Gondolom még emlékeztek rám, én okoztam nektek tavaly júliusban nem kis fejtörést, amikor kis gumicsónakommal partra vetődtem az albán partoknál. Utólag is nagyon köszönöm a sok segítséget, ami lehetővé tette a gyors hazajutást! Nagyon távol áll tőlem a számítógépes világ, ezért nem is vállalkoztam korábban az élményeim megírására, mert még a koronavírus ellenére se volt annyi időm és lelkierőm, hogy nekilássak annak, amihez egyáltalán nem értek.

Ezzel a bevezetővel küldte az alábbi bejegyzést egy kalandvágyó honfitársunk, aki tavaly nyáron az Adrián átélt vízi élményeit írja le. Albániába számos módon lehet jönni: repülővel, szárazföldön autóval, autóbusszal, lakóautóval, kétkeréken motorral, Babetta-val és biciklivel. A tengeren hajóval, és az alábbi leírás szerint gumicsónakkal is. :) Az írás nagyon szórakoztató, de egyben tanulságos is.

Magamról annyit említenék, hogy sosem ismertem az „arany középutat”, ha valamibe belefogok, hajlamos vagyok a túlzásra, mondhatni fanatizmusra. 10 évesen például már 100 nyulam volt, mert anyukám húsvétra egy tapsifülest kapott ajándékba egyik tanítványától, és nem volt szívünk megsütni. :) Majd biciklizésbe kezdtem, több nyáron át az Alpok legmagasabb hágóira pedáloztam fel hűséges „drótszamarammal” és a rápakolt közel 50 kiló csomaggal. Leghosszabb túrám 5000 km-es lett, St. Tropez-ig jutottam 30 hágón keresztül (csak a 2000 méter felettieket számoltam). :)

A tavak és tengerek is mindig lenyűgöztek, de családi nyaralásaink alatt csak a partról néztük a végtelennek tűnő nagy vizet. Egészen addig, míg egy hirdetésben rábukkantam egy gumicsónakra, majd egy internetes fórumra is.

A hajózás nem olcsó hobbi, még akkor sem, ha kis „lélekvesztőről” is legyen szó.

Kezdetben a csónak, a motor és a kellékek befértek a kombinkba a csomagjaink mellé, és a gyerekeink is szívesen jöttek velem néhány kisebb körre. Majd átalakítgattam a járgányt, komfortosabb, ha van benne kormány, ülés és sok apró „vacak”. Így már kellett egy jókora tetőbox is. Feleségem nem igazán szerette a hullámokon ugráló, dülöngélő „gyufásskatulyát”, ő csak nagyon ritkán jött velünk. Igaz, a hely szűke és a kis motorteljesítmény miatt nem is volt túl ideális. A kamaszkorba érve gyerekeim is teljesen elpártoltak tőlem, így egyedül maradtam szenvedélyemmel. Velünk volt a kis csónak (szinte minden évben egy másik) számos horvátországi nyaraláson, majd Korfun, Lefkadán, a Chalkidiki-félszigeten, a Volosi-öbölben és Athén környékén is.

Később jött az ötlet, hogy egyedül is elmenjek egy csónakos túrára, ami nem szól másról, csak a hajózásról. Pontosítva úgy is mondhatnám, hogy küzdelem az elemekkel, engem mégis vonz. Szereltem a csónakra egy napellenző ponyvát (biminit), ami éjjel sátorrá alakítható, így az alvás kérdése is megoldódott. 2018 nyarán az Adria horvátországi szakaszát kívántam a 430-as Lodestar légpadlós csónakommal bejárni Umag-tól Dubrovnik-ig és vissza. A kényelmetlenség ellenére egész jól is ment, míg Korcula szigetnél (még jó hogy a part közelében) hatalmas viharba kerültem, és észrevettem, hogy a csónak légpadlója is kilukadt. Mivel eléggé elment a kedvem a hajókázástól, és a csónak üzembiztonsága se volt ismert a számomra lukas légpadlóval, jobbnak láttam visszafordulni a part mentén Umag-ba. Két óránként pumpáltam a padlót, és 3 nap alatt visszaértem a kocsihoz a nyaralóvárosba.

