Bejegyzés

Albán legendák

 

 

Az albánok meglehetősen babonásak, és tartanak az ártó szellemektől. Ennek tanúbizonysága többek között az épülő házakra kiakasztott régebben szalmabábu, manapság plüss állat, kitömött baba.

 

Forrás: saját kép

 

Az albán mitológia is tele van legendákkal olyan személyekről és hihetetlen történetekről, melyek generációról-generációra szálltak.

A legismertebb mitológia alak az albán legendákban a hegyi tündér, a zana, akit főleg Koszovó és Észak-Albánia területén tisztelnek. Úgy tartják, hogy minden hegynek megvan a maga zanája, aki nem mutatkozik, de időnként női testet öltve fürdőzik a patakban, és ha meglessük, egyetlen pillantással kővé dermeszt. A legveszélyesebb lény Ora egy félig emberi, félig szellemlény, aki segíthet vagy akár árthat nekünk, ha megjelenik. A legenda szerint Ora egy alaktalan átlátszó lény volt, aki időnként emberi alakot öltött. Úgy tartották, hogy a hegyekben, erdőkben lakott források és lakott területek közelében. Általában éjjel jelent meg, szépséges fény alakjában. A legtöbb albán mese központi karaktere egy Ora, vagy egy olyan személy, akit a saját Ora-ja kísér. A legendák szerint mindenkinek van saját Ora-ja, mely védi őt a rossz történésektől. Ha egy veszélyes Ora jelenik meg éjszaka, meg kell állnunk és várnunk kell hajnalig, amíg eltűnik. Kedvenc helyeik a cserjés, bokros részek, útkereszteződések, folyópartok és források. Azokat a helyeket, melyekről úgy gondolták, hogy ott pihen az Ora, az emberek messze elkerülték, mert ha megzavarták volna, akárcsak egy falevél eltaposásával, a család egyik tagját valamilyen katasztrófa érte volna. A régi időkben az emberek soha nem mondták ki az Ora nevét, mert átok sújtotta volna őket. A történészek szerint az ősi illír pogány időkből jön ez a mítosz, és generációról-generációra öröklődött. Sokan úgy tekintettek az Ora-ra, mint váratlan szerencsére, és kérték, hogy segítsen a nehéz helyzetekben, míg másoknak negatív és veszélyes paranormális lény volt gonosz szándékkal.

 

Ora
(Forrás: ata.gov.al)

 

A Kék-szem forrás története is érdekes. Állítólag egy haldokló sárkány szeméből fakadt, aki elragadta a lányokat és az állatokat, ezért a helyiek megölték. Más források egy hatalmas kígyót emlegetnek, akit egy furfangos helyi úgy pusztított el, hogy egy szamarat megrakott szalmával és elment a barlanghoz, ahol a kígyó lakott. Ott a bejáratnál meggyújtotta a szalmát, mikor látta a kígyót közeledni. Az bekapta a szamarat, de mivel az a gyomrában tovább égett, kínjában áttekergett a Kék-szem forrás helyére, végül elpusztult, és az ő szeméből fakadt a forrás.

 

Forrás: Erdős Laci

 

Teuta királynő legendája elrejtett kincsről szól. Teuta Agron király felesége volt, aki, miután férje meghalt egy győztes csata utáni tivornyában – gyakorlatilag halálra itta magát -, Illíria királynője lett. A királynő nemcsak hogy engedte, de buzdította is népét a kalózkodásra.

 

Teuta uralta az egész tengert. Ereje a tengerből táplálkozott. Uralta a hullámokat, szemében a tenger mély kéksége tükröződött.
(Forrás: saját kép)

 

A rómaiak követeket küldtek, hogy az illírek hagyjanak fel a római hajók kirablásával. Mivel Teuta válaszul megölette az egyik követet, ez kirobbantotta az első illír-római háborút. A rómaiak legyőzték Illíriát, a királynő pedig elhagyta a trónt.

 

Teuta királynő
(Forrás: ata.gov.al)

 

És itt kapcsolódik a történelmi tényekhez a mítosz és a legenda. Mikor a háború elkezdődött, Teuta intézkedett, hogy megóvja hatalmas vagyonát. Kr. e. 229-ben elrendelte, hogy az összes kincset vigyék egy távoli és titkos helyre, így a Via Egnatia-n elszállították azt Lunge falucskába. Pogradec környékén a helyiek még emlékeznek egy régi történetre, melyet az őseik meséltek, miszerint Teuta uralkodása alatt hatalmas kincset rejtettek ott el. A kincs rengeteg aranyat, ezüstöt, drágakövet, gyémántot és rubintot tartalmazott. 40 öszvér szállította, és egy titkos üregbe rejtették, amit a királynő hűséges szolgái ástak a Shkumbin-folyó medrének közelében. A szolgákat megölték, miután visszatértek a palotába, hogy örökre magukkal vigyék a kincs rejtekének titkát.

