Görögországban, Macedóniában és Szerbiában kellett fizetnünk, Montenegróban és Albániában nem). 25.000 Ft-ra jöttünk ki fejenként. A szállás átlagosan 5.000 Ft/éjszaka volt, egy vacsoránk pedig 2000 Ft körül. Ezt az 5 napot én 80.000 Ft körül hoztam ki, de ehhez hozzáteszem, hogy nem szeretek nyaralás közben “olcsójánoskodni”.

Menjetek tehát Albániába, egy próbát mindenképp megér!

Tasnádi Zsolt, 2017. július

A gyógyhomokostól a szikláson át a fehérhomokosig – albán strandkörkép

 

Albánia közel 400 km-es tengerpartja nagyon változatos. A strandok vízminősége általában jó, sok helyen kiváló, a turizmusba évről-évre több pénzt fektetnek.

A strandkörkép a teljesség igénye nélkül készült, ezeken kívül még rengeteg változatos plázs található ebben a kis országban.

 

Az Adriai-tenger strandjai

 

Lassan mélyülő, homokos partszakaszok jellemzik, lagúnákkal tarkítva. Kisgyermekes családoknak ideális.

Velipoja

Forrás: Google

 

Észak-Albánia legnagyobb, 4 km-es strandja leginkább gyógyhomokjáról ismert. A jódos homok kiválóan gyógyítja a különféle bőrbetegségeket, többek között a pikkelysömört. A Buna-folyó – mely természetes határt képez Montenegró és Albánia között – torkolatánál található Ferenc József sziget és a partszakasz másik végén a Viluni-lagúna számos madárfaj fészkelő- és pihenőhelye, több darufajtának is. Erre a strandra főként Koszovóból és Montenegróból érkeznek vendégek. A strandot és környékét, valamint a sétányt nemrég újították fel.

Forrás: klan kosova

Forrás: javanews.al

Forrás: ata.gov.al

Forrás: velipojabeach.com

 

Shëngjin

Forrás: albaniatravelandtours

Albánia legészakibb kikötője, melyet az i. e. II. sz-ban a rómaiak létesítették Nymphaeum néven. I. e. 48-ban Marcus Antonius itt szállt partra, hogy a Pompeius ellen harcoló Julius Caesar segítségére siessen.

Ma Albánia egyik legkedveltebb üdülőközpontja. Itt is érvényes, mint bárhol a világon, hogy minél távolabb megyünk a kikötőtől, annál tisztább a víz. A partszakasz déli része lagúnás (Ishull-Shëngjin), a Merxhani-lagúna környéke többek között kanalasgémek, nagy és kis kárókatonák fészkelőhelye, de több réceféle és a bütykös ásólúdnak is nagy populációi telelnek itt át. Érdemes átmenni Lezha-ba, mely gyakorlatilag egybe van építve Shëngjin-nel, mert ott található Szkander-bég mauzóleuma.

Forrás: wikimapia

Forrás: albanidom

Forrás: itaka.pl

Forrás: saját kép

 

Rodon-fok

Ha valaki szinte teljes érintetlenségre és különleges környezetre vágyik, a Rodon-fokot (Kepi i Rodonit) keresse fel.

Forrás: wikipedia

Az Adriai-tengerbe nyúló félsziget csücskén található hely legendákkal teli. A helyiek szerint nevét onnan kapta, hogy az illír időkben Redon volt Illíria istene, akinek arcát az akkor használatos pénzeken is láthatjuk. Egy másik változat szerint az illír mitológiában Redon a tengerek istene volt.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

A félsziget egyik fő látványossága a Szkander-bég vár, melynek jó része az erózió miatt ma már a tenger alatt van, de egy várkapu, egy torony, és a sziklafal egy része még látható.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Körülötte található négy katolikus templom, ezek közül a Szt. Antal templom látogatható, ezt felújították. A templom autóval megközelíthető, de a várrom csak gyalogtúrával érhető el.

Forrás: saját kép

Az itteni partszakaszok kiépítettsége kicsi, elvétve találunk vendéglátóegységeket. A templom mellett azonban van egy étterem stranddal.

Forrás: saját kép

A félszigettől délre a Lalzi-öbölben (Gjiri i Lalzit) kiépített strandokat találunk.

 

Golem

A partszakasz előnye, hogy kevésbé zsúfolt mint Észak-Albánia legkedveltebb üdülőközpontja, Durres, melytől Golem néhány km-re délre található. A víz tiszta, mert távol van a kikötőtől, mely Albánia legnagyobbja. Aki autóval érkezik, annak parkolóhely szempontjából is kedvezőbb, mint a Durres belvárosához közelebbi standok, melyek főszezonban tömve vannak, így a parkolás nehézkes. Az 5 csillagos hoteltől a kis apartmanokon át éttermek, kávézók, pékségek, szórakozóhelyek sokasága várja itt is a turistákat, tehát aki kevésbé nyüzsgő, de mégis élettel teli részre vágyik, annak jó választás lehet.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

 

A Jón-tenger strandjai

 

A Jón-tengeri szakaszon kavicsos, sziklás gyorsan mélyülő tiszta vizű strandokat találunk, valamint eldugott kis öblöket. A vízi sportok és a búvárkodás szerelmeseinek ajánlott.

Palasë

Az első strand a Jón-tengeren, miután lekanyarogtunk a Llogara-hágóról rögtön ide jutunk. Julius Caesar is itt állomásozott légióival Pompeius elől menekülve. A főútról egy új út visz egészen a strandig, amely az egyik legegzotikusabb és legnyugodtabb, éppen ezért nincs kiépülve vendéglátóegységekkel, néhány kávézó, egy pizzéria, egy éjszakai klub, valamint sátorhelyek várják az odalátogatókat. Az öböl északi részén tavaly egy hatalmas üdülőkomplexum építése kezdődött, de még így is lehet találni nyugodt részeket. Vízi sportokhoz kiváló, és a Llogara-hágóról induló siklóernyősök is sokszor itt érnek földet.

Forrás: youtube

Forrás: pinterest

Forrás: travelinalbania

 

Dhërmi

Egyike Albánia legkedveltebb partszakaszainak. A fenyvesekkel és olajfa ligetekkel borított hegyek lábánál fekvő hosszú plázst a fehér kavicsok és az olykor emberfej nagyságú kövek teszik egyedivé a hosszú strand déli végén. Albánia legismertebb buli strandja a Drymades-beach, egész nyáron szervezett zenei események zajlanak, és itt tartják Albánia évről-évre megrendezett legnagyobb könnyűzenei fesztiválját a Turtle-fest-et is.

A Drymades strand
Forrás: life is a journey

Északról indulva, ahol a legtöbb étterem és szálláshely található dél felé haladva azok is találnak maguknak megfelelő nyugodt helyet, akik kevésbé szeretik a nyüzsgést.

