Bejegyzés

Tiranába költöztünk és imádjuk!

Szia! :)

Gabi vagyok.

Albániában, Tiranában élünk.

Imádjuk! :)

 

Így indul Gabi és Tibi vendégbejegyzése, akik tavaly szeptemberben érkeztek Albániába letelepedés céljából. Mi, akik már 12 éve élünk itt azt látjuk, hogy az utóbbi időben egyre több magyar honfitársunk választja ezt az országot lakhelyéül rövidebb, de akár hosszabb időre is. Mindenkinél más okok, motivációk állnak a háttérben, itt most Gabi és Tibi történetét olvashatjátok.

 

Az első kérdés, ami el szokott hangzani, amikor valaki megtudja, hogy “Miért éppen Albánia”?

Nos, a történet nem itt kezdődik és nem most. Jóval a Covid előtt indult, amikor a legnagyobb közös szerelmünk a Páromnak és nekem az utazás lett. Itt ne hotelekre és kényelemre gondolj. Nem wellness sokcsillagos szállodák, és all inclusive ellátások voltak. Maximálisan low budget utak.

Aludtunk buszon Firenzébe menet éjszaka, hogy a reggel első napsugarainál minden turistát beelőzve elsőként mehessünk be a Pitti palotába. Éjszakáztunk Milano Lampugnano-ban, ami lássuk be egy budapesti nyócker csak olaszban. Sikerült London legcukibb hírességeinek művészlakásába szállást kapnunk, ahol egy gyomorrontás miatt reggelig rontottam a WC-t. Stresszeltünk reptereken – vagy odafelé menet a dugóban – buszállomásokon éjszaka vagy szakadó esőben. Olyankor mentünk Párizsba, amikor a híradások szerint lángolt a város a tüntetőktől….

Hajnali reggeli-vacsora Firenze külvárosában

Szóval nem a kényelmi, sokkal inkább a hátizsákos őrült utazók voltunk. Imádtuk, ha úgy tudjuk megoldani a dolgokat, hogy helyi sajátossággal. Rómába például nem vittünk és nem vettünk vizet, mert a város tele van ivókutakkal. Volt egy kulacsom, amiben vatikáni víz volt. :) Vagy hogy a legfinomabb spagettit egy kínai büfében ettük a Pantheon mögött, mert oda jártak a helyiek is.

Aztán jött a Covid, és egy egész világ kezdett ferde szemmel nézni a „csavargókra”. “Maradj otthon!” lett a követelmény. Félelem és reszketés, emberek kezdtek bizalmatlanul nézni egymásra.

Nem akartunk otthon maradni.

Elhúztunk családostól Horvátországba.

És tudod mit? Ahogy átléptük a határt (busszal, átszállókkal) rájöttünk, hogy a félelem csak odáig tart ameddig komolyan veszik. És Magyarország szeret félni. Ott komolyan veszik.

Horvátország fantasztikus volt. Elfelejthettük, hogy mi vesz minket körül.

Akkor kezdtük el komolyabban fontolgatni, hogy elköltözünk.

Éljünk máshol, más emberek, más felfogás, más gondolkodás között. Ott, ahol a napi pici örömöket megélik az emberek.

Van egy weboldal, ahol akár 50 EUR-ért is találhatsz házat.

Nézegetni kezdtük a térségeket.

Annyit tudtunk, hogy nem szeretjük a hideget és a sötétet, így északabbra biztosan nem szeretnénk menni. Ahogy kerestünk azt láttuk, hogy Horvátország szinte fullház…

Spanyol is…

Amikor Angliában voltunk, az egyetlen hely volt, ahol egy kukkot se értettem az angolból, szóval az is kilövődött.

Franciahon. Oh, gyönyörűszép, él kint ismerős, picit vartyogok is franciául, bár ezt egy francia se támasztaná alá. A Covid alatt viszont, aki nem volt beoltva az még buszra se szállhatott.

Németül nem tudunk, az is kíhúzott sok országot.

Otthon kezdtünk tömeggyilkosok és elítélt gonosztevők lenni, mert nem voltunk beoltva. Nem mehettünk strandra, nem ülhettünk be a legnagyobb nyárban egy fagyizó légkondicionált részébe… Olyan emberek küldtek el minket, akik ismertek sok éve, de erősebb volt az emberekben ébresztett mikrofasizmus, mint az ismeretség. Vagy barátság, vagy rokonság.

Vissza akartam menni Horvátországba.

Ott nem bántott senki, ott örültek nekünk.

Nálam már eldőlt, hogy a Földközi-tenger térségét szeretném, a horvátokat szeretném.

És ekkor jött a Párom, hogy meg kéne nézni Albániát!

Albániát? Mekkora hülyeség! Maffia van, meg nincs közbiztonság, meg elmaradott, meg nyomor, meg kommunizmus…. Nekem az túl Balkán. A Balkánról amúgy egyetlen élményem volt addig: Bulgária, ahol benyeltem valami fertőzést még gyerekkoromban és nem sok szép emlékem maradt.

Tibi erősködött, hogy azt mondták gyönyörű szép, és hogy fantasztikusak az albánok.

Szeretek neki hinni.
Hát jó. Lássuk azt az Albániát.

Az első adandó alkalommal – áprilisban – repülőre ültünk és kijöttünk négy napra.

Tudni kell, hogy április Albániában még nagyon nem strandidő. Szakadó szúrós eső, a partok környékén szél. Ilyen állapotában láttuk először. Nem, nem a legszebb arca volt.

Ahogy ereszkedett a repülő, az ablak túloldalán elkezdett oszladozni a felhőréteg és megláttam valami eszméletlen csodát. Akkora hegyeket amekkorákat ott a reptér körül elhinni is nehéz volt. Hósipkás csúcsok.

Albánia a repülőről

Aztán leszállsz és a megbeszéltek szerint vár egy albán (táblával, mint a a fontos embereket), aki bérbe ad nekünk majd egy autót.

Kifejezetten pici autót szerettünk volna. Mi twingósok vagyunk. Nem tudunk nagyot vezetni.

Tudod mit nem tudunk még vezetni? Automata váltós autót.

Na, amit kaptunk az egy kisebb anyahajó volt, automata váltóval.

Kis reklamáció következett – kiderült hogy azért hozta ezt, nem pedig amit kértünk mert ez jobb. Jót akart. :) A mateknál is összezavarodtunk. Az albánok bérlésnél nem megkezdett órákkal, hanem letöltöttekkel számolnak. Ha te hétfőtől-szerdáig bérelsz autót az itt 2 nap. Minden más helyen 3, plusz kaució, itt 2 nap és itt a kulcs. Emberünk el is tűnt a színről.

Egyszer csak ott álltunk egy űrhajónyi kocsival, automata váltóval, egy vadidegen országban ahol csak hallottuk, hogy félelmetes a közlekedés, de még sose próbáltuk, és bizony elkezdtünk izzadni.

Lett segítségünk.

Mellénk parkolt 2 albán lány egy pasival, a lányok pedig kivették az irányítást Párom kezéből, és cirka kettő percen belül irányba állították az autót, valamint közben tartottak egy gyorstalpaló oktatást arról, hogy kell az automata váltót bűvölni.

Úgyhogy el tudtuk hagyni a repteret és a parkolót.

Irány a forgalom.

Egy méhkas belseje.

Nem. Amikor arról beszélnek hogy az albánok fittyet hánynak a KRESZ-re, akkor nem túloznak.

Ha láttál már videót Kínáról, ahol a csúcsforgalomban 400 bringás megy keresztben kasul – na ugyanezt tessék elképzelni autóval. Úgy, hogy veled szemben rendőr irányít.

Itt szembesültünk egy másik jelenséggel.

Magyarként félsz a rendőrtől.

Meglátod és azon agyalsz, mi rosszat tehettél, mid nincs rendben, ha megállít, miért fog megbüntetni.

Tedd a kezed a szívedre, tudom, hogy így van.

Ott és akkor én is ezt éreztem.

Ekkor derült ki, hogy a rendőr itt segít! Tényleg segít.

Képzeld el a közlekedő autósokat, hogy ők a Napsugár csoport óvodásai, akik a homokozónál kaotikusan játszanak. Vannak szabályok de inkább az a lényeg hogy egymásra figyeljenek és vigyázzanak, mint hogy kinek milyen elsőbbsége van. A Rendőr az az óvónéni, aki néha összevonja a szemöldökét, de ha kell, orrot töröl, ha kell meg igazságot tesz Pistike meg Jucika közt, hogy kié a kislapát.

Napok teltek el, és igazi sokkot okozott hogy nem büntetni van a rendőr. Hogy itt segít.

Átevickéltünk a körforgalmon.

Gyorsan ki a másik végén. Akkor még behúzott nyakkal a rendőr mellett. És az első, tényleg a legelső kávézó parkolójában, ahol meg tudtunk állni megálltunk, hogy szó szerint megtöröljük kicsit gyöngyöző homlokunkat.

Eleredt az eső.

Bementünk hogy igyunk egy kávét.

Egy nagyobb kamasz srác volt a pultban.

Szóltunk neki, hogy kint innánk meg ha nem baj.

A srác szeme akkorára kerekedett mint a mangagyereké a pikacsuban, és döbbenten kérdezte, hogy:

– Miért? Hiszen esik???

– Igen, de dohányzunk.

A srác még értetlenebbül pislogott ránk. Nem szólalt meg, de az arcára volt írva, hogy És??? Letette a kávénkat egy asztalra, ablakot nyitott és oda ültetett minket.

Albániában bárhol dohányozhatsz. Ahol nem tilos. :)

Szerintem hosszú, hosszú…. Mint a csillagok háborúja elején a felirat, olyan hosszú ideje nem dohányoztunk zárt helyen. Aki dohányos és otthon a fagyban esőben, hőségben is kigyalogol, lépcsőt mászik csak egy rövid staubért az most pontosan tudja, hogy éreztük magunkat.

Aki nem dohányzik, annak elárulom, hogy mint a jó anyánk ölén.

Fázunk.

Négy nap alatt Albániáról kiderült, hogy egyáltalán nem adja könnyen magát. Kicsit olyan ez, mint mikor megismersz egy borzalmasan vonzó, hihetetlenül izgalmas nőt, aki még kicsit kacérkodik is veled, de amikor azt hiszed, nyeregben vagy akkor mindig nemet mond. Amikor pedig feladnád, akkor szerelmet vall a legváratlanabb pillanatban.

Albánia, izgalmas, meseszép, és váratlan. Szereted a meglepetéseket? Hát Albánia minden nap egy meglepetés. Vagy az időjárás, vagy az utak, vagy az emberek okozzák.

 

Nyáron visszajöttünk, mert hogy otthon másról se tudtunk beszélni. Az albánok így, az albánok úgy. Amit róluk mondtak egyszerűen nem, hogy nem volt túlzás, de az igazság az, hogy nincs rájuk szó.

Sok helyen jártunk, és mindenhol van egy átlag temperamentuma az embereknek. Otthon ez többnyire a depresszió. Az olaszoknál a lendület, itt Albániában az emberek kicsit olyanok, mint a gyerekek. Barátkoznak veled, csak mert te vagy az új fiú a játszótéren, és hajtja őket a kíváncsiság. Hatalmas szívük van. Boldogok, ha adhatnak. Ahogy Betti (a szerk.) mondta egyszer, az albán akkor boldog, ha segít. Akkor is segít ha nem akarod. :) Mert ő attól boldog, hogy segít.

Itt, ahol most lakunk, nagyon sok pizzás, palacsintás, kifőzde kávézó van egymás mellett és ezekben nagyon sokféle ember megfordul. A gazdag, a szegény a fiatal az öreg, a vidéki, a városi…. Mind mind ugyanúgy beül, megissza a kis kávéját, elüldögél egy raki mellett.

Van itt még egy jelenség, ami eleinte furcsa volt, ma már – nem is tudom mi a jó szó erre – hozzászoktunk: a koldusok.

Az albán koldusok nem hajléktalanok. De ha azok lennének se lenne senki számára megoldás az, hogy mondjuk hajléktalan rácsot tesz a padokra, hogy ne feküdjenek rá. Az albán koldusnak az a szakmája, hogy koldul. A gyerekeknek is. Itt mifelénk mindennapos, hogy adnak nekik. Meghívják őket ebédelni, vesznek neki kávét, rakit, de mindig adnak nekik valamit. Vagy hülyéből van több itt Astir-ban, vagy nem tudom, de itt mindig adnak.

Mi is sokszor adunk. Jó érzés na.

A nyári Albánia majdnem teljesen más, mint az áprilisi.

Forróság, de Tiranában például folyton locsolnak.

Sok a zöld. Debrecenhez képest határozottan sok. Szomorú az a gondolat hogy itt Tiranában a városi park nagyobb, mint Debrecenben a Nagyerdő.

Vizek vannak mindenfelé. Források, tenger, tavak. Itt Tiranában van a városi tó, a Bovilla-tó, van 2 folyócska (egyik se Dunányi, de nem is baj), és van forrás.

Tirana teljesen megvett minket. Olyan elegy amivel eddig sose találkoztunk.

Egyszerre modern és urbánus, néhol futurisztikus és egyszerre olyan, mint gyerekkorodban otthon volt. A házak legtöbbje nem valami jó állapotú, de ugyanakkor műalkotások vannak a falakon. A házak gyakorlatilag festmények, a város pedig egy kiállítás.

Mindenki kezében a legújabb drága mobil, de akkor is szívesebben beszélgetnek személyesen.

Imádnak enni. Meg inni. Söröznek, boroznak, rakiznak, kávéznak bármikor, akárhányszor egy nap.

Azt hinnéd, teli van a város ezek után részegekkel. De az albánok nem rúgnak be. Berúgni és részegen randalírozni annyira nem elfogadott, hogy itt a mértéket mindenki tartja. Mindenki. Itt nincs Zero tolerancia az utakon sem. Amilyen vadnyugati szabályok szerint halad a közlekedés, az úgyis bárkit kijózanít. :)

Életre halálra dominóznak vagy sakkoznak a parkokban és kávézókban. Mindenhol hatalmas tévé van és ott vagy híreket mondanak, vagy foci van. És vérre menően fociznak. Most ment le itt a Big Brother. Nálunk, amikor a lányom született, akkor ment az első. Akkor még mi is szurkoltunk a szereplőknek.

Minden aggodalom nélkül összedobnak egy kis házi grill eszközt, meggyújtják és kukoricát sütögetnek a nyílt utcán a főváros közepén. A játszóterekről odafutnak a gyerekek sorba állni érte. Nincs közterület foglalási engedély, meg ANTSZ, meg APEH. Csak az öröm van a friss, forró, finom kukoricának.

Az, hogy hol áll meg a busz vagy merre megy olyan információ, amivel vagy születnek vagy apáról fiúra öröklődik. 9 hónap alatt is vannak még bennünk fehér foltok, pedig szinte mindenhová busszal járunk.

Tiranában ugyanis nem lehet parkolni.

Igen tudom, van olyan, aki látott már olyat aki mesélte, hogy de. De ha van is ilyen, nagyon nehéz. Találhatsz belvárosi parkolót ha beházasodsz egy helyi családba, vagy ha rendkívül szerencsés vagy. Vagy ha megsajnál egy albán, aki parkolóhelyek értékesítésével foglalkozik és bizonyos összegért biztosít neked.

Az igazság az, hogy ha már karingyoltál 40 percet, hogy egy gyűszűnyi helyet találj, nem is sok, amit kérni szoktak.

Az albánok hihetetlenül elfogadóak. Amikor muszlimokról hallasz otthon, akkor dzsihadista szakállas, fejlevágós őrültek jelennek meg a lelki szemeid előtt. De néha már a keresztényekről is ez a kép… Itt végtelen cukik a muszlimok/keresztények. És végtelen rugalmasak is. Templom és mecset egymás mellé épül, és éppen amilyen ünnep van, annak örül mindenki. Naponta van tűzijáték, mert még a szülinapokat is azzal ünneplik meg.

Szeretnek mindent személyesen intézni. Tiranában például nincs online checking. Élőben kell. Sokak szerint ez hiányosság, pedig valójában extra szolgáltatás. Gondoskodnak rólad, megkérdezi, hol szeretnél ülni és egymás mellé adják a jegyet. Személyesen kell intézni a hivatali dolgokat is. Pedig itt elég egyetlen fogaskerék, hogy megakadjon a folyamat, néha hónapokra. Bármi gondunk volt, azt láttuk, hogy arra törekednek hogy megoldják, vagy így, vagy úgy, de megoldják. Ha valami eltűnik, elakad, akkor viszont elszakadhat a cérna.

