Bejegyzés

Dél-Albán kalandok

“Az egész úgy kezdődött, hogy két és fél éve szembejött velem a neten egy fotó a Holta-kanyonról. Aznap szerettem bele Albániába…” -írja Gabriella. Majd idén eljött ide, és megnézte. Sőt, sokkal többet is.

Nem vagyok az a napernyős strandon fekvő nyaraló típus, imádok túrázni, fotózni, ha van egy kis hegy, szikla, patak, az nekem a mennyország. Ez a kanyon pedig ilyen. Azonnal rákerestem, hol is van pontosan és van-e még a közelben más természeti látnivaló, aztán csak kapkodtam a fejem, csapongtam oldalról oldalra, megnéztem pár száz fotót, közben a térképet, estére összeállt a fejemben egy körút terve. Mivel a nyaralásunk már le volt foglalva, következő évig volt időm finomítani az útitervet és utánanézni mindennek pontosan, ne érjenek meglepetések. Aztán jött a Covid. Következő évi utunk ugrott. :(

De idén semmi nem állított meg minket!

Mivel az út odáig nagyon hosszú, egy napot Ohrid-ban aludtunk. Útközben, hogy kicsit megmozgassuk magunkat meg akartuk nézni a Skopje melletti Matka-kanyont kajakkal. Ahogy megérkeztünk, leszakadt az ég, a kajakozásnak lőttek, de a kishajók közlekedtek esőben is, így végül megnézhettük a párába burkolózott, néhol gőzölgő sejtelmes sziklákkal övezett kanyont és a barlangot.

Másnap egy gyors városnézés Ohrid-ban, itt már jártam régebben és irány tovább.

A határ után öt perc nem telt el, már láttunk egy csacsit és két bunkert, ez már Albánia. :) Ezekből megszámlálhatatlanul sok volt mindenfelé.

Első nap a Sotira-vízesés és útközben egy ottomán hidacska megnézése volt a terv.

Fel voltunk készülve, hogy a falutól a vízesésig nem tudunk elmenni a kis autónkkal, gyalog megyünk, de hogy a faluig az utolsó 8 km is makadám, sőt közben egy folyómedren is keresztül visz az út, erre nem számítottunk…

Estére Berat-ba érkeztünk, ahol a szállásunk egy felújított több száz éves berati ház volt, az ablakból a hídra és az óvárosra láttunk. Kipróbáltuk az albán konyhát, nem csalódtunk. Kecske sültet ettünk sült zöldségekkel, isteni volt.

Következő napunk a várva várt Holta-kanyonba vezetett. Az út kiépítve végig, már nem kell kavicsoson zötykölődni, mint a korábbi években. Mit is mondhatnék: csináltam vagy 200 fotót, mellékelek párat. Varázslatos hely!

Turistaút nincs, a patakban kell végig gyalogolni, ami júliusra már elég alacsony, sok helyen száraz lábbal is lehet menni. Vannak részek, ahol a kanyon beszűkül bizony térdig, derékig is a vízben kell gyalogolni :), ami nagyon hideg. A magas sziklafalaktól szinte végig árnyék van, szóval a 35 fokos kánikula ellenére is fáztunk, de a lenyűgöző látnivaló feledtette ezt. Ahol a kanyon kb. 70 centisre szűkül, benn sötét, a lábunk már nem ért le, úszni nem tudtunk a helyszűke miatt, csak „kutyában”és nem látszott a szűk rész vége, majd megfagytunk, na ott fordultunk vissza. A bejáratig szinte futottunk vacogva, de csak kint a napsütésben tudtunk végre felmelegedni. Felejthetetlen élmény volt.

Délután értünk vissza Berat-ba, a nap hátralévő részében a várost fedeztük fel. Kanyargós szűk utcácskáit, végül a várat, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik minden irányban. A város hangulata elvarázsolt, méltán a világörökség része.

Másnap tovább álltunk, először a kb. 1 órányira levő Bogove-vízesést vettük célba. Van egy út a vízesés fölé, onnan egy parkolóból viszonylag rövid, de meredek úton lehet lejutni a vízesésig, de a helyiek integettek, ne menjünk arra, inkább álljunk meg a Roi Bogova nevű üzemnél, onnan turistaút vezet a vízesésig. Kb. 20 perces út a patak mentén, nem bántuk meg. A vízesés gyönyörű, körülötte hűvös pára.

Én, aki már szinte el is felejtettem, milyen volt tegnap a víz, bátran bemerészkedtem, beúszok a vízesés alá… Amikor becsobbantam, levegőt alig kaptam, szinte „égette” a bőrömet a víz, hangosan jajgattam (a párom a parton röhögött és fotózott). De, kemény csaj vagyok, beúsztam a zuhataghoz, ahol nem csak a hideggel, de a nagy sodrással is meg kellett küzdeni. Nem egész 2 percet töltöttem a vízben, vöröslő bőrrel másztam ki, hosszasan feküdtem a forró sziklán, hogy visszanyerjem normál hőmérsékletemet. Szóval csak a legelszántabbaknak ajánlom a fürdést :D .

Innen már csak fél óra Çorovoda, ahol Albánia legismertebb szurdoka található: az Osumi. Nagyon tetszenek az ottomán hidak, ezért először a városon túl található kis hidat vettük célba.

Utána következett a szurdok. A látvány leírhatatlan.

Nem nyugodtam bele, hogy csak fölülről lehet lelátni mindenhonnan és a végén fürdeni, ahogy a képeken láttam, ill. blogban olvastam, végül a Maps.Me (nagyon ajánlom offline térkép) alkalmazásban megtaláltam, hogy a Gjurma e Abaz Aliut kegyhely után kb. 50 méterre , ahol a szalagkorlát kezdődik, vezet le egy kis szerpentines ösvény a vízig. Innen egész más arcát mutatja a szurdok, kb. 1 kilométeren belül 3 vízesés is zúdul alá.

Szemben canyoninges csoport jött velünk, beöltözve bakancsba, sisakba, mentőmellénybe, csodálkozva nézték, hogy mi egy szál fürdőruhában, telefonnal a kézben hogy kerültünk oda. Mindenkinek tetszett, kivéve a túravezetőt, rontottuk az üzletét.

A kanyon után jött a feketeleves. Ez a 15 km-es szakasz miatt féltem nagyon, többen óva intettek, arra csak szamárháton, nem személyautóval.

Vagy megpróbáljuk ezt a szakaszt, vagy hatalmas kerülővel jutunk Permet-be, semerre nincs jó út. Láttam néhány képet és olvastam beszámolót, úgy döntöttünk bepróbáljuk. NEM ajánlom senkinek. Időnként nincs út, csak kövek, van, ahol kézzel raktunk köveket, hogy el tudjunk menni, a 15 km két órába tellett, 10 évet öregedtünk és szétrázta az autó futóművét, szóval utána szerviz, szerencsére csak a csavarokat kellett meghúzni.

Viszont a hágó tetején kis Kávé tábla hívogatott minket, egy kis lugas alatt asztal, paddal, a szemfüles ott lakó házaspár kínálja az üdítőt, kávét, valami ennivalót is annak, aki ideáig eljutott. Jó cukros török kávét kaptunk, de legyűrtük, teljesen kimerültünk az úton.

Este Permetbe érkeztünk, ahol látnivaló az óriási szikla, amire hátulról fel lehet menni és a kilátás a szikláról, utána vacsora megint egy autentikus albán étteremben, isteni bárányt ettünk.

Reggel a híres termálfürdő következett, a híddal és a Langarica-kanyonnal. Nagyon megfogott a hely, a barlangok a híd felett, a mindenhonnan csordogáló termálvíz. Végre nem hideg vízben jártuk végig a kanyont, több helyen kövekből kialakított medencékben fürdeni is tudtunk. Aki Albániába jön, annak szerintem kötelező program. Érdemes korán reggel odaérni, akkor még alig vannak, később nagy a tömeg, felkapott hely.

Utána elindultunk következő szállásunkra, Gjirokastra-ba.

Útközben a neten kiszemeltem egy vízesésre épült kávézót, alatta utcai árusokkal, mindenkinek ajánlom. Fenn a vízesések között az étterem, lenn az út mentén igazi balkáni hangulat. A vízesés belevezetve az akváriumba a pisztrángárusnál, a tejet is a vízeséssel hűtik, mindenhol olívaolaj, méz és egyéb saját termelésű áruk, ja és egy kecske, aki ott fekszik a gazdája mellett, békésen tűri a turistákat.

A kávétól felfrissülve Tepelena, majd Progonat felé vettük az irányt, kis kitérő egy ígéretes vízeséshez. Az igazi turistaút messzebbről visz oda, de én láttam egy videót, ahol felülről a vízesés mellett vezet le egy nem túl széles, időnként lábszélességű kis ösvény a sziklafalon a vízesés aljáig, természetesen, itt mentünk le. A táj gyönyörű, viszont az aszály miatt, a víz épp csak csurdogált, de így is nagyon szép volt, nem bántuk meg, ráadásul vadonatúj aszfalt út vezetett odáig.

