Bejegyzés

A szent domb városa – Shkodra

Albánia ötödik legnépesebb városa. Nevének jelentése: szent domb (Shën Kodra).

A település a Tarabosh, Cukal, Maranaj és Sheldi-hegyek ölelésében, a Drin, a Buna és a Kir folyók összefolyásánál, és a Balkán-félsziget legnagyobb területű tava a Shkodrai-tó mellett található. A város elődjét i. e. IV. sz-ban alapította egy illír törzs, i. e. 168-ban római kézbe került, és fontos kereskedelmi és hadi utak vezettek át rajta.

Shkodra a távolból
(Forrás: view_albania.al)

A Római Birodalom összeomlását követően a VI. századtól több hullámban szlávok érkeztek a városba. Jöttek bolgárok, majd szerbek, majd megint bolgárok, 1393-ban foglalták el először a törökök, majd 3 évvel később a Velencei Köztársaság kezére került. Lek Dukagjini kétszer is megvédte a törököktől, de 1479-ben nem sikerült, utána a lakosság nagy része elmenekült. Az ott maradt lakosság többször is fellázadt az oszmán uralom ellen, de mindannyiszor leverték. A város a XVII. sz-ban fejlődésnek indult, Észak-Albánia gazdasági központja lett. Akkoriban épültek a kétszintes házak, a bazár, majd a XVIII. sz. második felében a Kir-folyón átívelő Mesi-híd.

Forrás: saját kép

1718 után egymás után nyíltak a különböző országok konzulátusai a városban. Ekkor alapították a jezsuiták teológiai szemináriumukat, a ferencesek kolostorukat, és 1867-ben katolikus érseki székhely lett a város.

Az 1815-ös és 1837-es földrengések következtében a Drin folyása megváltozott, s többször elárasztotta a középkori városmagot, ezért a modern Shkodra központja innen 2 kilométerre északkeletre alakult ki. A 19. század második felére a város jelentős kereskedelmi és kulturális központtá vált, mintegy 3500 kereskedésben árulták az 50 ezres lakosú város és környéke legfőbb termékeit: bőrt, ruhát, dohányt és fegyvereket. Az első világháború során, 1915. június 27-én a montenegróiak ismét megtámadták a várost, de aztán 1916. januárjában az Osztrák–Magyar Monarchia foglalta el, amely előzőleg Nopcsa Ferencet – aki néhány évet élt Shkodra-ban – megbízta diplomáciai és katonai hírszerző feladatokkal. Végül 1920-ban a várost átengedték az albán nemzeti kormánynak.
Shkodra jelentős felsőoktatási tanintézményei a Tanárképző Főiskola és az 1992-ben alapított Luigj Gurakuqi Egyetem. Egyéb művészeti intézményei a Migjeni Színház, a Szépművészeti Galéria, a Történeti Múzeum és a Marubi fotómúzeum.

 

A vár, melyet egy asszony csontjai tartanak

Rozafa vára
(Forrás: saját kép)

A Shkodra-i várat Kr. e. V-IV. sz-ban kezdték építeni, és 9 ha-on terül el. Építése során, amelyet három kőműves testvér vezetett, Kőmíves Kelemen balladájához hasonlóan a falai, amit raktak nappal leomlottak reggelre. Egy hétig folytatták e reménytelen küzdelmet, majd a munkások fellázadtak, hogy ez így nem mehet tovább, találjanak ki valamit. Ekkor érkezett egy idős ismeretlen, és némi pénz fejében elmondta a megoldást: az építkezést csak akkor lehet befejezni, ha a három testvér közül valamelyikük feleségét befalazzák, mert az ő csontjai megtartják majd a várat. De ezt a titkot nem szabadott elárulni a nőknek, a gondviselésnek kellett döntenie. Ketten a fivérek közül azonban átgondolták az ígéretet és úgy döntöttek, hogy a nejük azért még megérdemel egy plusz esélyt, és rájuk parancsoltak, be ne tegyék lábukat az épülő vár területére. A harmadik testvér, a legfiatalabb azonban szavatartó volt: Rozafának, ifjú feleségének egy szót sem szólt, noha a családban volt egy alig pár hónapos csecsemő is, egy fiúgyermek. Másnap Rozafa megjelent a várban ételt hozva, a két báty pedig gyorsan odalépett hozzá, és közölte vele a rossz hírt.
Rozafa nyugodt maradt és nem tett szemrehányást a fejét szégyenkezve lehajtó férjének. Csak ennyit mondott: sorsát vállalja, de van egy nagy (azaz inkább négy kisebb) utolsó kívánsága: apró, még bőven eltartásra szoruló gyermekére tekintettel a falazást szíveskedjenek úgy kivitelezni, hogy a jobb szeme, a jobb melle, a jobb lába és a jobb keze szabadon maradjon.

A befalazott Rozafa gyermekével
(Forrás: the albanian)

Ezt a furcsa kívánságot Rozafa úgy magyarázta, hogy a szemével látni, a kezével tartani, a mellével táplálni szeretné még egy ideig a gyermeket, a lábával meg a kőbölcsőt ringatni. Perceken belül befalazták, ettől kezdve a vár felépített falai már nem roskadtak össze.

Rozafa életét áldozta Shkodra-ért, testének felét pedig gyermekéért
(Forrás: saját kép)

A helyi hagyomány úgy tartja, hogy a vár területén eredő forrásból származó, kicsit zavaros víz szoptatós anyáknak kifejezetten jót tesz, ha azzal mossák meg a mellüket, a vár bejáratánál csöpögő víz pedig Rozafa teje.

Kilátás a várból
(Forrás: fb)

 

Az albán katolicizmus központja, Teréz anya városa

A Shkodra-i katolikus székesegyház neve az előzőleg itt állt vértanú Szt. István templom nevét őrizte meg, ő volt a város védőszentje. Az ottomán uralom első három százada alatt a papi elöljáróságokat kiűzték a városból, és csak 1762-ben engedték őket vissza. 1851-ben kérelemmel fordultak a szultánhoz, hogy templomot építhessenek.

A Szt. Isván székesegyház
(Forrás: saját kép)

A legenda szerint egy egyezség során a templom méretének meghatározása úgy történt, hogy egy megnyúzott tehén csíkokra szaggatott bőréből készült zsinórt aki a legmesszebbre dobja, akkora lesz a templom. Először a város ottomán kormányzója kezébe került, aki eldobta. Majd az Egyesült Királyság konzulja következett, aztán az orosz, görög konzul még messzebbre dobta, majd végül az Osztrák-Magyar Monarchia konzulja dobta a legtávolabbra. Ekkor a wáli megjegyezte a bajusza alatt, hogy „tán Albánia összes katolikusát ide akarják gyűjteni”. :)

A templom végül 74 m hosszú, 50 m széles, és 23,5 m magas lett. Az építéshez a szultán 700 török lírát, IX. Pius pápa pedig 1000 aranyat küldött, és a muszlim lakosság is adakozott. Az építkezés alatt a nagy boltív kétszer ledőlt, és a támasztékot végül egy osztrák mérnök segítségével csinálták, akinek a neve mai napig ismeretlen. Amikor az építkezés véget ért, a harangtorony még hiányzott. Az akkori püspök összehívta a gazdag katolikus családok képviselőit. Három kategóriára osztották őket, gazdagságuktól függően, annak függvényében kellett volna adakozniuk. Ez vitát eredményezett, mert egyikük sem akart alacsonyabb kategóriába kerülni. Akkor az egyik leggazdagabb család képviselője azt javasolta, hogy fejezzék be a tornyot egyenlő mértékben adakozva, és állítsanak egy emléktáblát a falon, hogy az ő pénzükből épült a torony.

 

A Szt. István székesegyház a harangtoronnyal
(Forrás: saját kép)

A Szt. István székesegyház belülről
(Forrás: saját kép)

A katedrális kupolája először fából épült, de 35 év múlva majdnem összedőlt, ezért más anyagokra cserélték, amik ma is tartják.
Az 1905-ös földrengések, majd az 1913-as bombázások elpusztították az óratornyot és az órát, de 1925-ben az adományozó család, akitől eredetileg kapták, új órát vett, ami 1967-ig működött. Akkor a Kulturális Forradalom részeként a templomot sportközponttá avanzsálták. 1991-ben nyitották meg újra, akkor Teréz anya is meglátogatta, majd 1993-ban II. János Pál pápa itt szentelte fel az új albán püspököket.

II. János Pál pápa mellszobra
(Forrás: saját kép)

Shkodra Teréz anya városa is, hiszen családja innen származik, és édesapja halála után ide költözött vissza a család Szkopjéből, ahol „az emberiség jótevője” született. Itt élt 18 éves koráig, amikor is elhatározta, hogy Indiába megy missziós nővérnek. Az általa alapított Szeretet Misszionáriusai rendház természetesen Shkodra-ban is működik, és 2006-ban szobrot is állítottak neki.