A viszonylag jól sikerült túra után felbuzdulva tavaly nyáron Zadar környékéről szerettem volna eljutni Korfura, majd vissza. Itt már az előkészületeknél is volt némi buktató: a tengeri jogosítványom nem alkalmas határátkelésre (máig sem értem, hogy mi a különleges átmenni a vízi határon), meg a Dubrovniki Kikötői Kapitányság szerint a hajómat sem engedik át.

Szereztem Zadar-ban egy másik jogosítványt, a hajóm kisebb átalakításokkal maradt a régi, és az Index Albánia – Menni vagy nem menni?? fórumon felvettem a kapcsolatot „Jani haverjával” (a férjem – a szerk.). Tőle sok információt kaptam az Albániába behajózás menetéről, amiről korábban semmit sem tudtam. Tömören annyi, hogy csak ügynökön keresztül érdemes az országba jutni legálisan, és a kikötőkben nem lehet benzint tankolni, csak gázolajat.

Július közepén, egy erős hidegfront elvonulását megvárva utaztam le a horvát tengerpartra, Biograd mellé. Minden felszerelés a kocsiban és a tetőboxban volt, így kb. 3-4 órás szerelés várt rám. Az ember ilyenkor felfokozott lelkiállapotban van, vajon sikerül-e mindent jól összerakni, nem hagytam-e otthon valami fontosat… akár egy csavar hiánya is hátráltatja a túrát. A Google Earth-on kiszemelt sólyázó vajon alkalmas-e, hogy egyedül behúzzam a csónakot, találok-e biztonságos parkolót a kocsinak, elérek-e egy csendes öbölig sötétedés előtt, ahol aludni fogok? Ilyen, és hasonló gondolatok cikáznak az ember fejében, miközben nem teljesen friss, hisz levezetett vagy 600 km-t.

Már itthonról késve indultam, így csak délután értem a Biograd melletti Tisno falucskába, ahol gond nélkül ment a hajó felfújása, összeszerelése. A benzinkútnál mindegyik tankot feltöltöttem, és a vízretétel után bepakoltam a csónakba (összesen kb. 90 liter). A horvát kikötőkben szinte mindenhol kapható benzin, elég sűrűn is vannak, mégsem árt egy kis tartalék. Elég rossz lehet, valahol 20 km-re a partoktól csak azért lerobbanni, mert elfogyott az üzemanyag.

Szerelgetés közben a benzin mennyiségét látva egy német bácsika érdeklődött a terveim felől, elhűlve hallgatta, hogy Dubrovnik-ba készülök. Nem mertem neki elmondani, hogy Korfu-ra…

Sötétedésig kb. 30 km-t tudtam megtenni, egy csendes öbölben enyhén ringatózva tértem nyugovóra. Másnap enyhe szélben jól haladtam, már kora délután Korculán, Vela Lukán voltam a kikötőben, ahol tavaly a nagy vihar ért.

Forrás: Nagy Béla

Újra teletankoltam a tartályokat, és a lakatlan sziget (nem teljesen) Susac felé vettem az irányt. Itt töltöttem az éjszakát egy bójára kötve a csónakot. Felgyalogoltam a világítótoronyhoz, ahonnan páratlan kilátás nyílt. A másnapi cél, a tenger közepén fekvő Palagruza-sziget körvonalai is jól látszódtak.