Innen már nincs messze a Nivica-kanyon, de nekünk ez most időben nem fért bele, még meg akartuk nézni este Gjirokastra-t, Enver Hoxha szülővárosát. Felújítva, a házak eredeti stílusukban, nagyon szép albán város.

Reggel végre a tenger felé vettük urunkat, megállva a Kék-szem forrásnál, Ksami-lba érkeztünk. Ez a legfelkapottabb üdülőhely, teltház is volt mindenhol.

A strand szép, van köves, homokos, mindenki talál kedvére valót, aki szereti a napernyős tömeget. Mi felfújtuk SUP-unkat és megcéloztuk a közeli szigeteket, bízva abban, hogy ott kevesebben lesznek, de nem. Azért megérte átmenni, körbeevezve a szigetek gyönyörűek, a víz kristálytiszta és az a kékség!

Szállásunk Saranda-ban, felmentünk a várba a naplementében gyönyörködni, utána pedig belevetettük magunkat a sarandai éjszakába. Itt aztán senkit nem érdekel a Covid, olyan, mint pár éve a horvát tengerparton, tömeg a korzón, a vendéglátóhelyek tele, a hajósok kínálják programjaikat, szól a zene, végre kicsit visszakaptuk a régi életünket.

Másnap elindultunk északra a tengerparton, itt útközben nagyon sok a látnivaló. Borsh várába érdemes felmenni, utána kimelegedve kötelező megálló a borshi vízesés étterem, ami nagyobb a tegnapelőttinél, mindenhol csobog a víz az asztalok között, ott sütik a kecskét/ birkát, ha nem is esztek, de egy hideg italra, kávéra érdemes megállni.

Aztán következett Qeparo óvárosa, fenn a hegyen. A falu határáig lehet menni kocsival, benn már csak gyalog, nem fér be az autó a meredek, szűk, kövekből kirakott utcákba. A falu félig elnéptelenedett, néhány ház van korhűen felújítva, gondolom apartmanok. De pont ez a kihaltság adja varázsát.

Aztán jött a Palermo erőd, utána a tengeralattjáró bunker bejárata, végül Himara strand. Kavicsos napernyős hatalmas strand, mi a legdélebbi résznél találtunk parkolót és már fújtuk is fel a Sup-ot, tervem volt a Filikuri strand, ahová vagy egy kötélen lehet csak lejutni, vagy a víz felől megközelíteni. A köteles leereszkedés csigázott, de nem találtam pontos infót, hol is találjuk meg a kötél felső végét, így az evezés mellett döntöttünk, de természetesen felmásztunk azon a bizonyos kötélen. Az út a strandig is tartogatott meglepetéseket, egy barlang is volt útközben és végig gyönyörű sziklák.

Szállásunk Himara óvárosában fenn a hegyen, ahova szintén nem lehet kocsival bemenni, de nem volt sok az a 100m cipekedés, a városka kárpótolt. Részben felújított görög városka, néhány elhagyatott házzal és egy lerombolt várral a tetején, ahonnan csodálatos a kilátás. A hangulata nagyon megfogott. A szállásunk is igen romantikus görög stílusú kőház, kékre festett kapu, kilátás a tengerre, gyanítom, ide még visszatérünk.

Másnap a nyaralás utolsó napja következett, ezt is sikerült emlékezetessé tenni.

Kinéztem a google térképen, hogy Dhermi fölött a parton van két barlang és a Gjipe beach, na, ezeket vettük célba. Sikerült parkolóhelyet találni Dhermi-ben a strandon, elég korán érkeztünk, később teljesen bedugult a parti út. Elindultunk és meglepetésünkre vagy 10 nagyobb barlang és sok kicsi volt végig ezen a partszakaszon. Ahol lehetett beeveztünk, ahol lehetett kikötöttünk, fürödtünk, ilyen szép helyeken még nem strandoltunk. A nagyobb barlangokba vízitaxival viszik a turistákat a strandokról. Este megnéztük a Drymadhe strand végén levő híres sziklakaput, legnagyobb bánatomra köré épült egy étterem, így nem tudtam megörökíteni természetes szépségében.

Aztán felmentünk a Llogara-hágóra, megnézni a kilátást és hazafelé még Dhermi óvárosában sétáltunk egyet. Szinte teljesen felújítva, hangulatos kis görög falu, érdemes körbejárni és felmenni a templomba a dombtetőn.

Reggel utolsó kávé a szállás kávézójában és szomorú szívvel elindultunk haza a hegyek között a Vjosa völgyében elhaladva korábbi kalandjaink színhelyei mellett.

A balkáni hangulat, az emberek kedvessége természetessége, lazasága leírhatatlan. A közlekedés sokak szerint kaotikus, pedig csak szabályokat lazán értelmezve, de egymásra nagyon figyelve, türelmesen vezetnek. És ami a legaranyosabb, bárhol, bármi jöhet veled szemben az úton.

Még haza se értünk, már tudtuk, jövőre Észak-Albánia.

Szép Gabriella

 

5+1 ok, amiért érdemes Albániában nyaralni

 

 

Ez a kis ország sokszor még mindig az „Úristen, jól meggondoltad?” kategóriába tartozik, akár nyaralásról, akár ingatlanvásárlásról van szó. Pedig érdemes elhagyni a negatív képzeteket, és hinni azoknak, akik már jártak itt, és lelkesen mesélnek, milyen jót nyaraltak ebben a szép és vendégszerető országban. Albánia ugyanis már közel sem az az ország, ami elriasztaná a turistákat (sőt!), bizonyítja ezt az évről-évre ide látogatók növekvő száma. Persze, ha arra vágyunk, hogy egy hatalmas szállodakomplexumban kizárólag a medence vagy a tenger partján feküdjünk egész nap, akkor válasszunk inkább másik célországot. Íme néhány ok, amiért érdemes ide utazni a szabadságunk alatt, de akár egy hosszú hétvégére is.

 

1. Több ezer éves történelem

Albániában lépten-nyomon ókori romokba lehet botlani. A legeldugottabb helyeken is találunk ősi falmaradványokat, ókori utak nyomait, és a középkor épített emlékeivel is jócskán találkozhatunk főleg várak és hidak formájában. A legismertebb régészeti helyszínek Apollonia, Bylis vonzzák legjobban a turistákat, és természetesen a világörökségi helyszínek, Butrint, Berat, Gjirokastra, de várakból is találunk vagy 150-et az országban.

 

Petrele vára, ahol a várban működő étterembe öszvérrel viszik a szükséges dolgokat
(Forrás: saját kép)

 

Gyógyforrások Benja-nál, és a Kadiu-híd a Lengarica folyó fölött
(Forrás: saját kép)

 

Butrint 10.000 év történelmét öleli fel
(Forrás: Erdős Laci)

 

 

2. Változatos és lélegzetelállító tájak

A sasok földje nagyon sokszínű. A magas hegyektől kezdve, a két tengeren (Adria és Jón-tenger) át, számos folyó és , lagúnák, kanyonok, vízesések, erdők tarkítják. Egy részük nehezebben megközelíthető, ezért az off-road turizmus kedvelőinek ajánlott, de van bőven könnyebben elérhető természeti szépség is. Bármerre megyünk, minden régió rejt valami csodát, érdekes helyszínt.

 

A Progonati-vízesés
(Forrás: pikdo)

 

A Kék-szem forrás
(Forrás: Erdős Laci)

 

A Buni gleccsertó a Jezercén
(Forrás: pinterest)

 

A Gradec-kanyon
(Forrás: integrimi.al)

 

A Shala-folyó
(Forrás: imgur)

 

A Gashi-folyó
(Forrás: iia)

 

3. Remek a konyha

A kulináris élvezetek fontos részét képezik egy nyaralásnak. Jó dolog a szállodában a hotel által kínált fogásokat enni, de egy országot igazán úgy lehet megismerni, ha megkóstoljuk a tradicionális ételeit. Albániában (mint mindenben) az ételekben is a régiókra jellemző változatosság uralkodik, vannak egy bizonyos tájegységre jellemző ételek, de sokszor ugyanazt az ételt, amit északon és délen is megtalálunk, teljesen máshogy hívják. Az alapanyagok jók, a húsok, zöldségek, tejtermékek sokszor naturális gazdaságokból származnak.

 

Sült bárány
(Forrás: saját kép)

 

A bundában sült kagyló Saranda környéki specialitás
(Forrás: saját kép)

 

4. Sok a közös a két nép történelmében

A magyar és az albán történelem több ponton kapcsolódik. Gondoljunk csak Hunyadi Jánosra, aki az albánok legismertebb történelmi hősének Szkander bégnek volt szövetségese az ottománok elleni harcban. De Nopcsa Ferenc (aki majdnem Albánia királya lett) munkássága és kalandos élete vagy Apponyi Geraldine, aki Albánia királynéja volt is összekapcsolja a két népet.