Láttuk hogy milyen amikor elszakad egy albánnál a cérna. Egyszer rém cuki, másodjára kulturált és kedves, harmadjára kiereszti a fenevadat. Ha sikerül elintézni ezzel a gondot, akkor visszajön a cuki.

Ha neked van igazad, viszont nyugodtan szembe szállhatsz a fenevaddal is, el szokták ismerni a tévedésüket. :)

Irányok. Albánia kicsit fordítva van bekötve. Oh, ha már bekötés, tanultam villanyszerelést, épületvillamossággal egész elboldogulok, itt nem mernék vezetékhez nyúlni, mert szerintem itt még az áram is visszafelé folyik.

Ha kimégy a piacra és megkérdezed hogy van-e mondjuk törölköző, akkor ha az árus elkezd szomorú arccal bólogatni, az nem azt jelenti, hogy sajnos van. Hanem, hogy nincs. Amikor nemet mondanak, akkor azt mondják hogy “jo”. És a papucsot úgy nevezik hogy “shapka”.

Amikor a postán fel akartunk adni egy borítékot, kicsit elbizonytalanodtunk, hogy hogy címezzük meg. Nem azért, mert még sose csináltunk ilyet, hanem mert úgy voltunk, hogy lehet, hogy azt is máshogy szokták.

A fehér, szűz borítékot beadtuk a postáskisasszonynak, hogy mutassa meg, hogy hova írjunk feladót, és hová címzettet. Az fordított kettőt rajta majd rábökött, majd megint fordított kettőt és visszaadta.

ÖÖÖÖ….. Tisztára mint az itt a piros, hol a piros játék.

Mutassa még egyszer.

Fordít, fordít, bök. Fordít, fordít, visszaad.

Itt már felnyihogtunk. Nem lettünk előrébb. :)

Végül megcímeztük, ahogy sikerült.

Nem is ért oda. :D

Nálunk itt Tiranában Astir-ban, ha kaját rendelnek a ház lakói leeresztenek egy szatyrot, és a futár beleteszi a rendelést.

Ételrendelés albán módra

Minden sarkon van borbély. A fiúk rendkívül ápoltak errefelé. A lányoknak hosszú, sötét haja van, a fiúknak borosta vagy szakáll, és szigorúan formára nyírt frizura. Amikor kijöttek a gyerekeim, nem kellett a homlokukra írni, hogy nem helyi pupákok, mert a kisfiam hosszú hajjal, a lányom meg rövid rózsaszín tincsekkel érkezett.

Párom hamar talált magának borbélyt, azóta ha oda megy, egy kisebb fajta buli kerekedik, viháncolnak, kibeszélik az élet dolgait, igazi kis feltöltődés ez olyankor. Engem viszont nem akart vállalni fodrász. Többnyire azért, mert nem tudnak angolul. Végül találtam egyet, bementem és közöltem, hogy pedig nekem ő fogja levágni a hajamat. Nem vitatkozott. :) Mondjuk angolul nem is tudott volna, de albánul se.

Szokták még emlegetni Albániával kapcsolatban hogy rengeteg a kóbor kutya és macska. Ez igaz, de én nem azt mondanám, hogy kóborak, hanem hogy közkutyák és közcicák. A helyiek ducira etetik őket, nincs olyan bolt vagy kajás, aki ki ne járna néha egy tál hamival nekik. Az egyik állatorvosi rendelő előtt konkrétan folyton teli kutyakajás tál van az utcán. A kutyusoknak megszokott helyeik vannak, néha ez az utca közepe, de mindenki tudja, hogy az az ő helyük, úgyhogy megkerülik. Autóval is.

 

Van itt egy tradicionális menza, ahol albán ételeket lehet enni. Nagyon jól főznek, néha hely is alig van. Sokszor eszünk ott. A hátsó ajtaja mellett szó szerint egy kis várat építettek egy kóbor cica mamának, aki ott babázott le, és akkora tál kajákkal etetik, hogy majd kipukkad. A kiscicók meg látványossággá váltak, a gyerekek megállnak megkukucskálni mikor jönnek az iskolából, hogy mennyit nőttek már.

Szóval Tirana ha nem mozdulunk is ki, minden percben történés, minden percben élet. És bár azt szoktam mondani, hogy Albánia nem szeret minket, mert ha mi elindulunk, hogy megnézzünk valami látványosságot, akkor az rendszerint nem sikerül, azért azt hozzá kell tenni, hogy így viszont olyanokat találunk helyette, ami legalább annyit ér.

Gjirokastra vára helyett láttunk egy gyalog alagutat ami a vár alatt fut, sose mentünk volna arra, ha nincs zárva a vár.

Brataj híres hídja helyett egy elfeledett, de majdnem olyan régi hidat találtunk. Divjake-ban sose láttunk flamingókat, de az oda és vissza vezető úton láttuk, hogy a vidéki albánok traktorral járnak a kávézóba.

Albánia nem azt fogja adni, amit vársz. Valami egészen mást, egészen máshogyan, de nem kérdés, hogy csodálatos lesz. Albánia és Tirana a legnagyobb kaland a világon.

Eddig tartott Gabiék ideköltözésének története. Teljesen egyetértünk azzal az állítással, hogy “Albánia nem adja könnyen magát”. Mi 18 éve ismerjük ezt a gyönyörű és ellentmondásos országot, akkor jártunk itt először turistaként, 2011 óta pedig itt is élünk. De mindig azt szoktuk mondani, hogy “Amit Albánia elvesz, azt Albánia visszaadja.”

 

(A képek a szerző felvételei.)

A tiranai Piramis története

 

 

A Tirana belvárosában álló építményt sokféle jelzővel illethetjük: érdekes, furcsa, csúnya, extravagáns stb., kinek-kinek tetszése vagy nem tetszése szerint. Az biztos, hogy szépnek semmiképp sem volt nevezhető már az elkészültekor sem, az évek során pedig csak romlott az állaga, de oly mértékben hozzátartozik az albán fővároshoz, hogy az elbontására irányuló próbálkozások végül nem valósultak meg.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Építészeti szempontból a Piramis a kommunizmus alatti „modern tervezés és kivitelezés” első sikeres kísérlete volt Albániában. A tervezéstől a kivitelezésig a projekt rekordidő alatt, mindössze 3 év alatt valósult meg. Annak érdekében, hogy ez az épület „a lehető legszebb legyen”, az építészek olyasmit tettek, ami a kommunista Albániában elvileg lehetetlen lett volna: az Egyesült Államokból behozott “kapitalista” anyagokat használtak. 300 munkás dolgozott az építkezésen, mely 3,5 millió dollárba került. A legdrágább épület volt, melyet valaha Albániában építettek.

Geroge W. Bush 2007-ben járt Albániában. Tiranában mi is akkor jártunk először.
(Forrás: saját kép)

A Piramist eredetileg Enver Hoxha, Albánia kommunista vezetőjének múzeumaként (rossz nyelvek szerint mauzóleumaként is, de soha nem helyezték oda a testét) hozták létre. Az építész gárdának lánya Pranvera és veje (Klement Kolaneci) is tagja volt. 1986-ban Enver halála után egy évvel kezdték építeni és 1988-ban nyitották meg. Kezdetben a tetején helyet kapott egy vörös csillag is, de ezt később eltávolították. Belseje fényűző volt.

Ilyen volt eredeti formájában
(Forrás: International Center of Culture, Tirana)

Ilyen volt belülről
(Forrás: International Center of Culture, Tirana)

Érdekes tény az épületről, hogy a “piramis” valójában helytelen elnevezés, mivel kialakítása bonyolultabb, többféle homlokzattal a különböző nézőpontokból. Csak elöl piramis alakú, a hátulja függőleges, míg felülről egy kiterjesztett szárnyú sas elvont változatát ábrázolja. Az elülső „piramist” azért hozták létre, hogy a legjobban illeszkedjen a közeli Dajti-hegységbe, és minden oldalról összhangban kellett maradnia a környező épületekkel, beleértve a Dajti Hotelt és a Miniszterelnöki Hivatalt is.

Forrás: top channel

A kommunizmus megszűntével a Piramis szerepe és funkciója is véget ért. A rendszerváltás (1991) után rögtön konferencia- és kiállító központtá alakították, 1999-ben pedig humanitárius központtá vált, amikor a NATO a koszovói háború alatt létrehozta ott központját. 2001-től a Top Channel TV társaság és a Top Albania rádió ideiglenes központjaként funkcionált. Éjszakai kluboknak és kávézóknak is helyet adott egy ideig, az egyiknek a neve Mumia (múmia) volt. :) Kedvelt találkahelye volt az albán fiatalságnak, akik előszeretettel másztak fel a tetejére és csúszkáltak a lejtős falain, nem csak akkor, amikor különböző rendezvények helyszíne volt.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

2012-ben a Függetlenség napjának 100-ik évfordulóján
(Forrás: saját kép)

A Nemzetközi Vallási Béketalálkozó egyik helyszíne volt a Piramis előtti tér 2015-ben
(Forrás: saját kép)

Az elmúlt 30 évben számtalan tüntetés, gyűlés és néhány szomorú esemény szemtanúja is volt. Az egyik ilyen eset mementóján egy kicsi, de annál fontosabb üzenettel bíró emlékmű is helyet kapott a Piramis mellett. A Béke Harangját azokból az összegyűjtött töltényhüvelyekből öntötték, melyeket az 1997-es, épp a piramis-játék miatt kirobbant polgárháborúban lőttek el, és melyek emberek százainak halálát okozták. A töltényeket a Zadrima-i katolikus közösség gyermekei szedték össze, ezekből készült el a harang, mely az albán történelem eme gyászos időszakára emlékeztet. És egyben a béke üzenetét is hordozza, visszhangozza az élet erejét a halál felett.

A Béke Harangja
(Forrás: saját kép)

Az épület filmforgatási helyszínként is szolgált, a Castle Freak című horrorfilm remake-jének egyes jeleneteit is ott forgatták 2019-ben. (Egyébként az egész filmet Albániában forgatták, a történet szerint egy fiatal nő egy kastélyt örököl Albániában, melyet vérszomjas lények laknak. A fő forgatási helyszín a Gjirokastra-i vár volt.)

Forrás: pioneer media

Mivel jó ideje elhagyatottan állt, és egyre rosszabb állapotba került, 2010-ben az albán parlament megszavazta az elbontását, és egy új parlament építését tervezték a helyére. Ezt a döntést határozottan ellenezte számos közösség, akik úgy gondolták, hogy a jövő nem építhető fel a múlt eltörlésével. Majd jóváhagyták egy új operaház építését, de a külső márvány burkolat eltávolítása után a projekt abbamaradt. Elbontásának megakadályozására egy petíció is készült, 6000 aláírást gyűjtöttek. 2015-ben egy tanulmányt is közzétettek, melyből kiderült, hogy Tirana lakói ellenzik az elbontását. 2017-ben végül bejelentették, hogy a Piramist nem fogják elbontani, hanem felújítják-átalakítják.

Belülről 2018-ban
(Forrás: desireetravel)

Forrás: desireetravel

Aki eddig nem látta, már sohasem fogja látni régi formájában, mert elkerítették, és elkezdődött az átalakítása. Ha elkészül, Albánia legnagyobb technológiai- és kulturális központjává válik majd. Digitális oktatás, művészeti- és kulturális kiállítások, szakmai tanfolyamok fognak benne helyet kapni. TUMO lesz az új neve, de talán sosem fog kikopni a régi elnevezés sem. A helyiek számára valószínűleg örökre Piramis (albánul: Piramidë) marad.

A látványtervek alapján így fog kinézni:

Forrás: cna.al

Forrás: cna.al

 

Albánia idegenforgalma régen és ma

 

A ’90-es évek előtt a turizmus jelentéktelen ágazat volt Albániában. Akkoriban magánúton nem lehetett az országba jönni, csak szervezett út keretében, olyan utazási irodákon keresztül, melyek kapcsolatban voltak az állami utazásszervezővel az Albturist-tal.

Forrás: albturist

 

A ’80-as években Nagy-Britanniából is érkeztek turisták Albániába, pedig a két ország diplomáciai viszonya nem volt éppen jó. Ezért csak egy brit utazási irodának volt kapcsolata az Albturist-tal, ők évente tíz csoportot hoztak Albániába. 1982-ben egy turista csoporttal Philip Ward író is Albániába jött. Ward egy évet élt Líbiában, és volt tapasztalata Egyiptomban, Máltán és Indonéziában is. Kiadott egy útikönyv sorozatot – Libanon, Irán, Ciprus, Írország -, és egy évvel albániai nyaralása után 1983-ban Londonban egy 166 oldalas útikönyvet publikált Albániáról is.

Forrás: amazon

 

A könyvében Ward hangsúlyozza, hogy semmi más célja nem volt, mint tájékoztatni és megismertetni az érdeklődőkkel Albániát, melyet akkoriban az „Európa Tibetje” jelzővel illettek. A szerző kiemelte, hogy Albánia olyan ország, ahol „senkit sem ér közúti baleset, és ahol senki sem gazdag.” Közúti balesetek azért nem léteztek, mert nagyon kevés jármű volt, magántulajdonban nem lehettek autók.

Forrás: tirana observer

 

És hiába voltak gyönyörű tengerparti részek, az emberek nem jártak szállodákba nyaralni, mert nem nagyon voltak.

Forrás: droni.al

Durrës
(Forrás: droni.al)

Forrás: droni.al

„Én 1982 május-júniusában jártam Albániában teljesen átlagos turistaként, egy teljesen átlagos utazási irodával. A Regent Holiday UK kirándulást kínált iskolába, gyárba, művészeti stúdióba és mezőgazdasági termelőszövetkezetbe. A mi csoportunk egy textilgyárat és egy óvodát keresett fel, valamint egy állami gazdaságot délen, továbbá egy könyvkiadót és egy filmstúdiót, ahol egy filmet vetítettek. Találkoztunk egy bíróval és egy költővel is.”

A könyvben a szerző kitér többek között arra, hogy jó volt a szervezés, hogy Albánia szép és vendégszerető ország, de írt a politikai helyzetről is.

„Az albán hatóságok meg voltak győződve, hogy minden turista egyben ügynök is  – CIA, KGB, MI5. Az amerikaikat nem engedték be, és az újságírókat sem. A hosszú hajú és szakállas férfiakat sem engedték az országba. Ha a hatóságok nem voltak megelégedve valakinek a hajával, azonnal borbélyhoz küldték. Nem volt pénzváltó, és nem lehetett Lek-et hozni-vinni. Nem lehetett fényképet készíteni a katonai létesítményekről, kikötőkről és a bunkerekről. És az emberekről sem, ameddig engedélyt nem kaptunk rá.”

Albán bolt a ’80-as években
(Forrás: pinterest)

Ward ezt az egészet kalandként élte meg, melyet részletesen leír a könyvében. A könyv végén hasznos információkkal látja el azokat, akik Albániába szeretnének látogatni, az idejutással, a hotelekkel, az árakkal, az átváltási árfolyamokkal és mindazon dolgokkal, melyekre figyelni kell.

„Azoknak, akik kirándulni szeretnének a tavaszi (április-május) és őszi (október-november) időszakot ajánlom. Az ateisták nem fognak itt karácsonyi hangulattal találkozni, akik pedig fürdeni szeretnének, nyáron megtehetik Durres-ben nevetséges árakon. A hegyekbe áprilistől-októberig érdemes menni”- írja a szerző.

A brit iroda áprilistól januárig hirdette az utakat. 1982-ben a legrövidebb 10 napos volt, az ára pedig 256-275 font között mozgott.

„Durres-i szállással nyáron a 13 napos nyaralás 280 fontba került, a 17 napos pedig 305 fontba. Egy egyágyas szoba ára 2.70 font volt szezonban. A Durres-i úttörőtáborba 6 Lek volt a látogatás ára, míg az állami gazdaságba 18 Lek.

A brit turistákat a 15 emeletes Tirana hotelben szállásolták el, és a szerző kiemeli, hogy a hotel a város központjában helyezkedett el, és minden szobához tartozott fürdőszoba. A másik lehetőség a Hotel Dajti volt, melyet az olaszok építettek.