Teréz anya szobra Shkodra-ban
(Forrás: ozoutback)

 

Albánia legnagyobb katolikus temploma mellett Shkodra-ban található a legnagyobb mecset is (ha elkészül Tiranában a nagy négy tornyú mecset, akkor átveszi a helyét).

A Shkodra-i Nagymecset
(Forrás: saját kép)

A vallások békés egymás mellett élését szimbolizálja, hogy a nagymecset közelében álló ferences templom tornyát és a mecset minaretjeit mindkét vallás minden jelentős ünnepén fényfüzérrel kötik össze.

A Nagymecset és a Ferences templom
(Forrás: albdreams)

Az Ólom mecset Shkodra egykori bazárja mellett található a vár lábánál. Formáját a szultán isztambuli mecseteinek kinézete ihlette. Ez az egyetlen mecset Albániában, mely egy nagy oszlopos udvarral kezdődik, mielőtt belépnénk az imacsarnokba. A legenda szerint Mehmet pasa maga is részt vett az építési munkában, hogy vallási odaadását és a munka iránti tiszteletét mutassa az emberek előtt. Az egyik falusi panasszal akart élni a pasánál, így odament az egyik munkáshoz, hogy megkérdezze, melyikük a pasa. Nem tudhatta, hogy magát a pasát kérdezi, mert az egyszerűen volt öltözve, így az csak annyit válaszolt a falusinak, várjon egy kicsit. A munka végeztével felöltötte díszes ruháját, és meghallgatta a panaszt. Ez az egyszerűség mélyen megérintette az embereket. A mecset bekerült a világ 50 legszebb mecsete közé a Huffington Post válogatásában.

Az Ólom-mecset
(Forrás: huffington post)

A régió népviselete változatos – Albániában több, mint 200 fajta népviselet létezik -, és a katolikus és muszlim viseletben is különbség van.

 

Shkodra-ban van egy ‘Magyar antikommunista forradalom’ nevű utca is. Nevét annak az albán orvosnak Dr. Thoma Dardeli-nek köszönheti, aki 1951-1956 között Budapesten az Eötvös Loránd Orvostudományi Egyetemen tanult. 1956. októberében Budapesten aktívan részt vett a magyar antikommunista forradalomban, a Magyar Rádió épülete előtti tüntetéseken, a Sztálin szobor ledöntésében. A forradalom napjaiban ápolta a sebesülteket a Bakáts téri kórházban. 1956. decemberében hazatért Albániába, és a forradalomban való részvétele miatt a titkosrendőrség megfigyelés alatt tartotta, és később 11 évre börtönbe került. 1991-ben újra Magyarországra utazott, ahol tagja lett az 1956-os Magyarok Világszövetségének, 1991. júliusában megalapította Shkodra-ban az Albán-Magyar Baráti Társaságot. 2001-ben kezdeményezte, hogy a Shkodra-i önkormányzat az ‘1956-os magyar antikommunista forradalom’ nevet adományozza egy utcának. 2006-ban a Magyar Köztársaság Elnöke a „Szabadság Hőse” érdemrenddel tüntette ki a Magyarországon kifejtett, önfeláldozó tevékenységéért.

Forrás: fb

Shkodra ma is nyüzsgő, élettel teli város. Ne lepődjünk meg, ha a belvárosban a különböző apácarendek képviselőit vagy akár a rend őreit biciklizni látjuk, a belváros néhány utcáját napközben kerékpárútként használhatják a lakók.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

A 10 legérdekesebb vár Albániában

 

Porto Palermo vára – a szerelmi ajándék

Ha az albán Riviérán utazunk, lehetetlen nem észrevenni Porto Palermo várát a Panorama-öbölben. A vár, amely a Jón-tengert őrzi Ali Pasha Tepelena ajándéka volt szeretett felesége Vaszilityia részére.

Ali Pasha legkedvesebb felesége Vaszilityia
(Forrás: saját kép)

A legenda szerint a vár a pasha kincsének őrzője volt, állítólag 40 tonna színarany és drágakő volt ott elrejtve. A pasha egyébként kegyetlen és bátor hadúr hírében állt, így nem véletlenül kapta a „muszlim Bonaparte” becenevet. Hatalmas szexuális étvágyáról is ismert volt, több, mint 300 fős háremet tartott. De 300 nő sem volt elég neki, ezért a menyét is megpróbálta elcsábítani. Mikor az asszony visszautasította, egyszerűen vízbe fojtotta.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

A vár egy kis félszigeten fekszik, melyhez egy 30 m-es keskeny földcsík vezet. Háromszög alakú hárombástyás erődítmény. Egy olasz építész Petro Permetari építette, a nevét pedig olasz katonáktól kapta, akiket Palermo városára emlékeztette a hely.

Ali Pasha Tepelena vára
Forrás: youtube

300 m-re az út mentén van egy kis templom, melyet a pasha szintén a feleségének építtetett ugyanazzal az olasz építésszel. Mikor a mester végzett a munkával, és a fizetségét kérte, Ali azt mondta neki, akkor fizeti ki, ha a templom elég erős, hogy ellenálljon az ágyúlövésnek. A templomhoz hívta az építészt, és körbelövette az épületet. Szerencsére az elég erősnek bizonyult, így az építész megkapta a jussát, a pasha pedig biztos lehetett benne, hogy a felesége biztonságban lesz egy esetleges támadásnál.

Kruja – az albán hősiesség és ellenállás jelképe

Forrás: saját kép

Tiranától 35 km-re található az Adria erkélyének is nevezett Kruja vára. Az albánok „sárkánya” Kasztrióta György, vagyis Szkander bég családi birtokán épült, stratégiailag tökéletes helyen. Ennek köszönheti, hogy háromszor állt ellen a törökök ostromainak, csak Szkander bég halála után sikerült bevenniük. Ellipszis alakú, 2,5 h területen fekszik. Mivel Kruja és környéke tele van forrásokkal (a név ‘kruja’ is azt jelenti ‘forrás’), így a vár soha nem volt híján víznek. A várostól 15 km-re a Qafë Shtama nemzeti parkban 1200 m-en ered az a forrás, amelyből az azonos nevű ásványvizet palackozzák. Kruja-ba nemcsak a vár miatt érdemes ellátogatni, de az oda vezető bazársor is nagyon különleges, ez Albánia legöregebb bazárja.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

Berat – egy szomorú lány kővé vált szívének emléke

A legenda szerint a vár úgy keletkezett, hogy Tomorr és Shpirag, a két óriás összekülönbözött egy szép Berat-i lányon, és halálra kaszabolták, dobálták egymást. A lány szíve kővé vált, és belőle keletkezett a Berat-i vár.

Dodona, akiért a két óriás végzetes harcot vívott (Forrás: saját kép)

Berat Albánia egyik UNESCO világörökségi helyszíne, már Kr. e. VII-V. sz-ban is lakott volt. A vár különlegessége, hogy a mai napig élnek családok az ott található házakban, így ha a várban sétálunk, picit betekintést nyerhetünk az ott lakók életébe.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

Shkodra – a vár, melyet egy asszony csontjai tartanak

Rozafa életét áldozta Shkodra-ért, testének felét pedig gyermekéért
(Forrás: saját kép)

A várat Kr. e. V-IV. sz-ban kezdték építeni, és 9 ha-on terül el.

Forrás: saját kép

Építése során, amelyet három kőműves testvér vezetett, Kőmíves Kelemen balladájához hasonlóan a falai, amit raktak nappal, leomlottak reggelre. Egy hétig folytatták e reménytelen küzdelmet, majd a munkások fellázadtak, hogy ez így nem mehet tovább, találjanak ki valamit. Ekkor érkezett egy idős ismeretlen, és némi pénz fejében elmondta a megoldást: az építkezést csak akkor lehet befejezni, ha a három testvér közül valamelyikük feleségét befalazzák, mert az ő csontjai megtartják majd a várat. De ezt a titkot nem szabadott elárulni a nőknek, a gondviselésnek kellett döntenie. Ketten a fivérek közül azonban átgondolták az ígéretet és úgy döntöttek, hogy a nejük azért még megérdemel egy plusz esélyt, és rájuk parancsoltak, be ne tegyék lábukat az épülő vár területére. A harmadik testvér, a legfiatalabb azonban szavatartó volt: ifjú feleségének Rozafa-nak egy szót sem szólt, noha a családban volt egy alig pár hónapos csecsemő is, egy fiúgyermek. Másnap az építkezésen a három testvér izgatottan várta, melyikük felesége hozza majd az ebédet. Rozafa jelent meg a várban ételt hozva, a két báty gyorsan odalépett hozzá, és közölte vele a rossz hírt.
Rozafa nem tett szemrehányást a fejét szégyenkezve lehajtó férjének. Azt mondta, sorsát vállalja, de van egy nagy (azaz inkább négy kisebb) utolsó kívánsága: apró, még bőven eltartásra szoruló gyermekére tekintettel a falazást szíveskedjenek úgy kivitelezni, hogy a jobb szeme, a jobb melle, a jobb lába és a jobb keze szabadon maradjon.
Ezt a furcsa kívánságot úgy magyarázta, hogy a szemével látni, a kezével tartani, a mellével táplálni szeretné még egy ideig a gyermeket, a lábával meg a bölcsőt ringatni. Perceken belül befalazták, innen kezdve a vár felépített falai már nem roskadtak össze. A helyi szóbeszéd úgy tartja, hogy a vár területén eredő forrásból származó, kicsit zavaros víz szoptatós anyáknak kifejezetten jót tesz, ha azzal mossák meg a mellüket, a vár bejáratánál csöpögő lé pedig Rozafa teje.