 

A Nopcsa Ferenc emlékmű az Albán-Alpokban
(Forrás: mfgi.hu)

 

A Hunyadi János emléktábla Tirana szívében (Forrás: saját kép)

 

4. Egyedülálló a vendégszeretet

Albániában az ősi szokásjogok uralkodnak. Azaz a vendég mindig elsőbbséget élvez, a váratlanul betérő vendéget pedig mindig megkínálják azzal (étellel-itallal), ami éppen van otthon. A turisták tekintetében ez sokszor abban nyilvánul meg, hogy ha kisebb családi hotelben szállunk meg (amiből jócskán találunk Albániában), a háziak általában apró ajándékokkal kedveskednek, de ez akár kiteljesedhet egy ebédben/vacsorában is. Ha pedig visszatérő vendégek vagyunk, biztosak lehetünk benne, hogy meghálálják a hűséget.

 

5. Könnyű idejutni

Jöhetünk repülővel, Budapestről és Bécsből heti háromszor közlekednek a Wizz Air gépei. De utazhatunk autóval és busszal is, és népszerűek a szervezett buszos utak is. A lakóautósok és a motorosok körében is egyre népszerűbb az ország, de vannak, akik kerékpárral teszik meg a kb. 1.000 km-es távolságot.

 

A tiranai nemzetközi repülőtér
(Forrás: shutterstock)

 

Magyar motorosokkal sokszor összefutunk, velük a Llogara-hágón találkoztunk
(Forrás: saját kép)

 

 

5. Megfizethető

Egy nyaralásnál számít, mi mennyibe kerül. Ár-érték arányban Albánia jól teljesít, és mivel rengeteg a kis családi vállalkozás, a nyaralás alatt nem leszünk híján a pékségeknek, cukrászdáknak, éttermeknek, kifőzdéknek, melyek reggeltől késő estig nyitva tartanak.

 

+1 Mert nagyon más

Albániában számos olyan dologgal találkozunk, amin meg fogunk lepődni. Az, hogy fordítva bólogatnak, hogy sok helyen még régi lek-ben számolnak, hogy a közlekedés kaotikusnak tűnik, hogy az épülő házakon plüssfigurák lógnak, hogy lépten-nyomon autómosóba, benzinkútba ütközünk, furcsa járműveket látunk egy idő után megszokottá válik. Mivel keveredik a kelet és a nyugat, de mégiscsak a Balkán szíve, pont ezek teszik egyedivé, érdekessé, izgalmassá.

 

 

 

 

 

 

Albániai kiruccanás

 

Négy éjszaka, három barát, két város, két tenger, egy nyaralás. Zsolt írta le az élményeket.

 

Tavaly augusztusban Szarajevóban élveztük épp a bosnyák vendégszeretetet, mikor Marcival beszélgetve jött az ötlet: meg kellene nézni Albániát, mert ha valami vad Balkán, akkor az az. Télen el is kezdtem az igényfelmérést, Tamás barátom hamar rákapott a témára és feltételeztük, sikerül két autónyi embert összeszednünk. Nem sikerült, hárman maradtunk, pedig a tavaszi indulást nyár elejére, majd nyár közepére csúsztattuk. Albánia nem egy divatos desztináció. AirBNB-n foglaltam szállást, 4 éjszaka, két városban, kitakarítottam és lengéscsillapítót cseréltettem Lisában, a Békakorollámban, elolvastunk rengeteg beszámolót és cikket az országról és belevágtunk.

Vasárnap este hatkor indultunk Szegedről, gondolva arra, hogy elcsípjük még nyitva a tiszaszigeti átkelőt, mivel egész hétvégén torlódásról számolt be a híradó a röszkei nagy határnál. Ez nagyjából be is jött, bár 10 percet itt is várnunk kellett. Újvidéknél felhajtottunk a pályára, s átadtam a volánt Tamásnak. Belgrádon keresztül Slavonski Samac-on át Montenegróba érkeztünk, ahol a határon jött az első kellemetlenség, a montenegrói oldalon: lejárt a nemzetközi zöldkártyája Lisának és ez nem tetszett a határőrnek… végül a kollégája közölte velem, hogy rizikós átengedni így, de ha akarunk, vehetünk neki kávét. Nem volt nálunk kéznél kisebb címlet, csak 50 euro, így ez egy drága határátkelés volt. Montenegro hegyei gyönyörűek, imádom a hegyi utakat és az éjszakai vezetést is, így ezt nagyon éltem, egész éjszaka haladtunk. A montenegrói-albán határ előtt tankoltunk egyet, ahol két dologra jöttem rá: 1.) nincs minden pisztolyban nyomásérzékelő szelep,  2.) remegnek a kezeim a fáradságtól. Marcin volt tehát a sor, ő hajózott be Albániába, miután az út előző szakaszain igyekezett kipihenni a szombat éjszakai legénybúcsút.

A határátkelő leginkább egy építkezési területhez hasonlított és kezdtük úgy érezni, hogy bejött az, amit Albániáról gondoltunk, talán tényleg a legmélyebb Balkánról van szó. (A határátkelőhely átépítés alatt van. – A szerk.) Az első nagy város amibe beértünk Shkoder volt. Lerobbant Mercik (ugye a nemzeti autójuk a Mercedes), kerékpárok, szamarak, lovaskocsik az úton, valami egész egyedi felfogással a KRESZ-ről. Itt jöttünk rá, hogy jól tesszük, ha nagyon hamar elfelejtjük azt, amit a kulturált közlekedésről gondolunk. Nem azért, mert ők veszélyesek és vadak, hanem mert ez az ország bebizonyítja, hogy szabályok nélkül is lehet figyelmesen és biztonságosan vezetni. Az index, az elsőbbségadás kötelező és a behajtani tilos tábla csak díszítési célt szolgál, lámpákat sehol, körforgalmat viszont még az “autópályán” is láthatunk, (ahogy 500 méterenként benzinkutat és a pályán visszafele haladó biciklist is).

 

Első szállásunk elvileg Durres-ben lett volna, ám hosszas telefonálgatás után végül a Durres alatti Golem-ben kötöttünk ki, ami egy afféle üdülőváros, már felépült és épp épülő, hatalmas, tengerparti szállodákkal és apartmanokkal. Egy ilyen apartmant foglaltunk el végül mi is, az ötödik, legmagasabb emeleten. Ez olyan szempontból frankó volt, hogy egy óriási teraszról szemlélhettük a tengert, az viszont kevésbé tetszett, hogy az előző héten lesérült bal térdemmel, a hirdetésben megjelölt lift hiánya miatt kínosan lassú volt a feljutás a lakásba.

Megérkeztünk tehát Golem-be, Albániába, 16 órás út után. Rövid csobbanás, majd egy kis szundítás után ismét bepattantunk az autóba és irány Durres. A tengerpart Golem-nél egyébként homokos, amely homokot a fürdőzők felkavarnak és a víz így tán még olyan szép sincs, mint a Balaton. A célnak azonban tökéletesen megfelelt, s előnyére legyen mondva, hogy lassan mélyül, így kisgyerekeseknek ideális lehet. Visszatérve Durres-re: kőkemény Balkán. Az emberek kedvesek és előzékenyek, a kaja jó, de kártyát sehol nem fogadnak el, a főutcán sok a lakatlan, félig leomlott, összepiszkított ház, a járdán pedig felszedték a (vélhetően fém) csatornafedeleket, a lyukakban szemét, még olyat is láttam, amibe én is beférnék és élére állított törött üvegek voltak beleállítva. Talán ez spoiler-nek számít, de itt meg kell hogy jegyezzem, az egész nyaralás alatt ez volt a legnagyobb trauma, ami ért, semmi más nem háborított fel ennyire. A vacsorával egybekötött városnézés után visszatértünk a szállásra és ezzel véget is ért az első napunk Albániában.

Kedd délelőtt Szkander bég várában kezdtünk. Ez afféle helyi Eger, meredek, macskaköves utak, vásárosokkal, valamint egy várral, aminek nagy részét újraépítették és egy múzeumot rendeztek be benne. Az 1982-ben nyílt múzeum egyik gyöngyszeme a kommunista idillt prezentáló ólomüveg ablak, aminek ugyan semmi köze a középkorhoz, de nekem nagyon tetszett.

Felfelé menet az első és egyetlen gebasz el is ért minket Lisával: a tankbetöltő pereme cserére szorul, elrohadt. Ez ismert hiba volt, azonban a szerelő szerint onnan nem ereszthetne a benzin… teli tank és az igazi kemény hegyi kaptatók azonban előállítottak egy olyan szituációt, hogy lassacskán csordogált a benzinünk a tanksapka fedél alól. Szerencsére semmi komoly következménye nem lett a dolognak, a hetekben viszem cserére, mielőtt még a boszniai hegyeket ismét megmásznám vele.