Forrás: flickr

A Tirana hotel és a Szkander bég tér napjainkban
(Forrás: saját kép)

Aki sokszor járt már Albániában, láthatta, hogy a Szkander bég tér az idők folyamán többszöri átalakításon esett át. Csak az utóbbi hét évben, mióta mi itt élünk, harmadjára építették újjá. Ez a legutóbbi olyan jól sikerült, hogy elnyerte az Európa díjat a városi közterületek versenyén. 279 nevező közül választották ki a legjobb 25-öt, az eredményhirdetésen Barcelonában pedig a tiranai Szkander bég teret hirdették ki győztesnek.

„Durres-ben kis szerencsével megszállhatunk a Hotel Adriatik-ban, vagy az Apollonia-ban és a Hotel Durres-ben, melyek alacsonyabb színvonalúak. Gjirokastra-ban a Hotel Çajupi, Berat-ban a Tomor hotel ajánlott.”

A Hotel Adriatik régen
(Forrás: flickr)

A Hotel Adriatik napjainkban
(Forrás: saját kép)

 

“Saranda-ban pedig a Hotel Butrint ajánlott, Shkodra-ban a Rozafa, Elbasan-ban pedig a Skampa.”

Saranda a ’80-as években
(Forrás: skyscrapercity)

Forrás: saját kép (2007)

Saranda ma
(Forrás: lonely planet)

„A külföldi turistáknak erősen ajánlott, hogy figyeljenek rá, mit dobnak a szemétkosárba, mert miután elhagyták a szobát, alaposan át fogják azt kutatni.”

A szerző tanácsolja továbbá, hogy a turisták semmiképp se hozzanak magukkal vallási témájú könyveket, Bibliát, Koran-t, mivel az ország ateista, és ez nem csak azonnali elkobzást, hanem az országból való kiutasítás is eredményezhet. A tanácsok között szerepel az is, hogy a nők ne viseljenek mini szoknyát vagy túldíszített ruhát, a férfiak pedig ne viseljenek hosszú hajat és szakállt.

Albánia ma:

Durres
(Forrás: saját kép 2014)

Vlora ma
(Forrás: booking.com)

Saranda ma
(Forrás: invest in albania)

Ksamil ma
(Forrás: ksamil hotels)

„Ne próbáljunk meg Lek-et kivinni vagy behozni. A megmaradó pénzt költsük el italra, cigarettára vagy ajándékokra Shkodra-ban. A nagyobb összeget váltsuk át a távozás előtti napon Tiranában vagy Durres-ben. Néhány üzlet a hotelekben csak Lek-et fogad el, más üzletek külföldi valutát is. Ne adjunk borravalót készpénzben. Adjunk inkább cigarettát, könyvet vagy nejlonharisnyát” – tanácsolja a szerző.

Az útikönyv, mely különös figyelmet szentel az albán tengerpartnak, kulturális emlékeknek, a gazdag történelemnek 1985-ben és 1987-ben újra megjelent Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban.

Ma Albániában a turizmus a leggyorsabban fejlődő ágazat. A Világgazdasági Fórum legutóbbi Utazási és Turisztikai Versenyképességi jelentése 136 országot listáz, és bemutatja, hogy mely országok tették a legnagyobb előrelépést a legutóbbi jelentés óta. Albánia első helyen szerepel ezen a listán. Nyolc helyet javított, és rohamléptekben halad előre, az utóbbi tíz évben 502 százalékkal növelte az idegenforgalmát. Emellett vendégszerető, biztonságos és toleráns.

 

 

 

 

Albánia rejtett kincsei – Shëngjergj

 

Albánia változatos ország. Egyetlen nyaralás alatt fürödhetünk akár két tengerben, horgászhatunk halakban bővelkedő tavakban, és láthatunk magas hegyeket is, hiszen Albánia Európa második legmagasabban fekvő országa. Ha nem akarunk az Albán-Alpokig, a déli hegyekig vagy éppen Közép-Albániába elmenni, mert nincs időnk, akkor jó választás lehet a Tirana fölé magasodó Dajti-hegy és annak túloldala.

Shengjergj a hegyek között
(Forrás: aftesi.info)

Shëngjergj (magyarul Szentgyörgy) egy kis kommuna közel és mégis távol Tiranától a Dajti Nemzeti Parkban. Közel, mert egy órányi autóútra van az albán fővárostól, de mégis távol, mert ez a vidék teljesen más világ, mint Tirana vagy a tengerparti részek. A 2000 lakosú 12 faluból álló kommuna igazi “fűszer” azoknak, akik szeretik a hegyeket, de mégis másra kíváncsiak, mint a Dajti Ekspres által nyújtott élmények. Egyelőre kevés külföldi turista keresi fel a környéket, főleg az albánok látogatják előszeretettel.

Forrás: saját kép

Shëngjergj, Shënmëri és Shëngjin (nem összetévesztendő a tengerparti Shëngjin-nel), azaz Szentgyörgy, Szűzmária és Szentjános nevű falvak nevei mutatják, hogy itt keresztények is laknak. Régészeti szempontból is jelentős a hely, a három “szent” falu már az ókorban a III-IV. században is lakott volt, akkor úgy hívták: Tamadhe, ami azt jelenti: Të mëdhenjte (nagyok). A régió neve pedig: Krahina të mëdhenjve, a “nagyok tartománya”. Az 1600-és években kapta a Shëngjergj nevet.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Shëngjin Tirana központjától 37 km távolságra van, a Qafë Priskë hágó után közvetlenül. A hágó előtt 1.100 m magasról tekinthetünk a fővárosra. A környéket bejárni gyalogosan is megéri, mert a látvány gyönyörű.

Ezután az első nagyobbacska falu, miután leereszkedtünk a völgybe Shënmëri, amely Shëngjergj-től 45 perc gyaloglásnyira található (autóval aszaftaltúton kb. 5-6 perc). Ez egy nagyon kicsi falu, mint a legtöbb ott a hegyekben, néhány házból áll.

Ahogy haladunk a hegyek között, ilyen elhagyatott kőbányákkal találkozunk.

Forrás: reporter.al

Forrás: saját kép

 

És ilyen kis hegyi tavat láthatunk.

Liqeni i Shkallës
(Forrás: saját kép)

 

És ilyen kanyargós az út, mint a hegyekben általában.

Forrás: saját kép

Az Erzen-folyó forrásvidékével párhuzamosan haladva, egyszer csak meglátjuk a 30 m magasról lezúduló Shëngjergj-vízesést az útról.

Forrás: saját kép

A forráshoz kijelölt turistaösvény vezet, és ilyen gyönyörű látványban lehet részünk, ha megközelítjük.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

A vízesés (Forrás: saját kép)

Ha a sétában megéheztünk, továbbautózva az aszfaltúton érdemes betérni a környék egyik éttermébe a folyó mellett. A mi kedvencünk egy olyan étterem, ahol pisztrángokat tenyésztenek, ezért ha halat szeretnénk fogyasztani, akár meg is mutathatjuk, melyiket szeretnénk megsüttetni. (Ha nincs sok vendég az étteremben, akár meg is foghatjuk merítőhálóval saját magunknak az ebédünket-vacsoránkat).

Mikor először jártunk itt évekkel ezelőtt, még csak néhány asztal várta a vendégeket, és csak halat lehetett kapni, és így nézett ki az étterem kerthelyisége:

Forrás: saját kép

Itt az ebédünk egy része
(Forrás: saját kép)

Azóta bővült az ülőhelyek száma és a környezet is szépült, valamint már ehetünk sült kecskét és bárányt is ott. És akár meg is mártózhatunk a folyóban.

Forrás: saját kép

Pisztráng a tányéron
(Forrás: saját kép)

Forrás: saját kép

Ha ettől az étteremtől tovább haladunk az aszfaltúton, kb. 1,5 km múlva egy másik étteremhez érünk, amely kizárólag kecskegida és bárány ételekre specializálódott. Több magyar vendégünk állította, hogy a “világon” a legfinomabb ebédjét itt ette. :) Ez persze egy szubjektív vélemény, mert Albániában számos helyen ehetünk hasonló finomságú ételeket.

Forrás: saját kép

A két étterem tulajdonosai egyébként unokatestvérek. :)

Innen gyalogúton fel lehet menni egy nagyon kicsi, pár házas “falucskába” az Erzen-folyó túloldalán, de ez csak tapasztalt túrázóknak ajánlott. Az a hely egy régi tiranai barátunk feleségének a szülőfaluja. Ha ugyanoda autóval szeretnénk eljutni, el kell autózni Shëngjergj központjába (amely egyben a kommuna központja is), és onnan visszafordulva, de magasabban, eleinte aszfaltúton, később egy meglehetősen rossz, köves úton jutunk el oda. (A köves út csak terepjáróval járható, vagy nagyon magas építésű személyautóval, de csak olyannak, aki nem sajnálja az autóját.) Amikor 2014-ben ezen az úton személyautóval mentünk a barátunk apósáékhoz, a másik albán barátunk, aki szintén a kocsiban ült, látva az útviszonyokat negyed órás köveken való zötykölődés után megjegyezte, hogy “Te Meri (ez az Ymer, azaz Omar beceneve), közelebb nem találtál feleséget magadnak?” :)

A köves utat Shëngjergj-ből meg lehet tenni gyalog is (kb. 7-8 km). Útközben ilyen látványban lehet részünk: a kis tavacskában egy kis sziget van, azon egyetlen fa áll.

Forrás: saját kép

A kis faluból pedig így tekinthetünk le az előbb említett étteremre és a tájra.

Forrás: saját kép

A Dajti Nemzeti Parknak gazdag növény- és állatvilága van, mediterrán fenyők, bokrok, tölgy- és bükkfaerdők és olyan endemikus fajok élnek ott, mint a szerb főnix virág (Ramonda Serbica), amely onnan kapta a nevét, hogy egy kis víztől új életre kel akkor is, ha már teljesen kiszáradt, de broméliával is találkozhatunk. Az állatok közül a medve, farkas, vadnyúl, sün, vidra, mókus, különböző denevér fajok, három sas faj, hét hüllő faj, négy kétéltű faj és a nyírfajd élőhelye a vidék.

Szerb főnix virág
(Forrás: flickr)

Visszafelé az úton Tiranához közeledve a Qafë Priskë hágót elhagyva így tárul elénk a főváros látványa.

Forrás: saját kép

 

Kapcsolódó bejegyzés:

https://albania.cafeblog.hu/2017/04/28/albania-rejtett-kincsei-rehova/

Albániai kiruccanás

 

Négy éjszaka, három barát, két város, két tenger, egy nyaralás. Zsolt írta le az élményeket.

 

Tavaly augusztusban Szarajevóban élveztük épp a bosnyák vendégszeretetet, mikor Marcival beszélgetve jött az ötlet: meg kellene nézni Albániát, mert ha valami vad Balkán, akkor az az. Télen el is kezdtem az igényfelmérést, Tamás barátom hamar rákapott a témára és feltételeztük, sikerül két autónyi embert összeszednünk. Nem sikerült, hárman maradtunk, pedig a tavaszi indulást nyár elejére, majd nyár közepére csúsztattuk. Albánia nem egy divatos desztináció. AirBNB-n foglaltam szállást, 4 éjszaka, két városban, kitakarítottam és lengéscsillapítót cseréltettem Lisában, a Békakorollámban, elolvastunk rengeteg beszámolót és cikket az országról és belevágtunk.

Vasárnap este hatkor indultunk Szegedről, gondolva arra, hogy elcsípjük még nyitva a tiszaszigeti átkelőt, mivel egész hétvégén torlódásról számolt be a híradó a röszkei nagy határnál. Ez nagyjából be is jött, bár 10 percet itt is várnunk kellett. Újvidéknél felhajtottunk a pályára, s átadtam a volánt Tamásnak. Belgrádon keresztül Slavonski Samac-on át Montenegróba érkeztünk, ahol a határon jött az első kellemetlenség, a montenegrói oldalon: lejárt a nemzetközi zöldkártyája Lisának és ez nem tetszett a határőrnek… végül a kollégája közölte velem, hogy rizikós átengedni így, de ha akarunk, vehetünk neki kávét. Nem volt nálunk kéznél kisebb címlet, csak 50 euro, így ez egy drága határátkelés volt. Montenegro hegyei gyönyörűek, imádom a hegyi utakat és az éjszakai vezetést is, így ezt nagyon éltem, egész éjszaka haladtunk. A montenegrói-albán határ előtt tankoltunk egyet, ahol két dologra jöttem rá: 1.) nincs minden pisztolyban nyomásérzékelő szelep,  2.) remegnek a kezeim a fáradságtól. Marcin volt tehát a sor, ő hajózott be Albániába, miután az út előző szakaszain igyekezett kipihenni a szombat éjszakai legénybúcsút.

A határátkelő leginkább egy építkezési területhez hasonlított és kezdtük úgy érezni, hogy bejött az, amit Albániáról gondoltunk, talán tényleg a legmélyebb Balkánról van szó. (A határátkelőhely átépítés alatt van. – A szerk.) Az első nagy város amibe beértünk Shkoder volt. Lerobbant Mercik (ugye a nemzeti autójuk a Mercedes), kerékpárok, szamarak, lovaskocsik az úton, valami egész egyedi felfogással a KRESZ-ről. Itt jöttünk rá, hogy jól tesszük, ha nagyon hamar elfelejtjük azt, amit a kulturált közlekedésről gondolunk. Nem azért, mert ők veszélyesek és vadak, hanem mert ez az ország bebizonyítja, hogy szabályok nélkül is lehet figyelmesen és biztonságosan vezetni. Az index, az elsőbbségadás kötelező és a behajtani tilos tábla csak díszítési célt szolgál, lámpákat sehol, körforgalmat viszont még az “autópályán” is láthatunk, (ahogy 500 méterenként benzinkutat és a pályán visszafele haladó biciklist is).

 

Első szállásunk elvileg Durres-ben lett volna, ám hosszas telefonálgatás után végül a Durres alatti Golem-ben kötöttünk ki, ami egy afféle üdülőváros, már felépült és épp épülő, hatalmas, tengerparti szállodákkal és apartmanokkal. Egy ilyen apartmant foglaltunk el végül mi is, az ötödik, legmagasabb emeleten. Ez olyan szempontból frankó volt, hogy egy óriási teraszról szemlélhettük a tengert, az viszont kevésbé tetszett, hogy az előző héten lesérült bal térdemmel, a hirdetésben megjelölt lift hiánya miatt kínosan lassú volt a feljutás a lakásba.

Megérkeztünk tehát Golem-be, Albániába, 16 órás út után. Rövid csobbanás, majd egy kis szundítás után ismét bepattantunk az autóba és irány Durres. A tengerpart Golem-nél egyébként homokos, amely homokot a fürdőzők felkavarnak és a víz így tán még olyan szép sincs, mint a Balaton. A célnak azonban tökéletesen megfelelt, s előnyére legyen mondva, hogy lassan mélyül, így kisgyerekeseknek ideális lehet. Visszatérve Durres-re: kőkemény Balkán. Az emberek kedvesek és előzékenyek, a kaja jó, de kártyát sehol nem fogadnak el, a főutcán sok a lakatlan, félig leomlott, összepiszkított ház, a járdán pedig felszedték a (vélhetően fém) csatornafedeleket, a lyukakban szemét, még olyat is láttam, amibe én is beférnék és élére állított törött üvegek voltak beleállítva. Talán ez spoiler-nek számít, de itt meg kell hogy jegyezzem, az egész nyaralás alatt ez volt a legnagyobb trauma, ami ért, semmi más nem háborított fel ennyire. A vacsorával egybekötött városnézés után visszatértünk a szállásra és ezzel véget is ért az első napunk Albániában.

Kedd délelőtt Szkander bég várában kezdtünk. Ez afféle helyi Eger, meredek, macskaköves utak, vásárosokkal, valamint egy várral, aminek nagy részét újraépítették és egy múzeumot rendeztek be benne. Az 1982-ben nyílt múzeum egyik gyöngyszeme a kommunista idillt prezentáló ólomüveg ablak, aminek ugyan semmi köze a középkorhoz, de nekem nagyon tetszett.

Felfelé menet az első és egyetlen gebasz el is ért minket Lisával: a tankbetöltő pereme cserére szorul, elrohadt. Ez ismert hiba volt, azonban a szerelő szerint onnan nem ereszthetne a benzin… teli tank és az igazi kemény hegyi kaptatók azonban előállítottak egy olyan szituációt, hogy lassacskán csordogált a benzinünk a tanksapka fedél alól. Szerencsére semmi komoly következménye nem lett a dolognak, a hetekben viszem cserére, mielőtt még a boszniai hegyeket ismét megmásznám vele.