Forrás: Nagy Béla

Forrás: Nagy Béla

Nyugtalanul aludtam, és még szinte sötétben ébredtem. Alig bírtam kivárni, míg annyi fény lesz, hogy feltekerhessem a sátram oldalfalait, és elindulhassak „A sziget” felé. A tengeri szabályok szerint, úgy tudom, hogy egy kicsi csónakkal is legálisan felkereshető, 42 km-re van Susac-tól a nyílt tengeren, közelebb Olaszországhoz, mint a horvát partokhoz. Ha sima a tenger, akkor az én kis hajómmal is elérem, ha nem, akkor sajnos felejtős…

10 km-re járhattam Susac-tól, amikor inamba szállt a bátorságom. Jobbnak láttam megfordulni, és Lastovo, Mljet, Dubrovnik irányába fordítani a kormányt. Remélem, lesz még alkalmam újra megpróbálni! Fárasztó volt az út, egészen Mljet-sziget széléig alig haladtam, szinte minden irányból érkeztek a nem túl nagy, rövid hullámok. Majd a sziget védett oldalán haladva teljesen kisimult a víz. Jó tempóban tudtam haladni délkeleti irányban.

Mljet nagyon szép, a „zöld sziget”, egyszer biztos ide is visszajövök, és több időt töltök el.

Forrás: Nagy Béla

A sziget mellett, közel a parthoz sima vízen, szélcsendben jól haladtam kb. 20 km/h-ás sebességgel. Kipihenhettem a reggel óta tartó zötykölődést. A tengeri hajózás nagyon kiszámíthatatlan: pillanatok alatt válik a tükörsima víztükör erősen hullámzóvá, és az erős szél is gyorsan csendesedhet látszólag különösebb ok nélkül. Befolyásolhatják a különféle áramlatok, tengermélység, szigetek közelsége, és még sok más tényező is.

Délutánra már az Adria gyöngyszemét, Dubrovnik-ot is megpillantottam a távolban. Pár évvel ezelőtt az őszi szünetben már voltunk itt a családdal, így meg se próbáltam kikötni a nagy tömegben. Számtalan hajó ringatózott a várfal körül, a város dugig volt turistákkal a szezon közepén. Bár ideális lett volna egy kis sétával megmozgatni a tagjaimat a nem túl nagy melegben, helyette inkább úsztam egyet a csónak körül.

A várostól délkeletre már nincs túl messze a montenegrói határ. Ide csak másnap kora reggel szerettem volna érni, ezért a Cavtati-öbölben kerestem egy alkalmas horgonyzó helyet. Körbehajóztam az egész öblöt, kimentem két kicsi lakatlan szigetre is, mégsem találtam megfelelő placcot az alváshoz. Így kb. 50 méterre egy nagy luxushajótól dobtam le a két horgonyt. Az éjszaka eseménytelenül telt, persze ismét nyugtalan voltam a reggeli kijelentkezés miatt. A túra tervezésekor, még januárban írtam a Google fordító segítségével egy emailt Dubrovnik-ba a kikötői kapitányságra, melyben a határátlépési terveimről írtam, mellékelve a papírjaimat is. Itt azt a felvilágosítást kaptam, hogy a hajómmal csak közúton léphetem át a határt, mert a hajólevélben nincsen feltüntetve egy arra alkalmas kategória. (Ez egy német, nemzetközi hajólevél, a kiállító hivatal szerint világszerte érvényes, határátlépéshez is.) Ezért gondoltam arra, hogy Cavtat-ban próbálkozom… Határátlépéshez fel kell keresni egy kikötői kapitányságot, ami nem mindig közvetlenül a parton van. Itt a hajó és legénység papírjainak bemutatásával közölni kell a a kiszemelt úti célt, és a legközelebbi kikötő nevét. Ezután, ha mindent rendben találtak, át kell menni a vámhivatalhoz, és a kizárólag ki-bejelentkezésre fenntartott kikötőhelyre kötni a hajót. Ez a hely be van kamerázva, így a határőr az íróasztala mögül is látja a vízi járművet.