Forrás: ii.uib.no

Forrás: twitter

Forrás: zenith travel

Forrás: booking.com

Forrás: zenith travel

Forrás: tirana times

 

Jaliksari, Shkambo és Gjipe közül kétségkívül a legkülönlegesebb az utóbbi. Ez a hely csak jó félórás 4 km-nyi gyaloglással közelíthető meg egy ösvényen, vagy a víz felől.

 

Forrás: mom goes camping

 

A strand maga a 70 m magas falú Gjipe-kanyon végén található.

Forrás: travellingclaus

A Gjipe-kanyon
Forrás: travellingclaus

 

Elzártsága ellenére szokott lenni szezonban ott néhány kitelepült büfé.

Forrás: travellingclaus

 

Jale

„Üveg strand”-nak is hívják kristálytiszta vize miatt. Itt is minden adott a tökéletes kikapcsolódáshoz.

Forrás: patatofriendly

Forrás: visitvlora

 

Himara

 

Forrás: himara.gov.al

 

A főleg görög kisebbség által lakott település központi strandja mellett találunk kevésbé nyüzsgőt is a közelben, 3 km-re a várostól Livadh-ot, vagy a Spile, Potam, Llamani nevű strandokat. A hegytetőn áll a Kr. e. V. sz-ban épült Himarai-vár, a közelben pedig az a barlang található (Shpella e Spillesë), ahol a legenda szerint Odüsszeusz megküzdött a küklopsszal.

Forrás: youtube

Forrás: albaniatogo

 

 

Borsh

Borsh az albán Riviéra leghosszabb egybefüggő partszakasza, 7 km. A turizmus még kevésbé fedezte fel magának, pedig az egyik legszebb hely a Jón-tenger albán szakaszán. Maga a falu messze van a tengertől, de ha felmentünk, nézzük meg a várat és térjünk be a “Vízesés” étterembe (albánul Restorant Ujëvara) is. A citrus- és olajfa ültetvények, a gyönyörű panoráma és híres olívaolaja teszi vonzó célponttá.

Forrás: saját kép

 

Bunec

 

A Lukovë-i partszakasz egyik legkülönlegesebb strandja. Az ott található harcászati bunkereket büfékké alakították.

Forrás: panoramio

 

Pasqyrat beach

A Saranda-tól 7 km-re délre található strand az egyik legszebb Albániában. A „Tükör-strand” névre hallgató partszakasz azért kapta a nevét, mert a napfényben a környező sziklák visszatükrözik a természet szépségét.

Forrás: youtube

Forrás: adventurous travel

Ksamil

 

Forrás: twitter

 

A legdélebbi és az egyik legkülönlegesebb hely a Korfu szigetétől 6 mérföldre található település. Albánia fehérhomokos strandjain fürödhetünk itt. A kristálytiszta víz, a szemközti kis szigetek, és Korfu közelsége adja a hely egyediségét. Ha már ott vagyunk, ne hagyjuk ki Butrint-ot, az ókori romvárost sem, és kóstoljuk meg a kagylót, melyet a brakkvizes (keveredik a tengervíz az édesvízzel) Butrinti-tóban tenyésztenek.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: youtube

Forrás: ksamil.al

 

Albánia természeti szépségekben méltán vetekedhet a környező Földközi-tengeri országokkal. Az olcsó árak és az albán vendégszeretet további vonzerőt jelentenek. A felsorolás nem teljes, sok remek strandot találunk még az Adria és a Jón-tenger partján is.

 

Fókuszban a sasok földje – fotóstúra Albániában

 

Albánia szép és változatos ország. Már nem először hallom hivatásos- és hobbifényképészek szájából, hogy igazi „fotósparadicsom”. Az alábbi bejegyzésben az élmények ecsetelésén túl fantasztikus képekkel illusztrálja a szerző az itt eltöltött napjaikat. Íme, tehát Albánia, hobbifotós szemmel.

(A galériákra érdemes kattintani, és úgy végignézni a képeket.)

 

Szkander bég tér, Tirana (Forrás: Gszell Róbert)

A főtér Tiranában, természetesen Szkander bégről elnevezve
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Lesajnáló, de legalábbis döbbent tekintetekkel találkozhat az Albániába készülő utazó, ha a szokásos “Hová utazol idén?” kérdésre az egyáltalán nem szokványos választ adja. Aggódó tekintettel fürkészik az ember arcát, mintha elment volna az esze, vagy legalábbis valamilyen polgárháború sújtotta afrikai országba készülne, hogy valamelyik milíciához csatlakozva tűnjön el örökre a civilizált világból. Mindez abból adódik, hogy az átlag magyarnak bizony vajmi kevés fogalma van erről az egykoron a világ elől elzárt országról, ezzel sokáig magam sem voltam másképp. Bűnözésről, szegénységről, koszról-szemétről beszélnek a legtöbben, ha szóba kerül ez az egyébként egyáltalán nem is olyan távoli kis ország, óva intenek az autótolvajoktól, szervkereskedőktől, akiknek biztosan áldozatává válik az egyszeri turista…

Jómagam évekkel ezelőtt többször is “átmerészkedtem” az országba montenegrói nyaralások alkalmával, és mivel a fent említett negatívumok közül csak a szeméttel találkoztam, ellenben kimondottan érdekesnek találtam, tudtam, hogy szeretnék valamikor visszatérni, hogy alaposabban bejárhassam az országot. Az Interneten fellehető információk hatására hobbifotós agyam kattogni kezdett: az ország rendkívül gazdag természeti látnivalókban, és az épített környezet is tartogat meglepetéseket (de még milyeneket! :) ), így nem maradt más hátra, mind három – szintén fotóbolond – barátomat meggyőzni az utazásról. Nem volt nehéz dolgom.

Rengeteg utánaolvasással, információkereséssel kezdődött az útvonal megtervezése, melyet leendő útitársaim teljes egészében rám bíztak. Nagy segítséget nyújtott az Index Fórumán található “Albánia – menni vagy nem menni?” című topik, itt bárki rengeteg hasznos információra lelhet, legyen szó akár a látnivalókról, útvonaltervekről, vagy épp az albán konyha kihagyhatatlan remekeiről. Hamar világossá vált számomra, hogy csak egy rohanós túra fér bele az egy hetesre tervezett körutazásba, a hegyvidék felfedezése terepjáró híján nem megvalósítható, így egy városnéző körutazást terveztem meg, némi fürdéssel színesítve a Jón-tengerben.