Rozafa és gyermeke
(Forrás: the albanian)

 

Gjirokastra – avagy Argjiro városa

Argjiro a város urának nővére volt. A legenda szerint mikor az ottomán seregek körbevették a várost, a hercegnő fiával együtt levetette magát a várból.

Argjiro hercegnő, akiről a város a nevét kapta
(Forrás: saját kép)

A történészek szerint a város neve korábbi időkre vezethető vissza, és a szürke színhez kapcsolódik. A város Ali Pasha Tepelena idején virágzott, ő fejlesztette nagy mértékben, többek között 12 km hosszú vízvezetéket építtetett. Gjirokastra is világörökségi helyszín.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Bashtova vára – a síkság őre

Bashtova legszebb lánya Dafina őrizte a tengert Durres és Karavasta között
Forrás: saját kép

A Bashtova-i vár egy a XV. sz-ban a velenceiek által épített erődítmény.

Forrás: wikipedia

A vár stratégiailag fontos ponton fekszik, a Shkumbin-folyó torkolatánál néhány km-re az Adriai-tengertől. Úgy hiszik, hogy egy kétszintes építmény volt, melynek első szintje a föld alatt van. A falak 9 m magasak és 1 m szélesek. A vár romos állapotú, de három torony, két kerek és egy négyszög alakú megmaradtak a bejárattal együtt. A legérdekesebb azonban az, hogy ez az egyetlen vár a Balkánon, amely mezőre épült, és nem vette körül település. Az építmény 2017-ben felkerült az UNESCO világörökségi várólistára.

Forrás: wikimedia

Forrás: albaniatours

 

Kanina vára – és az ő szomorú hölgyei

A Kanina-i várhoz, amely Vlora mellett található három történet is kapcsolódik.
A normann hadjárat idején Tarantoi Bohemund vette körül a várat seregeivel 1081-ben. Mivel erővel nem tudták bevenni a várat, taktikát váltottak. Rávették a parancsnok feleségét, hogy ölje meg a férjét busás jutalom fejében. Az asszony belement, és a normannok elfoglalták a várat. A hitvány csel azonban Bohemund apjának nemtetszését váltotta ki, ezért az áruló feleséget a Zvërnec-i kolostorba zárták.
A másik történet Maria Frengu nemes asszonyhoz kapcsolódik. Ő két férjének halálát okozta. Az első Konstantin bizánci államférfi, a másik pedig Filippo Kinardi nápolyi király volt. Az ok pedig a nő becsvágyó sógorának területszerzési vágya volt.
A harmadik történet Komnena Muzaka-hoz köthető, aki férje II. Balsha herceg halála után Kanina uralkodója lett. Az asszony halála után Rugina Balsha hercegnő védte a várat, sikertelenül az ottománokkal szemben, így vagyonát a Velencei Köztársaság védelme alá helyezte, majd száműzetésbe vonult. Később az Arianiti család volt a vár védője, és a legenda szerint Donika Arianiti ott ment feleségül Szkander béghez.

Forrás: abaniatours

Forrás: albaniatours

Lekures vára – a Saranda-i öböl őrzője

A történészek szerint a várat Korfu ostromának idején építették 1537-ben. Mint minden vár, ez is stratégiailag fontos ponton épült, a Saranda-i öblöt és a Butrint-i utat „figyeli”. Négyzet alakú, két kerek toronnyal. Ma étterem működik benne. Sok turista gyalog keresi fel, kb. 45-60 perces sétával érhető el, de autóval is megközelíthető.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Érdemes megnézni a várból a kilátást és a naplementét.

 

Az Elbasan-i vár – ahol a Via Egnatia fut

Forrás: saját kép

Elbasan vára Diocletianus uralma alatt épült 285-305 között. Négyzet alakú, eredetileg két bejárata volt és 26 tornya. 1466-ban az ottománok újjépítették, 28 toronnyal és három várkapuval. Ez a legnagyobb vár Albániában, amit a törökök építettek. Falai a 3 m-es vastagságot is elérik. Az ókori Via Egnatia út keresztül megy rajta.

A Via Egnatia maradványai
(Forrás: saját kép)

Ebben is étterem működik, és mivel nagyon nagy a befogadó képessége, előszeretettel tartanak itt lakodalmakat.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

Petrele vára – Mamica Kastrioti otthona

Petrela egy szikla tetejéről figyeli a városokat
Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Petrele vára nekünk azért különleges, mert éppen rálátunk a teraszunkról. A vár fontos védelmi- és ellenőrző pontja volt a Tirana–Elbasan-Durres út csatlakozásnak az ókori Via Egnatia-n. A középkorban is fontos szerepet töltött be, az egyik legfontosabb védvár volt a törökök elleni harcban. Szkander bég nővére Mamica volt az úrnője. Ma ebben is étterem működik, és mivel szűk, márványból kirakott lépcsős út vezet fel hozzá, csak szamár segítségével tudják felhordani a szükséges dolgokat.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Érdemes felsétálni, nagyon szép a kilátás.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

Fókuszban a sasok földje – fotóstúra Albániában

 

Albánia szép és változatos ország. Már nem először hallom hivatásos- és hobbifényképészek szájából, hogy igazi „fotósparadicsom”. Az alábbi bejegyzésben az élmények ecsetelésén túl fantasztikus képekkel illusztrálja a szerző az itt eltöltött napjaikat. Íme, tehát Albánia, hobbifotós szemmel.

(A galériákra érdemes kattintani, és úgy végignézni a képeket.)

 

Szkander bég tér, Tirana (Forrás: Gszell Róbert)

A főtér Tiranában, természetesen Szkander bégről elnevezve
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Lesajnáló, de legalábbis döbbent tekintetekkel találkozhat az Albániába készülő utazó, ha a szokásos “Hová utazol idén?” kérdésre az egyáltalán nem szokványos választ adja. Aggódó tekintettel fürkészik az ember arcát, mintha elment volna az esze, vagy legalábbis valamilyen polgárháború sújtotta afrikai országba készülne, hogy valamelyik milíciához csatlakozva tűnjön el örökre a civilizált világból. Mindez abból adódik, hogy az átlag magyarnak bizony vajmi kevés fogalma van erről az egykoron a világ elől elzárt országról, ezzel sokáig magam sem voltam másképp. Bűnözésről, szegénységről, koszról-szemétről beszélnek a legtöbben, ha szóba kerül ez az egyébként egyáltalán nem is olyan távoli kis ország, óva intenek az autótolvajoktól, szervkereskedőktől, akiknek biztosan áldozatává válik az egyszeri turista…

Jómagam évekkel ezelőtt többször is “átmerészkedtem” az országba montenegrói nyaralások alkalmával, és mivel a fent említett negatívumok közül csak a szeméttel találkoztam, ellenben kimondottan érdekesnek találtam, tudtam, hogy szeretnék valamikor visszatérni, hogy alaposabban bejárhassam az országot. Az Interneten fellehető információk hatására hobbifotós agyam kattogni kezdett: az ország rendkívül gazdag természeti látnivalókban, és az épített környezet is tartogat meglepetéseket (de még milyeneket! :) ), így nem maradt más hátra, mind három – szintén fotóbolond – barátomat meggyőzni az utazásról. Nem volt nehéz dolgom.

Rengeteg utánaolvasással, információkereséssel kezdődött az útvonal megtervezése, melyet leendő útitársaim teljes egészében rám bíztak. Nagy segítséget nyújtott az Index Fórumán található “Albánia – menni vagy nem menni?” című topik, itt bárki rengeteg hasznos információra lelhet, legyen szó akár a látnivalókról, útvonaltervekről, vagy épp az albán konyha kihagyhatatlan remekeiről. Hamar világossá vált számomra, hogy csak egy rohanós túra fér bele az egy hetesre tervezett körutazásba, a hegyvidék felfedezése terepjáró híján nem megvalósítható, így egy városnéző körutazást terveztem meg, némi fürdéssel színesítve a Jón-tengerben.