Forrás: Nagy Béla

Jobb esetben… :) Az enyémet nem látták, mert túl alacsony volt, így kijöttek megnézni, hogy biztos jó helyen állok-e? Jó párszor megnézték a hajólevelet, forgatták jobbra-balra, végül mégis csak annyit mondtak: jó utat! :)

Szélcsend volt, sütött a nap, sikeresen kijelentkeztem, mi kell még ennél több? Boldogan ültem le egy padra enni valamit, mire megláttam egy bazi yachtot tolatni arra a helyre, ahol épp a hajócskám állt. Annyi hely volt a két vitorlás között, hogy éppen beférjen. Csak egyetlen bökkenő volt, hogy az én gumicsónakom is ezen a helyen állt. Egy matróz rádión közölte a kapitánnyal, hogy minden rendben, menjen csak! Mire én felpattantam a padról, villámgyorsan beugrottam a csónakba, és ordítottam, hogy engedjen ki, mert nem férünk el egymás mellett! A nagy hajó előremenetbe kapcsolta a váltót, így kisurranhattam mögötte.

Irány Montenegró! A tengeri szabályok szerint – friss jogsival ezt még tudom – egyenesen a legközelebbi bejelentkezési helyre kell menni, ami Zelenika, a Kotori-öbölben (pontosabban Herceg Novi, de ott valamiért nem javasolják a papírmunkák intézését.) Ez a falucska 40 km-re van Cavtat-tól, nem állhatok meg kikötni, strandolni, csak a rendőrség mólójánál.

Az öböl, ahol a kijelentkezést intéztem teljesen védett a széltől és hullámoktól. Alig telt el pár perc, kiértem a nyílt vízre a szárazföld takarása mögül, egész más kép fogadott: szeles, zord, kellemetlen hullámok szemből, a nap is elbújt, fel kellett vennem egy pulóvert. Sebességem minimálisra csökkent, alig tudtam tartani a 10 km/h-t. Néha még ennél a csekély tempónál is becsaptak a hullámok, erősen kapaszkodni kellett, úgy éreztem magam, mint egy rodeó bikán. Majd egyre közelebb került a kormány, alig bírtam elfordítani a térdemtől. Körbenéztem, hogy mi történhetett és észrevettem, hogy eltört a kormányállást tartó vascső. :( Pedig mennyire büszke voltam magamra, hogy életem első hegesztése milyen jól sikerült! Miért csinálok mindent magam? Igazán gondolhattam volna arra is, hogy ennek a csőnek tartania kell sokáig! Most jól megkaptam, talán ebből majd tanulok… (ha túlélem).

Balra sziklafalak, jobbra a nyílt tenger, a kormány már az ölemben, sós víz az arcomban. Persze a visszafordulás lehetősége fel sem merült bennem, csak most így utólag. Gondolom, vészhelyzetben azért ki szabadott volna kötni, ha lett volna hova. Körbe-körbe mentem, miközben a két tömlő közé kötöztem gumikötéllel az evezőt, és néhány merev párnafendert szorítottam az evező és a kormányállás közé. Egész tartósra sikerült, így kicsit fellélegezhettem. Szép lassan „loptam a kilométereket”, elhagytam a határt, és az öbölbe fordulva a tenger is barátságosabb lett egy pillanat alatt. A korábbi „világvége hangulat” egy csapásra megváltozott, azt már nem is mertem kérni, hogy a nap is süthetne kicsit jobban…

Zelenika-ra érve megkerestem a rendőrség mólóját, ahová kikötöttem a csónakot. (Persze, hogy rossz helyre, de az ügyintéző hölgyet nem zavarta, így maradhattam.)

Forrás: Nagy Béla

Ez a móló se az én hajóm méreteihez lett tervezve, fel kell mászni a betonfalon, ha ki szeretnék szállni. A pálmafás épület a kikötői kapitányság, oda kell menni először a bejelentkezéshez. Itt nagyon közel van egymástól a két hivatal, és roppant segítőkészek is voltak, a közös nyelv hiányának ellenére.

Angolul csak pár szót tanultam eddig, németül meg a hivatalokban beszélnek általában kevesen, ennek ellenére minden jól sikerült. 8 eurót fizettem az egyhetes tengerhasználatért (ez a minimális tartózkodási díj). A matrica egyik felét ráragasztották az engedélyre, a másik felét a csónakon kellett elhelyeznem.