Az útitervünk a következőképp nézett ki:
Tirana-Berat-Gjirokaster-Kék-szem forrás-Ksamil-Kruje-Shkoder-Prcanj(MNE)-Mokra Gora(SRB)

Fényképezőgépekkel, egy rakás objektívvel és jó adag lelkesedéssel vágtunk neki egy szerdai este az útnak, leküzdve a pesti csúcsforgalmat és az M5-ösön útfelújítás miatt kialakult káoszt, hogy Szerbián, majd Koszovón áthaladva lépjünk be Albániába. A szerb autópálya hagy némi kívánnivalót maga után, de Nis után elhagyva azt, bizony még annak is visszasírtuk a minőségét. Ami itt következett, az minden, csak nem európai útminőség: kátyúk, nyomvályú, gödrök, bukkanók. Átlagsebességünk erősen visszaesett, helyenként második-harmadik sebességfokozatban kellett a gödröket kerülgetnem, az egyébként nemzetközi főútnak számító útvonalon. Hogy ennek, vagy pusztán a balszerencsének köszönhettük, máris megkezdődött a kaland: az egyik gumink (valószínűleg) szálszakadásos lett. A határon a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás befizetése után erősen rázó kormánnyal és balra húzó autóval léptünk át Koszovóba, ahol pár km megtétele után megállított a rendőr, hogy gyorshajtásra hivatkozva próbáljon némi kiegészítő jövedelemre szert tenni. Hogy a nyelvi nehézségek miatt, vagy pusztán sajnálatból-e, már sosem tudjuk meg, de végül elengedett minket büntetés nélkül. Ami ezután következett, arra egyikünk se számított: Koszovón végig kitűnő minőségű autópályán haladhattunk keresztül, egészen az albán határig.

 

1. nap: Érkezés Albániába, Tirana

Albániába érkezve rögtön ízelítőt is kaphattunk az országban uralkodó közlekedési morálról: egy, az AUTÓPÁLYÁN lévő benzinkútra SZEMBŐL hajtott be egy albán jómunkásember, hogy járműve szomját csillapítsa. Hogy hogyan, honnét, arra nem jöttünk rá, de az autópálya két oldalát elválasztó dupla szalagkorláton hosszasan sem fedeztünk fel hiányosságot. Vajon mennyit autózhatott így? A leállósávon érkezett, de akkor is. Európában máshol ilyet nem tudnék elképzelni. (Később rájöttünk, hogy az autópályát ők teljesen másképpen értelmezik, mint bárki más Európában, de erről majd később.)

 

Tirana: a működő káosz

Nekem volt már némi fogalmam az itteni közlekedési stílusról, útitársaim már a fentebb említett akción is elcsodálkoztak, Tiranába érkezve azonban egyenesen sokkolták őket a látottak. Még a rutinos, pesti forgalomban edződött sofőrnek is tágra nyílik a szeme az itteni autósok megmozdulásait látván: sávok gyakorlatilag nem léteznek, ahol valaha fel is volt festve, mára csak igen-igen halványan látszik, így mindenki megy, amerre akar. Látszólag több sávos úton van, aki középen autózik, többen ide-oda cikáznak, a belső sávban félreállni egy beszélgetésre teljesen normális dolog. Láttunk olyat is, hogy a háromsávos úton hatalmas küzdelem árán verekedte be magát a sofőr a külsőből a belső sávba, hogy aztán onnét forduljon jobbra. :) Bárki, bárhol félreáll vagy elindul indexelés nélkül . Aki esetleg szamárháton utazó albánokra számított, azt ki kell ábrándítsam. Évekkel ezelőtti itt jártamkor is szinte csak Mercedeseket láttam, becslésem szerint a járműpark 80%-át ez a típus adta. Mára ez valamelyest megváltozott: bár még mindig erős túlsúlyban van a csillagos márka, a 123-as “zőccséges” Mercitől kezdve a legújabb városi terepjárókig, de ma már szinte bármelyik gyártó autói jelen vannak az utakon, nem feltétlen az olcsóbb modellek! A közlekedés kaotikus, ugyanakkor ott tartózkodásunk alatt egyetlen koccanást sem láttunk, erre pedig egyszerű a magyarázat: mindenki nagyon odafigyel a másikra. Elsőre ugyan nem látszódik, hogy lenne bármiféle rendszer is a közlekedésben, de van. Aki gyorsabb/határozottabb, azé az elsőbbség! Nincs kiabálás, ökölrázás, veszekedés, szépen elengedik egymást, nincs száguldozás, mindenki türelmes. (Ez az időnként szerencsétlenkedő külföldinek is óriási előny, a budapesti forgalomban azonnal lincshangulat alakulna ki hasonló helyzetekben.)

 

A közlekedés okozta sokkhatást csak tovább fokozták a látottak: Tirana külvárosa cseppet sem bizalomgerjesztő, kosz, mocsok, borzalmas állapotú házak mindenütt, Indiáról készült dokumentumfilmekben látott állapotok, a belváros felé haladva aztán fokozatosan javul a helyzet. Érdekességek azért itt is akadnak: a kávézókkal, üzletekkel teli forgalmas utcán vajon miért feküdt egy ember az autók között? Senki sem foglalkozott vele, mi sem tettük. Az előre lefoglalt szállásunkat nem volt könnyű megtalálni, az egy sarokkal arrébb lévő kávézóban sem tudták megmondani, merre lehet. Mindegy is, végül megtaláltuk.

 

Egész Albániát egyfajta kettősség jellemzi: a romos épületek mellett modern, új építésű házak, de falakon gyakran kívül futó csövekkel és mindenfelé tekeredő vezetékekkel, a szemetes utcákon igényesen öltözött emberekkel. (Férfiember nem mehet el szó nélkül amellett, hogy az albán lányok feltűnően szépek és jól öltözöttek, az igényes öltözködés a középkorú hölgyekre egyaránt jellemző, érdekes, hogy az idősebb férfiak szinte mind sötét nadrágot viselnek inggel, mintha épp készülnének valahová. )

 

A szállodánkra is igaz ugyanez: ha csak a környezete alapján próbálnánk megítélni, bizony hatalmas hibát követnénk el, de beszéljenek inkább a képek:

 

A tiaanai szállás (Forrás: Pénzes Géza)

A tiranai szállás
(Fotó: Pénzes Géza)

 

A Hotel Európa belülről (Forrás: Gszell Róbert)

A Hotel Európa belülről
(Fotó: Gszell Róbert)

 

A gyors becsekkolást követően rövidke városnéző sétára indultunk. A már említett kettősségre újabb példa: A belváros egészen más képet mutat, mint amivel először szembesül a városba érkező turista. Viszonylagos rend és tisztaság, a Szkander-bég tér kifejezetten tiszta, a téren lévő kormányzati épületek kimondottan impozáns látványt nyújtanak, így el is dőlt, hol fogunk esti fényeknél fotózni. A térről elsétáltunk a Piramishoz, amire szerintem az albánok sem túl büszkék, de pár fotót mindenképp akartunk készíteni az Enver Hodzsa mauzóleumának szánt, mára igencsak romos állapotban lévő betonépítményről.

 

Színes (a tarka lenne a helyes kifejezés) házak mindenütt, falakon kívül futó csövek, mindenen át-keresztül-fel-le-húzott kábelek, vezetékek, döbbenetes megoldások, elmondani, leírni lehetetlen, talán a képek valamelyest visszaadják.