Az útitervünk a következőképp nézett ki:
Tirana-Berat-Gjirokaster-Kék-szem forrás-Ksamil-Kruje-Shkoder-Prcanj(MNE)-Mokra Gora(SRB)

Fényképezőgépekkel, egy rakás objektívvel és jó adag lelkesedéssel vágtunk neki egy szerdai este az útnak, leküzdve a pesti csúcsforgalmat és az M5-ösön útfelújítás miatt kialakult káoszt, hogy Szerbián, majd Koszovón áthaladva lépjünk be Albániába. A szerb autópálya hagy némi kívánnivalót maga után, de Nis után elhagyva azt, bizony még annak is visszasírtuk a minőségét. Ami itt következett, az minden, csak nem európai útminőség: kátyúk, nyomvályú, gödrök, bukkanók. Átlagsebességünk erősen visszaesett, helyenként második-harmadik sebességfokozatban kellett a gödröket kerülgetnem, az egyébként nemzetközi főútnak számító útvonalon. Hogy ennek, vagy pusztán a balszerencsének köszönhettük, máris megkezdődött a kaland: az egyik gumink (valószínűleg) szálszakadásos lett. A határon a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás befizetése után erősen rázó kormánnyal és balra húzó autóval léptünk át Koszovóba, ahol pár km megtétele után megállított a rendőr, hogy gyorshajtásra hivatkozva próbáljon némi kiegészítő jövedelemre szert tenni. Hogy a nyelvi nehézségek miatt, vagy pusztán sajnálatból-e, már sosem tudjuk meg, de végül elengedett minket büntetés nélkül. Ami ezután következett, arra egyikünk se számított: Koszovón végig kitűnő minőségű autópályán haladhattunk keresztül, egészen az albán határig.

 

1. nap: Érkezés Albániába, Tirana

Albániába érkezve rögtön ízelítőt is kaphattunk az országban uralkodó közlekedési morálról: egy, az AUTÓPÁLYÁN lévő benzinkútra SZEMBŐL hajtott be egy albán jómunkásember, hogy járműve szomját csillapítsa. Hogy hogyan, honnét, arra nem jöttünk rá, de az autópálya két oldalát elválasztó dupla szalagkorláton hosszasan sem fedeztünk fel hiányosságot. Vajon mennyit autózhatott így? A leállósávon érkezett, de akkor is. Európában máshol ilyet nem tudnék elképzelni. (Később rájöttünk, hogy az autópályát ők teljesen másképpen értelmezik, mint bárki más Európában, de erről majd később.)

 

Tirana: a működő káosz

Nekem volt már némi fogalmam az itteni közlekedési stílusról, útitársaim már a fentebb említett akción is elcsodálkoztak, Tiranába érkezve azonban egyenesen sokkolták őket a látottak. Még a rutinos, pesti forgalomban edződött sofőrnek is tágra nyílik a szeme az itteni autósok megmozdulásait látván: sávok gyakorlatilag nem léteznek, ahol valaha fel is volt festve, mára csak igen-igen halványan látszik, így mindenki megy, amerre akar. Látszólag több sávos úton van, aki középen autózik, többen ide-oda cikáznak, a belső sávban félreállni egy beszélgetésre teljesen normális dolog. Láttunk olyat is, hogy a háromsávos úton hatalmas küzdelem árán verekedte be magát a sofőr a külsőből a belső sávba, hogy aztán onnét forduljon jobbra. :) Bárki, bárhol félreáll vagy elindul indexelés nélkül . Aki esetleg szamárháton utazó albánokra számított, azt ki kell ábrándítsam. Évekkel ezelőtti itt jártamkor is szinte csak Mercedeseket láttam, becslésem szerint a járműpark 80%-át ez a típus adta. Mára ez valamelyest megváltozott: bár még mindig erős túlsúlyban van a csillagos márka, a 123-as “zőccséges” Mercitől kezdve a legújabb városi terepjárókig, de ma már szinte bármelyik gyártó autói jelen vannak az utakon, nem feltétlen az olcsóbb modellek! A közlekedés kaotikus, ugyanakkor ott tartózkodásunk alatt egyetlen koccanást sem láttunk, erre pedig egyszerű a magyarázat: mindenki nagyon odafigyel a másikra. Elsőre ugyan nem látszódik, hogy lenne bármiféle rendszer is a közlekedésben, de van. Aki gyorsabb/határozottabb, azé az elsőbbség! Nincs kiabálás, ökölrázás, veszekedés, szépen elengedik egymást, nincs száguldozás, mindenki türelmes. (Ez az időnként szerencsétlenkedő külföldinek is óriási előny, a budapesti forgalomban azonnal lincshangulat alakulna ki hasonló helyzetekben.)

 

A közlekedés okozta sokkhatást csak tovább fokozták a látottak: Tirana külvárosa cseppet sem bizalomgerjesztő, kosz, mocsok, borzalmas állapotú házak mindenütt, Indiáról készült dokumentumfilmekben látott állapotok, a belváros felé haladva aztán fokozatosan javul a helyzet. Érdekességek azért itt is akadnak: a kávézókkal, üzletekkel teli forgalmas utcán vajon miért feküdt egy ember az autók között? Senki sem foglalkozott vele, mi sem tettük. Az előre lefoglalt szállásunkat nem volt könnyű megtalálni, az egy sarokkal arrébb lévő kávézóban sem tudták megmondani, merre lehet. Mindegy is, végül megtaláltuk.

 

Egész Albániát egyfajta kettősség jellemzi: a romos épületek mellett modern, új építésű házak, de falakon gyakran kívül futó csövekkel és mindenfelé tekeredő vezetékekkel, a szemetes utcákon igényesen öltözött emberekkel. (Férfiember nem mehet el szó nélkül amellett, hogy az albán lányok feltűnően szépek és jól öltözöttek, az igényes öltözködés a középkorú hölgyekre egyaránt jellemző, érdekes, hogy az idősebb férfiak szinte mind sötét nadrágot viselnek inggel, mintha épp készülnének valahová. )

 

A szállodánkra is igaz ugyanez: ha csak a környezete alapján próbálnánk megítélni, bizony hatalmas hibát követnénk el, de beszéljenek inkább a képek:

 

A tiaanai szállás (Forrás: Pénzes Géza)

A tiranai szállás
(Fotó: Pénzes Géza)

 

A Hotel Európa belülről (Forrás: Gszell Róbert)

A Hotel Európa belülről
(Fotó: Gszell Róbert)

 

A gyors becsekkolást követően rövidke városnéző sétára indultunk. A már említett kettősségre újabb példa: A belváros egészen más képet mutat, mint amivel először szembesül a városba érkező turista. Viszonylagos rend és tisztaság, a Szkander-bég tér kifejezetten tiszta, a téren lévő kormányzati épületek kimondottan impozáns látványt nyújtanak, így el is dőlt, hol fogunk esti fényeknél fotózni. A térről elsétáltunk a Piramishoz, amire szerintem az albánok sem túl büszkék, de pár fotót mindenképp akartunk készíteni az Enver Hodzsa mauzóleumának szánt, mára igencsak romos állapotban lévő betonépítményről.

 

Színes (a tarka lenne a helyes kifejezés) házak mindenütt, falakon kívül futó csövek, mindenen át-keresztül-fel-le-húzott kábelek, vezetékek, döbbenetes megoldások, elmondani, leírni lehetetlen, talán a képek valamelyest visszaadják.

 

Ezután siettünk vissza a szállásra az autóhoz, hiszen fontos küldetésünk volt: gumisműhelyt kellett találnunk. Az egyébként roppant csinos és kedves recepciós lányka nem tudott válaszolni arra a kérdésünkre, hogy merre találnánk egy gumisműhelyt, de arra sem, hogy merre van a legközelebbi bankautomata. (A későbbiekben is minden kérdésemre a “Sorry, I don’t know” volt a válasza.)

 

Tirana: Gomisteri I-II

Sebaj, feltaláljuk magunkat, ráadásul gumist találni Albániában rendkívül egyszerű, íme a recept: indulj el BÁRMERRE! Gumisműhely, autómosó, benzinkút ugyanis mint égen a csillag, annyi van, de tényleg. Kevéske autózás után találtunk is egyet, ahol igen segítőkésznek bizonyultak, bár akadt némi félreértés azzal kapcsolatban, mit is akarunk valójában. Azonnal átcserélték a kerekeket, a rossz kerék hátra került, pechünkre a másik oldalra, ugyanis a tulajdonosnak kézzel-lábbal történő magyarázás közben nem vettük észre, hogy az egyik alkalmazott már lekapta jobb hátsó kereket is, holott csak a bal oldaliakat kellett volna megcserélnie. Ennek később lesz jelentősége. Fizettünk, elköszöntünk, majd az út másik oldalán beálltunk egy másik gomisteri-hez, hogy a rossz kerék helyére a pótkereket tetessük fel vele. (Magunk is megtehettük volna, de egyszerűbb, gyorsabb, tisztább így-ráadásul nem dolgoznak túl drágán.) Ha valaki nem tudta volna követni, akkor segítek: a bal hátsó kerék előre került, a hibás pedig jobb hátra (nem tudtuk), bal hátra pedig a pótkerék. A hibás pedig a csomagtartóba, gondoltuk mi. Az már bizonyos, hogy igen szerény, pár szóból álló albán szókincsem igen fontos darabbal bővült első nap: gomisteri. Fogunk még vele találkozni! :)
A lényeg azonban, hogy a kormány már nem rángatott és a kocsi sem húzott el, irány a Dajti!