Közben az idő is kicsit kitisztult, elhatároztam, hogy keresek valakit, aki meghegeszti az eltört csövet. Beálltam egy kicsi öbölbe, ami tele volt halászhajókkal, az egyetlen szabad helyre kötöttem a csónakot és kiszereltem a törött elemet.

Forrás: Nagy Béla

Bevittem a vasdarabot a kikötőbe, ahol több tonnás hajókat szerelnek, és targoncával hatalmas polcokra rakják. Nagy meglepetésemre hegeszteni nem tudnak! :)

Visszamentem a csónakomhoz, ahol épp indulni készült egy hobbihalász. Neki megmutattam a pórul járt alkatrészt, és segítséget kértem. Kézzel-lábbal kommunikálva megértettem, hogy egy barátja kb. 3 óra múlva tudna ide jönni, és majd elviszi haza meghegeszteni. Addig átmentem egy strandra fürdeni, és bevásároltam a szemközti boltban. Pár doboz sört vittem a srácnak, amiért ilyen rendes volt. Gyorsan telt az idő, megérkezett a mester, és estére el is készült a munkával, szépen meg is erősítette a csövet. Behajóztam a híres Kotori-öbölbe, melyet nagyon impozáns hegyek vesznek körül.

Forrás: Nagy Béla

Lassú tempóban, gyönyörködve a táj szépségében, Risan környékén találtam alkalmas alvóhelyet: kb. 50 méterre a parttól egy jó nagy bóját. Megnéztem alaposan, hogy tart-e a kötél, és odakötöttem a csónakot. A biztonság kedvéért még egy horgonyt is kidobtam. Sötétedéskor sátorrá alakítottam a napvédő ponyvát, mert éjjelre zivatarokat mondott a meteorológia. Nem is tévedtek: erős széllel, mennydörgésekkel esett is egy kicsit, de nem volt vészes. Reggel szokás szerint korán keltem, cammogva bejártam az egész öbölt, és újra visszamentem a nyílt tengerre. A tegnapi szembe szél helyett most hátszelem volt, így jó tempóban rohantam Budva felé. Közben egy szép barlangba is bementem a csónakommal.

A felkapott, zsúfolt üdülőhelyre érve egy eldugodtabb öbölben fürödtem, majd tovább indultam Bar városba, ahol ki kell jelentkezni, ha Albániába szeretnék utazni. Jó időt futva, már 11 óra körül a benzinkúton voltam, ahol mindegyik tankomat csurig töltöttem, mert az albánoknál sokkal bonyolultabb benzint szerezni a kikötőkben. Ki kell gyalogolni a normál kutakhoz, ami azért nem annyira egyszerű. A Bar-i kikötő jókora, meg kellett kérdezni, hol történik a kijelentkezés. Itt is a rendőrséghez álltam, ahol gyorsan összefutott 2-3 egyenruhás és kétkedve nézték a csónakomat. Mondták, hogy nyugodtan ott hagyhatom, jó helyen állok, a kikötői kapitányság kicsit messzebb van a városban, és megmutatták az irányt. Félúton újra megkérdeztem egy vendéglőben, ahol épp nem volt senki, csak a pultos. Jókedvűen üdvözölt a srác, kiugrott a pult mögül, hogy elkísérjen. Meglepő ez a közvetlenség és segítőkészség már másodszor egy napon belül. Közben betévedt egy kuncsaft, így a barátját kérte meg, hogy kísérjen tovább. A kikötői kapitányság egy panelház alsó szintjén van, nem lett volna olyan egyszerű megtalálni.

Itt is minden simán ment, már kezemben volt a kijelentkezési papír és épp az ajtó felé tartottam, amikor a kapitány megkérdezte: ugye ez egy vitorlás hajó? Erre persze őszintén válaszoltam pár szóból álló horvát szókincsemmel, hogy nem, ez egy gumicsónak (gumena brodica). :)

“Akkor nem engedhetem át, jöjjön csak vissza!”