Kruja után megnéztük az albán fővárost, Tiranát. Tirana a legeurópaibb hely, ahol jártunk az országban, a körforgalmakban itt is az igényeknek megfelelő a sávok számossága, ám jelzőlámpák és angolul beszélő emberek is akadnak, sőt, még muszlim nőket is láttunk, ami se előtte, se utána nem volt jellemző, annak ellenére, hogy elvileg az államvallás az iszlám. Tiranában a főteret, az ott lévő mecsetet, egy érdekes ortodox templomot és egy jókora plázát néztünk meg. Bevallom, ilyen készületlenül nagyvárosba még nem mentem, de a pláza egyik kávézójában wi-fi forrást felfedezve a srácok elolvasták, ezzel olyan 40%-ban ki is maxoltuk a város látnivalóit.

Hazafele kerülő úton mentünk, hogy teljen az idő, gyönyörű hegyek között, ahol még olajfa is akadt… na meg dinnyeárus az út szélén. A szállásra visszaérve csobbantunk, majd jött a felismerés az apartmanban: nincs víz. Előző este a szállás alatti étteremben véletlenszerűen elment időnként az áram és hallottuk az aggregátorokat… így annyira nem lepett meg, hogy ilyen is előfordult, az azonban fájdalmasan érintett, hogy másnap reggelre se lett jobb a helyzet.

 

Szerencsére szerdán nekiindultunk délnek, víz és új kalandok után kutatva. Az Ardenica Monostornál kezdtünk, ahol egy nyelveket nem beszélő kedves csávó beinvitált az ortodox templomba. A komplexum többi része nem látogatható, az ódon freskók a templomban viszont nagyon érdekesek voltak.

Ezt követően igyekeztünk hamar lejutni a partra, célba vettük Vlora-t, mely egy kis öbölben fekvő város, ami azért fontos, mert a tengerpart láthatóan tisztább volt ezáltal, se hínár, se szemét, csak kavics, halak és kagylók. Csatornafedélből több, de nem elég volt itt már. Az út a tengerpart mellett vezet el közvetlen, a túloldalán éttermekkel, szállodákkal, itt is sok építés alatt álló apartmant láttunk. Miután egy olasz étteremben megebédeltünk, folytattuk utunkat, a változatosság kedvéért ismét fel, a hegyekbe.

 

Következő megállónk Dhermi beach volt, ami egy nagyon különleges kis hely. Dhermi egy hegyi falu, melyből lecsorogva a hegyoldalon egy hosszú és keskeny partszakaszra juthat az ember, ahol a tenger krisztálytiszta, nagykavicsos, gyorsan mélyülő. Engem ez a strand emlékeztetett a leginkább Horvátországra. Dhermi beach rendelkezik egy tengeri barlanggal is, eredetileg emiatt mentünk be, de szorított az idő, így sajnos kihagytuk. Ettől függetlenül mindhármunk el volt ámulva a hely szépségén, hangulatán.

A kiadós strandolás után meg se álltunk Sarande-ig, ahol az új szállásunkat ismét kis kavarodás után tudtuk elfoglalni, a helyiek gyatra angol tudása rendesen szivat, amikor olyan precíziós kommunikációról van szó, hogy hol helyezkedik el az apartman… de végül megtaláltuk, s ez a lényeg. A lakás vadonatúj volt, a lapos tévé még felszereletlenül dőlt neki a konzoljának, a szekrények és fiókok üresek, a plafonból csak égők lógtak… de legalább mindkét nap volt vizünk! Sőt, liftet is kaptunk, igaz, pont a negyediken nem állt meg, így felfele eggyel feljebb, lefele eggyel lejjebb tudunk ki-beszállni. :) Mélygarázsban kaptunk parkolóhelyet, s azt az ígéretet, hogy reggel hétkor már nyitva lesz a garázskapu.

Csütörtök reggel nyitva is volt, s neki is indultunk, nyakunkba vettük Dél-Albániát. Butrint-ban szemügyre vettük az UNESCO világörökség részét képző ókori római romegyüttest, ami az általam olvasott beszámolókkal ellentétben nem csak feltárt és a látogatók elé odadobott romok halmaza, hanem egy kellemes ösvényekkel, táblákkal, térképekkel ellátott park.

Itt felvettünk egy német stoppost, elvittük őt a Ksamil-ig, ahol ő tovább főtt a túraruhájában, mi pedig rohantunk be a kristálytiszta, aprókavicsos tengerbe, ahol az apró szigetek olyan közel vannak egymáshoz, hogy kényelmesen át lehet úszni egyikről a másikra. Fantasztikusan szép hely, jól kiépített, szolgáltatásokban gazdag, igazi horvát érzés, itt nyoma sincs a Balkánnak. Abban azért mindhárman megállapodtunk, hogy szívesen megnéznénk ezt a környezetet a temérdek ember nélkül… de így is jó volt, még egy magyar családdal is találkoztunk, az apuka odajött hozzánk beszélgetni, gondolom neki is jól esett a magyar szó.

Innen egy hasonlóan festői tájra vitt az utunk, a Kék-szem forráshoz, ami egy rendkívül népszerű turistaattrakció a jéghideg, tiszta, kék vizével, melyet erdő vesz körül. Marcival azt hittük, különcök leszünk, hogy bele is feküdtünk a forrásból eredő patakba, ám magánál a forrásnál, az 50 méter mély karsztlyuk fölött a bátrak bele is ugrottak a vízbe.

 

 

Rövid fagyi-kávé kombó után ismét Lisában találtuk magunkat, úton a Gjirokaster Museum felé, amit elkönyveltünk helyi Komáromnak. Ágyúkiállítást és egy tankot találtunk itt, na meg egy gyönyörűen épen maradt erődöt. Itt ismét összefutottunk egy magyar párral, sőt, a stopposunkat is viszont láttuk.

Pénteken a tervek szerint hét órakor indultunk volna haza, de a garázskaput kinyittatni és a kulcsot leadni csak háromnegyed nyolckor sikerült, így némi késéssel indultunk, ami nem is volt akkora gond, mint később rájöttünk, az általunk kinézett görög határátkelő ugyanis csak 9 órakor nyitott s még így is pörkölődtünk egy ideig a napon. Görögország autópályái szép tájakon mennek keresztül és jó minőségűek. Megálltunk egy ebédre az egyik lehajtó mellett, ahol megtudtam, hogy a burger önmagában a hamburgerhúst is jelenti… így hamburgerhúst ettünk cacikivel és olívás kenyérrel. A Macedónián való keresztülhaladás során rájöttünk, hogy semmit nem tudunk a macedónokról és semmit nem látunk néhány távoli hegyen kívül az országukból. Így értünk el a szerb határhoz, ahol én már otthon éreztem magam, jelentősen javult az amúgy elnyúzott, fáradt hangulatom is ezáltal.

Szerbiában már mindannyiunkat az hajtott, hogy hamarosan itt van Röszke, s végül éjfél körül el is értük. Innen Marcit kiraktuk Domaszéken, majd Tamást nálam, aki átült a saját autójába és Cserkeszőlőre vette az irányt, haza, én pedig egy életmentő görögdinnye vásárlást még megejtettem a Tesco-ban, mielőtt végül éjjel 3 órakor 12 órára kómába nem estem.

Összegzésként azt mondhatom, hogy mindhármunknak nagyon tetszett Albánia. Látnivalóban gazdag, érdekes ország amit bátran ajánlok a nyitott embereknek. Nyitottság azért szükséges, mert bármilyen érdekes is, egy vad balkáni országról van szó, ahol a szerpentineken véletlenszerű sorrendben bukkannak fel kecskék, bárányok, tehenek és lovak, valamint a városban sétálva a lábunk elé kell nézni. Az emberek kedvesek voltak, de nyelvet nem beszéltek, vagy csak valami minimálisan. Az árak hasonlatosak a magyar árakhoz, némileg olcsóbbak ebben-abban, például a cigaretta fele annyi, igaz, a minősége még a szerbnél is rosszabb. Nagyon hamar levontuk a konklúziót, hogy minél délebbre megyünk, annál igényesebb minden, de az árak nem nagyon változnak szerencsére. Ami fontos és általános információ, az az, hogy a bankkártyát felejtsük el, még a benzinkutaknál is, a legjobb a helyi valutát váltani (1 lek = 2,3 forint). Saranda városával szemben szabad szemmel is látható Korfu, ahová közlekednek repülőgépek, lehetséges beutazás Albánia déli részére ez is. (Főszezonban naponta háromszor közlekedik komp és szárnyashajó. – A szerk.) A benzinárak változóak, de nagyjából a magyar árakon vannak, mivel sok a kis magán kút, kifoghatunk olcsóbbat is, nem kell félni a holtankoljak.hu átlagától, ami az indulásunkkor 408 Ft volt (míg itthon 340 Ft-ért tankoltuk a benzin literjét). Összesen 2740 km-t tettünk meg, 6 literes átlag fogyasztással és a pályamatricák árával együtt (ezeket csak Görögországban, Macedóniában és Szerbiában kellett fizetnünk, Montenegróban és Albániában nem). 25.000 Ft-ra jöttünk ki fejenként. A szállás átlagosan 5.000 Ft/éjszaka volt, egy vacsoránk pedig 2000 Ft körül. Ezt az 5 napot én 80.000 Ft körül hoztam ki, de ehhez hozzáteszem, hogy nem szeretek nyaralás közben “olcsójánoskodni”.