 

A gumisműhelyben (Forrás: Pandúr Gábor)

A gumisműhelyben
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Tirana: Dajti

Tiranából mindenhonnét jól látszódik az 1613 m magas Dajti-hegy, ahová lanovkával mentünk fel. Tirana természetes teraszának is hívják, hiszen fentről remek kilátás nyílik a városra. Az időjárással nem volt szerencsénk, hirtelen olyan vihar kerekedett, hogy egy időre le is állították a felvonót. Szerencsére így is sikerült néhány képet lőnünk, mielőtt elfogyasztottuk volna jól megérdemelt ebédünket. Mind a négyen albán specialitást választottunk.

 

A Dajti Ekspres (Forrás: Gszell Róbert)

A Dajti Ekspres
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Kilátás a felvonóból (Forrás: Pandúr Gábor)

Kilátás a felvonóból
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Albániában járva kötelező megkóstolni a helyi specialitásokat, senki sem fog csalódni! Az árak az itthon megszokottakhoz képest alacsonyak, az adagok nagyobbak. A saláták friss zöldségből, jellemzően kecskesajttal körítve érkeznek, hatalmas olívákkal. Mindenkinek minden ízlett, így nem maradt más, mint visszatérni a szállásunkra, hogy onnét indulva készítsük el az esti felvételeket.

 

Ebéd a Dajti-hegyen (Forrás: Pénzes Géza)

Ebéd a Dajti-hegyen
(Fotó: Pénzes Géza)

 

Ebéd a Dajtin-hegyen 2 (Forrás: Pénzes Géza)

Ebéd a Dajti-hegyen 2
(Fotó: Pénzes Géza)

 

A szállásra visszaérve kellemetlen meglepetés ért minket: még a délutáni Dajti-túra előtt az erkélyre kiteregetett ruháink a vihar következtében aláhullottak a koszba. Az ingem a szemközti ház klímájának tetején landolt, szerencse, hogy a két épület között csak centiméterek voltak, így sikerült kipecázni azt. Ehhez csak egy partvisnyélre, egy hosszú drótra és egy fogasból hajtogatott kampóra volt szükségünk. :) A műveletünk pont egy biztonsági kamera célkeresztjébe esett, csak reménykedhetünk, hogy nem kerültünk fel a Youtube-ra, albán fiataloknak vicces perceket szerezve az akciónkkal. A másik lehullott ruhadarabért szerencsére a szemközti ház udvaráról be lehetett mászni, amit a szállodánk recepciósának határozott “oda lehetetlen bejutni” állítása ellenére kíséreltem meg. Még jó, hogy nem hittem neki! A sikeres ruhamentő-akció után nekivágtunk az esti, “kékórás” fotózásnak. A Szkander bég téren egy kutya is csatlakozott hozzánk, egy darabig kísérgetett is minket, aztán látván, hogy nem számíthat tőlünk túl sokra, csalódottan elkullogott.

 

 

2. nap: Berat

Másnap reggel egy kiadós reggeli után búcsút intettünk a kábelek városának, hogy utunkat az “ezer ablak városa”, azaz Berat felé vegyük. Elbasan irányába az autópálya helyett az SH3-as utat választottuk, jó döntésnek bizonyult: a kanyarokkal tűzdelt, ugyanakkor kimondottan jó minőségű hegyi úton érdekes formájú hegyek és sziklaképződmények adták a fotótémát. Elbasan látogatása kimaradt, leszavaztuk, majd legközelebb. Beratot a Rrogozhine-Lushnja útvonalon értük el, még valahol Rrogozhine előtt találkozhattunk egy példával arra, hogyan lehet küzdeni a munkanélküliség ellen: egy újonnan épült körforgalomban a (táblával jelzett) berati kihajtó után rögtön egy srác ugrott elénk, hogy figyelmeztessen, az út még nem készült el, ne arra menjünk. Csak azért ücsörgött ott, hogy a táblák által megtévesztett autósokat visszaterelje a helyes irányba. Utólag is köszönjük neki! :)

 

A szállásunk, azaz a Hotel Klea lefoglalásakor próbáltam kideríteni, melyik utcán lehet felhajtani a várba a legegyszerűbben, online térképeket és Google Earth-öt böngészve sem sokra jutottam, ennek meg is lett a kellemetlen következménye: a csúszós kövekből kirakott úton az alacsony építésű autóban nem maradhattak utasok, így ők kénytelenek voltak felsétálni, utólag is elismerésem a közel 40 C fokban véghez vitt hőstettükhöz! Később persze kiderült, hogy van teljesen jól autózható út is a hegytetőre, ennyit a navigáció(k)ról.

A szállásról csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni, családi vállalkozás, ahol a tulajdonos fia a hordár/pincér/mindenes, a felesége a szakács. Szó szerint körülugráltak minket, bárkinek leckét adhatnának vendégszeretetből. Rendkívül igényes hotel, ennek részletezése helyett inkább a képeket ajánlanám.

 

 

Mielőtt nyakunkba vettük volna a várost, úgy döntöttünk, megkóstoljuk a többek által is ajánlott joghurtban sült bárányt. Nem bántuk meg, ahogyan következő választásunkat, a byreket sem. A hőségre való tekintettel úgy döntöttünk, igénybe vesszük a “taxis” szolgáltatást, ami alatt azt kell érteni, hogy a tulajdonos bátyja vitt le minket az ütött-kopott egyterűjével, meglehetősen olcsón. Érdekes módon ő is az óváros lekövezett utcáját választotta a kicsit hosszabb, de lényegesen kényelmesebb aszfaltúttal szemben.

 

A tave kosi, a joghurtban sült bárány (Forrás: Hartmann Miklós)

Tave kosi, a joghurtban sült bárány
(Fotó: Hartmann Miklós)

 

Berat lenyűgöző, hobbifotós nem is kívánhatna ennél szebb fekvésű városkát. Talán útitársaim nevében is nyilatkozhatok, amikor azt mondom, ez lett az abszolút favorit, leszámítva a természeti látnivalókat. Az albánok is tisztában lehetnek a hely jelentőségével, ugyanis kivételesen tiszta és rendezett a környezet, a többi településre jellemző szemetelésnek itt nyomát sem láttuk.

 

 

Egy hirtelen a nyakunkba zúduló zápor kergetett be minket egy kapualjba, az Osum folyó túlpartján, Goricában. Itt sikerült egy jót beszélgetnem egy helyi sráccal, aki kitűnően beszélt angolul. Érdeklődött Budapest felől, elmondása szerint az átlag albán nem engedheti meg magának az utazgatást, külföldre szinte csak vendégmunkásként, de egyébként országon belül is ritkán utaznak. Némi meglepettséget véltem felfedezni a hangjában, utunk során ezzel többször is szembesültem, a legtöbben mintha nem is értenék, miért utazunk ilyen messzire? Míg az eső elálltára vártunk, tanultam néhány új szót is tőle. Észre sem vettük, hogy egy templom kertjének a bejáratába húzódtunk be. Egy öregúr invitálására így hát meglátogattuk a Szent Tamás templomot, ahol idegenvezetést is kaptunk egy helyi fiataltól. Megtudtuk tőle, hogy míg Berat 80% muszlim, a folyó túloldalán lévő Gorica, ahol éppen állunk 70%-ban ortodox, konfliktus közöttük sosem volt.

 

Az esti órákra Berat is felélénkült, a sétányt és a két városrészt összekötő hidat emberek sokasága lepte el, ez szerencsére nem zavart minket a kötelező esti képek elkészítésében. A várban lévő szállásunkra a már bevált taxinkat vettük igénybe, a két fuvarért mindösszesen 800 LEK-et kellett fizetnünk. Egy gyors vacsorát követően még tettünk egy állványos-fotós körsétát a várban.

Jómagam hajnalban keltem, mert mindenképpen szerettem volna megörökíteni a berati napfelkeltét, mindenki maga döntse el a képek alapján, megérte-e. Szerintem igen!