 

Ezután siettünk vissza a szállásra az autóhoz, hiszen fontos küldetésünk volt: gumisműhelyt kellett találnunk. Az egyébként roppant csinos és kedves recepciós lányka nem tudott válaszolni arra a kérdésünkre, hogy merre találnánk egy gumisműhelyt, de arra sem, hogy merre van a legközelebbi bankautomata. (A későbbiekben is minden kérdésemre a “Sorry, I don’t know” volt a válasza.)

 

Tirana: Gomisteri I-II

Sebaj, feltaláljuk magunkat, ráadásul gumist találni Albániában rendkívül egyszerű, íme a recept: indulj el BÁRMERRE! Gumisműhely, autómosó, benzinkút ugyanis mint égen a csillag, annyi van, de tényleg. Kevéske autózás után találtunk is egyet, ahol igen segítőkésznek bizonyultak, bár akadt némi félreértés azzal kapcsolatban, mit is akarunk valójában. Azonnal átcserélték a kerekeket, a rossz kerék hátra került, pechünkre a másik oldalra, ugyanis a tulajdonosnak kézzel-lábbal történő magyarázás közben nem vettük észre, hogy az egyik alkalmazott már lekapta jobb hátsó kereket is, holott csak a bal oldaliakat kellett volna megcserélnie. Ennek később lesz jelentősége. Fizettünk, elköszöntünk, majd az út másik oldalán beálltunk egy másik gomisteri-hez, hogy a rossz kerék helyére a pótkereket tetessük fel vele. (Magunk is megtehettük volna, de egyszerűbb, gyorsabb, tisztább így-ráadásul nem dolgoznak túl drágán.) Ha valaki nem tudta volna követni, akkor segítek: a bal hátsó kerék előre került, a hibás pedig jobb hátra (nem tudtuk), bal hátra pedig a pótkerék. A hibás pedig a csomagtartóba, gondoltuk mi. Az már bizonyos, hogy igen szerény, pár szóból álló albán szókincsem igen fontos darabbal bővült első nap: gomisteri. Fogunk még vele találkozni! :)
A lényeg azonban, hogy a kormány már nem rángatott és a kocsi sem húzott el, irány a Dajti!

 

A gumisműhelyben (Forrás: Pandúr Gábor)

A gumisműhelyben
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Tirana: Dajti

Tiranából mindenhonnét jól látszódik az 1613 m magas Dajti-hegy, ahová lanovkával mentünk fel. Tirana természetes teraszának is hívják, hiszen fentről remek kilátás nyílik a városra. Az időjárással nem volt szerencsénk, hirtelen olyan vihar kerekedett, hogy egy időre le is állították a felvonót. Szerencsére így is sikerült néhány képet lőnünk, mielőtt elfogyasztottuk volna jól megérdemelt ebédünket. Mind a négyen albán specialitást választottunk.

 

A Dajti Ekspres (Forrás: Gszell Róbert)

A Dajti Ekspres
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Kilátás a felvonóból (Forrás: Pandúr Gábor)

Kilátás a felvonóból
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Albániában járva kötelező megkóstolni a helyi specialitásokat, senki sem fog csalódni! Az árak az itthon megszokottakhoz képest alacsonyak, az adagok nagyobbak. A saláták friss zöldségből, jellemzően kecskesajttal körítve érkeznek, hatalmas olívákkal. Mindenkinek minden ízlett, így nem maradt más, mint visszatérni a szállásunkra, hogy onnét indulva készítsük el az esti felvételeket.

 

Ebéd a Dajti-hegyen (Forrás: Pénzes Géza)

Ebéd a Dajti-hegyen
(Fotó: Pénzes Géza)

 

Ebéd a Dajtin-hegyen 2 (Forrás: Pénzes Géza)

Ebéd a Dajti-hegyen 2
(Fotó: Pénzes Géza)

 

A szállásra visszaérve kellemetlen meglepetés ért minket: még a délutáni Dajti-túra előtt az erkélyre kiteregetett ruháink a vihar következtében aláhullottak a koszba. Az ingem a szemközti ház klímájának tetején landolt, szerencse, hogy a két épület között csak centiméterek voltak, így sikerült kipecázni azt. Ehhez csak egy partvisnyélre, egy hosszú drótra és egy fogasból hajtogatott kampóra volt szükségünk. :) A műveletünk pont egy biztonsági kamera célkeresztjébe esett, csak reménykedhetünk, hogy nem kerültünk fel a Youtube-ra, albán fiataloknak vicces perceket szerezve az akciónkkal. A másik lehullott ruhadarabért szerencsére a szemközti ház udvaráról be lehetett mászni, amit a szállodánk recepciósának határozott “oda lehetetlen bejutni” állítása ellenére kíséreltem meg. Még jó, hogy nem hittem neki! A sikeres ruhamentő-akció után nekivágtunk az esti, “kékórás” fotózásnak. A Szkander bég téren egy kutya is csatlakozott hozzánk, egy darabig kísérgetett is minket, aztán látván, hogy nem számíthat tőlünk túl sokra, csalódottan elkullogott.

 

 

2. nap: Berat

Másnap reggel egy kiadós reggeli után búcsút intettünk a kábelek városának, hogy utunkat az “ezer ablak városa”, azaz Berat felé vegyük. Elbasan irányába az autópálya helyett az SH3-as utat választottuk, jó döntésnek bizonyult: a kanyarokkal tűzdelt, ugyanakkor kimondottan jó minőségű hegyi úton érdekes formájú hegyek és sziklaképződmények adták a fotótémát. Elbasan látogatása kimaradt, leszavaztuk, majd legközelebb. Beratot a Rrogozhine-Lushnja útvonalon értük el, még valahol Rrogozhine előtt találkozhattunk egy példával arra, hogyan lehet küzdeni a munkanélküliség ellen: egy újonnan épült körforgalomban a (táblával jelzett) berati kihajtó után rögtön egy srác ugrott elénk, hogy figyelmeztessen, az út még nem készült el, ne arra menjünk. Csak azért ücsörgött ott, hogy a táblák által megtévesztett autósokat visszaterelje a helyes irányba. Utólag is köszönjük neki! :)

 

A szállásunk, azaz a Hotel Klea lefoglalásakor próbáltam kideríteni, melyik utcán lehet felhajtani a várba a legegyszerűbben, online térképeket és Google Earth-öt böngészve sem sokra jutottam, ennek meg is lett a kellemetlen következménye: a csúszós kövekből kirakott úton az alacsony építésű autóban nem maradhattak utasok, így ők kénytelenek voltak felsétálni, utólag is elismerésem a közel 40 C fokban véghez vitt hőstettükhöz! Később persze kiderült, hogy van teljesen jól autózható út is a hegytetőre, ennyit a navigáció(k)ról.