Igyekeztem elmagyarázni, hogy a horvát hatóság kiengedett, a montenegrói minden bonyodalom nélkül pedig be, akkor miért nem mehetek tovább? Telefonálnia kell, beszélni a főnökével, várjak addig! Miután lerakta, aggódva mondta, hogy ez egy kis csónak, Durres legalább 100 kilométerre van, közvetlenül a part mentén menjek, ne érdekeljenek a szabályok! A rendőrség is megadta az engedélyt, így mehettem!

Forrás: Nagy Béla

A hátszél továbbra is intenzíven kitartott, így viszonylag jól haladtam a határfolyó (Buna) felé. Ulcinj környékén még ki tudtam menni a part közelébe, mert sima volt a víz, később azonban jókora hullámok lettek, így egyre beljebb kellett mennem. Több kilométer távolságból figyeltem a számtalan kite-szörföst.

A határ közelében megpillantottam egy nagy, kétmotoros hajót, ami orrát magasra emelve, nagy gázadással robogott felém. Rajtam kívül senki nem volt a tengeren, így nem férhetett hozzá semmi kétség, hogy engem akarnak igazoltatni. Vissza is vettem a gázt, és feltett kezekkel vártam, míg odaérnek. Átadtam a dossziémat, és elmondtam, hogy Horvátországból indulva mennék Durres-be. Míg az egyik határőr fogta a hajómat a hullámzó tengeren, addig a másik a kabinban ellenőrizte a papírokat. Mindent rendben talált, mehettem tovább. A Shengjin-öbölbe érve jobbnak láttam nyílegyenesen Durres felé oldalszélben haladni.

Bejelentkezéshez Durres-be mentem a kikötőbe, ahol egy ügynök már várt.

Kb. 2 órával a tervezett érkezésem előtt hívtam fel, a beutazási szándékomról már email-ben értekeztünk, elérhetőségét az Albánia fórum oszlopos tagja, „Jani haverja” adta meg. Ő már családjával 9 éve él Albániában Tirana mellett, nagyon segítőkész, több nyelven kiválóan beszél, köztük albánul is.

A Durres-i kikötő nem igazán turisztikai látványosság: teherhajók, daruk birodalma, eddig még nem jártam nagyobban (nem is szeretnék). Nem volt forgalom, minden hajó már a helyén horgonyzott.

Az ügynök utasítására az öböl bal felére mentem és hamarosan észre is vettük egymást. A betonfal legalább 3 méter magas volt, ahová a hajómat köthettem. Szerencsére az idő „vasfoga” lukakat vágott a betonban, így egy lelógó horgonykötél segítségével fel tudtam mászni.

Több, mint 200 km megtétele után fáradt voltam, de fűtött a vágy, hogy másnap estére Korfura érhetek. Határidős munkák vártak, melyek miatt nem volt felhőtlen a hajózás (az időjárás miatt se mindig felhőtlen, de az adott). Ilir, az ügynök szállást is szervezett nekem a kikötőben, amivel egyáltalán nem számoltam. Sötétedésig volt még jó két óra, amit ki szerettem volna használni, hogy másnap biztosan elérjem a görög partokat. Megint nem hallgattam az okosabbra, tapasztaltabbra, aki ismeri a helyi viszonyokat.