 

Szállásadónk bőséges reggelivel látott el bennünket, pirítós szilva- és fügelekvárral, omlett, remek sonkával és az elmaradhatatlan kecskesajttal. Mivel várt minket Gjirokastra, így nem volt más hátra, mint elköszönni tőlük, és autóba ülni. Megpróbáltuk a lehetetlent: Velabisht és Sinje érintésével érni el Gjirokaster. Egészen Sinjéig jutottunk, onnantól egy darabig földúton autóztunk, majd amikor az normál személyautóval járhatatlanná lett egy ponton túl, visszafordultunk. A kitérőt egyáltalán nem bántuk, sőt! Egyrészt Berat szélén láthattunk egy olyan piacot, amelyet szavakkal leírni nem lehet, talán Afrika legfejletlenebb részeiről készült dokumentumfilmekben láthatunk hasonlót: az emberek a földön, a koszban, mocsokban próbálják portékájukat értékesíteni. Ruházat, műszaki cikkek, minden, mi szem-szájnak ingere… vagy inkább nem. Másrészt erről a részről látható legjobban a Shpirag-hegyen kövekből kirakott, “ENVER”-ből “NEVER”-ré alakított felirat. Mint albán ismerősömtől megtudtam, ezt anno kommunista vasárnap keretében kellett “önként” megépíteniük az embereknek. (Igen, kommunista vasárnap, ugyanis a munkahét hat napos volt Albániában.) A kommunista rendszer összeomlása után néhányan – ezúttal valóban önként – felcserélték a kezdőbetűket, mintegy üzenetként. A harmadik dolog, ami miatt megérte a kitérő, az az utunkat álló mindenféle állatok sokasága volt: tehéncsorda, juhnyáj, pulykák… ebben az országban ez nem ritka, de mintha ezen az útszakaszon bemutatót tartottak volna nekünk az összes jószágból!

 

Másodszorra már a Lushnje-Fier-Levan útvonalon vágtunk neki Gjirokastra-nak. Az úton rendkívüli esemény nem történt, hacsak az nem, hogy egy üdítőzős megállás során a pihenni vágyók számára kirakott műanyag szék végelgyengülésben eltávozott, utolsó leheletével engem a földre küldve, hogy az üdítő- és másolt CD-árust ezzel jókedvre derítse. :) Szerencsére nem ért semmilyen sérülés, magam is csak nevettem a dolgon, ahogyan a filctollal felcímkézett, írott CD-ken is. Mindez a Vjosa folyó partján történt, amelyről az árus azt állította, máskor kristálytiszta kék színe szokott lenni. Higgyünk neki, bár elnézve a folyó kb. ürülékbarna színét, nincs könnyű dolgunk.

 

Úton Gjirokastra felé (Forrás: Pandúr Gábor)

Úton Gjirokastra felé
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Úton Gjirokastra felé (Forrás: Pénzes Géza)

Úton Gjirokastra felé
(Fotó: Pénzes Géza)

 

3. nap: Gjirokastra

Gjirokastra-ban ismét próbára tettük szegény járművünket: csúszós, mélyedésekkel teli, kockakövekből kirakott út vezetett felfelé a hegyoldalban lévő óvároson keresztül szállásunkig, a Hotel Gjirokaster-ig. A recepciós/felszolgálólány javaslatára úgy döntöttünk, ebéd gyanánt végigkóstoljuk az étlapot,  az “ebből is, abból is egy kicsit” elvén.

 

Az ebédet követte egy rövidke séta az óvárosban, amely a palakövekből kirakott tetőiről híres, továbbá arról, hogy ez volt Enver Hodzsa szülővárosa, aki diktátorként múzeumvárossá nyilvánította a települést. Ha több jó cselekedete nem is volt, ez mindenképpen javítja a mérlegét. A szürke háztetők impozáns, egyedi látványt nyújtanak a magasból, a szűk, macskaköves utcákon különböző kézművesek kínálják eladásra portékájukat. Nem véletlenül világörökségi helyszín! (Ha esetleg valaki Mercedes általi halálra vágyik, ez a legjobb hely számára, a szűk kis utcákban igen könnyen válhatunk egy 124-es áldozatává, a helyiek – fogalmazzunk így – “lendületes” vezetési stílusa miatt. Igaz, kell is a lendület az emelkedőkön!)

 

A városnézést pénzfelvétel követte, ahol kissé ráfáztunk: 10000 LEK-et a szokásos kb. 24e helyett 31e Ft-ért számítottak meg nekünk, köszönjük, Raiffeisen! Taxiba vágtuk magunkat, hogy fényképezőgépeinkkel megszálljuk a város feletti hegyen lévő, hatalmas erődöt. Talán egyikünk sem járt még ekkora erődben, a benne lévő fegyverkiállítás felejthető, a kilátás és a rendkívül masszív várfalak lenyűgöző látványa miatt mindenképp megér egy látogatást. A falakon belül és a vár tetején is szokatlanul tág terek fogadják a látogatót – utóbbi színpaddal és szintén nagy nézőtérrel. Albán ismerősöm elmondásából tudom, folklór fesztivált szoktak itt rendezni. A várfalon egy második világháborúban lelőtt amerikai kémrepülőgép is kiállításra került. A várból lefelé sétálva ismét szemtanúi lehettünk, milyen ügyesen ugrik el a kecske az érkező autó elől. :) Kecskék mindenütt. Itt is.
Érdekesség, hogy albániai tartózkodásunk során egyedül itt, a várban futottunk bele egy (egyébként francia) turista csoportba.

Az esti, állványos fotózást ismét kíváncsiskodó, mosolygó tekintetek kísérték. Az egyik képemet csak egy bolt bejáratából volt lehetőségem elkészíteni a forgalom miatt, egy rossz szót nem szólt senki, türelmesen megvárták, amíg a bejárati lépcsőn felállított állványon beállítottam a nekem tetsző kompozíciót, a 8 másodperces expozíció alatt éreztem, hogy valószínűleg én lehetek a téma a körülöttem lévő árusok körében. :)

 

Gjirokastra by night (Forrás: Gszell Róbert)

Gjirokastra by night
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Este is nagyon szép a város (Forrás: Gszell Róbert)

Este is nagyon szép a város
(Fotó: Gszell Róbert)

 

4. nap: Vanister – Gomisteri III – úton Ksamil felé a Kék-szem forrás érintésével

Másnap reggel komoly küldetés várt ránk. Mivel még úton Gjirokastra-ba elkezdett az autó jobbra húzni és az alacsony guminyomást többszöri ellenőrzés után kizárhattuk, így maradt a gyanú, hogy futómű-beállításra lesz szükségünk. A recepcióslány és bátyja rendkívül segítőkészek voltak, utóbbi elintézte, hogy a vasárnap ellenére egy ismerőse fogadjon minket a szervizében, egy kicsinyke faluban, melynek neve Vanisteri, nem messze Gjirokastra-tól. A szervizt könnyen megtaláltuk, nem úgy az állunkat, amely leesett a műhely láttán: a legmodernebb technológiával felszerelt szerviz teljesen valószerűtlen látványt nyújtott az egyébként jelentéktelen, egyetlen utcából álló faluban. Arra a kérdésre pedig, hogy miért “gomisteri III” a fejezetcím, íme a válasz: a pótkeréken lévő gumi mérete nem egyezett meg a többi gumi méretével (emlékszünk, ez van baloldalt hátul az autón :) ), így kénytelenek voltunk egy gumit vásárolni a – mint időközben kiderült – görög szakemberektől. Nem úsztuk meg tehát gumicsere nélkül itt sem. Mivel a pótkerék visszakerült a csomagtartóba, így a helyén lévő – tévesen rossznak ítélt – gumit kidobtuk. (Ennek majd Montenegróban lesz jelentősége.)
Apa és fia dolgozott a szervizben. Albánia déli részén jelentős számú görög kisebbség él, szerelőink azonban görög rendszámú autóval érkeztek – feltételezem, ott élnek, de itt jobban pörög az üzlet, így ingáznak. A futóműbeállítás azonban sajnos csak részben oldotta meg a problémát, a kocsi valamelyest továbbra is jobbra húzott. Fizetés, és irány a Kék-szem forrás!

Míg én az autóra vártam, egyik barátom felfedezett egy bunkerba beköltözött családot. Elmondása szerint boldognak tűntek, mosolyogva be is invitálták a “lakásba”. A közös nyelv hiánya miatt annyit sikerült elmagyarázniuk pár szavas angol tudásukkal, hogy Enver Hodzsa épített nekik jó erős bunkert.

 

A bunkerban lakó család (Forrás: Pandúr Gábor)

A bunkerban lakó család
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Syri i Kalter, azaz a Kék-szem forrás

Gjirokastra-ból Ksamil felé tartva az SH99-es jelzésű útról lekanyarodva, egy apró kavicsokkal felszórt földúton lehet megközelíteni ezt a rendkívüli szépségű forrást, mely másodpercenkénti 7,5 m3-es vízhozamáról híres. Mivel igencsak eldugott helyen van, azt gondoltam, nagyon kevesen leszünk kíváncsiak rá. Tévedtem, már parkolóhelyet találni is kihívásnak bizonyult. Hihetetlen színekben pompázik, vize kristálytiszta, azonban a környezete borzasztó szemetes, használt WC-papírtól kezdve mindent láttunk. Ezért nagy kár. Nem időztünk itt sokat, fürdeni is alkalmasabb lesz következő úticélunk, Ksamil.

 

 

Ksamil: Easy, potatoes very new!