A szállásról csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni, családi vállalkozás, ahol a tulajdonos fia a hordár/pincér/mindenes, a felesége a szakács. Szó szerint körülugráltak minket, bárkinek leckét adhatnának vendégszeretetből. Rendkívül igényes hotel, ennek részletezése helyett inkább a képeket ajánlanám.

 

 

Mielőtt nyakunkba vettük volna a várost, úgy döntöttünk, megkóstoljuk a többek által is ajánlott joghurtban sült bárányt. Nem bántuk meg, ahogyan következő választásunkat, a byreket sem. A hőségre való tekintettel úgy döntöttünk, igénybe vesszük a “taxis” szolgáltatást, ami alatt azt kell érteni, hogy a tulajdonos bátyja vitt le minket az ütött-kopott egyterűjével, meglehetősen olcsón. Érdekes módon ő is az óváros lekövezett utcáját választotta a kicsit hosszabb, de lényegesen kényelmesebb aszfaltúttal szemben.

 

A tave kosi, a joghurtban sült bárány (Forrás: Hartmann Miklós)

Tave kosi, a joghurtban sült bárány
(Fotó: Hartmann Miklós)

 

Berat lenyűgöző, hobbifotós nem is kívánhatna ennél szebb fekvésű városkát. Talán útitársaim nevében is nyilatkozhatok, amikor azt mondom, ez lett az abszolút favorit, leszámítva a természeti látnivalókat. Az albánok is tisztában lehetnek a hely jelentőségével, ugyanis kivételesen tiszta és rendezett a környezet, a többi településre jellemző szemetelésnek itt nyomát sem láttuk.

 

 

Egy hirtelen a nyakunkba zúduló zápor kergetett be minket egy kapualjba, az Osum folyó túlpartján, Goricában. Itt sikerült egy jót beszélgetnem egy helyi sráccal, aki kitűnően beszélt angolul. Érdeklődött Budapest felől, elmondása szerint az átlag albán nem engedheti meg magának az utazgatást, külföldre szinte csak vendégmunkásként, de egyébként országon belül is ritkán utaznak. Némi meglepettséget véltem felfedezni a hangjában, utunk során ezzel többször is szembesültem, a legtöbben mintha nem is értenék, miért utazunk ilyen messzire? Míg az eső elálltára vártunk, tanultam néhány új szót is tőle. Észre sem vettük, hogy egy templom kertjének a bejáratába húzódtunk be. Egy öregúr invitálására így hát meglátogattuk a Szent Tamás templomot, ahol idegenvezetést is kaptunk egy helyi fiataltól. Megtudtuk tőle, hogy míg Berat 80% muszlim, a folyó túloldalán lévő Gorica, ahol éppen állunk 70%-ban ortodox, konfliktus közöttük sosem volt.

 

Az esti órákra Berat is felélénkült, a sétányt és a két városrészt összekötő hidat emberek sokasága lepte el, ez szerencsére nem zavart minket a kötelező esti képek elkészítésében. A várban lévő szállásunkra a már bevált taxinkat vettük igénybe, a két fuvarért mindösszesen 800 LEK-et kellett fizetnünk. Egy gyors vacsorát követően még tettünk egy állványos-fotós körsétát a várban.

Jómagam hajnalban keltem, mert mindenképpen szerettem volna megörökíteni a berati napfelkeltét, mindenki maga döntse el a képek alapján, megérte-e. Szerintem igen!

 

Szállásadónk bőséges reggelivel látott el bennünket, pirítós szilva- és fügelekvárral, omlett, remek sonkával és az elmaradhatatlan kecskesajttal. Mivel várt minket Gjirokastra, így nem volt más hátra, mint elköszönni tőlük, és autóba ülni. Megpróbáltuk a lehetetlent: Velabisht és Sinje érintésével érni el Gjirokaster. Egészen Sinjéig jutottunk, onnantól egy darabig földúton autóztunk, majd amikor az normál személyautóval járhatatlanná lett egy ponton túl, visszafordultunk. A kitérőt egyáltalán nem bántuk, sőt! Egyrészt Berat szélén láthattunk egy olyan piacot, amelyet szavakkal leírni nem lehet, talán Afrika legfejletlenebb részeiről készült dokumentumfilmekben láthatunk hasonlót: az emberek a földön, a koszban, mocsokban próbálják portékájukat értékesíteni. Ruházat, műszaki cikkek, minden, mi szem-szájnak ingere… vagy inkább nem. Másrészt erről a részről látható legjobban a Shpirag-hegyen kövekből kirakott, “ENVER”-ből “NEVER”-ré alakított felirat. Mint albán ismerősömtől megtudtam, ezt anno kommunista vasárnap keretében kellett “önként” megépíteniük az embereknek. (Igen, kommunista vasárnap, ugyanis a munkahét hat napos volt Albániában.) A kommunista rendszer összeomlása után néhányan – ezúttal valóban önként – felcserélték a kezdőbetűket, mintegy üzenetként. A harmadik dolog, ami miatt megérte a kitérő, az az utunkat álló mindenféle állatok sokasága volt: tehéncsorda, juhnyáj, pulykák… ebben az országban ez nem ritka, de mintha ezen az útszakaszon bemutatót tartottak volna nekünk az összes jószágból!

 

Másodszorra már a Lushnje-Fier-Levan útvonalon vágtunk neki Gjirokastra-nak. Az úton rendkívüli esemény nem történt, hacsak az nem, hogy egy üdítőzős megállás során a pihenni vágyók számára kirakott műanyag szék végelgyengülésben eltávozott, utolsó leheletével engem a földre küldve, hogy az üdítő- és másolt CD-árust ezzel jókedvre derítse. :) Szerencsére nem ért semmilyen sérülés, magam is csak nevettem a dolgon, ahogyan a filctollal felcímkézett, írott CD-ken is. Mindez a Vjosa folyó partján történt, amelyről az árus azt állította, máskor kristálytiszta kék színe szokott lenni. Higgyünk neki, bár elnézve a folyó kb. ürülékbarna színét, nincs könnyű dolgunk.

 

Úton Gjirokastra felé (Forrás: Pandúr Gábor)

Úton Gjirokastra felé
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Úton Gjirokastra felé (Forrás: Pénzes Géza)

Úton Gjirokastra felé
(Fotó: Pénzes Géza)

 

3. nap: Gjirokastra

Gjirokastra-ban ismét próbára tettük szegény járművünket: csúszós, mélyedésekkel teli, kockakövekből kirakott út vezetett felfelé a hegyoldalban lévő óvároson keresztül szállásunkig, a Hotel Gjirokaster-ig. A recepciós/felszolgálólány javaslatára úgy döntöttünk, ebéd gyanánt végigkóstoljuk az étlapot,  az “ebből is, abból is egy kicsit” elvén.