Menjetek tehát Albániába, egy próbát mindenképp megér!

Tasnádi Zsolt, 2017. július

Albán kalandtúra

Egy újabb albániai nyaralás története, mely egy baljóslatú jellel indul, majd kiderül, hogy a foglalt szállás használaton kívül van, de végül jól sikerül és nem csak a kellemetlenségek miatt marad emlékezetes. Ági és Józsi kalandjait olvashatjátok.

Tavasz végén hirtelen elhatározásból szállást foglaltam Albániába, Vlore városába, csak úgy.. Régebben olvastam már az országról, hogy egyre többen fedezik fel, és milyen jó, meg olcsó, meg szép, meg érdekes, meg minden… Páromnak említve csak somolygott, hogy épp két napja gondolt arra, hogy ott még nem jártunk.. Akkor éppen itt az ideje.

Mindent elolvastam, amit csak lehetett, (köztük köszönettel ezt a blogot is, ami rengeteget segített!!) elhárítottuk a vészmadarak károgását, és augusztus elején már vágtuk a centit, hogy mehessünk végre. Kellett a tenger, kellett a más, kellett a kikapcsolódás. Végül izgalmasabbra sikeredett, mint vártuk. Bár valahol azt is olvastam, hogy manapság már nem divat a szokvány utazás, snassz az uncsi városnézés, tengerparton henyélés, manapság divat a kalandtúra, a katasztrófaturizmus, mert kell az embereknek az adrenalin.. Mi ugyan nem erre készültünk, de kalandosnak kalandos lett, kis híján katasztrofális is.. :)

Kezdődött azzal, hogy két nappal indulás előtt a fekete macskánk eltörte a lábát. Mi ez, ha nem JEL? Ennek ellenére fogtuk a macskát, kényelmes helyet biztosítottunk neki, meg egy heti kaját, meg egy szomszédot, aki etette.. :) És egy augusztusi péntek hajnalban 4 órakor nekivágtunk a túrának.

Ő jelzett előre, hogy nem lesz egyszerű
(Forrás: Ági)

A hasmenés a röszkei határon tört rám, de ez még viszonylag könnyen kezelhető volt, nem foglalkoztam vele, a szerb autópályaszakaszunk nyugis volt és unalmas. Az első napot Boszniában, Szarajevo-ban töltöttük (immár másodszor, másfél éve már jártunk itt), a visoko-i piramis tanulmányozásával, meg a szarajevo-i belvárosban való császkálással, majd másnap reggel kedvenc szállodánkban alaposan bereggelizve, elindultunk Montenegro-n keresztül Albánia felé.

A visokoi piramis állítólagos 12.000 éves betonja
(Forrás: Ági)

Sarajevo reggel (Forrás: Ági)

Sarajevo reggel
(Forrás: Ági)

 

Pár kilométerrel indulás után lemeszeltek minket a bosnyák rendőrök, és megbüntettek záróvonal átlépés miatt. 20 euro kiröppent az ablakon, majd Montenegroban sikerült az ország egyetlen járhatatlan útján elvergődni az albán határig, viszont tény, hogy a hegyek, szurdokok, türkiz színű folyók, tavak és szakadékok mentén kanyargó szerpentin nagy élmény volt.. :)

Montenegro, panoráma egy hídról
(Forrás: Ági)

Albánia rögtön a szívünkbe lopózott, vadonatúj házak tömege, folyamatos építkezések, vendéggel teli útmenti vendéglők, és minden sarkon autómosó.. Az albánok szinte kényszeres autómosó mániáját később sikerült megfejteni, de itt még nem tartunk. Autópálya akadt ugyan, de itt vannak ám rajta kereszteződések, és elég vicces látvány az egyik kereszteződés mentén hasaló meglett anyakoca kb. 10 szoptatós kismalaccal.. Azt már előzetesen olvastam, hogy nem kell megrettenni az autópályán (!) szembe bicikliző bácsitól, vagy a szamárfogattól, netán az autópálya elválasztó korláton átmászó gyalogosoktól, de azért sikerült pár kisebb infarktust begyűjteni Shkoder-ig.

Itt kicsit elkanyarodtunk az eredeti terveinktől, és feltekeregtünk Kruja-ig, megnéztük Szkander bég székhelyét, a fellegvárt, a bazárt, az egész szépen rendben lévő, feltűnően tiszta kisvárost, ahol minden kávézóból zene szólt, esküvői menet tartott a várba fotózásra, kapaszkodj meg: drónnal felszerelve, és ahol egy meghatározhatatlan nemzetiségű (szerintem kb. mongolok lehettek) népviseletbe öltözött társaság a kezünkbe nyomott egy zacskó cukros (!) pattogatott kukoricát, és Rí testamentumát albán nyelven.. Aztán zenéltek kicsit a vár alatti téren, és én azóta sem találok semmilyen infót arról, ki a fene lehetett az a Rí, de hogy a testamentuma megvan, az tuti. Albánul… Ja, és a várból ellátsz a tengerig…

Kruja fellegvár és kilátás (Forrás: Ági)

Kruja fellegvár és kilátás (Forrás: Ági)

Vajon kik ők, és ki az a Rí
(Forrás: Ági)

Emiatt a kis kitérő miatt sajnos sötét este érkeztünk Vlore közelébe, és az első, ami feltűnt, egy korrekt, a tengerpart mentén több kilométer hosszan húzódó erdőtűz volt, masszív füsttel övezve, itt kezdtem megrettenni, hogy a macskánk nem véletlenül törte el a lábát… A GPS levitt minket a járható útról a valóban járhatatlanra, majd némi tekergés után visszamentünk az egyébként zsír új többsávos, városba vezető útra, ami a városba érve megint megszűnt, mert éppen építették. De nem ám úgy, mint Pesten, hogy lezárnak egy szakaszt, elterelik a forgalmat, majd a szakasz végén visszamehetsz az útra, nem. Itt az egész várost feltúrták, 100 méterenként rendőrök irányították az embertelen káoszt, mert persze szombat este minden járóképes ember vagy az utakon, vagy autóban dekkolt a felbecsülhetetlen mértékű dugóban, és araszolt mindenki a tengerpart felé. Féltem, nem éljük túl.

Aztán egyszer csak a GPS jelezte, lassan megérkezünk a szállodához. Ahha, út sehol, gödör gödör hátán, tengelytörő viszonyok, víz, pocsolyák, félkész szállodák tömege, a mi szállásunk sehol. Ja, és vaksötét. Albánia közepén. Láttunk egy emberkét a lakása teraszán, kiugrottam a kocsiból, kézzel-lábbal próbáltam infót szerezni, hol a fenében lehet a szálloda. És itt mutatkozott meg először az albán vendégszeretet, konkrétan nem engednek el segítség nélkül. A szállást nem ismerte az emberke, de elkérte a telefonszámot, próbáltuk hívni, hogy Ő majd beszél velük, de a szállás telefonját nem vette fel senki. Itt már vert a víz. Emberünk sajnálkozva elköszönt tőlünk, mi próbát tettünk más irányból megközelíteni a címet, de ezzel újabb másfél órás dugóban tökörgést nyertünk, a sorban előttünk jaszkarizó két cabrio Lamborghini társaságában.

Hm.. A szélsőségek: szamárkordé, szoptatós disznó kontra Lamborghini…

Kivergődtünk a dugóból, ugyanott kötöttünk ki, ahol ennek előtte, szállás még mindig sehol, kiszálltam a kocsiból, hogy a telefonom fényénél megkeressem a szállást, majd találtam egy nyitott kaput, ott egy férfit, akit megint megkérdeztem valahogy, merre lehet a szálloda. A pasi összetrombitálta az egész , már pizsamában tévéző családját, már mindenki a mi szállodánkat kereste, hívtuk megint telefonon, semmi, majd jó félórai sikertelen segítségnyújtás után nagy hálálkodások közepette elindultam gyalog, majd alig 100 méterre, egy mellékutcának nevezett valamin megtaláltam a szállodát. Zárva… De minden zárva, kapu, ajtó, ablak, spaletta, minden. Tök sötétség, én a kerítésen lógva óbégattam befelé, hátha valaki mégiscsak meghallja, de akkor már tudtam: itt mi nem alszunk ma este…

Szállásunk Vlora-ban zárva
(Forrás: Ági)

A kétségbeesés visszakergetett a segítő családhoz, akik nekiugrottak az internetüknek, keresték a szálloda elérhetőségét, próbáltak telefonálni, semmi, majd mikor látták a mi teljes tanácstalanságunkat, és a lehetetlen helyzetet, rendelkezésünkre bocsátottak jó szívvel egy szobát, amit egyébként is kiadtak volna nyaralóknak, éppen szabad volt, nekünk meg nagy hirtelen lett aznapra szállásunk. Én teljes kétségbeesésben, párom lakonikus lelki nyugalomban hajtotta álomra a fejét, tudtunk fürödni, volt ágyunk, és egy egész korrekt kis szobánk. Persze az idegtől aludni nem tudtam, de kitaláltam, reggel megkérem a családot, segítsenek ki egy kis internettel, és keresek valahogy másik szállást. Egy biztos volt: Vlore sajnos ebben az állapotában nyaralásra alkalmatlan volt. Párom haza akart menni, én semmiképpen, nem ezért gyűjtögettünk egész évben, hogy hazamenjünk. Bízza rám, megoldom.