A szállás elfoglalása után, de még a tengerben történő csobbanás előtt jó ötletnek tűnt egy gyors ebéd elfogyasztása a parton lévő étteremben. Nos, nem volt az. Jó ötlet sem volt és gyors ebéd sem lett belőle. Az első nehézségekkel az egyébként sokára megtörtént rendelésünk felvételekor szembesültünk, a pincér ugyanis értetlenül nézett rám, miért rendelek négy adag sültkrumplit? Mi ezt köretként szerettük volna elfogyasztani a főételhez, amit fél órával a rendelés után kaptunk meg (én hidegen), krumpli sehol. Türelmesen vártunk, majd csak érkezik a köret, de nem. Úgy újabb fél óra elteltével próbáltam lemondani a rendelést, hiszen már majdnem teljes egészében elfogyasztottuk az addigra egyébként is kihűlt ételünket, erre a pincér a következő szavakkal próbált megnyugtatni: “Easy, potatoes very new!” Ezen csak nevetni lehetett, a kisvártatva megérkezett sültkrumplihoz kértünk ketchupot, és azzal fogyasztottuk. Ilyen kiszolgálással eddig és ezután sem találkoztunk túránk során. A vendégek száma nem indokolta a hosszú, összesen másfél órásra nyúlott várakozást.

Ezt követte egy rövidke Jón-tengerben való fürdőzés, majd este beautóztunk Saranda-ba.

 

Saranda

Ha valaki csak ezt a várost látná Albániából, teljesen téves képe alakulhatna ki az országról. Mindenütt hatalmas szállodák, tisztaság, nyüzsgés, egy gazdag ország tengerparti városában érezheti magát az utazó. Folyamatban lévő építkezéseket is láttunk, úgy látszik, még mindig van igény szállodákra. Állítólag macedónok és koszovói albánok lepik el a várost szezonban, júliustól augusztusig telt házzal dolgoznak a hotelek.
Pizza, fotózás a sétányon, Albánia-póló vásárlás, majd Hillary Clinton szobrának megtekintése volt a program. (Igen, itt még ilyen is van!) Mivel a nyüzsgés egyikünknek sem hiányzott különösebben, hamar visszatértünk a szállásunkra, hiszen másnap hosszú út állt előttünk.

 

 

5. nap: Át a Llogara-hágón, irány Kruje

A Ksamil-ban található Bora-Bora beach-ről rengeteg gyönyörű fotót láttam az útra való felkészülés során, így reggelinket itt fogyasztottuk el. Jó ötletnek bizonyult, a hely valóban nagyon szép, a part rendezett, a tenger tisztasága fürdőzésre csábít, sajnos erre már nem volt lehetőségünk, a következő szállásunk ugyanis a tiranai reptér mellett lett lefoglalva, afféle tranzitszállásként, no meg azért, mert közel esett Kruje-hoz.

Az SH8-as jelzésű út az Albán Riviérán, illetve a Llogara-hágón keresztül vezet.

 

Az egész út lélegzetelállító, szinte nem is lehet eldönteni, hová nézzen az ember? Balra lent a tenger, jobbra félelmetes magasságú hegyek, az út fénypontja egyértelműen a Llogara-hágó tetején kialakított kilátó, ahonnét egy kanyarokkal telitűzdelt, erős emelkedésű út leküzdése után jutalmul 1027 m magasról tekinthetünk le a tengerpartra. Az időjárás sajnos kezdett elromlani, így nem sikerült igazán szép fotókat készítenünk, legalábbis az elkészült képek nem adják vissza azt a látványt, amiben részünk lehetett. A hágóról lehajtva megálltunk egy ismerősöm által ajánlott étteremnél, hogy együnk egy “kis” nyárson sült bárányt. A pincér által kihozott porciókat látva azt gondoltuk, hogy nem fogunk megbirkózni a mennyiséggel, errefelé nem aprózzák el az adagokat. A bárány igencsak ízletesnek bizonyult, így erőn felül teljesítettünk, szinte mind elfogyott. :) A friss zöldségekből és kecskesajtból készült saláta ezúttal sem maradhatott el.

 

Durres, Gomisteri IV

Utunkat Vlora-n és Fier-en keresztül folytattuk. Egyik várost sem mondanám szépnek, habár Vlora-ban látszik az igyekezet: a tengerparton épp egy hatalmas, parkos sétány kialakításán dolgoztak, az út túloldalán új építésű házak, de közöttük még régi, romos épületek is megmaradtak, ilyennel többször is találkoztunk. A Vlora-ból észak felé vezető autópálya összességében egész jónak nevezhető, a száguldozástól azonban óva intenék mindenkit. Habár az útpálya jórészt sima, egyenletes, a hidakon lévő dilatációk sokszor késztetik lassításra a sofőrt, esetenként kimondott csigatempóban lehet csak áthajtani ezeken. Bukkanók is akadnak bőven, tényleg nem érdemes túl gyorsan hajtani. Az autópályán bicikliznek, sétálnak, igaz, a leállósávban, de nekünk ez mindenképp szokatlan. Erre értettem korábban, hogy az albánok teljesen másképp értelmezik az autópálya fogalmát. Szintén meglepő, hogy helyenként – megszakítva a szalagkorlátot – lehetséges a balra kanyarodás. Erre a belső sáv megszűnése előtt táblákkal figyelmeztetnek, látszólag bevált ez a módszer.
Durres-ben aztán sikerült defektet kapnunk: a gumis egy hatalmas szöget távolított el jobb első kerekünkből. A város szélén lévő műhely ezúttal egy bicikliszerviznek kinéző bódé volt, ahol a mesteren kívül még ücsörögtek néhányan a rendezettnek semmiképp sem nevezhető környezetben, kíváncsi tekintetekkel fürkészték rendszámunkat, ezek meg honnét jöhettek? A szeles idő látványos hullámokat eredményezett, így a gyors javítás után a durresi szállodasor homokos partján ejtettünk meg egy tengerfotózást.

 

Tiranai reptér, Kruje – Gomisteri V

Következő szállásunk a tiranai repülőtér melletti Hotel Verzaci-ban került foglalásra, nemcsak a nevet, a logót is koppintották. Vajon Európában máshol előfordulhatna ehhez hasonló? Sajnos megérkeztünk után kiderült, hogy a durresi gumijavítás nem bizonyult sikeresnek, egy közeli gumiszervizben kiderült, hogy az abroncs menthetetlen, így ismét gumit kellett vásárolnunk.

 

 

Ezt követően ellátogattunk a közeli Kruje-ba, ahol igen gyors népszerűségre tettem szert piros színű, fekete sasos Albánia pólómnak köszönhetően. Legnagyobb meglepetésemre egy lány magyarul invitált az üzletébe. “Jó napot kívánok, akarsz valami szépet látni?” Többen is beszélgetést kezdeményeztek a bazárban, egy úriember előadta a teljes élettörténetét, olaszországi munkavállalásától kezdve egészen testvére elveszítéséig jutott, állítása szerint ő a portás-gondnok-takarító mindenes a várban. A beszélgetés végére kisült, hogy némi anyagi támogatásra számított tőlünk, hivatkozva családja nehéz anyagi helyzetére. A bazár fotózása során többeknek meg kellett mutatni a képeket, így sikerült összehaverkodnom egy helyi szőnyegárussal. Kiderült, terepjárós túrákat szokott szervezni a Theth-völgyébe, így a hosszúra nyúlott, történelmet és napi politikát is érintő beszélgetésünk e-mail cím cserével zárult. Elköszönésünkkor fontosnak érezte, hogy megnyugtasson, miszerint ugyan vannak errefelé mecsetek, de ne aggódjunk, ők nem muszlimok, csak megszállták őket egykor!
Kitűnő teraszos helyet találtunk a vacsoránk elfogyasztásához, rálátással a kivilágított várra. Érdekesség, hogy ezen a helyen németül beszélt a tulajdonos, ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, mert egészen idáig kitűnően elboldogultunk az angollal.

 

 

6. nap: Shkoder, majd irány Montenegró

Utolsó Albániában töltött napunkon szakadó esőre ébredtünk, hogy így induljunk neki Shkodra-nak, majd Montenegrónak. Búcsúajándékként egy, az autópálya leállósávjában szemből érkező lovaskocsit tartogatott nekünk az ország, melyen a kocsis állva, hátrafelé fordulva hajtotta a lovakat, ezen azóta is jókat derülünk, ha eszünkbe jut a teljesen szürreális látvány.
Shkoder egyértelműen a szegényebb települések közé tartozik, azonban 2008-as ott jártam óta sokat fejlődött, többek között sikerült leaszfaltozni azt a járdát, ahol annak idején az építési törmelék közepén kávézgattak a városlakók. Megfér itt a legelésző tehén az egyébként szép étterem mellett, ahogyan a régi, egykoron autóforgalom számára is használatos ócska fahidat sem bontották el. Ma már csak gyalogosok és horgászok használják, az autók egy újonnan épített hídon hajthatnak tovább az albán-montenegrói határ felé. Mi is így tettünk, hiszen következő szállásunk már a Kotori-öböl partján várt bennünket.