 

Az ebédet követte egy rövidke séta az óvárosban, amely a palakövekből kirakott tetőiről híres, továbbá arról, hogy ez volt Enver Hodzsa szülővárosa, aki diktátorként múzeumvárossá nyilvánította a települést. Ha több jó cselekedete nem is volt, ez mindenképpen javítja a mérlegét. A szürke háztetők impozáns, egyedi látványt nyújtanak a magasból, a szűk, macskaköves utcákon különböző kézművesek kínálják eladásra portékájukat. Nem véletlenül világörökségi helyszín! (Ha esetleg valaki Mercedes általi halálra vágyik, ez a legjobb hely számára, a szűk kis utcákban igen könnyen válhatunk egy 124-es áldozatává, a helyiek – fogalmazzunk így – “lendületes” vezetési stílusa miatt. Igaz, kell is a lendület az emelkedőkön!)

 

A városnézést pénzfelvétel követte, ahol kissé ráfáztunk: 10000 LEK-et a szokásos kb. 24e helyett 31e Ft-ért számítottak meg nekünk, köszönjük, Raiffeisen! Taxiba vágtuk magunkat, hogy fényképezőgépeinkkel megszálljuk a város feletti hegyen lévő, hatalmas erődöt. Talán egyikünk sem járt még ekkora erődben, a benne lévő fegyverkiállítás felejthető, a kilátás és a rendkívül masszív várfalak lenyűgöző látványa miatt mindenképp megér egy látogatást. A falakon belül és a vár tetején is szokatlanul tág terek fogadják a látogatót – utóbbi színpaddal és szintén nagy nézőtérrel. Albán ismerősöm elmondásából tudom, folklór fesztivált szoktak itt rendezni. A várfalon egy második világháborúban lelőtt amerikai kémrepülőgép is kiállításra került. A várból lefelé sétálva ismét szemtanúi lehettünk, milyen ügyesen ugrik el a kecske az érkező autó elől. :) Kecskék mindenütt. Itt is.
Érdekesség, hogy albániai tartózkodásunk során egyedül itt, a várban futottunk bele egy (egyébként francia) turista csoportba.

Az esti, állványos fotózást ismét kíváncsiskodó, mosolygó tekintetek kísérték. Az egyik képemet csak egy bolt bejáratából volt lehetőségem elkészíteni a forgalom miatt, egy rossz szót nem szólt senki, türelmesen megvárták, amíg a bejárati lépcsőn felállított állványon beállítottam a nekem tetsző kompozíciót, a 8 másodperces expozíció alatt éreztem, hogy valószínűleg én lehetek a téma a körülöttem lévő árusok körében. :)

 

Gjirokastra by night (Forrás: Gszell Róbert)

Gjirokastra by night
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Este is nagyon szép a város (Forrás: Gszell Róbert)

Este is nagyon szép a város
(Fotó: Gszell Róbert)

 

4. nap: Vanister – Gomisteri III – úton Ksamil felé a Kék-szem forrás érintésével

Másnap reggel komoly küldetés várt ránk. Mivel még úton Gjirokastra-ba elkezdett az autó jobbra húzni és az alacsony guminyomást többszöri ellenőrzés után kizárhattuk, így maradt a gyanú, hogy futómű-beállításra lesz szükségünk. A recepcióslány és bátyja rendkívül segítőkészek voltak, utóbbi elintézte, hogy a vasárnap ellenére egy ismerőse fogadjon minket a szervizében, egy kicsinyke faluban, melynek neve Vanisteri, nem messze Gjirokastra-tól. A szervizt könnyen megtaláltuk, nem úgy az állunkat, amely leesett a műhely láttán: a legmodernebb technológiával felszerelt szerviz teljesen valószerűtlen látványt nyújtott az egyébként jelentéktelen, egyetlen utcából álló faluban. Arra a kérdésre pedig, hogy miért “gomisteri III” a fejezetcím, íme a válasz: a pótkeréken lévő gumi mérete nem egyezett meg a többi gumi méretével (emlékszünk, ez van baloldalt hátul az autón :) ), így kénytelenek voltunk egy gumit vásárolni a – mint időközben kiderült – görög szakemberektől. Nem úsztuk meg tehát gumicsere nélkül itt sem. Mivel a pótkerék visszakerült a csomagtartóba, így a helyén lévő – tévesen rossznak ítélt – gumit kidobtuk. (Ennek majd Montenegróban lesz jelentősége.)
Apa és fia dolgozott a szervizben. Albánia déli részén jelentős számú görög kisebbség él, szerelőink azonban görög rendszámú autóval érkeztek – feltételezem, ott élnek, de itt jobban pörög az üzlet, így ingáznak. A futóműbeállítás azonban sajnos csak részben oldotta meg a problémát, a kocsi valamelyest továbbra is jobbra húzott. Fizetés, és irány a Kék-szem forrás!

Míg én az autóra vártam, egyik barátom felfedezett egy bunkerba beköltözött családot. Elmondása szerint boldognak tűntek, mosolyogva be is invitálták a “lakásba”. A közös nyelv hiánya miatt annyit sikerült elmagyarázniuk pár szavas angol tudásukkal, hogy Enver Hodzsa épített nekik jó erős bunkert.

 

A bunkerban lakó család (Forrás: Pandúr Gábor)

A bunkerban lakó család
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Syri i Kalter, azaz a Kék-szem forrás

Gjirokastra-ból Ksamil felé tartva az SH99-es jelzésű útról lekanyarodva, egy apró kavicsokkal felszórt földúton lehet megközelíteni ezt a rendkívüli szépségű forrást, mely másodpercenkénti 7,5 m3-es vízhozamáról híres. Mivel igencsak eldugott helyen van, azt gondoltam, nagyon kevesen leszünk kíváncsiak rá. Tévedtem, már parkolóhelyet találni is kihívásnak bizonyult. Hihetetlen színekben pompázik, vize kristálytiszta, azonban a környezete borzasztó szemetes, használt WC-papírtól kezdve mindent láttunk. Ezért nagy kár. Nem időztünk itt sokat, fürdeni is alkalmasabb lesz következő úticélunk, Ksamil.

 

 

Ksamil: Easy, potatoes very new!

A szállás elfoglalása után, de még a tengerben történő csobbanás előtt jó ötletnek tűnt egy gyors ebéd elfogyasztása a parton lévő étteremben. Nos, nem volt az. Jó ötlet sem volt és gyors ebéd sem lett belőle. Az első nehézségekkel az egyébként sokára megtörtént rendelésünk felvételekor szembesültünk, a pincér ugyanis értetlenül nézett rám, miért rendelek négy adag sültkrumplit? Mi ezt köretként szerettük volna elfogyasztani a főételhez, amit fél órával a rendelés után kaptunk meg (én hidegen), krumpli sehol. Türelmesen vártunk, majd csak érkezik a köret, de nem. Úgy újabb fél óra elteltével próbáltam lemondani a rendelést, hiszen már majdnem teljes egészében elfogyasztottuk az addigra egyébként is kihűlt ételünket, erre a pincér a következő szavakkal próbált megnyugtatni: “Easy, potatoes very new!” Ezen csak nevetni lehetett, a kisvártatva megérkezett sültkrumplihoz kértünk ketchupot, és azzal fogyasztottuk. Ilyen kiszolgálással eddig és ezután sem találkoztunk túránk során. A vendégek száma nem indokolta a hosszú, összesen másfél órásra nyúlott várakozást.