Kruja után megnéztük az albán fővárost, Tiranát. Tirana a legeurópaibb hely, ahol jártunk az országban, a körforgalmakban itt is az igényeknek megfelelő a sávok számossága, ám jelzőlámpák és angolul beszélő emberek is akadnak, sőt, még muszlim nőket is láttunk, ami se előtte, se utána nem volt jellemző, annak ellenére, hogy elvileg az államvallás az iszlám. Tiranában a főteret, az ott lévő mecsetet, egy érdekes ortodox templomot és egy jókora plázát néztünk meg. Bevallom, ilyen készületlenül nagyvárosba még nem mentem, de a pláza egyik kávézójában wi-fi forrást felfedezve a srácok elolvasták, ezzel olyan 40%-ban ki is maxoltuk a város látnivalóit.

Hazafele kerülő úton mentünk, hogy teljen az idő, gyönyörű hegyek között, ahol még olajfa is akadt… na meg dinnyeárus az út szélén. A szállásra visszaérve csobbantunk, majd jött a felismerés az apartmanban: nincs víz. Előző este a szállás alatti étteremben véletlenszerűen elment időnként az áram és hallottuk az aggregátorokat… így annyira nem lepett meg, hogy ilyen is előfordult, az azonban fájdalmasan érintett, hogy másnap reggelre se lett jobb a helyzet.

 

Szerencsére szerdán nekiindultunk délnek, víz és új kalandok után kutatva. Az Ardenica Monostornál kezdtünk, ahol egy nyelveket nem beszélő kedves csávó beinvitált az ortodox templomba. A komplexum többi része nem látogatható, az ódon freskók a templomban viszont nagyon érdekesek voltak.

Ezt követően igyekeztünk hamar lejutni a partra, célba vettük Vlora-t, mely egy kis öbölben fekvő város, ami azért fontos, mert a tengerpart láthatóan tisztább volt ezáltal, se hínár, se szemét, csak kavics, halak és kagylók. Csatornafedélből több, de nem elég volt itt már. Az út a tengerpart mellett vezet el közvetlen, a túloldalán éttermekkel, szállodákkal, itt is sok építés alatt álló apartmant láttunk. Miután egy olasz étteremben megebédeltünk, folytattuk utunkat, a változatosság kedvéért ismét fel, a hegyekbe.

 

Következő megállónk Dhermi beach volt, ami egy nagyon különleges kis hely. Dhermi egy hegyi falu, melyből lecsorogva a hegyoldalon egy hosszú és keskeny partszakaszra juthat az ember, ahol a tenger krisztálytiszta, nagykavicsos, gyorsan mélyülő. Engem ez a strand emlékeztetett a leginkább Horvátországra. Dhermi beach rendelkezik egy tengeri barlanggal is, eredetileg emiatt mentünk be, de szorított az idő, így sajnos kihagytuk. Ettől függetlenül mindhármunk el volt ámulva a hely szépségén, hangulatán.

A kiadós strandolás után meg se álltunk Sarande-ig, ahol az új szállásunkat ismét kis kavarodás után tudtuk elfoglalni, a helyiek gyatra angol tudása rendesen szivat, amikor olyan precíziós kommunikációról van szó, hogy hol helyezkedik el az apartman… de végül megtaláltuk, s ez a lényeg. A lakás vadonatúj volt, a lapos tévé még felszereletlenül dőlt neki a konzoljának, a szekrények és fiókok üresek, a plafonból csak égők lógtak… de legalább mindkét nap volt vizünk! Sőt, liftet is kaptunk, igaz, pont a negyediken nem állt meg, így felfele eggyel feljebb, lefele eggyel lejjebb tudunk ki-beszállni. :) Mélygarázsban kaptunk parkolóhelyet, s azt az ígéretet, hogy reggel hétkor már nyitva lesz a garázskapu.

Csütörtök reggel nyitva is volt, s neki is indultunk, nyakunkba vettük Dél-Albániát. Butrint-ban szemügyre vettük az UNESCO világörökség részét képző ókori római romegyüttest, ami az általam olvasott beszámolókkal ellentétben nem csak feltárt és a látogatók elé odadobott romok halmaza, hanem egy kellemes ösvényekkel, táblákkal, térképekkel ellátott park.

Itt felvettünk egy német stoppost, elvittük őt a Ksamil-ig, ahol ő tovább főtt a túraruhájában, mi pedig rohantunk be a kristálytiszta, aprókavicsos tengerbe, ahol az apró szigetek olyan közel vannak egymáshoz, hogy kényelmesen át lehet úszni egyikről a másikra. Fantasztikusan szép hely, jól kiépített, szolgáltatásokban gazdag, igazi horvát érzés, itt nyoma sincs a Balkánnak. Abban azért mindhárman megállapodtunk, hogy szívesen megnéznénk ezt a környezetet a temérdek ember nélkül… de így is jó volt, még egy magyar családdal is találkoztunk, az apuka odajött hozzánk beszélgetni, gondolom neki is jól esett a magyar szó.

Innen egy hasonlóan festői tájra vitt az utunk, a Kék-szem forráshoz, ami egy rendkívül népszerű turistaattrakció a jéghideg, tiszta, kék vizével, melyet erdő vesz körül. Marcival azt hittük, különcök leszünk, hogy bele is feküdtünk a forrásból eredő patakba, ám magánál a forrásnál, az 50 méter mély karsztlyuk fölött a bátrak bele is ugrottak a vízbe.

 

 

Rövid fagyi-kávé kombó után ismét Lisában találtuk magunkat, úton a Gjirokaster Museum felé, amit elkönyveltünk helyi Komáromnak. Ágyúkiállítást és egy tankot találtunk itt, na meg egy gyönyörűen épen maradt erődöt. Itt ismét összefutottunk egy magyar párral, sőt, a stopposunkat is viszont láttuk.

Pénteken a tervek szerint hét órakor indultunk volna haza, de a garázskaput kinyittatni és a kulcsot leadni csak háromnegyed nyolckor sikerült, így némi késéssel indultunk, ami nem is volt akkora gond, mint később rájöttünk, az általunk kinézett görög határátkelő ugyanis csak 9 órakor nyitott s még így is pörkölődtünk egy ideig a napon. Görögország autópályái szép tájakon mennek keresztül és jó minőségűek. Megálltunk egy ebédre az egyik lehajtó mellett, ahol megtudtam, hogy a burger önmagában a hamburgerhúst is jelenti… így hamburgerhúst ettünk cacikivel és olívás kenyérrel. A Macedónián való keresztülhaladás során rájöttünk, hogy semmit nem tudunk a macedónokról és semmit nem látunk néhány távoli hegyen kívül az országukból. Így értünk el a szerb határhoz, ahol én már otthon éreztem magam, jelentősen javult az amúgy elnyúzott, fáradt hangulatom is ezáltal.

Szerbiában már mindannyiunkat az hajtott, hogy hamarosan itt van Röszke, s végül éjfél körül el is értük. Innen Marcit kiraktuk Domaszéken, majd Tamást nálam, aki átült a saját autójába és Cserkeszőlőre vette az irányt, haza, én pedig egy életmentő görögdinnye vásárlást még megejtettem a Tesco-ban, mielőtt végül éjjel 3 órakor 12 órára kómába nem estem.

Összegzésként azt mondhatom, hogy mindhármunknak nagyon tetszett Albánia. Látnivalóban gazdag, érdekes ország amit bátran ajánlok a nyitott embereknek. Nyitottság azért szükséges, mert bármilyen érdekes is, egy vad balkáni országról van szó, ahol a szerpentineken véletlenszerű sorrendben bukkannak fel kecskék, bárányok, tehenek és lovak, valamint a városban sétálva a lábunk elé kell nézni. Az emberek kedvesek voltak, de nyelvet nem beszéltek, vagy csak valami minimálisan. Az árak hasonlatosak a magyar árakhoz, némileg olcsóbbak ebben-abban, például a cigaretta fele annyi, igaz, a minősége még a szerbnél is rosszabb. Nagyon hamar levontuk a konklúziót, hogy minél délebbre megyünk, annál igényesebb minden, de az árak nem nagyon változnak szerencsére. Ami fontos és általános információ, az az, hogy a bankkártyát felejtsük el, még a benzinkutaknál is, a legjobb a helyi valutát váltani (1 lek = 2,3 forint). Saranda városával szemben szabad szemmel is látható Korfu, ahová közlekednek repülőgépek, lehetséges beutazás Albánia déli részére ez is. (Főszezonban naponta háromszor közlekedik komp és szárnyashajó. – A szerk.) A benzinárak változóak, de nagyjából a magyar árakon vannak, mivel sok a kis magán kút, kifoghatunk olcsóbbat is, nem kell félni a holtankoljak.hu átlagától, ami az indulásunkkor 408 Ft volt (míg itthon 340 Ft-ért tankoltuk a benzin literjét). Összesen 2740 km-t tettünk meg, 6 literes átlag fogyasztással és a pályamatricák árával együtt (ezeket csak Görögországban, Macedóniában és Szerbiában kellett fizetnünk, Montenegróban és Albániában nem). 25.000 Ft-ra jöttünk ki fejenként. A szállás átlagosan 5.000 Ft/éjszaka volt, egy vacsoránk pedig 2000 Ft körül. Ezt az 5 napot én 80.000 Ft körül hoztam ki, de ehhez hozzáteszem, hogy nem szeretek nyaralás közben “olcsójánoskodni”.

Menjetek tehát Albániába, egy próbát mindenképp megér!

Tasnádi Zsolt, 2017. július

A színek városa – Tirana

Életemben először pontosan 10 évvel ezelőtt jártam Tiranában turistaként. Most hatodik éve élek itt, és azóta Tirana Európa legdinamikusabban fejlődő fővárosa lett.

Tirana főtere 2007-ben
(Forrás: saját kép)

George W. Bush is akkor járt Albániában
(Forrás: saját kép)

Tirana az a város, amit nappal és éjszaka is érdemes felfedezni. A klubok, bárok, kávéházak, kocsmák, remek éttermek, a mediterrán életérzés és a balkáni hangulat keveredése, valamint a kulturális látnivalók egyaránt érdemessé teszik arra, hogy akár több napot is eltöltsünk benne.

A város nevének eredetével kapcsolatban többféle nézet létezik: az egyik szerint az etruszk eredetű Tyrrenia szóból származik, mások úgy gondolják, hogy a Theranda (aratás) szóból ered, vagy a Tirkan szóból, ami egy vár a Dajti-hegy lábánál, melyet 520-ban I. Justinianus császár építtetett.

Tirana Albánia legnépesebb városa, az ország gazdasági, kulturális és politikai központja, egyetemi város. Katolikus és ortodox érseki székhely, muszlim kulturális központ medreszével (iszlám vallási iskolával), valamint a bektashi muszlimok világközpontja is itt található.

Az Adriai-tengertől mintegy 35 km-re, az 1613 m magas Dajti-hegy lábánál, a Lana és a Tirana folyók partján fekszik.

Tirana fentről
(Forrás: zathur.net)

A település 1431-1432-ben került török hódoltság alá. A környék földesura, Sulejman Mulleti pasa 1614-ben vetette meg a városi lét alapjait: bazárt, mecsetet és török fürdőt építtetett a településen, és sikeres perzsiai hadjárata emlékére elnevezte Tehran-nak, így Tirana etimológiailag rokon az iráni fővárossal, és abban is hasonlók, hogy nagy hegy lábánál fekszenek. Minthogy fontos karavánutak metszésében feküdt, a 19. század elejéig gyorsan, de a történelem viharaitól háborítatlanul fejlődött a város. Kézműves-manufaktúrák tucatjai nyíltak, és híres volt kelmegyártó, bőrfeldolgozó, fazekas- és kovácsiparáról. valamint ezüst- és aranyműveseiről is. 1816-ban a Toptani család vette át a város vezetését. A város életében a legfontosabb dátum 1920. február 11-e, amikor is a Lushnja-i Kongresszuson az ország ideiglenes fővárosává kiáltották ki, végleges státuszát azonban 1925-ben kapta meg.

Ekkor még csak 20.000-en éltek Tiranában, mára a peremkerületek lakosságával együtt 800.000 ember lakik benne.

2000-ben Edi Rama, az ország jelenlegi miniszterelnöke lett a város főpolgármestere, ő volt az, aki színesbe öltöztette Tiranát, és elkezdte megnövelni a zöldterületeket.

The City of Colours – a színek városa
(Forrás: kite around the world)

Forrás: saját kép

Ma Tirana látnivalói már bőven túlhaladnak a főtér környéki látnivalókon.

A főteret 1928-1929-ben építették. 1968-ban az államalapító nemzeti hős Kasztrióta György, ismertebb nevén Szkander bég halálának 500 évfordulóján került ki a hatalmas lovasszobor. Sokáig Enver Hoxha aranyozott szobra is a főtéren állt, de 1991-ben az emberek eltávolították a szobrot a térről.

A szobor állítása 1968. januárjában
(Forrás: saját kép, BunkArt1)

A nemzeti hős lovasszobra napjainkban
(Forrás: saját kép)

A főtéren áll a Nemzeti Történeti Múzeum is, melynek homlokzatán a mozaikok arcát már sokszor újrarakták, az éppen akkor hatalmon lévő vezetők arcához hasonlatosra. Enver Hoxha ugyanis, mint bármely más diktátor “sűrűn cserélgette a barátait, illetve a hozzá közel állókat”. Ezért ez a mozaik a sokadik variáció, az arcok sokadszorra cserélődtek. Maguk az alakok nem változtak.

A Nemzeti Történet Múzeum bejárata. A kép az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján, a Magyar Nagykövetség által a múzeumban szervezett fogadás alkalmával
készült
(Forrás: saját kép)

Az Et’hem Beu mecset, ahol a világ legkisebb Koran-ját őrzik, és az Opera is a főtér mellett található.

Az újonnan felújított Szkander bég tér, a Nemzeti Történeti Múzeum és az Opera
(Forrás: saját kép)

Az Ethem Bey mecset hátul az Óratoronnyal
(Forrás: saját kép)

Érdemes felmenni a mecset szomszédságában álló 35 m magas Óratoronyba, melyet szintén Ethem Bey építtetett 1822-ben, és melynek befejező munkálataihoz Tirana gazdag családjai adták a hozzájárulást. 1970-ig a torony a város legmagasabb épülete volt, az órát 1928-ban Németországból vásárolták, hogy ezzel is megmutassák, Tirana mennyire modern város. Ahol a jegyet kell venni (a torony mellett), ott van egy kis múzeum is, oda is érdemes bemenni.

Az Óratorony
(Forrás: saját kép)

Innen elkanyarodhatunk a Hunyadi János emléktábla felé, melyet a Magyar Nagykövetség és Tirana város önkormányzata állíttatott 2016-ban, és Áder János köztársasági elnök avatott fel, és amelyen mi is jelen voltunk.

A Hunyadi János emléktábla az Óratoronyból
(Forrás: saját kép)

Az emléktábla közelről az átadás után
(Forrás: saját kép)

Ha tovább haladunk a Teréz anya tér irányába, a kormányzati épületeket láthatjuk, melyeket az olaszok építettek, és repülőről, a levegőből nézve az olasz fasizmus jelképét, a fejsze köré kötött vesszőnyalábot (fasces) formázzák.

Tovább sétálva Tirana legrégebbi szállodája a Dajti-hotel előtt találjuk magunkat, melynek felújítási munkái most kezdődnek, az albán Nemzeti Banknak fog helyet adni. Ha ott balra elfordulunk, kis gyaloglás után a Szent Pál katedrálishoz jutunk, melynek kertjében egy életnagyságú Teréz anya szobor látható, melyen látszik, hogy mennyire kis termetű, törékeny asszony volt.

A katolikus székesegyház. Nevét Szent Pálról kapta, aki a korinthusiakhoz írt leveleit Durres-ből írta
(Forrás: saját kép)

Teréz anya életnagyságú szobra
(Forrás: saját kép)

Visszasétálva a széles sugárútra a Piramis következik, mely Enver Hoxha emlékére épült múzeumnak. Többször felmerült már, hogy elbontják, de annyira „hozzánőtt” a városhoz, hogy eddig ez nem valósult meg. Valószínűleg meghagyják, ebben az esetben viszont nagyon költséges felújítás vár rá, mert jelenleg belül életveszélyes állapotban van.