 

Teuta szobra Kruja-ban a Szkander bég múzeumban
(Forrás: Erdős Laci)

 

A 40 szent temploma a legfontosabb történelmi emlékmű Saranda-ban. A templom nevének eredetéhez egy híres legenda kapcsolódik: a templomot a VI. században építették, és a balkáni keresztény hívők zarándokhelye volt. A templomba 40 keresztény katonát börtönöztek a római hadsereg XII. légiójából. A katonáktól azt akarták, tagadják meg hitüket, és mivel nem voltak hajlandóak, megkínozták őket, és meztelenül kitették a téli hidegbe. Úgy tartják, 30 közülük szent volt, 10 pedig démon. A templom falain festmények vannak, az egyikről úgy hiszik, a legöregebb Albániában. A templom 1944-ig jó állapotban volt, akkor az angolok lebombázták, mert azt hitték, menedékhelyül szolgál a német helyőrségnek. A templom Lekures vára előtt a dombon áll.

 

Forrás: ata.gov.al

 

Forrás: wikipedia

 

Az albán várakhoz is izgalmas történetek kapcsolódnak. Az egyik legszomorúbb Rozafa története, akit a Shkodra-i várba falaztak, hogy csontjai megtartsák azt, de a többi erődítmény története is érdekes.

 

Több legenda próbálja elmesélni, hogyan lett Albánia a sasok földje.

 

Forrás: ata.gov.al

 

Az egyik legrégebbi közülük így szól:

Egy nap egy fiatal fiú vadászni indult a hegyekbe, és meglátott egy nagy sast repülni egy kígyóval a szájában. A sas letette a kígyót a fészkébe, mely egy magas sziklán volt, és elrepült. A fiú kíváncsi lett, és felmászott a sziklára, hogy közelről lássa a sas fészkét. Mikor odaért, látta, hogy egy újszülött sasfióka ül a fészekben, a kígyó mellette pedig még él, és arra készül, hogy megmarja. A fiú megsajnálta a kis madarat és megölte a kígyót egy nyíllal. Majd magához vett a sasfiókát és haza indult. Ahogyan hazafelé tartott, egy nagy sas körözött fölötte, és kérdezte: „Miért viszed el a kicsinyemet? A fiú így válaszolt: „Megmentettem a kígyótól, így most már az enyém.” De a sas így kérlelte: „Add vissza a fiamat, és neked adom éles látásomat és szárnyaim erejét. Erős leszel és sebezhetetlen, és az emberek a nevemen hívnak majd.” A fiú elfogadta az ajánlatot, és visszaadta a fiókát. Ahogyan teltek az évek az emberek látták, hogy a fiú erős és hősies. A kis sas közben felnőtt, és mindig elkísérte a fiút vadászni az erdőbe, és a csatákba az ellenség ellen. Az emberek csodálták a fiú bátorságát, és elkezdték így szólítani: „A sasok fia”, és a földet, ahol éltek onnantól kezdve így hívták: „A sasok földje” – Shqipëri.

Albánia zászlaján egy fekete sas látható. A sas a bátorság és erő jelképe, a piros szín pedig a vért szimbolizálja. Tiranában a Sas-téren a vasból készült nagy sast 2012. november 28-án állították, Albánia függetlenné válásának 100. évfordulója alkalmából. Ha Durres felől közelítjük meg Tiranát, ez a nagy sas üdvözöl minket.

 

Tirana, Sas-tér
(Forrás: saját kép)

 

Éjszakára pirosra világítják
(Forrás: ata.gov.al)

 

A végére hagytam egy hosszú történetet, a Kelmendi törzs legendáját. Ezt csak az olvassa, akit érdekel, hogyan is alakultak ki a hegyi falvak az Albán-Alpokban.

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy gazda Triepshi régióban. Egy ismeretlen férfi, akit Klement-nek hívtak érkezett a helyre, akit a gazda alkalmazott a nyáj őrzésére. Együtt végezték ezt a munkát a gazda lányával, akit Bubci-nak hívtak. A lány sánta volt, így nem nagyon talált magának férjet. A barátságuk szerelemmé szövődött, és a lány terhes lett. Mikor a lány anyja tudomást szerzett a dologról, mindent elkövetett, hogy kemény, szívtelen férjét meggyőzze, ne büntesse meg a fiatalokat. A szokások szerint joga lett volna halálra ítélni őket. Végül Klement és Bubci összeházasodott. Kaptak húsz jószágot, és elküldték őket, hogy telepedjenek le egy másik hegyi régióban, mert az apát még mindig mardosta a szégyen, ami a családot érte.

A területet, ahol a fiatal pár letelepedett Bestana-nak hívták. Még ma is láthatók egy kis templom és néhány ház romjai, és elvadult szőlőtőkék. Azt beszélik, a hely a sok vipera miatt vált néptelenné. Az ősi terület soha nem tartozott egyetlen törzsi taghoz sem, így az egész Kelmendi törzs tulajdona volt.

Klement-nek és Bubci-nak hét fia született. Idővel a hetedik legnagyobb családdá nőtték ki magukat, és megalapították Selca, Vukël, Nikç, Vusanje és Martinovici falvakat.