Reggel ébredés, kávé a teraszon, előttünk az építkezéseken is keresztülsejlő tenger. Összeszedegettük magunkat, meg a romjainkat, még elsétáltunk a bezárt szállodához, csináltunk pár bizonyító erejű fotót, és találkoztunk egy idős bácsival, aki csak azért tolta fel a bringáját a meredek úton, hogy megkérdezze, miben segíthet. Valahogy elmagyaráztuk neki a helyzetet, Ő valahogy elmagyarázta nekünk, hogy a szállás az építkezések miatt gondban volt, és a problémák miatt bezárt, majd édes pofa módon kezünkbe nyomott két fügét, és mindenáron el akart minket vinni kávézni. Nagyon nehezen sikerült meggyőzni arról, hogy köszönjük, de már ezen túl vagyunk, legalább négyszer még feldobta, hogy meghív minket, mi meg nem győztük köszönni, de sajnos időnk erre végképp nem volt. A család időközben felébredt, szívesen bepötyögték a telefonomba a wifi kódjukat, felrobogtam a szállásfoglaló oldalra, és negyed óra múlva foglalt szállásunk volt Borsh városában, kicsit délebbre. Párom tervezte az útvonalat, én bepakoltam a kocsiba, kifizettem a szobát, megöleltem a háziasszonyt, aki szeretettel kívánt jó utat, megköszöntem mindent és elindultunk. Ennek a családnak, akik megmentettek bennünket a kocsiban alvástól, még a nevét sem tudjuk. De segítettek, azonnal, és kérdés nélkül. Végtelenül hálásak vagyunk nekik, és még egyszer köszönjük, bár tudjuk, ez nem jut el hozzájuk.

Haj)alunk a menedéket adó szobánkból
(Forrás: Ági)

A GPS notóriusan a járhatatlan utat jelezte már megint, érthetetlen módon a tengerparton végigvezető tökéletes utat semmilyen formában nem akarta magáévá tenni, alig bírtuk rávenni, menjen már arra. És a döntés jónak bizonyult, gyönyörűbbnél gyönyörűbb utakon, hegyeken keresztül, át a Llogara nemzeti parkon vezetett az út, és kezdtünk megnyugodni, hogy talán jó irányba tartunk. Igaz, hogy az adrenalinszintünket alaposan feldobta a hegyekben az erdőből váratlanul a kocsi elé ugró kb. tucatnyi kecske, de miután felépültünk az akut szívinfarktusból, a szerpentin tetején elénk tárult a világ legkékebb tengere, és ez minden addigi kínunkat és megpróbáltatásunkat feledtette velünk. Azonnal kiálltunk egy pihenőbe, nézelődni, fotózni, a hegyoldalban magukban legelésző öszvérek és csacsik társaságában álldogált még ott pár autó, és próbáltuk befogadni a hihetetlen látványt. Ezt akartuk, ezt vártuk, és végre ott volt előttünk!

A szerpentin tetején útban Borsh felé
(Forrás: Ági)

Szamarak, öszvérek, autók
(Forrás: Ági)

A szerpentin kicsit meredek, de a látvány mindent megért. Most értettem meg igazán, miért írja a GPS ezeket a kb. 80 km-es útszakaszokat 3-4 órás időtartamra, hát rohanni, azt nem lehet. Így is van pár elvetemült autós, aki hajtűkanyarban előz, de ezt meghagytuk nekik.

Borsh település kicsi, hegyek alján megbúvó városka, nem éppen a megszokott elrendezés, utcakép, a város egyik fele a laposabbik tengerparti közelségben, a másik fele a hegyoldalban. A szállást viszonylag könnyen megtaláltuk, szerencsére nyitva is volt :) , kedvesen fogadtak minket, és megkaptuk a szobánkat, ami bár nem volt olyan csillivilli, mint amit elvileg Vlora-ban foglaltam, de egyáltalán nem bántuk. A tenger nem volt éppen közel, kb. két kilométer, autó nélkül nehézkesebb megközelíteni, de így is jó volt. A terasz a tengerre nézett, minden reggel és este láttuk a Korfura tartó hatalmas üdülő tengerjáró hajókat ki és bevonulni, és a legszebb éjjel volt, mikor a hold rásütött a vízre.. :)

Vasárnap volt a 3. napunk, mikor ide érkeztünk, rögtön át is mentünk Himarába, mert pénzt kellett váltanunk, és Borsh-ban nem volt semmilyen lehetőség. Igaz, az is csak akkor jutott eszünkbe, hogy vasárnap minden zárva van, mikor ott álltunk a bank előtt, de szerencsére a himarai tengerparton volt egy sima pénzváltó, és sikerült ezt is lerendezni. Sajna az éttermek nem igazán fogadnak el eurót, sem bankkártyát, így muszáj volt LEK-et szerezni.. :) Hazafelé felmértük a tengerpartot, ami jó hosszú, (3 km), megállapítottuk, hogy kavicsos, de végtelenül tiszta. Meglepő volt, hogy szemét sehol! Még a kiépítettebb strandszakaszokon sem, ami nagyon tetszett.. A nap hátralévő részében próbáltuk kiheverni az eddigi sokkokat, és eldöntöttük: másnap nem megyünk sehova, csak punnyadunk egész nap a parton, és nem foglalkozunk semmivel.. Megfizethetetlen volt!

Borsh beach (Forrás: Ági)

Borsh beach
(Forrás: Ági)

 

Tisztaság mindenhol (Forrás: Ági)

Tisztaság mindenhol
(Forrás: Ági)

 

Reggel bevásároltam a sarki kisboltban (eszméletlen finom a tej!), egy aranyos kis helyi mamika minden áron fel akarta nekem ajánlani a nejlonszatyrát, hogy pakoljak abba… :), de szatyrom nekem is volt, így csak nagyokat vigyorogtunk össze a nénivel. Szenzációs emberek!!

Kényelmes reggeli a teraszon, lecuccolás a strandra, napozósátor bérlése (500 LEK=1000 Ft/nap), két napággyal, és pihenés, pihenés, pihenés, olvasás, olvasás, fotózás, kajálás a strand éttermében (finom és olcsó), majd késő délutánig újabb adag semmittevés, és végre kioldódott belőlünk a stressz.. :) Innen már párom sem akart hazamenni, teljesen beleszeretett a helybe.. Ami viszont teljesen meglepett: ebédnél véletlenül a napozóágyon felejtettem a mobilomat, abszolút szem előtt, és mikor visszamentünk, ott volt, ahol hagytam. Abban nem voltam biztos, hogy ezt Magyarországon nem nyúlták volna le két perc alatt…. Sőt.

Másnapra (kedd) Butrint városkáját terveztük be, ami megint csak alig 80 km Borsh-tól, de jó két órás út a tengerparti szerpentinen, a szokásos és megunhatatlan látvánnyal. Ksamil-nál megálltunk nézelődni, fotózni, nagyon szép a környezet, a víz, és persze alig pár km-re ott van Korfu szemben. Sarande kicsit zsúfoltabb volt, a közlekedés is meredekebb, de korántsem annyira, mint eddig.

Butrint-ban könnyen megtaláltuk az ókori-kora középkori romvárost, szépen rendben tartott terület, mindennel ellátva, ami a turisták fogadásához szükséges. Nem is gondoltam, hogy mennyire nagy, milyen jelentős település lehetett régen, hiszen semmit sem tudtunk róla eddig. Egész délelőttös program lett belőle, és meglepően sok turista látogatott el ide, ami jellemzi a fejlődést, szerencsére.

Butrint amfiteátrum
(Forrás: Ági)

Butrint, ókori templom mozaikkal
(Forrás: Ági)

Ebédeltünk egy jót Sarande-ban, ami szintén egy nagyon szép város, megint csak tele újonnan épült, vagy éppen épülő szállodákkal, apartmanházakkal, és egy pillanatra el is gondolkodtunk azon, milyen jó befektetés lenne itt egy tengerre néző apartman… Utánanéztem, egészen megfizethetőek!

Sarande, parti sétány
(Forrás: Ági)

Visszatérve Borsh-ba, megkerestük a vízesésre épített Ujevara éttermet, ez is egy helyi nevezetesség, de akkora tömeg volt, hogy inkább csak fotóztam, beülni nem volt lehetőség.. Viszont nagyon szép és hangulatos!