A Piramis ma. A fiatalok szeretnek felmászni a tetejére.
(Forrás: saját kép)

Előtte áll Ferenc pápa mellszobra, melyet 2014. szeptemberi albániai látogatásának emlékére állítottak.

Ferenc pápa szobra
(Forrás: saját kép)

Szemben az ikertornyok láthatók, melyek érdekes ellentétei a Piramisnak.

A Twin Towers, azaz az Ikertornyok
(Forrás: saját kép)

Tovább haladva egy bunkerrel találkozunk, melyet üveglappal körbevettek, így meg lehet nézni kívülről is a szerkezetét. Mögötte a beton építmény pedig a Spaçi börtön egyik bányatárnájának betondúcolása történelmi mementóként kiállítva. Ebben a börtönben politikai elítélteket tartottak fogva, akik a réz- és piritbányákban dolgoztak embertelen körülmények között.  Az installáció – ahogy a tartóvázat emberi csontok mintájára megépítették – ezt szimbolizálja.

A bunker és az emberi csontokat szimbolizáló betonépítmény
(Forrás: saját kép)

Végül, mielőtt eljutunk a Teréz anya térig, jobbra láthatjuk a Köztársasági Elnöki Hivatalt, balra a Kongresszusi Palotát, és aztán „nekimegyünk” az 1957-ben alapított Tiranai Egyetem épületének.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Ha visszagyalogolunk a felújítás alatt lévő Dajti szállóig, akkor a vele szemben lévő Ifjúsági Parkon áthaladva megtaláljuk a Levelek házát, az egykori Sigurimi főhadiszállását, melyet idén májusban nyitottak meg múzeumként, szemben vele pedig az ortodox katedrálist.

A Levelek háza
Forrás: saját kép

Az ortodox katedrális
(Forrás: saját kép)

A városközpont látnivalóin kívül felkereshetjük a világ közepét, azaz a bektashi muszlimok világközpontjában található tettyét és az alatta található múzeumot. Így végül mind a négy Albániában gyakorolt fő vallás szent helyeit látni fogjuk.

A bektashi tettye
(Forrás: saját kép)

Enver Hoxha atombiztos bunkerét a Bunk’Art-ot semmiképp ne hagyjuk ki, a nagyobbik a város szélén található a libegő alatt, de aki nem akar addig elmenni, a kisebbiket, a Bunk’Art 2-t – ami a kormányzati épületeket köti össze – is megnézheti a városközpontban. Ha kimentünk a nagy bunkerbe, akkor már érdemes felmenni a Dajti-hegyre a libegővel, nem messze a bunkertől van a bejárata. A “Teleferik” táblát kell követni.

A kormányzati épületek, és a Bunk’Art2 bejárata
(Forrás: saját kép)

Este pedig elmehetünk a Blloku-ba, amely a kommunizmus alatt lezárt terület volt, csak a politikai és katonai vezetés léphetett be oda, és lakott ott. Ma szórakozónegyed, nyüzsgő éjszakai élet helyszíne, tele bárokkal, éttermekkel, kaszinókkal. Ott találjuk a Hunyadi János utcát, és megnézhetjük azt is, hol lakott Enver Hoxha.

Forrás: saját kép

Enver Hoxha egykori háza a Blloku-ban
(Forrás: saját kép)

Érdemes még felkeresni az Új piacot (Pazari i Ri). Az eredeti Öreg piac helyén építették 1931-ben, és idén újították fel, ezt is turistalátványosságnak szánják. Valamint a Nagy parkot (Parku i Madh), ahol kellemes sétát tehetünk az árnyas fák alatt.

Forrás: saját kép

A Sokszínűség Kertje a Nagy Parkban
(Forrás: saját kép)

És ha egy kis tapintható történelemre vágyunk, keressük fel a Tiranai mozaikot is.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Ahogyan Durrës-ben az Amfiteátrumot a város szívében a modern lakóházak gyűrűjében teljesen véletlenül kútásás közben fedezték fel 1966-ban, ugyanez történt Tiranában 1972-ben, amikor a város egyik részén lakóházakat kezdtek építeni. A munkálatok közben felszínre bukkantak egy ókori római lakóegyüttes maradványai, majd kerámiák és tetőcserepek is előkerültek. A Kr. u. I. sz-ban épült eredetileg mezőgazdasági épületegyütteshez a III. sz-ban lakóépületeket is építettek. A lakóegyüttes nyugati oldalán található bazilikát használták a hívek keresztelésére, itt maradt fenn a mozaik padlózat, mely jelenleg a legrégebbi feltárt ókori mozaik Tiranában. Mozaikokat találtak az egykori épület más részeiben is, de 30-40 cm-rel a felszín alatt. Az eredetileg 164 m2-es területből mára 33 m2 maradt viszonylag jó állapotban, amit már többször felújítottak.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

A végére pedig egy kis Tirana-mix:

Forrás: saját kép

 

Forrás: saját kép

 

Forrás: saját kép

 

 

10+1 érdekes étterem Tiranában

 

Tirana telis-tele van éttermekkel, pizzériákkal, kifőzdékkel. Nehéz választani és összehasonlítani, hiszen mindegyik mást és más színvonalon kínál. Az alábbi lista ad egy kis támpontot, válasszunk kedvünk, stílusunk és pénztárcánk szerint.

 

GOURMET

 

 

Tirana egyik legjobb étterme nyitott konyhával és nemzetközi menüválasztékkal várja az ínyenceket, mint például a sült kecskesajt öntöttvas serpenyőben olasz Serrano sonkával és mangó dzsemmel, tagliatelle zöldspárgával, lazac vodka szósszal, vagy joghurt mousse lime-mal és friss gyümölcs mentasziruppal. Kinti és benti ülőhelyekkel is rendelkezik, a hűvös téli estékre kandallóval

 

A képek forrása: Gourmet/Facebook

 

PADAM

 

A Padam Boutique Hotel Restaurant szintén felső kategóriás élmény, stílusos, de egyszerű berendezéssel.

 

 

A séf híres nemzetközi ételkreációkkal várja a betérőket, és folyamatosan frissíti az étlapot új ételekkel és összetevőkkel. Széles ital- és koktélválaszték van.

 

 

Élőzenés estekben sincs hiány.

 

A képek forrása: Padam/Facebook

 

SKY CLUB

 

A város szívében a Blloku negyedben található hotel tetőteraszán működő panoráma étterem és bár Tirana egyik legnépszerűbb helye. A Blloku Enver Hoxha idejében lezárt terület volt, csak a politikai és katonai vezetők léphettek be. Ma Tirana legnépszerűbb szórakozónegyede.

 

 

A Sky panoráma bárból remek kilátás nyílik a városra és a környező hegyekre. Minden nap 7-24 óra között van nyitva.

 

Kilátás a városra
(Forrás: wikimedia.commons)

 

ODA

 

 

Az Oda talán a legjobb hagyományos stílusú étterem Tiranában. Az ottomán konyhát ötvözi a mai albán konyhával. Kicsi, de felejthetetlen. A hagyományos alacsony asztalok mellett ottomán stílusú székeken ülve egyedi élményt nyújt.

 

 

A menü főként albán ételeket kínál, de a vegetáriánusok is megtalálják az igényeiknek valót.

 

A képek forrása: Oda/Facebook

 

MELOGRANO

 

Forrás: panoramio

 

Az ajánlóból nem hiányozhat a majd 400 km-es tengerparttal rendelkező ország egyik főleg halételekre specializálódott étterme.

 

 

A hely arról is ismert, hogy néhány éve a MasterChef című műsor az albán televízióban is debütált, és az első széria két győztese a verseny után nyitott egy éttermet Tiranában. Ez a Melograno, azaz gránátalma (olasz nyelven). Azon túl, hogy az ételek finomak, mesterien vannak tálalva, így éppoly gyönyörködtetőek a szemnek, mint az ízlelőbimbóknak.

 

Képek: Melograno/Facebook

 

PIAZZA PIANO BAR

 

Forrás: saját kép

 

Ez az étterem nemcsak az egyik legjobb, de egyike az elsőként nyílt éttermeknek Tiranában, 1993-ban nyitotta egy amerikai albán család. Csak néhány lépésre van a Nemzeti Történeti Múzeumtól. Mérsékelt árakkal, a legjobb helyi borokkal, péntek és szombat esténként pedig élőzenével várja a betérőket.

 

 

MULLIXHIU

 

Tirana egyik legújabb étterme 2016. februárjában nyitott, és máris nagyon népszerű. A „Molnár” nevű étteremben három kis malom őrli a gabonát, melyből a kenyeret készítik, az étterem előterében működő kis pékségben vásárolhatunk elvitelre is. A fiókos asztalok és a kézzel festett fehér tányérok is különlegessé teszik. Egy 8 fogásos menu 14 EUR-ba kerül.

 

A képek forrása: saját fotók

 

Az étterem egyike a Slow Food mozgalom képviselőinek. Az “együnk komótosan” egy nemzetközi mozgalom, amelyek célja, hogy megőrizze az egyes országok és régiók étkezési hagyományait, a helyi ételkultúrát, és a “gasztro-kulturális” sokszínűséget, valamint az érintett közösségek és vállalkozások fennmaradásának és gazdasági sikerességének támogatása. Tevékenységi köre a mezőgazdasági termeléstől, a regionális termékek védelmétől a gasztronómiai tudományokig, az idegenforgalomig, az élelmiszer-biztonság kérdéséig, valamint a kapcsolódó kulturális és emberi értékek megőrzéséig sok mindenre kiterjed. Elnevezésével a gyorsétkezdei “fast-food” stílus ellentettjére, a lassú, odafigyelő étkezésre irányítja a figyelmet, és arra is, hogy ne legyünk a rohanás “rabszolgái”, hanem leljünk örömet a főzésben, az evésben, és abban, hogy megosztjuk másokkal is ezt az élményt.

 

 

Az étterem a Slow Food mozgalom képviselője
(Forrás: saját kép)

 

Mikor először ott jártunk, a ház ajándékaként rózsavizet kaptunk frissítőnek, és a rendelt italunkat nem engedték kifizetni.

 

Ez rózsavíz, és nagyon finom
(Forrás: saját kép)

 

E7E

 

Az E7E bejárata
(Forrás: saját kép)

 

Az E Përshtatshme (shtatë=7), azaz “A megfelelő” névre hallgató hely kávézó, pizzéria, könyvtár és művészeti galéria egyben. Kívülről nem túl bizalomgerjesztő, de a látszat csal, belül nagyon kellemes. A helyi diákok és egyetemisták nagy kedvence, ha egy csoportmunkát vagy projektet szeretnének megbeszélni, ide jönnek, ahogyan a professzorok is. Ezeken kívül hetente művészeti eseményeknek is otthont ad, mint filmvetítés, élőzenés estek vagy író-olvasó találkozók.

 

 

Kerthelyisége a forró nyári estéken felüdülés. A kávé még albán viszonylatban is nagyon finom.

 

 

THE BLACK SHEEP

 

 

A „Fekete Bárány” az egyik legautentikusabb pub stílusú hely Tiranában. Jó választás a tészták és pizzák kedvelőinek. Sokszor van élőzene.

 

Forrás: Facebook

 

A “folyékony kenyér” rajongói pedig 100-féle helyi és nemzetközi sör közül választhatnak.

 

 

 

THE TEA ROOM

 

Forrás: moreoftheroad

 

A teázás szerelmeseinek. A kávé- és teaház egyben étterem is széles ételválasztékkal és állandó borkínálattal, főleg olasz fajtákkal, télen forralt borral és sült gesztenyével. A remek kiszolgálás és közkedvelt élőzenés esték ellenére sem drága. Ha teát rendelünk, kapunk hozzá egy homokórát is, melynek lejárta jelzi a tea elkészültét.

 

Forrás: moreoftheroad

 

SOFRA E ARIUT

 

Az étterem logója
(Forrás: saját kép)

 

Tirana szélén Elbasan felé haladva egy gyönyörű parkban könnyen megközelíthető helyen található a “Medve Asztala” névre keresztelt étterem. Azért a medvéé, mert bizony van ott egy mini állatkert is medvével, majmokkal, különféle madarakkal. Sajnos a medvepár ritkán mutatkozik a vendégek előtt, általában a ketrec mélyén a műbarlangban lustálkodnak, ahova nehezebb belátni.

 

 

Az étterem 2011-ben megkapta a Az Ízek Paradicsoma nemzetközi díjat, valamint szintén abban az évben a L’IMPERO DEI SAPORI INTERNAZIONALI nemzetközi eseményen az étterem séfje által (aki nő) készített Tavë Kosi, Fërgesa tiranase és az étterem saját pálinkája elnyerte a első díjat. (Ezekről az ételekről, italról  itt , itt és itt  írtam.) Az étteremnek prominens vendégei is szoktak lenni, többek között 2007-ben George W. Bush látogatásakor a first lady Laura Bush is az étterem vendégszeretetét élvezte.

Az étteremnek két épülete is van, a szép környezet miatt gyakran ad helyet esküvői és családi rendezvényeknek is. A pincérek népviseletben szolgálnak fel.

 

Képek forrása: saját képek

 

Ne feledjük, hogy Albánia az egyik legolcsóbb ország Európában, a Földközi-tenger európai országaival való összehasonlításban pedig a legolcsóbb. A numbeo.com listáján az ország a 21. helyet foglalja el a világ országai között az ételek árai tekintetében éppen most, de ezt a listát folyamatosan frissítik, így a helyezés minimálisan változhat. Egy háromfogásos étkezés a lista szerint egy középkategóriás étteremben két fő részére 15 EUR-ba kerül. Tehát ne lepődjünk meg, ha a számlánkon alacsonyabb összeg szerepel majd, mint amire számítottunk. :) A lista persze folytatható, hiszen annyi jó hely van Tiranában, ez csak egy kis ízelítő, a teljesség igénye nélkül.

 

Fókuszban a sasok földje – fotóstúra Albániában

 

Albánia szép és változatos ország. Már nem először hallom hivatásos- és hobbifényképészek szájából, hogy igazi „fotósparadicsom”. Az alábbi bejegyzésben az élmények ecsetelésén túl fantasztikus képekkel illusztrálja a szerző az itt eltöltött napjaikat. Íme, tehát Albánia, hobbifotós szemmel.

(A galériákra érdemes kattintani, és úgy végignézni a képeket.)

 

Szkander bég tér, Tirana (Forrás: Gszell Róbert)

A főtér Tiranában, természetesen Szkander bégről elnevezve
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Lesajnáló, de legalábbis döbbent tekintetekkel találkozhat az Albániába készülő utazó, ha a szokásos “Hová utazol idén?” kérdésre az egyáltalán nem szokványos választ adja. Aggódó tekintettel fürkészik az ember arcát, mintha elment volna az esze, vagy legalábbis valamilyen polgárháború sújtotta afrikai országba készülne, hogy valamelyik milíciához csatlakozva tűnjön el örökre a civilizált világból. Mindez abból adódik, hogy az átlag magyarnak bizony vajmi kevés fogalma van erről az egykoron a világ elől elzárt országról, ezzel sokáig magam sem voltam másképp. Bűnözésről, szegénységről, koszról-szemétről beszélnek a legtöbben, ha szóba kerül ez az egyébként egyáltalán nem is olyan távoli kis ország, óva intenek az autótolvajoktól, szervkereskedőktől, akiknek biztosan áldozatává válik az egyszeri turista…

Jómagam évekkel ezelőtt többször is “átmerészkedtem” az országba montenegrói nyaralások alkalmával, és mivel a fent említett negatívumok közül csak a szeméttel találkoztam, ellenben kimondottan érdekesnek találtam, tudtam, hogy szeretnék valamikor visszatérni, hogy alaposabban bejárhassam az országot. Az Interneten fellehető információk hatására hobbifotós agyam kattogni kezdett: az ország rendkívül gazdag természeti látnivalókban, és az épített környezet is tartogat meglepetéseket (de még milyeneket! :) ), így nem maradt más hátra, mind három – szintén fotóbolond – barátomat meggyőzni az utazásról. Nem volt nehéz dolgom.

Rengeteg utánaolvasással, információkereséssel kezdődött az útvonal megtervezése, melyet leendő útitársaim teljes egészében rám bíztak. Nagy segítséget nyújtott az Index Fórumán található “Albánia – menni vagy nem menni?” című topik, itt bárki rengeteg hasznos információra lelhet, legyen szó akár a látnivalókról, útvonaltervekről, vagy épp az albán konyha kihagyhatatlan remekeiről. Hamar világossá vált számomra, hogy csak egy rohanós túra fér bele az egy hetesre tervezett körutazásba, a hegyvidék felfedezése terepjáró híján nem megvalósítható, így egy városnéző körutazást terveztem meg, némi fürdéssel színesítve a Jón-tengerben.