 

 

Élményekkel és fotókkal gazdagodva hagytuk el ezt a magyarok többsége számára még mindig ismeretlen országot, melyet leginkább a kettősség jellemez. Új építésű, sok emeletes házak, melyek bárhol Európában megállnák a helyüket, mellettük viszont düledező, esetleg beomlott tetejű épületek, igényesen, a mai divatnak megfelelően öltözött emberek az egyébként helyenként rettentő szemetes környezetben. Az utakon mindent lehet látni a legújabb gépcsodáktól kezdve a valóságos roncsokig, bár utóbbiból egyre kevesebb van, akadnak mindenféle házi tákolmányok, bevásárlókocsi, vagy valamilyen fémkalitka robogóra eszkábálva – és van, akinek csak szamár vontatta kordé jutott.
Látszik az igyekezetük egy élhetőbb környezet megteremtésére, de még rengeteg munka áll előttük, legyen szó akár az utak minőségéről, vagy a szinte mindenütt fellelhető szeméthegyekről. Ebben is láttam jelentős előrelépést a 2008-as állapotokhoz képest.
Az albánok vendégszerető, segítőkész, barátságos népként mutatkoztak be. Szívesen beszélgetnek a hozzájuk látogatókkal, meglepően sokan beszélnek jól angolul, nemcsak a fiatalabb korosztály!

Tisztában vagyunk vele, hogy sok minden kimaradt, pl. Butrint, Kruje-ban a vár, a Dajti gyomrában a bunker, de ennyi fért bele az idő szűkössége miatt. Mindenképpen visszatérünk, vár minket – többek között – a Theth-völgye!

 

Az utazás résztvevői és a fényképek készítői balról-jobbra:

Pandúr Gábor – Gszell Róbert – Hartmann Miklós – Pénzes Géza

 

pandur-g-gszell-r-hartmann-m-penzes-g

 

A bejegyzést írta és a fényképeket válogatta: Gszell Róbert

 

„A béke egy mosollyal kezdődik” – Ma van Teréz anya napja Albániában

images3Teréz anya 1910-ben született Szkopjében, Agnes Gonxha Bojaxhiu néven. Édesapja építési vállalkozó volt (az albániai Mirdita-ból származott), édesanyja pedig háztartásbeli. Még két testvére volt. Az édesapa 9 éves korában váratlanul meghalt, így a család eltartása az édesanyára maradt. Teréz anya emlékei szerint a mély hitből származó szeretet volt az, ami enyhített az apa elvesztésének fájdalmán, és segített összetartani a családot. Az albán többséggel ellentétben, akik muszlimok voltak, ők a katolikus vallást gyakorolták. Az édesanya jelentős szerepet töltött be a Szent Szív egyházközségben, a szegények segítője és támogatója volt, és gyermekeit is ebben a szellemben nevelte.

index2Ágnes 18 éves korára elhatározta, hogy missziós nővér szeretne lenni Indiában, és jelentkezett az akkor ott szolgálatot teljesítő írországi Loreto nővérekhez (az angolkisasszonyok rendjébe). 1928-ban hagyta el a családját. Barátnőjével együtt kérte felvételét a Loreto-i Miasszonyunk anyaházába, akik néhány hónap felkészítés után Indiába, Darjeeling-be küldték. Szerzetesi fogadalmát ott tette le. 1930-tól 1948-ig földrajzot és hittant tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában, melynek 1944-től igazgatója lett. Családja 1934-ben Tiranába költözött.

Teréz anya családjának háza Tiranában
(Forrás: saját kép)

1946. szeptember 10-én Darjeeling-be kellett utaznia lelkigyakorlatra. A vonaton a harmadosztályú kocsiban óriási volt a tömeg, és megdöbbenve tapasztalta azt a nyomort és szegénységet, amely az indiaiak többségének kijutott. Ekkor ébredt rá küldetésére, arra hogy nincs joga a kolostor békéjében, kényelmében élni, miközben az emberek, akiket szolgálni jött, nyomorognak. Küldetést érzett arra, hogy elhagyja a kolostort, megossza sorsát a szenvedőkkel és Jézust követve a szegények között szolgáljon. 1948-ban Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy elhagyhassa a közösséget és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson.

Forrás: saját kép, Nemzeti Történeti Múzeum, Tirana

Levetette szerzetesi öltözékét, fehér szárit öltött, és Patna-ba ment a missziós orvosnővérekhez, hogy megfelelő egészségügyi ápolónői kiképzést kapjon. Amerikai missziós nővéreknél egészségügyi kiképzésben részesült, majd hamarosan visszatért Kalkuttába, ahol a Szegények Kis Nővéreivel lakott, és engedélyt kért nyomortelepi iskolájának megnyitására. Nemsokára segítői is akadtak, és támogatást kapott az egyházi szervezetektől és a városi hatóságoktól is. 1950 októberében Teréz anya megkapta a pápai jóváhagyást az új szerzetesrend alapítására. Hitvallásuk: “Szerzetesek vagyunk. A nap huszonnégy órájában Jézus Krisztust szolgáljuk.” A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”.

Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a szegény, magatehetetlen emberek otthonává. Nem sokkal később újabb otthonokat nyitottak a leprások és az árvák számára. A rend egyre több hívet és támogatót talált céljai számára, és az 1960-as években sorra nyitotta az otthonokat szerte Indiában. 1965-ben VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a rend más országokra is kiterjessze tevékenységét. Létszámuk rohamos gyorsasággal növekedett, és új otthonok nyílottak szerte a világon. Az első Indián kívüli otthont Venezuelában nyitották, majd Róma, Tanzánia következett. Sorra nyíltak az otthonok Ázsiában, Afrikában, Európában, és megnyílt az első misszionárius ház New York-ban is.

Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, a rengeteg kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat. Amikor átvette a díjat, megkérdezte: „Hogyan segíthetjük elő a világbékét?” Nagyon egyszerűen válaszolt: „Menjünk haza és szeressük a családunkat.” Az ünnepi banketten való részvételt lemondta, és a kapott 6000 dollárt Kalkutta szegényeinek juttatta el. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”

Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásának irányvonalában helyezkednek el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér és a Szentatya között. II. János Pál 1979. decemberében lelkesülten tiszteletét fejezte ki Teréz anya iránt, akinek munkáját csodálattal követte nyomon. 1986. február 3-án, Kalkuttában a pápa meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte ezt a látogatást. 1991-ben hosszú idő után visszatért Albániába, és Shkodra-ban megnyitotta a rend ottani házát, valamint meglátogatta a Szent István bazilikát is.

A Szent István katedrális Shkodra-ban (Forrás: saját kép

1997. szeptember 5-én hunyt el. Halálakor a rend a világ 123 országában 610 missziót működtetett, ahol több mint 4000 apáca és több mint 100.000 önkéntes ápoló dolgozott. Bár India nem keresztény ország, a kormány mégis három napos nemzeti gyászt rendelt el, és állami temetést rendezett. Halálát az egész világ az emberiség nagy veszteségeként értékelte. Teréz anyát II. János Pál pápa a missziós világnapon, 2003. október 19-én Rómában csaknem negyedmillió zarándok jelenlétében boldoggá avatta. Ezt ünnepli ma Albánia. Az eseményen 27 ország képviseltette magát kormányszinten, de megjelentek a nagy világvallások, a misszionáriusok és a szegények képviselői is, akikért Teréz anya életében annyit tett. Albániában Tirana legnagyobb kórháza, egyik tere, valamint a nemzetközi repülőtér is az ő nevét viseli. Shkodra-ban szobrot állítottak a tiszteletére. És természetesen már az első osztályos könyvekben is tananyag.

A Tiranai Nemzetközi Repülőtér is az ő nevét viseli
(Forrás: saját kép)

 

Teréz anya – Az élet himnusza

Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan! Az élet szép – csodáld meg!

Az élet boldogság – ízleld! Az élet álom – tedd valósággá!

Az élet kihívás – fogadd el! Az élet kötelesség – teljesítsd!

Az élet játék – játszd!

Az élet vagyon – használd fel!

Az élet szeretet – add át magad! Az élet titok – fejtsd meg!

Az élet ígéret – teljesítsd!

Az élet szomorúság – győzd le!

Az élet dal – énekeld! Az élet küzdelem – harcold meg!

Az élet kaland – vállald!

Az élet jutalom – érdemeld ki! Az élet élet – éljed!

A Nemzeti Történeti Múzeumban tiszteletére létrehozott sarok
(Forrás: saját kép)

Rózsafüzére és egy imakönyve
(Forrás: saját kép, Nemzeti Történeti Múzeum, Tirana)

FRISSÍTÉS: 2016. SZEPTEMBER 4-ÉN FERENC PÁPA SZENTTÉ AVATTA TERÉZ ANYÁT. ÜNNEPNAPJA SZEPTEMBER 5.