Ezt követte egy rövidke Jón-tengerben való fürdőzés, majd este beautóztunk Saranda-ba.

 

Saranda

Ha valaki csak ezt a várost látná Albániából, teljesen téves képe alakulhatna ki az országról. Mindenütt hatalmas szállodák, tisztaság, nyüzsgés, egy gazdag ország tengerparti városában érezheti magát az utazó. Folyamatban lévő építkezéseket is láttunk, úgy látszik, még mindig van igény szállodákra. Állítólag macedónok és koszovói albánok lepik el a várost szezonban, júliustól augusztusig telt házzal dolgoznak a hotelek.
Pizza, fotózás a sétányon, Albánia-póló vásárlás, majd Hillary Clinton szobrának megtekintése volt a program. (Igen, itt még ilyen is van!) Mivel a nyüzsgés egyikünknek sem hiányzott különösebben, hamar visszatértünk a szállásunkra, hiszen másnap hosszú út állt előttünk.

 

 

5. nap: Át a Llogara-hágón, irány Kruje

A Ksamil-ban található Bora-Bora beach-ről rengeteg gyönyörű fotót láttam az útra való felkészülés során, így reggelinket itt fogyasztottuk el. Jó ötletnek bizonyult, a hely valóban nagyon szép, a part rendezett, a tenger tisztasága fürdőzésre csábít, sajnos erre már nem volt lehetőségünk, a következő szállásunk ugyanis a tiranai reptér mellett lett lefoglalva, afféle tranzitszállásként, no meg azért, mert közel esett Kruje-hoz.

Az SH8-as jelzésű út az Albán Riviérán, illetve a Llogara-hágón keresztül vezet.

 

Az egész út lélegzetelállító, szinte nem is lehet eldönteni, hová nézzen az ember? Balra lent a tenger, jobbra félelmetes magasságú hegyek, az út fénypontja egyértelműen a Llogara-hágó tetején kialakított kilátó, ahonnét egy kanyarokkal telitűzdelt, erős emelkedésű út leküzdése után jutalmul 1027 m magasról tekinthetünk le a tengerpartra. Az időjárás sajnos kezdett elromlani, így nem sikerült igazán szép fotókat készítenünk, legalábbis az elkészült képek nem adják vissza azt a látványt, amiben részünk lehetett. A hágóról lehajtva megálltunk egy ismerősöm által ajánlott étteremnél, hogy együnk egy “kis” nyárson sült bárányt. A pincér által kihozott porciókat látva azt gondoltuk, hogy nem fogunk megbirkózni a mennyiséggel, errefelé nem aprózzák el az adagokat. A bárány igencsak ízletesnek bizonyult, így erőn felül teljesítettünk, szinte mind elfogyott. :) A friss zöldségekből és kecskesajtból készült saláta ezúttal sem maradhatott el.

 

Durres, Gomisteri IV

Utunkat Vlora-n és Fier-en keresztül folytattuk. Egyik várost sem mondanám szépnek, habár Vlora-ban látszik az igyekezet: a tengerparton épp egy hatalmas, parkos sétány kialakításán dolgoztak, az út túloldalán új építésű házak, de közöttük még régi, romos épületek is megmaradtak, ilyennel többször is találkoztunk. A Vlora-ból észak felé vezető autópálya összességében egész jónak nevezhető, a száguldozástól azonban óva intenék mindenkit. Habár az útpálya jórészt sima, egyenletes, a hidakon lévő dilatációk sokszor késztetik lassításra a sofőrt, esetenként kimondott csigatempóban lehet csak áthajtani ezeken. Bukkanók is akadnak bőven, tényleg nem érdemes túl gyorsan hajtani. Az autópályán bicikliznek, sétálnak, igaz, a leállósávban, de nekünk ez mindenképp szokatlan. Erre értettem korábban, hogy az albánok teljesen másképp értelmezik az autópálya fogalmát. Szintén meglepő, hogy helyenként – megszakítva a szalagkorlátot – lehetséges a balra kanyarodás. Erre a belső sáv megszűnése előtt táblákkal figyelmeztetnek, látszólag bevált ez a módszer.
Durres-ben aztán sikerült defektet kapnunk: a gumis egy hatalmas szöget távolított el jobb első kerekünkből. A város szélén lévő műhely ezúttal egy bicikliszerviznek kinéző bódé volt, ahol a mesteren kívül még ücsörögtek néhányan a rendezettnek semmiképp sem nevezhető környezetben, kíváncsi tekintetekkel fürkészték rendszámunkat, ezek meg honnét jöhettek? A szeles idő látványos hullámokat eredményezett, így a gyors javítás után a durresi szállodasor homokos partján ejtettünk meg egy tengerfotózást.

 

Tiranai reptér, Kruje – Gomisteri V

Következő szállásunk a tiranai repülőtér melletti Hotel Verzaci-ban került foglalásra, nemcsak a nevet, a logót is koppintották. Vajon Európában máshol előfordulhatna ehhez hasonló? Sajnos megérkeztünk után kiderült, hogy a durresi gumijavítás nem bizonyult sikeresnek, egy közeli gumiszervizben kiderült, hogy az abroncs menthetetlen, így ismét gumit kellett vásárolnunk.

 

 

Ezt követően ellátogattunk a közeli Kruje-ba, ahol igen gyors népszerűségre tettem szert piros színű, fekete sasos Albánia pólómnak köszönhetően. Legnagyobb meglepetésemre egy lány magyarul invitált az üzletébe. “Jó napot kívánok, akarsz valami szépet látni?” Többen is beszélgetést kezdeményeztek a bazárban, egy úriember előadta a teljes élettörténetét, olaszországi munkavállalásától kezdve egészen testvére elveszítéséig jutott, állítása szerint ő a portás-gondnok-takarító mindenes a várban. A beszélgetés végére kisült, hogy némi anyagi támogatásra számított tőlünk, hivatkozva családja nehéz anyagi helyzetére. A bazár fotózása során többeknek meg kellett mutatni a képeket, így sikerült összehaverkodnom egy helyi szőnyegárussal. Kiderült, terepjárós túrákat szokott szervezni a Theth-völgyébe, így a hosszúra nyúlott, történelmet és napi politikát is érintő beszélgetésünk e-mail cím cserével zárult. Elköszönésünkkor fontosnak érezte, hogy megnyugtasson, miszerint ugyan vannak errefelé mecsetek, de ne aggódjunk, ők nem muszlimok, csak megszállták őket egykor!
Kitűnő teraszos helyet találtunk a vacsoránk elfogyasztásához, rálátással a kivilágított várra. Érdekesség, hogy ezen a helyen németül beszélt a tulajdonos, ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, mert egészen idáig kitűnően elboldogultunk az angollal.