Az útitervünk a következőképp nézett ki:
Tirana-Berat-Gjirokaster-Kék-szem forrás-Ksamil-Kruje-Shkoder-Prcanj(MNE)-Mokra Gora(SRB)

Fényképezőgépekkel, egy rakás objektívvel és jó adag lelkesedéssel vágtunk neki egy szerdai este az útnak, leküzdve a pesti csúcsforgalmat és az M5-ösön útfelújítás miatt kialakult káoszt, hogy Szerbián, majd Koszovón áthaladva lépjünk be Albániába. A szerb autópálya hagy némi kívánnivalót maga után, de Nis után elhagyva azt, bizony még annak is visszasírtuk a minőségét. Ami itt következett, az minden, csak nem európai útminőség: kátyúk, nyomvályú, gödrök, bukkanók. Átlagsebességünk erősen visszaesett, helyenként második-harmadik sebességfokozatban kellett a gödröket kerülgetnem, az egyébként nemzetközi főútnak számító útvonalon. Hogy ennek, vagy pusztán a balszerencsének köszönhettük, máris megkezdődött a kaland: az egyik gumink (valószínűleg) szálszakadásos lett. A határon a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás befizetése után erősen rázó kormánnyal és balra húzó autóval léptünk át Koszovóba, ahol pár km megtétele után megállított a rendőr, hogy gyorshajtásra hivatkozva próbáljon némi kiegészítő jövedelemre szert tenni. Hogy a nyelvi nehézségek miatt, vagy pusztán sajnálatból-e, már sosem tudjuk meg, de végül elengedett minket büntetés nélkül. Ami ezután következett, arra egyikünk se számított: Koszovón végig kitűnő minőségű autópályán haladhattunk keresztül, egészen az albán határig.

 

1. nap: Érkezés Albániába, Tirana

Albániába érkezve rögtön ízelítőt is kaphattunk az országban uralkodó közlekedési morálról: egy, az AUTÓPÁLYÁN lévő benzinkútra SZEMBŐL hajtott be egy albán jómunkásember, hogy járműve szomját csillapítsa. Hogy hogyan, honnét, arra nem jöttünk rá, de az autópálya két oldalát elválasztó dupla szalagkorláton hosszasan sem fedeztünk fel hiányosságot. Vajon mennyit autózhatott így? A leállósávon érkezett, de akkor is. Európában máshol ilyet nem tudnék elképzelni. (Később rájöttünk, hogy az autópályát ők teljesen másképpen értelmezik, mint bárki más Európában, de erről majd később.)

 

Tirana: a működő káosz

Nekem volt már némi fogalmam az itteni közlekedési stílusról, útitársaim már a fentebb említett akción is elcsodálkoztak, Tiranába érkezve azonban egyenesen sokkolták őket a látottak. Még a rutinos, pesti forgalomban edződött sofőrnek is tágra nyílik a szeme az itteni autósok megmozdulásait látván: sávok gyakorlatilag nem léteznek, ahol valaha fel is volt festve, mára csak igen-igen halványan látszik, így mindenki megy, amerre akar. Látszólag több sávos úton van, aki középen autózik, többen ide-oda cikáznak, a belső sávban félreállni egy beszélgetésre teljesen normális dolog. Láttunk olyat is, hogy a háromsávos úton hatalmas küzdelem árán verekedte be magát a sofőr a külsőből a belső sávba, hogy aztán onnét forduljon jobbra. :) Bárki, bárhol félreáll vagy elindul indexelés nélkül . Aki esetleg szamárháton utazó albánokra számított, azt ki kell ábrándítsam. Évekkel ezelőtti itt jártamkor is szinte csak Mercedeseket láttam, becslésem szerint a járműpark 80%-át ez a típus adta. Mára ez valamelyest megváltozott: bár még mindig erős túlsúlyban van a csillagos márka, a 123-as “zőccséges” Mercitől kezdve a legújabb városi terepjárókig, de ma már szinte bármelyik gyártó autói jelen vannak az utakon, nem feltétlen az olcsóbb modellek! A közlekedés kaotikus, ugyanakkor ott tartózkodásunk alatt egyetlen koccanást sem láttunk, erre pedig egyszerű a magyarázat: mindenki nagyon odafigyel a másikra. Elsőre ugyan nem látszódik, hogy lenne bármiféle rendszer is a közlekedésben, de van. Aki gyorsabb/határozottabb, azé az elsőbbség! Nincs kiabálás, ökölrázás, veszekedés, szépen elengedik egymást, nincs száguldozás, mindenki türelmes. (Ez az időnként szerencsétlenkedő külföldinek is óriási előny, a budapesti forgalomban azonnal lincshangulat alakulna ki hasonló helyzetekben.)

 

A közlekedés okozta sokkhatást csak tovább fokozták a látottak: Tirana külvárosa cseppet sem bizalomgerjesztő, kosz, mocsok, borzalmas állapotú házak mindenütt, Indiáról készült dokumentumfilmekben látott állapotok, a belváros felé haladva aztán fokozatosan javul a helyzet. Érdekességek azért itt is akadnak: a kávézókkal, üzletekkel teli forgalmas utcán vajon miért feküdt egy ember az autók között? Senki sem foglalkozott vele, mi sem tettük. Az előre lefoglalt szállásunkat nem volt könnyű megtalálni, az egy sarokkal arrébb lévő kávézóban sem tudták megmondani, merre lehet. Mindegy is, végül megtaláltuk.

 

Egész Albániát egyfajta kettősség jellemzi: a romos épületek mellett modern, új építésű házak, de falakon gyakran kívül futó csövekkel és mindenfelé tekeredő vezetékekkel, a szemetes utcákon igényesen öltözött emberekkel. (Férfiember nem mehet el szó nélkül amellett, hogy az albán lányok feltűnően szépek és jól öltözöttek, az igényes öltözködés a középkorú hölgyekre egyaránt jellemző, érdekes, hogy az idősebb férfiak szinte mind sötét nadrágot viselnek inggel, mintha épp készülnének valahová. )

 

A szállodánkra is igaz ugyanez: ha csak a környezete alapján próbálnánk megítélni, bizony hatalmas hibát követnénk el, de beszéljenek inkább a képek:

 

A tiaanai szállás (Forrás: Pénzes Géza)

A tiranai szállás
(Fotó: Pénzes Géza)

 

A Hotel Európa belülről (Forrás: Gszell Róbert)

A Hotel Európa belülről
(Fotó: Gszell Róbert)

 

A gyors becsekkolást követően rövidke városnéző sétára indultunk. A már említett kettősségre újabb példa: A belváros egészen más képet mutat, mint amivel először szembesül a városba érkező turista. Viszonylagos rend és tisztaság, a Szkander-bég tér kifejezetten tiszta, a téren lévő kormányzati épületek kimondottan impozáns látványt nyújtanak, így el is dőlt, hol fogunk esti fényeknél fotózni. A térről elsétáltunk a Piramishoz, amire szerintem az albánok sem túl büszkék, de pár fotót mindenképp akartunk készíteni az Enver Hodzsa mauzóleumának szánt, mára igencsak romos állapotban lévő betonépítményről.

 

Színes (a tarka lenne a helyes kifejezés) házak mindenütt, falakon kívül futó csövek, mindenen át-keresztül-fel-le-húzott kábelek, vezetékek, döbbenetes megoldások, elmondani, leírni lehetetlen, talán a képek valamelyest visszaadják.

 

Ezután siettünk vissza a szállásra az autóhoz, hiszen fontos küldetésünk volt: gumisműhelyt kellett találnunk. Az egyébként roppant csinos és kedves recepciós lányka nem tudott válaszolni arra a kérdésünkre, hogy merre találnánk egy gumisműhelyt, de arra sem, hogy merre van a legközelebbi bankautomata. (A későbbiekben is minden kérdésemre a “Sorry, I don’t know” volt a válasza.)

 

Tirana: Gomisteri I-II

Sebaj, feltaláljuk magunkat, ráadásul gumist találni Albániában rendkívül egyszerű, íme a recept: indulj el BÁRMERRE! Gumisműhely, autómosó, benzinkút ugyanis mint égen a csillag, annyi van, de tényleg. Kevéske autózás után találtunk is egyet, ahol igen segítőkésznek bizonyultak, bár akadt némi félreértés azzal kapcsolatban, mit is akarunk valójában. Azonnal átcserélték a kerekeket, a rossz kerék hátra került, pechünkre a másik oldalra, ugyanis a tulajdonosnak kézzel-lábbal történő magyarázás közben nem vettük észre, hogy az egyik alkalmazott már lekapta jobb hátsó kereket is, holott csak a bal oldaliakat kellett volna megcserélnie. Ennek később lesz jelentősége. Fizettünk, elköszöntünk, majd az út másik oldalán beálltunk egy másik gomisteri-hez, hogy a rossz kerék helyére a pótkereket tetessük fel vele. (Magunk is megtehettük volna, de egyszerűbb, gyorsabb, tisztább így-ráadásul nem dolgoznak túl drágán.) Ha valaki nem tudta volna követni, akkor segítek: a bal hátsó kerék előre került, a hibás pedig jobb hátra (nem tudtuk), bal hátra pedig a pótkerék. A hibás pedig a csomagtartóba, gondoltuk mi. Az már bizonyos, hogy igen szerény, pár szóból álló albán szókincsem igen fontos darabbal bővült első nap: gomisteri. Fogunk még vele találkozni! :)
A lényeg azonban, hogy a kormány már nem rángatott és a kocsi sem húzott el, irány a Dajti!

 

A gumisműhelyben (Forrás: Pandúr Gábor)

A gumisműhelyben
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Tirana: Dajti

Tiranából mindenhonnét jól látszódik az 1613 m magas Dajti-hegy, ahová lanovkával mentünk fel. Tirana természetes teraszának is hívják, hiszen fentről remek kilátás nyílik a városra. Az időjárással nem volt szerencsénk, hirtelen olyan vihar kerekedett, hogy egy időre le is állították a felvonót. Szerencsére így is sikerült néhány képet lőnünk, mielőtt elfogyasztottuk volna jól megérdemelt ebédünket. Mind a négyen albán specialitást választottunk.

 

A Dajti Ekspres (Forrás: Gszell Róbert)

A Dajti Ekspres
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Kilátás a felvonóból (Forrás: Pandúr Gábor)

Kilátás a felvonóból
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Albániában járva kötelező megkóstolni a helyi specialitásokat, senki sem fog csalódni! Az árak az itthon megszokottakhoz képest alacsonyak, az adagok nagyobbak. A saláták friss zöldségből, jellemzően kecskesajttal körítve érkeznek, hatalmas olívákkal. Mindenkinek minden ízlett, így nem maradt más, mint visszatérni a szállásunkra, hogy onnét indulva készítsük el az esti felvételeket.

 

Ebéd a Dajti-hegyen (Forrás: Pénzes Géza)

Ebéd a Dajti-hegyen
(Fotó: Pénzes Géza)

 

Ebéd a Dajtin-hegyen 2 (Forrás: Pénzes Géza)

Ebéd a Dajti-hegyen 2
(Fotó: Pénzes Géza)

 

A szállásra visszaérve kellemetlen meglepetés ért minket: még a délutáni Dajti-túra előtt az erkélyre kiteregetett ruháink a vihar következtében aláhullottak a koszba. Az ingem a szemközti ház klímájának tetején landolt, szerencse, hogy a két épület között csak centiméterek voltak, így sikerült kipecázni azt. Ehhez csak egy partvisnyélre, egy hosszú drótra és egy fogasból hajtogatott kampóra volt szükségünk. :) A műveletünk pont egy biztonsági kamera célkeresztjébe esett, csak reménykedhetünk, hogy nem kerültünk fel a Youtube-ra, albán fiataloknak vicces perceket szerezve az akciónkkal. A másik lehullott ruhadarabért szerencsére a szemközti ház udvaráról be lehetett mászni, amit a szállodánk recepciósának határozott “oda lehetetlen bejutni” állítása ellenére kíséreltem meg. Még jó, hogy nem hittem neki! A sikeres ruhamentő-akció után nekivágtunk az esti, “kékórás” fotózásnak. A Szkander bég téren egy kutya is csatlakozott hozzánk, egy darabig kísérgetett is minket, aztán látván, hogy nem számíthat tőlünk túl sokra, csalódottan elkullogott.

 

 

2. nap: Berat

Másnap reggel egy kiadós reggeli után búcsút intettünk a kábelek városának, hogy utunkat az “ezer ablak városa”, azaz Berat felé vegyük. Elbasan irányába az autópálya helyett az SH3-as utat választottuk, jó döntésnek bizonyult: a kanyarokkal tűzdelt, ugyanakkor kimondottan jó minőségű hegyi úton érdekes formájú hegyek és sziklaképződmények adták a fotótémát. Elbasan látogatása kimaradt, leszavaztuk, majd legközelebb. Beratot a Rrogozhine-Lushnja útvonalon értük el, még valahol Rrogozhine előtt találkozhattunk egy példával arra, hogyan lehet küzdeni a munkanélküliség ellen: egy újonnan épült körforgalomban a (táblával jelzett) berati kihajtó után rögtön egy srác ugrott elénk, hogy figyelmeztessen, az út még nem készült el, ne arra menjünk. Csak azért ücsörgött ott, hogy a táblák által megtévesztett autósokat visszaterelje a helyes irányba. Utólag is köszönjük neki! :)

 

A szállásunk, azaz a Hotel Klea lefoglalásakor próbáltam kideríteni, melyik utcán lehet felhajtani a várba a legegyszerűbben, online térképeket és Google Earth-öt böngészve sem sokra jutottam, ennek meg is lett a kellemetlen következménye: a csúszós kövekből kirakott úton az alacsony építésű autóban nem maradhattak utasok, így ők kénytelenek voltak felsétálni, utólag is elismerésem a közel 40 C fokban véghez vitt hőstettükhöz! Később persze kiderült, hogy van teljesen jól autózható út is a hegytetőre, ennyit a navigáció(k)ról.

A szállásról csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni, családi vállalkozás, ahol a tulajdonos fia a hordár/pincér/mindenes, a felesége a szakács. Szó szerint körülugráltak minket, bárkinek leckét adhatnának vendégszeretetből. Rendkívül igényes hotel, ennek részletezése helyett inkább a képeket ajánlanám.

 

 

Mielőtt nyakunkba vettük volna a várost, úgy döntöttünk, megkóstoljuk a többek által is ajánlott joghurtban sült bárányt. Nem bántuk meg, ahogyan következő választásunkat, a byreket sem. A hőségre való tekintettel úgy döntöttünk, igénybe vesszük a “taxis” szolgáltatást, ami alatt azt kell érteni, hogy a tulajdonos bátyja vitt le minket az ütött-kopott egyterűjével, meglehetősen olcsón. Érdekes módon ő is az óváros lekövezett utcáját választotta a kicsit hosszabb, de lényegesen kényelmesebb aszfaltúttal szemben.

 

A tave kosi, a joghurtban sült bárány (Forrás: Hartmann Miklós)

Tave kosi, a joghurtban sült bárány
(Fotó: Hartmann Miklós)

 

Berat lenyűgöző, hobbifotós nem is kívánhatna ennél szebb fekvésű városkát. Talán útitársaim nevében is nyilatkozhatok, amikor azt mondom, ez lett az abszolút favorit, leszámítva a természeti látnivalókat. Az albánok is tisztában lehetnek a hely jelentőségével, ugyanis kivételesen tiszta és rendezett a környezet, a többi településre jellemző szemetelésnek itt nyomát sem láttuk.