Borsh, Ujëvara étterem a vízesésen
(Forrás: Ági)

Kezdtünk szépen beleszokni a helyi viszonyokba, a szállásunk közvetlenül a helyi lakók házacskáinak szomszédságában volt, alaposan beleláttunk a mindennapjaikba, utcánkban este kószáltak haza a tehenek, hajnalban a majd 40 fokos meredek hegyoldalból komplett kecskenyáj araszolt lefelé nagy kolompolással, de hajtottak ki legelni öszvéreket, szamarakat, birkákat is, a strand mögötti olajfaligetbe. Éjjel a tücskök zenéltek, nappal a kabócák nyomták teljes hangerőn, végtelen nyugalom, és tengerzúgás.

Esténként az echte albán mamikák, szigorúan fekete ruhában, fejkendősen kiültek a házikójuk elé és nézték a rengeteg (!) korzózó fiatalt, (pedig szűk kis utca volt, valahogy mégis ott zajlott az élet), és azt vettük észre, hogy itt még divat, hogy több generáció él együtt, egy házban. Nem egyszer az idős mamika mellett ott üldögélt a tizenéves unokája is. A pasik meg a kávézókban, ahol nőt viszont egyáltalán nem lehet látni. Patriarchátus van dögivel.. :) De ezt ők nem bánják. A gyerekek sötétedésig az utcán bandáznak, kiskutyát mosdatnak ki a koszból, fociznak, a lányokat furikázzák a bringavázon, azok meg persze sikítoznak. :)  Órákig el tudtam volna nézni.

A szerda-csütörtököt megint csak a tengerparti lógásnak szenteltük, mert sejtettük: nem lesz egyszerű a hazaút, ahogy az eddigi útviszonyokat felmértük, így alaposan rá kell pihenni. A víz isteni, pedig aki engem ismer, tudja, hogy 5 évben egyszer megyek vízbe, mert nekem minden természetes víz, legyen az Balaton vagy a tenger: hideg. Itt viszont szerintem az eddigi összes rekordomat megdöntöttem, beleültem a traktorbelső méretű úszógumimba, és hagytam, hogy lebegjek a hullámokon hosszú időkig. Ennél nincs klasszabb, az biztos!

Csendélet
(Forrás: Ági)

Szétolvastuk a fejünket, összehaverkodtunk a kajáldában az egyik pincérsráccal, aki 200 LEK borravalóért is olyan hálás volt, mint senki! Persze, hogy minden nap Ő szolgált ki minket.. :) A part tele gyerekekkel, családokkal, figyeltük a mindennapjaikat, azt, hogy a gyerekek (hála az égnek), nincsenek agyon kényeztetve, ha bömbölt a hideg víz miatt, akkor bömbölt, míg meg nem szokta, vagy ki nem ment a partra. Nem volt tutujgatás, hogy ejnye, majd jól megverjük a vizet, mert hideg mert lenni a szemünkfényének, nem. Teljesen egészségesen állnak hozzá mindenhez. Kigyúrt izomtiborokat nem látni, az anyák anyák, és nem anorexiás idegbetegek, a nagyszülők úszni tanítják az unokákat, az apák söröznek a sátorban.. :) Párom úgy érezte, 20 évet ugrott vissza az időben, pedig itt is adottak a mobiltelefonok, ipad-ek, van wifi, és új autók, divat. Az viszont baromira vicces volt, hogy a szobánkban lévő TV-n összvissz két, iszonyúan mákos adás jött be, és napokba került megfejteni, hogy a korfui görög adásokat veszi valahogy. Így néztük egyik este Albániában a riói olimpián a magyar-usa női vizilabdameccset görögül. :)

És itt fejtettük meg az albánok rendszeres autómosási mániáját. Mert minden autómosó tele van, és van belőlük minden sarkon. Viszont aszfaltozott út kevés van, annál több a murvás, zúzott köves, ebből kifolyólag irgalmatlan poros, és minden autó csuma fehér a portól, köztük a miénk is úgy nézett ki folyton, mint amit bepaníroztak.

Jellemző útviszonyok
(Forrás: Ági)

Két napnyi masszív semmittevés után sajnos eljött a péntek hajnal, mikor haza kellett indulni. Nem sok kedvünk volt hozzá, de ennyire futotta. Utolsó este még elmentem egy vad leanderről hajtásokat vágni, összefutottam a szomszéd utcában egy jól megtermett malaccal, és lefotóztam az egyik kedvencemet: egy újrahasznosított betonbunkert. Abból a több százezerből egy, ami a régi, elszigetelt Albániából itt maradt. Az ötlet viszont zseniális!

Bunker recycling 2016 (Forrás: Ági)

Bunker recycling 2016
(Forrás: Ági)

Kifizettük a szállást, elbúcsúztunk a tulajdonos hölgytől, majd megterveztük a hazautat, kikerülve (szerintünk) a montenegro-i szakaszt, másik irányba indultunk. Hajnalban viszonylag gyorsan elvergődtünk Vlora-ig, ott még nem ébredt fel a város, nem volt dugó sem, majd Tirana-tól észak felé az Albán Alpokig vitt az út. Hatalmas és gyönyörű hegyek tárultak a szemünk elé, még félelmetesebb szerpentinnel lefelé, üvegfalú kilátóval, melyből az egyik üveglap hiányát gumipókkal helyettesítették, valamint egy kis szent szobrával, aki valszeg az utazókat védte.. :)

Szerpentin II, Albán-Alpok
(Forrás: Ági)

Ha üveglap nincs, van gumipók
(Forrás: Ági)

Nem tudjuk, ki ez a szent, de minket megvédett
(Forrás: Ági)

A szerpentin aszfaltozása vadonatúj volt, ettől függetlenül néhány szakasznál megállt bennem az ütő, mikor lenéztem az alattunk elterülő szakadékba.. Aztán egyszer csak vége lett az útnak. Pedig a GPS folyamatos főutat jelzett, itt folyamatos építkezések akadtak utunkba, bár kézzel-lábbal magyarázták: igen, erre kell menni a határhoz. Hittünk nekik.. :) Aztán út sehol, kőtenger, gödörtenger, szénabálával megpakolt, autónktól halálra rémült szamarak, hegyi lakosok, út nélküli vergődés, félelem, hogy a kocsink ottmarad valamelyik gödörben, kitörik a kereke.

És ez még semmi sem volt ahhoz képest, mikor konkrétan előttünk törték az utat hatalmas lánctalpas munkagépek, és meg sem lepődtek azon, mit keres ott civil, ráadásul külföldi atomporos autó, és tovább is akar menni, de a csúcs akkor is az volt, mikor egy komplett sziklafalat bontottak ki az orrunk előtt légkalapáccsal. Ott azt éreztem, itt vége, itt ragadtunk a hegyekben, innen élve nem kerülünk ki. Mondanom sem kell, az akadálypálya több óránkba került, bár az én kedvesem halálosan élvezte.. :) Én meg egyre fogadkoztam, hogy ha ezt épen megússzuk, az első aszfaltfoltot istenuccse letérdelve megcsókolom, és életem végéig rajongani fogok a Nagyszénás-Kondoros útszakaszért, amiről eddig meg voltam győződve, hogy annál rosszabb út a földön nincs..

Ahol az utak készülnek
(Forrás: Ági)

Még elbontjuk ezt a sziklafalat, aztán mehettek Isten hírivel
(Forrás: Ági)

Albánia egy csoda ország, és búcsúzóul egy hihetetlen helyen elhelyezett betonbunkert rakott az utunkba a hegyek mélyén, amiről elgondolkodtam: szép-szép Enver Hodzsa-tól, hogy minden állampolgárja védelméről gondoskodni akart atomvillanás esetén, de kérdem én: egy hegyek legmélyén eldugott helyen, több kilométerre se ember, se falu, se más, ugyan ki ugrik be atomcsapás esetén ebbe?? Egy eltévedt kecskepásztor kecskéstül? :) Megjegyzem, egy tisztességes esőtől sem véd meg.. :)

Ahol még élet sem nagyon, de bunker az van
(Forrás: Ági)

Egyszer csak kijutottunk a káoszból, közben találkoztunk német hegyi bringásokkal, enervált fejjel kocsijukban tanácstalanul dekkoló szlovákokkal, fejükön a „hogy a fenében kerültünk mi ide, és hogyan jutunk ki innen” kifejezéssel, olasz túramotorosokkal, lengyel vállalkozó szellemekkel, akik szintén bevállalták ezt a rázós utat, valamint egy francia úriemberrel, aki albán utitársaival együtt próbált kéretlenül is segíteni nekünk a kupi közepén, hogy merre kellene mennünk.. Egy eldugott hegyi kis tanyán találtunk egy kisboltot, párom beszaladt 3 euróval cigit venni, ahol két albán nénike volt a kiszolgáló, de nem tudtak euroban visszaadni. Párom kézzel lábbal magyarázta nekik, hogy nem is kell, köszöni szépen, a visszajáró a néniké, de hát nem úgy van az, a cigi nem kerül ennyibe, így a kezébe nyomtak két szelet csokit.. :) Milyen jól is jött az később, és milyen finom volt!