 

 

A legidősebb fiút Kola-nak hívták, és ő lett Selca falu vezetője. Három fia volt: Vui Kola, Mai Kola és Rabin Kola. E három család leszármazottai alkotják Selca falut, ahol most 350 ház van, és 1600 lakos.

 

Selca
(Forrás: ata.gov.al)

 

A Selca-i vízesés
Forrás: mapo.al

 

Selca-ban minden évben megünneplik a falu napját, mely egy hagyományos vallási ünnep, és Zoja Rruzare-nak ajánlanak. A környékbeliek október 6-án összegyűlnek a faluban, és egész éjjel ünnepelnek. Másnap felkeresik a templom előtt a fába faragott Krisztus szobrot.
Forrás: wikipedia

 

A második fiú neve Vuco volt. Neki csak egy fia született, Deda, ő viszont három fiúval büszkélkedhetett, az ő nevük Ushai, Giz és Zek. Az ő családjaik leszármazottai alkotják Vukël falut, mely 170 házból áll 1300 lakossal. A korábbi lakók az utolsó megmaradt leszármazottai az eredeti lakóknak, akiket a legenda szerint a Kelmendi törzs elűzött. Ők a Gimaj, Pepushaj és Xhireaj családok, akiket az albánok csak úgy hívnak Anes (az albán ‘anë’ szóból, ami azt jelenti ‘oldal’, ‘szél’), tehát azok az emberek, akik a vezető törzsön kívül álltak.

A harmadik fiút Nika-nak hívták. Sok fia született, köztük Del, Bala és Untha. Del leszármazottai alapították Nikç falut, ami 75 házból és 500 lakóból áll. A két másik fiú Bala és Untha elmentek, és bevették a hágót Prokletije és Plava hegyek között, és megalapították Unthaj falut, amely fél órányira van Gusinje-től és hat órányira Selca-től, 70 házzal és 500 lakossal.

Klement többi fia is bő gyermekáldásnak örvendett, így a törzs szépen gyarapodott. Mivel az albán nép fogyott a betegségek, a háborúk és a vérbosszú miatt, a Kelmendi törzs nem elégedett meg az állattartók egyszerű életével, hanem raboltak is. Ahogy a törzs ereje nőtt, támadásaikat egyre messzebbi területekre is kiterjesztették, mint pl. Gucia, Pester és Pekia (Peja), így aztán már közvetlenül is szembe kerültek az ottománokkal. Három nagy csatát jegyeztek fel: egyet Shkodra-val, egyet Podgorica-val, egyet pedig Peja-val. Az első állítólag 10 évig tartott, és egyetlen nagy összecsapásban 10.000 török vesztette életét.

A második csatát Podgorica ellen vívták, és 7 évig tartott. Ez is nagyon kemény és véres volt, amit az is mutat, hogy a 7 év alatt mindössze 3 fiú született Selca-ban, ők is gyengék és betegesek voltak.

A harmadik háborút a Peja-i pasha ellen vívták. A Kelmendik eleinte szerencsések voltak, és sikerült bezárniuk a törököket Gucia erődjébe. Akkoriban kezdtek használni egy gyapjúval töltött pajzs-szerű kosarat, amit maguk előtt mozgattak, ami megvédte őket a törökök nyilaitól, így puskájukkal közelharcban nagy pusztítást végeztek. Annyira biztosak voltak a győzelmükben, hogy a törzsfők már elkezdték felosztani a területet maguk között. Azonban a legelők körül vita kerekedett, és az egyik törzsfő, akit Chiobala-nak hívtak, annyira dühös lett, hogy nem kapja meg a kiszemelt legelőt, hogy elárulta a törzset. Éjszaka megegyezett a törökökkel, hogy a legelő fejében elárulja, hogyan tudják meggyengíteni a Kelmendieket. A törökök megfogadták a tanácsát, és még azon az éjszakát kis cölöpöket vertek a földbe, ahol a Kelmendiek a pajzsukkal mozogtak. Másnap, mikor rájöttek, hogy nem tudnak mozogni a védőkosárral a cölöpök miatt, megfutamodtak, és bevették magukat a hegyekbe hátukban a törökökkel. Attól kezdve a háború rossz irányt vett, és a legtöbb Kelmendi elhagyta ezt a földet. Ettől az időtől számítjuk a Kelmendiek Rugova-ba és a Lap-Gulap hegyekbe Koszovóba, valamint a Szerémségbe menetelét, ahol Clementine név alatt még mindig élnek Ninkinci és Hrtkovci falvakban.

Azokból, akik az ősi földön maradtak később két kolónia emelkedett ki. Az egyik a Prokletije és Biskachi hegyek között telepedett le, és Boga falut alapította, ahol ma 40 ház áll 400 lakossal. A másik kolónia északra ment, és Martinaj falut hozta létre, a Lim-folyó keleti partján. Ők áttértek az iszlám hitre, ahogyan a szomszédaik is.

 

Boga völgye
(Forrás: Ismail Gagica)

 

A fenti történetből láthatjuk, miért olyan fontos az albánoknak a család és a rokoni kapcsolatok.