 

 

Egy hirtelen a nyakunkba zúduló zápor kergetett be minket egy kapualjba, az Osum folyó túlpartján, Goricában. Itt sikerült egy jót beszélgetnem egy helyi sráccal, aki kitűnően beszélt angolul. Érdeklődött Budapest felől, elmondása szerint az átlag albán nem engedheti meg magának az utazgatást, külföldre szinte csak vendégmunkásként, de egyébként országon belül is ritkán utaznak. Némi meglepettséget véltem felfedezni a hangjában, utunk során ezzel többször is szembesültem, a legtöbben mintha nem is értenék, miért utazunk ilyen messzire? Míg az eső elálltára vártunk, tanultam néhány új szót is tőle. Észre sem vettük, hogy egy templom kertjének a bejáratába húzódtunk be. Egy öregúr invitálására így hát meglátogattuk a Szent Tamás templomot, ahol idegenvezetést is kaptunk egy helyi fiataltól. Megtudtuk tőle, hogy míg Berat 80% muszlim, a folyó túloldalán lévő Gorica, ahol éppen állunk 70%-ban ortodox, konfliktus közöttük sosem volt.

 

Az esti órákra Berat is felélénkült, a sétányt és a két városrészt összekötő hidat emberek sokasága lepte el, ez szerencsére nem zavart minket a kötelező esti képek elkészítésében. A várban lévő szállásunkra a már bevált taxinkat vettük igénybe, a két fuvarért mindösszesen 800 LEK-et kellett fizetnünk. Egy gyors vacsorát követően még tettünk egy állványos-fotós körsétát a várban.

Jómagam hajnalban keltem, mert mindenképpen szerettem volna megörökíteni a berati napfelkeltét, mindenki maga döntse el a képek alapján, megérte-e. Szerintem igen!

 

Szállásadónk bőséges reggelivel látott el bennünket, pirítós szilva- és fügelekvárral, omlett, remek sonkával és az elmaradhatatlan kecskesajttal. Mivel várt minket Gjirokastra, így nem volt más hátra, mint elköszönni tőlük, és autóba ülni. Megpróbáltuk a lehetetlent: Velabisht és Sinje érintésével érni el Gjirokaster. Egészen Sinjéig jutottunk, onnantól egy darabig földúton autóztunk, majd amikor az normál személyautóval járhatatlanná lett egy ponton túl, visszafordultunk. A kitérőt egyáltalán nem bántuk, sőt! Egyrészt Berat szélén láthattunk egy olyan piacot, amelyet szavakkal leírni nem lehet, talán Afrika legfejletlenebb részeiről készült dokumentumfilmekben láthatunk hasonlót: az emberek a földön, a koszban, mocsokban próbálják portékájukat értékesíteni. Ruházat, műszaki cikkek, minden, mi szem-szájnak ingere… vagy inkább nem. Másrészt erről a részről látható legjobban a Shpirag-hegyen kövekből kirakott, “ENVER”-ből “NEVER”-ré alakított felirat. Mint albán ismerősömtől megtudtam, ezt anno kommunista vasárnap keretében kellett “önként” megépíteniük az embereknek. (Igen, kommunista vasárnap, ugyanis a munkahét hat napos volt Albániában.) A kommunista rendszer összeomlása után néhányan – ezúttal valóban önként – felcserélték a kezdőbetűket, mintegy üzenetként. A harmadik dolog, ami miatt megérte a kitérő, az az utunkat álló mindenféle állatok sokasága volt: tehéncsorda, juhnyáj, pulykák… ebben az országban ez nem ritka, de mintha ezen az útszakaszon bemutatót tartottak volna nekünk az összes jószágból!

 

Másodszorra már a Lushnje-Fier-Levan útvonalon vágtunk neki Gjirokastra-nak. Az úton rendkívüli esemény nem történt, hacsak az nem, hogy egy üdítőzős megállás során a pihenni vágyók számára kirakott műanyag szék végelgyengülésben eltávozott, utolsó leheletével engem a földre küldve, hogy az üdítő- és másolt CD-árust ezzel jókedvre derítse. :) Szerencsére nem ért semmilyen sérülés, magam is csak nevettem a dolgon, ahogyan a filctollal felcímkézett, írott CD-ken is. Mindez a Vjosa folyó partján történt, amelyről az árus azt állította, máskor kristálytiszta kék színe szokott lenni. Higgyünk neki, bár elnézve a folyó kb. ürülékbarna színét, nincs könnyű dolgunk.

 

Úton Gjirokastra felé (Forrás: Pandúr Gábor)

Úton Gjirokastra felé
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Úton Gjirokastra felé (Forrás: Pénzes Géza)

Úton Gjirokastra felé
(Fotó: Pénzes Géza)

 

3. nap: Gjirokastra

Gjirokastra-ban ismét próbára tettük szegény járművünket: csúszós, mélyedésekkel teli, kockakövekből kirakott út vezetett felfelé a hegyoldalban lévő óvároson keresztül szállásunkig, a Hotel Gjirokaster-ig. A recepciós/felszolgálólány javaslatára úgy döntöttünk, ebéd gyanánt végigkóstoljuk az étlapot,  az “ebből is, abból is egy kicsit” elvén.

 

Az ebédet követte egy rövidke séta az óvárosban, amely a palakövekből kirakott tetőiről híres, továbbá arról, hogy ez volt Enver Hodzsa szülővárosa, aki diktátorként múzeumvárossá nyilvánította a települést. Ha több jó cselekedete nem is volt, ez mindenképpen javítja a mérlegét. A szürke háztetők impozáns, egyedi látványt nyújtanak a magasból, a szűk, macskaköves utcákon különböző kézművesek kínálják eladásra portékájukat. Nem véletlenül világörökségi helyszín! (Ha esetleg valaki Mercedes általi halálra vágyik, ez a legjobb hely számára, a szűk kis utcákban igen könnyen válhatunk egy 124-es áldozatává, a helyiek – fogalmazzunk így – “lendületes” vezetési stílusa miatt. Igaz, kell is a lendület az emelkedőkön!)

 

A városnézést pénzfelvétel követte, ahol kissé ráfáztunk: 10000 LEK-et a szokásos kb. 24e helyett 31e Ft-ért számítottak meg nekünk, köszönjük, Raiffeisen! Taxiba vágtuk magunkat, hogy fényképezőgépeinkkel megszálljuk a város feletti hegyen lévő, hatalmas erődöt. Talán egyikünk sem járt még ekkora erődben, a benne lévő fegyverkiállítás felejthető, a kilátás és a rendkívül masszív várfalak lenyűgöző látványa miatt mindenképp megér egy látogatást. A falakon belül és a vár tetején is szokatlanul tág terek fogadják a látogatót – utóbbi színpaddal és szintén nagy nézőtérrel. Albán ismerősöm elmondásából tudom, folklór fesztivált szoktak itt rendezni. A várfalon egy második világháborúban lelőtt amerikai kémrepülőgép is kiállításra került. A várból lefelé sétálva ismét szemtanúi lehettünk, milyen ügyesen ugrik el a kecske az érkező autó elől. :) Kecskék mindenütt. Itt is.
Érdekesség, hogy albániai tartózkodásunk során egyedül itt, a várban futottunk bele egy (egyébként francia) turista csoportba.

Az esti, állványos fotózást ismét kíváncsiskodó, mosolygó tekintetek kísérték. Az egyik képemet csak egy bolt bejáratából volt lehetőségem elkészíteni a forgalom miatt, egy rossz szót nem szólt senki, türelmesen megvárták, amíg a bejárati lépcsőn felállított állványon beállítottam a nekem tetsző kompozíciót, a 8 másodperces expozíció alatt éreztem, hogy valószínűleg én lehetek a téma a körülöttem lévő árusok körében. :)

 

Gjirokastra by night (Forrás: Gszell Róbert)

Gjirokastra by night
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Este is nagyon szép a város (Forrás: Gszell Róbert)

Este is nagyon szép a város
(Fotó: Gszell Róbert)

 

4. nap: Vanister – Gomisteri III – úton Ksamil felé a Kék-szem forrás érintésével

Másnap reggel komoly küldetés várt ránk. Mivel még úton Gjirokastra-ba elkezdett az autó jobbra húzni és az alacsony guminyomást többszöri ellenőrzés után kizárhattuk, így maradt a gyanú, hogy futómű-beállításra lesz szükségünk. A recepcióslány és bátyja rendkívül segítőkészek voltak, utóbbi elintézte, hogy a vasárnap ellenére egy ismerőse fogadjon minket a szervizében, egy kicsinyke faluban, melynek neve Vanisteri, nem messze Gjirokastra-tól. A szervizt könnyen megtaláltuk, nem úgy az állunkat, amely leesett a műhely láttán: a legmodernebb technológiával felszerelt szerviz teljesen valószerűtlen látványt nyújtott az egyébként jelentéktelen, egyetlen utcából álló faluban. Arra a kérdésre pedig, hogy miért “gomisteri III” a fejezetcím, íme a válasz: a pótkeréken lévő gumi mérete nem egyezett meg a többi gumi méretével (emlékszünk, ez van baloldalt hátul az autón :) ), így kénytelenek voltunk egy gumit vásárolni a – mint időközben kiderült – görög szakemberektől. Nem úsztuk meg tehát gumicsere nélkül itt sem. Mivel a pótkerék visszakerült a csomagtartóba, így a helyén lévő – tévesen rossznak ítélt – gumit kidobtuk. (Ennek majd Montenegróban lesz jelentősége.)
Apa és fia dolgozott a szervizben. Albánia déli részén jelentős számú görög kisebbség él, szerelőink azonban görög rendszámú autóval érkeztek – feltételezem, ott élnek, de itt jobban pörög az üzlet, így ingáznak. A futóműbeállítás azonban sajnos csak részben oldotta meg a problémát, a kocsi valamelyest továbbra is jobbra húzott. Fizetés, és irány a Kék-szem forrás!

Míg én az autóra vártam, egyik barátom felfedezett egy bunkerba beköltözött családot. Elmondása szerint boldognak tűntek, mosolyogva be is invitálták a “lakásba”. A közös nyelv hiánya miatt annyit sikerült elmagyarázniuk pár szavas angol tudásukkal, hogy Enver Hodzsa épített nekik jó erős bunkert.

 

A bunkerban lakó család (Forrás: Pandúr Gábor)

A bunkerban lakó család
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Syri i Kalter, azaz a Kék-szem forrás

Gjirokastra-ból Ksamil felé tartva az SH99-es jelzésű útról lekanyarodva, egy apró kavicsokkal felszórt földúton lehet megközelíteni ezt a rendkívüli szépségű forrást, mely másodpercenkénti 7,5 m3-es vízhozamáról híres. Mivel igencsak eldugott helyen van, azt gondoltam, nagyon kevesen leszünk kíváncsiak rá. Tévedtem, már parkolóhelyet találni is kihívásnak bizonyult. Hihetetlen színekben pompázik, vize kristálytiszta, azonban a környezete borzasztó szemetes, használt WC-papírtól kezdve mindent láttunk. Ezért nagy kár. Nem időztünk itt sokat, fürdeni is alkalmasabb lesz következő úticélunk, Ksamil.

 

 

Ksamil: Easy, potatoes very new!

A szállás elfoglalása után, de még a tengerben történő csobbanás előtt jó ötletnek tűnt egy gyors ebéd elfogyasztása a parton lévő étteremben. Nos, nem volt az. Jó ötlet sem volt és gyors ebéd sem lett belőle. Az első nehézségekkel az egyébként sokára megtörtént rendelésünk felvételekor szembesültünk, a pincér ugyanis értetlenül nézett rám, miért rendelek négy adag sültkrumplit? Mi ezt köretként szerettük volna elfogyasztani a főételhez, amit fél órával a rendelés után kaptunk meg (én hidegen), krumpli sehol. Türelmesen vártunk, majd csak érkezik a köret, de nem. Úgy újabb fél óra elteltével próbáltam lemondani a rendelést, hiszen már majdnem teljes egészében elfogyasztottuk az addigra egyébként is kihűlt ételünket, erre a pincér a következő szavakkal próbált megnyugtatni: “Easy, potatoes very new!” Ezen csak nevetni lehetett, a kisvártatva megérkezett sültkrumplihoz kértünk ketchupot, és azzal fogyasztottuk. Ilyen kiszolgálással eddig és ezután sem találkoztunk túránk során. A vendégek száma nem indokolta a hosszú, összesen másfél órásra nyúlott várakozást.

Ezt követte egy rövidke Jón-tengerben való fürdőzés, majd este beautóztunk Saranda-ba.

 

Saranda

Ha valaki csak ezt a várost látná Albániából, teljesen téves képe alakulhatna ki az országról. Mindenütt hatalmas szállodák, tisztaság, nyüzsgés, egy gazdag ország tengerparti városában érezheti magát az utazó. Folyamatban lévő építkezéseket is láttunk, úgy látszik, még mindig van igény szállodákra. Állítólag macedónok és koszovói albánok lepik el a várost szezonban, júliustól augusztusig telt házzal dolgoznak a hotelek.
Pizza, fotózás a sétányon, Albánia-póló vásárlás, majd Hillary Clinton szobrának megtekintése volt a program. (Igen, itt még ilyen is van!) Mivel a nyüzsgés egyikünknek sem hiányzott különösebben, hamar visszatértünk a szállásunkra, hiszen másnap hosszú út állt előttünk.

 

 

5. nap: Át a Llogara-hágón, irány Kruje

A Ksamil-ban található Bora-Bora beach-ről rengeteg gyönyörű fotót láttam az útra való felkészülés során, így reggelinket itt fogyasztottuk el. Jó ötletnek bizonyult, a hely valóban nagyon szép, a part rendezett, a tenger tisztasága fürdőzésre csábít, sajnos erre már nem volt lehetőségünk, a következő szállásunk ugyanis a tiranai reptér mellett lett lefoglalva, afféle tranzitszállásként, no meg azért, mert közel esett Kruje-hoz.

Az SH8-as jelzésű út az Albán Riviérán, illetve a Llogara-hágón keresztül vezet.

 

Az egész út lélegzetelállító, szinte nem is lehet eldönteni, hová nézzen az ember? Balra lent a tenger, jobbra félelmetes magasságú hegyek, az út fénypontja egyértelműen a Llogara-hágó tetején kialakított kilátó, ahonnét egy kanyarokkal telitűzdelt, erős emelkedésű út leküzdése után jutalmul 1027 m magasról tekinthetünk le a tengerpartra. Az időjárás sajnos kezdett elromlani, így nem sikerült igazán szép fotókat készítenünk, legalábbis az elkészült képek nem adják vissza azt a látványt, amiben részünk lehetett. A hágóról lehajtva megálltunk egy ismerősöm által ajánlott étteremnél, hogy együnk egy “kis” nyárson sült bárányt. A pincér által kihozott porciókat látva azt gondoltuk, hogy nem fogunk megbirkózni a mennyiséggel, errefelé nem aprózzák el az adagokat. A bárány igencsak ízletesnek bizonyult, így erőn felül teljesítettünk, szinte mind elfogyott. :) A friss zöldségekből és kecskesajtból készült saláta ezúttal sem maradhatott el.

 

Durres, Gomisteri IV

Utunkat Vlora-n és Fier-en keresztül folytattuk. Egyik várost sem mondanám szépnek, habár Vlora-ban látszik az igyekezet: a tengerparton épp egy hatalmas, parkos sétány kialakításán dolgoztak, az út túloldalán új építésű házak, de közöttük még régi, romos épületek is megmaradtak, ilyennel többször is találkoztunk. A Vlora-ból észak felé vezető autópálya összességében egész jónak nevezhető, a száguldozástól azonban óva intenék mindenkit. Habár az útpálya jórészt sima, egyenletes, a hidakon lévő dilatációk sokszor késztetik lassításra a sofőrt, esetenként kimondott csigatempóban lehet csak áthajtani ezeken. Bukkanók is akadnak bőven, tényleg nem érdemes túl gyorsan hajtani. Az autópályán bicikliznek, sétálnak, igaz, a leállósávban, de nekünk ez mindenképp szokatlan. Erre értettem korábban, hogy az albánok teljesen másképp értelmezik az autópálya fogalmát. Szintén meglepő, hogy helyenként – megszakítva a szalagkorlátot – lehetséges a balra kanyarodás. Erre a belső sáv megszűnése előtt táblákkal figyelmeztetnek, látszólag bevált ez a módszer.
Durres-ben aztán sikerült defektet kapnunk: a gumis egy hatalmas szöget távolított el jobb első kerekünkből. A város szélén lévő műhely ezúttal egy bicikliszerviznek kinéző bódé volt, ahol a mesteren kívül még ücsörögtek néhányan a rendezettnek semmiképp sem nevezhető környezetben, kíváncsi tekintetekkel fürkészték rendszámunkat, ezek meg honnét jöhettek? A szeles idő látványos hullámokat eredményezett, így a gyors javítás után a durresi szállodasor homokos partján ejtettünk meg egy tengerfotózást.