Kikeveredve a határra, az útlevélvizsgálat közben kiszálltam a kocsiból, és életemben sehol olyan mélységes csöndet nem tapasztaltam, mint azon az eldugott, hegyi határállomáson. Tudnék ott élni.

Egy biztos, ha Vlora-ban maradunk, sosem jutunk el ilyen helyekre, sosem találkozunk azokkal a csodás, hétköznapi albán emberekkel, akikkel találkoztunk, nem tapasztaljuk meg a végtelen lazaságukat, nyugalmukat, ami szerencsére ragályos, csak punnyadhattunk volna a szétvert utak mellett, az ezernyi félkész szálloda tövében a sittel feltöltött tengerparton. Gyönyörű lesz az a város is, és készen lesznek a hegyi szerpentinek is, a tengerparti sétány is, de most egy biztos: építenek, fejlődnek, készülnek a turisták, nyaralók fogadására, és ezért mindent megtesznek.

Hazafelé alig vártuk a szerb autópályát, hogy onnan aztán pár óra alatt hazahussanunk, és végre a saját ágyunkban alszunk. Aha… Belgrádnál autópálya fizetőkapu, kilométeres sorban araszoló, mindenféle nemzetiségű, és bőszen anyázó autósok, ráadásként másfél órás iszonyatos felhőszakadás. Mondjuk a kocsit legalább nagy vonalakban lemosta..

Ingyen autómosás Belgrádnál
(Forrás: Ági)

Újvidéknél ugyanez, csak eső nélkül, de újabb egy órás dugóban araszolás. Röszke határ: két kilométeres sor, ekkor már én ültem a kormányhoz, araszolni, amíg hullafáradt kedvesem alszik pár percet az anyósülésen. Nem túlzok: másfél óra alatt sikerült 400 métert megtenni. Saját ágyban alvásról szó sem lehetett, hajnali fél négy volt, mire Magyarország területére léptünk. Kivilágosodott, mire beléptünk az ajtón, de a törött lábú kismacskánk határtalan öröme, hogy újra lát minket, és a megnyugvás, hogy nincs a lábán kívül semmi baja, csak biceg még pár hétig, tudatosította bennünk: hazaértünk.. :) Épen, egészségesen, a kocsi is egyben, az élmények pedig a mieink maradnak, amíg világ a világ.

Jó tanácsok leendő utazóknak:

-a lefoglalt szállásodat csekkold le indulás előtt. A miénkről (Vlora) időközben kiderült, hogy a tulaj írt nekünk emailt, egy héttel az utazásunk előtt, de a mailboxom spamként értelmezte, és nem dobta fel a beérkezett leveleim között. Az említett építkezések alatt sajnos elvágták a vízvezetéket és az áramot, így nem tudott vendégeket fogadni, kénytelen volt bezárni, reméljük ideiglenesen.

-ne a Google útvonaltervezővel tervezz utat, mert Albánia esetében szinte teljesen használhatatlan. A szuper utat nem jelzi, a járhatatlant viszont annál inkább. A Viamichelin.com gyönyörűen adja azt az útvonalat, ami járható is.. :) Jól teszed, ha terepjáróval vágsz neki.. :)

-ha nem LEK-et viszel (itthon szinte sehol sem váltható), egy nagyobb városban válts pénzt, mert a kisebb településeken nem lesz lehetőség.

-ha a GPS-ed ajánl egy rövidebb utat (lásd pl. Szerbia autópálya), akkor fogadd el, és menj arra! Mellesleg javallom, valahogy kikerülni a Belgrád-Újvidék fizetőkapus szakaszokat… Valamint Röszke helyett Kelebiát határátkelőnek.

-a kavicsos tengerpartok miatt érdemes gumicipőt vinni. A napozósátrak, napágyak, napernyők bérlése olcsó, megéri, ahogy nagyobb városokban a fizetős parkolók is, mert máshol nem lesz hely!

-semmiképpen ne száguldozz, mert sosem tudhatod, a következő pillanatban mi kerül az autód elé, legyen az kecske, szamár, gyerek, vagy biciklis bácsi szemből.

-sok a rendőr az utakon, tartsd be a szabályokat!

-ne félj segítséget kérni, nagyon kedvesek az emberek, a fiatalok nagyon jól beszélnek angolul, szívesen segítenek!

-egyáltalán: ne félj semmitől, mert nincs rá okod! :) :) :)

-viszont kár kihagyni az országot, szenzációs! De ha teheted, úgy tervezd az utat, hogy közben valahogy egy-egy éjszakát aludjatok meg, mert nagyon hosszú és fárasztó az út. Javallom Szarajevo-t, azt is érdemes mindenkinek látni egyszer!

– mindenkinek jó utat kívánunk! Ági és Józsi

A “Rí testamentuma” könyv  magyarázata: Ági mellékelte a fényképet a könyvről, amit Kruja-ban kapott. A könyve címe: Libri i Jetës – Testament i Ri, aminek jelentése: Az Élet könyve – Újtestamentum, azaz Újszövetség. A címben a “ri” jelenti az újat, hímnemű főnevek után használják ezt az alakot. A rejtély így megoldódott. :)

(A szerk. megjegyzése)

 

6 mérföld Korfutól az albán Bora Bora

 

A kopár sziget már Korfu Forrás: saját kép

A kopár sziget már Korfu
Forrás: saját kép

Ksamil-ban találhatók Albánia legdélebbi strandjai, és itt található egyúttal az egyedüli fehér homokos partszakasz a majd 400 km-es tengerparton. A fehér homokos strandokon kívül, melyek közül az egyik neve Bora Bora, a hely további különlegessége a 4 kis sziget: az Iker-sziget, a Smaragd-sziget, a Kis-sziget és a Kő-sziget. A legnagyobb 5 hektár, és a parttól kb. 100 méterre található, de a szigetek összterülete is csak 7,1 hektár, tengerszint feletti magasságuk 7,5 és 15 m között van. A szigetek úszva is megközelíthetőek, de most már a szigeteken kiépült éttermek csónakkal is átviszik a vendégeket, vagy bérelt vízibiciklivel is áttekerhetünk.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép, 2007

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

A falu neve azt jelenti: 6 mérföld (a hexa mille szavakból), ugyanis ennyi távolságra fekszik Korfutól. Ezért a kommunizmusban szigorúan őrzött terület volt.

A szigeteken gyógy- és fűszernövényeket, például babérlevelet termeltek, és kizárólag azok a nők léphettek a szigetekre, akik az ültetvényeken dolgoztak, ők is csak szigorú katonai kísérettel. A ’90-es évek előtt a szigetekre még a biológusok, geográfusok, diákok, turisták és a halászok sem mehettek. Egyedül a magas rangú kommunista állami tisztviselők részére rendeztek ott vadászatot, őzeket és vadkecskéket telepítettek az egyik szigetre, és imitálták, hogy az állatok ott élnek, etették őket és még itatót is helyeztek ki nekik, hogy aztán Enver Hoxha – aki szenvedélyes vadász volt – és baráti köre lelőhesse azokat. A ’90-es években a szigetek közül kettő súlyosan károsodott mert leégett a növényzet, illetve az illegális építkezési munkák miatt. 2016-17-ben rehabilitálták őket, próbálták visszaállítani növény- és állatvilágát, például mezei nyulakat telepítettek rájuk.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép, 2007

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

Forrás: saját kép, 2019

 

A négy kis sziget a Butrinti Nemzeti Park része, mely nagyon gazdag állat- és növényvilággal rendelkezik, mintegy 26 védett faj él ott.

Butrint csak néhány kilométer, így aki egy kis történelmet is belevinne a nyaralásba, érdemes ellátogatni az ókori romvárosba.

A brakk vizes (sós és édesvíz keveréke) Butrinti-tó pedig különleges kagylójával látja el az éttermeket, érdemes megkóstolni, főleg a sült kagylót, ami a környék tájétele.

Forrás: saját kép

 

A Guardian 2013-ban az albán tengerpartot ár-érték arányban a 20 legjobban ajánlott között a másodikként sorolja, megemlítve a fehér homokos részt is. Ez most is így van, kedvező áron találhatunk szállást, és az éttermi árak is nagyon barátiak.

http://www.theguardian.com/travel/2013/jan/04/20-best-beach-bargain-holidays-2013

A New York Times pedig 2014-ben a világ 52 nyaralásra érdemes helye közül Európa legjobb nyaralóhelyeként ajánlotta az albán tengerpartot:

http://www.nytimes.com/interactive/2014/01/10/travel/2014-places-to-go.html?src=dayp&_r=1

 

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép, 2007

Forrás: saját kép, 2019

 

És egy kis ízelítő:

 

 

Forrás: saját kép

 

(Frissítve: 2019. május)

 

Két friss és érdekes útibeszámoló – ahogyan mások (is) látják

http://travelo.hu/tavol/2014/09/02/albania/

Sasok (és vadlovak földjén)  

Jó szórakozást hozzá!