 

 

6. nap: Shkoder, majd irány Montenegró

Utolsó Albániában töltött napunkon szakadó esőre ébredtünk, hogy így induljunk neki Shkodra-nak, majd Montenegrónak. Búcsúajándékként egy, az autópálya leállósávjában szemből érkező lovaskocsit tartogatott nekünk az ország, melyen a kocsis állva, hátrafelé fordulva hajtotta a lovakat, ezen azóta is jókat derülünk, ha eszünkbe jut a teljesen szürreális látvány.
Shkoder egyértelműen a szegényebb települések közé tartozik, azonban 2008-as ott jártam óta sokat fejlődött, többek között sikerült leaszfaltozni azt a járdát, ahol annak idején az építési törmelék közepén kávézgattak a városlakók. Megfér itt a legelésző tehén az egyébként szép étterem mellett, ahogyan a régi, egykoron autóforgalom számára is használatos ócska fahidat sem bontották el. Ma már csak gyalogosok és horgászok használják, az autók egy újonnan épített hídon hajthatnak tovább az albán-montenegrói határ felé. Mi is így tettünk, hiszen következő szállásunk már a Kotori-öböl partján várt bennünket.

 

 

Élményekkel és fotókkal gazdagodva hagytuk el ezt a magyarok többsége számára még mindig ismeretlen országot, melyet leginkább a kettősség jellemez. Új építésű, sok emeletes házak, melyek bárhol Európában megállnák a helyüket, mellettük viszont düledező, esetleg beomlott tetejű épületek, igényesen, a mai divatnak megfelelően öltözött emberek az egyébként helyenként rettentő szemetes környezetben. Az utakon mindent lehet látni a legújabb gépcsodáktól kezdve a valóságos roncsokig, bár utóbbiból egyre kevesebb van, akadnak mindenféle házi tákolmányok, bevásárlókocsi, vagy valamilyen fémkalitka robogóra eszkábálva – és van, akinek csak szamár vontatta kordé jutott.
Látszik az igyekezetük egy élhetőbb környezet megteremtésére, de még rengeteg munka áll előttük, legyen szó akár az utak minőségéről, vagy a szinte mindenütt fellelhető szeméthegyekről. Ebben is láttam jelentős előrelépést a 2008-as állapotokhoz képest.
Az albánok vendégszerető, segítőkész, barátságos népként mutatkoztak be. Szívesen beszélgetnek a hozzájuk látogatókkal, meglepően sokan beszélnek jól angolul, nemcsak a fiatalabb korosztály!

Tisztában vagyunk vele, hogy sok minden kimaradt, pl. Butrint, Kruje-ban a vár, a Dajti gyomrában a bunker, de ennyi fért bele az idő szűkössége miatt. Mindenképpen visszatérünk, vár minket – többek között – a Theth-völgye!

 

Az utazás résztvevői és a fényképek készítői balról-jobbra:

Pandúr Gábor – Gszell Róbert – Hartmann Miklós – Pénzes Géza

 

pandur-g-gszell-r-hartmann-m-penzes-g

 

A bejegyzést írta és a fényképeket válogatta: Gszell Róbert

 

6 mérföld Korfutól az albán Bora Bora

 

A kopár sziget már Korfu Forrás: saját kép

A kopár sziget már Korfu
Forrás: saját kép

Ksamil-ban találhatók Albánia legdélebbi strandjai, és itt található egyúttal az egyedüli fehér homokos partszakasz a majd 400 km-es tengerparton. A fehér homokos strandokon kívül, melyek közül az egyik neve Bora Bora, a hely további különlegessége a 4 kis sziget: az Iker-sziget, a Smaragd-sziget, a Kis-sziget és a Kő-sziget. A legnagyobb 5 hektár, és a parttól kb. 100 méterre található, de a szigetek összterülete is csak 7,1 hektár, tengerszint feletti magasságuk 7,5 és 15 m között van. A szigetek úszva is megközelíthetőek, de most már a szigeteken kiépült éttermek csónakkal is átviszik a vendégeket, vagy bérelt vízibiciklivel is áttekerhetünk.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép, 2007

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

A falu neve azt jelenti: 6 mérföld (a hexa mille szavakból), ugyanis ennyi távolságra fekszik Korfutól. Ezért a kommunizmusban szigorúan őrzött terület volt.

A szigeteken gyógy- és fűszernövényeket, például babérlevelet termeltek, és kizárólag azok a nők léphettek a szigetekre, akik az ültetvényeken dolgoztak, ők is csak szigorú katonai kísérettel. A ’90-es évek előtt a szigetekre még a biológusok, geográfusok, diákok, turisták és a halászok sem mehettek. Egyedül a magas rangú kommunista állami tisztviselők részére rendeztek ott vadászatot, őzeket és vadkecskéket telepítettek az egyik szigetre, és imitálták, hogy az állatok ott élnek, etették őket és még itatót is helyeztek ki nekik, hogy aztán Enver Hoxha – aki szenvedélyes vadász volt – és baráti köre lelőhesse azokat. A ’90-es években a szigetek közül kettő súlyosan károsodott mert leégett a növényzet, illetve az illegális építkezési munkák miatt. 2016-17-ben rehabilitálták őket, próbálták visszaállítani növény- és állatvilágát, például mezei nyulakat telepítettek rájuk.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép, 2007

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

 

A négy kis sziget a Butrinti Nemzeti Park része, mely nagyon gazdag állat- és növényvilággal rendelkezik, mintegy 26 védett faj él ott.

Butrint csak néhány kilométer, így aki egy kis történelmet is belevinne a nyaralásba, érdemes ellátogatni az ókori romvárosba.

A brakk vizes (sós és édesvíz keveréke) Butrinti-tó pedig különleges kagylójával látja el az éttermeket, érdemes megkóstolni, főleg a sült kagylót, ami a környék tájétele.

Forrás: saját kép

 

A Guardian 2013-ban az albán tengerpartot ár-érték arányban a 20 legjobban ajánlott között a másodikként sorolja, megemlítve a fehér homokos részt is. Ez most is így van, kedvező áron találhatunk szállást, és az éttermi árak is nagyon barátiak.

http://www.theguardian.com/travel/2013/jan/04/20-best-beach-bargain-holidays-2013

A New York Times pedig 2014-ben a világ 52 nyaralásra érdemes helye közül Európa legjobb nyaralóhelyeként ajánlotta az albán tengerpartot:

http://www.nytimes.com/interactive/2014/01/10/travel/2014-places-to-go.html?src=dayp&_r=1

 

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép, 2007

Forrás: saját kép, 2019

 

És egy kis ízelítő:

 

 

Forrás: saját kép

 

(Frissítve: 2019. május)