 

Tiranai reptér, Kruje – Gomisteri V

Következő szállásunk a tiranai repülőtér melletti Hotel Verzaci-ban került foglalásra, nemcsak a nevet, a logót is koppintották. Vajon Európában máshol előfordulhatna ehhez hasonló? Sajnos megérkeztünk után kiderült, hogy a durresi gumijavítás nem bizonyult sikeresnek, egy közeli gumiszervizben kiderült, hogy az abroncs menthetetlen, így ismét gumit kellett vásárolnunk.

 

 

Ezt követően ellátogattunk a közeli Kruje-ba, ahol igen gyors népszerűségre tettem szert piros színű, fekete sasos Albánia pólómnak köszönhetően. Legnagyobb meglepetésemre egy lány magyarul invitált az üzletébe. “Jó napot kívánok, akarsz valami szépet látni?” Többen is beszélgetést kezdeményeztek a bazárban, egy úriember előadta a teljes élettörténetét, olaszországi munkavállalásától kezdve egészen testvére elveszítéséig jutott, állítása szerint ő a portás-gondnok-takarító mindenes a várban. A beszélgetés végére kisült, hogy némi anyagi támogatásra számított tőlünk, hivatkozva családja nehéz anyagi helyzetére. A bazár fotózása során többeknek meg kellett mutatni a képeket, így sikerült összehaverkodnom egy helyi szőnyegárussal. Kiderült, terepjárós túrákat szokott szervezni a Theth-völgyébe, így a hosszúra nyúlott, történelmet és napi politikát is érintő beszélgetésünk e-mail cím cserével zárult. Elköszönésünkkor fontosnak érezte, hogy megnyugtasson, miszerint ugyan vannak errefelé mecsetek, de ne aggódjunk, ők nem muszlimok, csak megszállták őket egykor!
Kitűnő teraszos helyet találtunk a vacsoránk elfogyasztásához, rálátással a kivilágított várra. Érdekesség, hogy ezen a helyen németül beszélt a tulajdonos, ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, mert egészen idáig kitűnően elboldogultunk az angollal.

 

 

6. nap: Shkoder, majd irány Montenegró

Utolsó Albániában töltött napunkon szakadó esőre ébredtünk, hogy így induljunk neki Shkodra-nak, majd Montenegrónak. Búcsúajándékként egy, az autópálya leállósávjában szemből érkező lovaskocsit tartogatott nekünk az ország, melyen a kocsis állva, hátrafelé fordulva hajtotta a lovakat, ezen azóta is jókat derülünk, ha eszünkbe jut a teljesen szürreális látvány.
Shkoder egyértelműen a szegényebb települések közé tartozik, azonban 2008-as ott jártam óta sokat fejlődött, többek között sikerült leaszfaltozni azt a járdát, ahol annak idején az építési törmelék közepén kávézgattak a városlakók. Megfér itt a legelésző tehén az egyébként szép étterem mellett, ahogyan a régi, egykoron autóforgalom számára is használatos ócska fahidat sem bontották el. Ma már csak gyalogosok és horgászok használják, az autók egy újonnan épített hídon hajthatnak tovább az albán-montenegrói határ felé. Mi is így tettünk, hiszen következő szállásunk már a Kotori-öböl partján várt bennünket.

 

 

Élményekkel és fotókkal gazdagodva hagytuk el ezt a magyarok többsége számára még mindig ismeretlen országot, melyet leginkább a kettősség jellemez. Új építésű, sok emeletes házak, melyek bárhol Európában megállnák a helyüket, mellettük viszont düledező, esetleg beomlott tetejű épületek, igényesen, a mai divatnak megfelelően öltözött emberek az egyébként helyenként rettentő szemetes környezetben. Az utakon mindent lehet látni a legújabb gépcsodáktól kezdve a valóságos roncsokig, bár utóbbiból egyre kevesebb van, akadnak mindenféle házi tákolmányok, bevásárlókocsi, vagy valamilyen fémkalitka robogóra eszkábálva – és van, akinek csak szamár vontatta kordé jutott.
Látszik az igyekezetük egy élhetőbb környezet megteremtésére, de még rengeteg munka áll előttük, legyen szó akár az utak minőségéről, vagy a szinte mindenütt fellelhető szeméthegyekről. Ebben is láttam jelentős előrelépést a 2008-as állapotokhoz képest.
Az albánok vendégszerető, segítőkész, barátságos népként mutatkoztak be. Szívesen beszélgetnek a hozzájuk látogatókkal, meglepően sokan beszélnek jól angolul, nemcsak a fiatalabb korosztály!

Tisztában vagyunk vele, hogy sok minden kimaradt, pl. Butrint, Kruje-ban a vár, a Dajti gyomrában a bunker, de ennyi fért bele az idő szűkössége miatt. Mindenképpen visszatérünk, vár minket – többek között – a Theth-völgye!

 

Az utazás résztvevői és a fényképek készítői balról-jobbra:

Pandúr Gábor – Gszell Róbert – Hartmann Miklós – Pénzes Géza

 

pandur-g-gszell-r-hartmann-m-penzes-g

 

A bejegyzést írta és a fényképeket válogatta: Gszell Róbert

 

Ahol a világ legkisebb Koran-ját őrzik – az Ethem Beu mecset

Nem a Taj Mahal és nem is a Hagia Sophia – kis országnak kis mecset – mégis a világ legszebb mecsetei között tartják számon.  Et’hem bey vagy Ethem beu mecsetnek is írják, előbbi törökül, utóbbi albánul van. Valamikor az 1790-es években kezdte el építeni Szulejmán pasha leszármazottja Molla bey, és 1821-ben fejezte be az ő fia Ethem bey.

A Ethem beu mecset 2016-ban, mellette az óratorony Forrás: saját kép

A Ethem beu mecset 2016-ban, mellette az óratorony
Forrás: saját kép

Tirana azon kevés fővárosok egyike, ahol nincs túl sok látnivaló. A városnak nincs patinás óvárosa, nincsenek ódon műemlék épületei, mégis, ha valaki az albán fővárosban jár mindenképpen keresse fel a főtéren található dzsámit, mert azon túl, hogy nagyon szép, itt található a világ legkisebb, miniatürizált Koran-ja, amely egy lapon elfér. Természetesen a falra kiakasztva egy másolat látható, de az eredeti is ott van a mecsetben elzárva.

Az iszlám szent könyve a Koran, miniatürizált változata Forrás: saját kép

Az iszlám szent könyve a Koran miniatürizált változata
(Forrás: saját kép)

Az Ethem bey mecset 1943-ban Forrás: beautifulmosque.com

Az Ethem beu mecset 1943-ban
(Forrás: beautifulmosque.com)

A dzsámi 2015-ben Forrás: saját kép

A dzsámi 2015-ben
(Forrás: saját kép)

A mecset az iszlám vallás temploma. Maga a szó az arab maszdzsid szóból származik, ami a szadzsad (meghajlás) szóból ered (a muszlim hívőnek ima közben többször is meg kell hajolnia). A mecset tehát a „meghajlás, leborulás helye”. Azokat a mecseteket, amelyek a péntek déli istentisztelet helyszínéül szolgálnak, nagymecseteknek, arab nyelven dzsámiknak nevezik.

A Koran és egy iszlám naptár Forrás: saját kép

A Koran és egy iszlám naptár
Forrás: saját kép

A mecset belseje egy egybenyitott, rendszerint oszlopos tér, berendezés nélkül. A bejárattal szemben látható a kibla-fal, ami a megfelelően tájolt mecsetekben a Mekka felé vezető egyenes vonalra merőleges. A hívek ez elé a fal elé térdelnek ima közben, így Mekka felé fordulnak. A kibla-falon, rendszerint a közepén látható a mihráb, egy falifülke, ami azt jelzi, hogy ez a fal az ima-fal. A mihrábban nincs berendezés, eltérően a keresztény templomok szentélyétől. Ha van is szószék a mecsetben, ahonnan a pénteki imát vezetik, az a mihráb mellett áll. A belső tér padozatát általában szőnyegekkel fedik.

A szószék és az imafülke Forrás: saját kép

A szószék és az imafülke
Forrás: saját kép

Imádkozó hívek a kibla-fal előtt Forrás: saját kép

Imádkozó hívek a kibla-fal előtt
Forrás: saját ké

Az Ethem bey mecset kápolnáját 16 kőoszlop tartja, 15 boltívvel. A boltíveket faragott ornamentika díszíti. A mecsetben található freskók csendéletet ábrázolnak: fákat, vízeséseket, hidakat, ez az iszlám művészetben ritka.

A mennyezet Forrás: saját kép

A mennyezet
Forrás: saját kép

A karzat, itt van a nők helye Forrás: saját kép

A karzat, itt van a nők helye
Forrás: saját kép

A kommunizmus alatt a mecset zárva volt, de szerencsére nem jutott a többi vallási intézmény sorsára, Enver Hoxha megkímélte, és nem romboltatta le, mint oly sok más templomot és mecsetet Albániában. A diktatúra alatt a szabad vallásgyakorlás tiltva volt, ezzel létrejött Európa egyetlen hivatalosan is ateista állama. Majd 1991. január 18-án a kommunista hatóságok ellenzésével 10.000 ember vonult a mecset elé zászlókkal, követelte annak újra megnyitását, a rendőrség mégsem avatkozott közbe. Ez a nap volt az albán vallásszabadság újjászületésének mérföldköve, valamint a rendszerváltáshoz is nagymértékben hozzájárult.

A mecset napközben bármikor látogatható, kivéve ima idején. A lábbeliket a bejáratnál le kell venni (mint minden mecsetbe való belépés előtt), vigyázva, hogy a talpa ne forduljon felfelé, mert az arab világban sértés a talpakat személyek felé fordítani. Nőknek célszerű egy kendőt maguknál tartani, és azzal beburkolni a hajukat, vállukat, de a bejáratnál általában adnak kendőt (ha éppen ott van a templomszolga). Az imádkozókat mindig a hátuk mögött kell megkerülni, nem előttük. Az Ethem beu mecsetben szabad fényképezni. Belépődíj elvileg nincs, de a templomszolgának illik fejenként 1 EUR-körüli összeget adni, ez itt így szokás.

A felvételen az imám éppen az esti imára invitálja a híveket:

 

 

“A béke mindig lehetséges” – 28. Nemzetközi Vallási Béketalálkozó Tiranában

 

A rendezvény logója Forrás: en.radiovaticana.va

A rendezvény logója
Forrás: en.radiovaticana.va

 

A nemzetközi béketalálkozó eredete a ’80-as évek közepére nyúlik vissza, mikor is a Sant’ Egidio Közösség kezdeményezésére elkezdődött a vallások közötti párbeszéd és kölcsönös egyetértés erősítése a béke jegyében. Az első vallásközi találkozót II. János Pál pápa hívta össze 1986-ban Assisi-ben, és ez az imavilágnap adta az alapját az azóta minden évben megrendezett vallási és kulturális béketalálkozóknak.

A következő két találkozót (1987, 1988 – Róma) a varsó-i követte 1989-ben „Soha többé háború” mottóval, a II. világháború 50. évfordulójára, majd 1990-ben Bari-ban, 1991-ben Máltán, 1992-ben Brüsszel-ben „Európa, Vallások, Béke” jelmondattal, mely Európa egységét hangsúlyozta.

Az 1995-ös találkozó különleges volt: Jeruzsálemben zajlott, a Szent Város szívében. A jelmondat az volt: „Együtt Jeruzsálemben zsidók, keresztények és muszlimok.”

1988-ban Bukarestben is volt egy rendkívüli találkozó, melyet elsőként a rendezvény történetében a romániai ortodox egyház szervezett „Béke Isten nevében: Isten, Emberiség, Népek” jelmondattal.

2007-ben Nápolyban XVI. Benedek pápa hangsúlyozta: „Tisztelnünk kell a vallások különbözőségét, és mindannyinknak a békéért kell dolgoznunk, segítenünk kell a nemzetek közötti megbékélést.”

Idén szeptember 6-8. között Tiranában rendezték ezt a találkozót a balkáni háború befejezésének 20. évfordulójára emlékezve.

A béke mindig lehetséges.” Ez volt a mottója a rendezvénynek, Péter apostol példájára hivatkozva, melyre leveleiben is rávilágít: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.”

Forrás: santegidio.com

Ez mindig egy három napos esemény, és a forgatókönyv nagyjából mindenhol ugyanaz. Idén a nyitó ünnepségen Mateo Xhumpi püspök (a pápa erre a célra megbízott követe) olvasta fel Ferenc pápa levelét, melyben üdvözölte, hogy idén Tirana ad helyt ennek az eseménynek, az a város, amely a vallások békés együttélésének szimbólumává vált. A pápa hangsúlyozta, hogy azért látogatta meg első európai célpontként Albániát tavaly szeptemberben, hogy felhívja a világ figyelmét arra, hogy egy olyan ország, ahol a kommunizmus alatt minden lehetséges eszközzel üldözték a vallásokat, jelenleg követendő példává vált a világon a vallási toleranciának. Ferenc pápa hangsúlyozta továbbá: „ A valódi hit békét teremt. Albániában születhet meg az új (vallási és társadalmi) béke üzenete (próféciája).” Kiemelte még, hogy a világ és Európa nem maradhat közömbös a háborús övezetekből menekülő embertársainkkal szemben. Megemlítette, hogy a vallási béke az egyetlen lehetőség az emberiség jövője számára.

A rendezvények különböző helyszíneken zajlottak, és az esemény névleges házigazdája a Bektashi Muszlim Világközösség volt, melynek világközpontja Tiranában található, és melynek megújult tettyéje erre az alkalomra készült el. (A bektashi vallásról néhány blogbejegyzéssel ezelőtt írtam: https://albania.cafeblog.hu/2015/08/20/a-vilag-kozepe/ )

A vallásközi találkozó üzenete, hogy minden vallási csoport különbözőképpen imádkozik, de végül összegyűlnek, ahogyan egy folyó mellékfolyói találkoznak egy közös mederben, és egy közös záróünnepségen együtt imádkoznak. A sokféleség és az élő történelem van a színtéren, de a találkozó egyben szomorú emlékeztetője annak, hogy a nők mennyire megdöbbentő arányban hiányoznak a legtöbb vallás vezetői közül. A záróünnepségen a gyerekek a vallási vezetőktől mindig átvesznek egy békenyilatkozatot tekercsbe írva, valamint egy olajágat, majd továbbadják azokat a politikusoknak. Az esemény mindig napnyugtakor történik, külső helyszínen, általában az adott város központi helyszínén (itt Tiranában a Piramisnál volt), majd a vallási vezetők egymás után meggyújtanak egy-egy gyertyát a kihelyezett gyertyatartókon, és békéért fohászkodnak.

Forrás: santegidio.com

 

Forrás: santegidio.com

 

Forrás: santegidio.com

A Sant’ Egidio Közösség vezetője Andrea Riccardi, aki neves történész mindig új gondolatokat hoz és a világ nagy vallásainak vezetői, valamint humanista vezetők tárják elénk gondolataikat.

A rendezvényre 60 országból 4000 vendég érkezett, a világvallások vezető képviselői, többek között: katolikusok, ortodoxok, protestánsok, muszlimok, zsidók, zoroasztriánusok, szikhek, buddhisták sintoisták és még sok más vallás. Magyar részről Fabiny Tamás a Lutheránus Világszövetség Elnöke képviselte hazánkat.

Mi akkor jártunk a városban, amikor a Rogner Hotelben éppen véget ért az éppen aktuális program:

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

És a Kongresszusi Palotában is:

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Közben pedig a záróünnepségre készítették elő a Piramist:

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

A résztvevők közül néhány érdekes egyéniség a teljesség igénye nélkül:

Tep Vong, a kambodzsai főpátriárka
(Forrás: santegidio.com)

 

Muhammad Abdul Khabir Azad a pakisztáni főimám
(Forrás: santegidio.com)

 

Aphrem II Igantius a szír ortodox keresztény pátriárka
(Forrás: santegidio.com)

És végül az Európai Bizottság alelnöke:

 

Antonio Tajani Európa-parlament alelnöke, Vallásközi Párbeszéd felelőse Forrás: etf.europa.eu

Antonio Tajani az Európai Bizottság alelnöke, a Vallásközi Párbeszéd felelőse
Forrás: etf.europa.eu

 

Természetesen a béketalálkozón kiemelt jelentőséget kapott a jelenleg Európát érintő menekültkérdés is.