Este 7 körül elhagytam a védett kikötőt. Csendes estének ígérkezett, a szél minimális volt, a tenger még gumicsónakkal is hajózható – így ítéltem meg a helyzetet. Sötétedés előtt megálltam a part közelében és lehorgonyoztam. A nehezebb, nagyobb horgonnyal a hajó orrát próbáltam tartani a nyílt tenger felé, a másikkal a farát a part irányában. Sehogy sem sikerült, a hajó állandóan oldalra fordult. A partot már nagyobb hullámok ostromolták, sokáig szemléltem, hogy tartanak-e a horgonyok, merjek-e itt aludni. Az volt az érzésem, hogy lassacskán közeledek a parthoz. A nyílt tenger felől időnként felbukkant egy-egy nagyobb hullám, mely oldalról szokatlanul nagyot taszított a csónakon. Nem éreztem magam biztonságban egyáltalán. Ennél jobb horgonyhelyet kell keresnem. A telefonomon lévő hajós térképet bújva egy nem túl messze lévő folyótorkolatot néztem ki menedéknek. Besötétedett, csak a telihold sávjában láttam valamit, elindultam dél-keletnek a folyó felé, teljesen a part mentén. A mélységmérő kijelzőjét egy órával ezelőtt sikerült letörnöm a kormányállásról, amikor a horgonyzási kísérlet közben megcsúsztam a nedves légpadlón, és nekiestem a kormánynak…

Egyre közelebb mentem a homokos parthoz és olyan területre érhettem, ahol valami miatt felerősödtek a parti hullámok. A hold fényében csak egy, a parttal párhuzamos keskeny sávot láttam, a nyílt tenger felől érkező hatalmas hullámokat nem. Még a motor zaja mellett is hallottam a dübörgést: jobbra néztem, és megláttam a fehéren tajtékzó víztömeget a fejem fölött, ami a következő pillanatban kisodorta a csónakot a parti homokba. A motor leállt, a csónak színig telt vízzel. Persze nem készültem vízhatlan zsákokkal, így mindenem elázott, tönkrement: kamera, fényképező, akkumulátoros pumpa, ruhák, kaja, stb., minden víz alatt.

Teljesen bepánikoltam. Húztam a vízzel teli csónakot egy darabig, de minden második hullám ledöntött a lábamról, kitépve a kezemből a kötelet. Szokatlanul hideg volt, mindenem csurom víz, mégsem fáztam, mert fűtött az adrenalin és az idegesség. Vége, ennyi volt, mit csináljak most egy ismeretlen országban, egy kietlen parton, este 10-kor?

Kihúztam a csónakot a partra, minden cuccot kihordtam a dűnékre, hogy száradjanak. Ez egy naiv elképzelés volt, ugyanis 15 fok volt, minden tiszta pára. Többször elkezdtem kimerni a vizet a csónakból, de a következő hullám újra megtöltötte. Próbáltam tartani, teljesen hiábavalóan: egyik hullám jobbra forgatta, a másik balra. Én meg teljesen kimerültem. Az evezővel ástam egy gödröt a homokba, betemettem a horgonyt, majd ráfeküdtem az elázott hálózsákban, és próbáltam pihenni. Szerencsére a szél egyáltalán nem fújt, öt-hat darab méteresnél is nagyobb hullám csak a parti sávban dübörgött, utána sima a víz, a hold erősen ontja a fényt, így már mindent látok…

Bár ne látnám!

A fogaim vacogásától, és a hullámok zajától az erős holdfényben egyáltalán nem tudtam semennyit aludni, közben a tenger hatalmas ereje többször is kirántotta alólam a kötelet, és vitte a hajót, amerre csak akarta. Beletörődtem… már nem sokat tehetek ellene. Reméltem, hogy reggelre csillapodnak a hullámok. A következő pillanatban emelkedett a tenger, már a vízben feküdtem, a csomagok sodródtak. Ja, itt a dagály is, ez még pont hiányzott! Mindent feljebb hordtam a dűnére. Az éjjel még háromszor megtréfált a tenger. Egyedül a telefonom úszta meg, mert szerencsére egy vízhatlan tokban volt.

Reggelre se csillapodtak a hullámok, a hajóm még itt van, csak 20 méterrel arrébb. A légpadlója kiugrott a helyéről, homok is van benne jócskán. Hamar tudatosodott bennem, hogy önerőből nem tudok innen elmenni, a hajó így nem üzemképes, a hullámokon nem tudok átmenni. (Meg valahogy el is ment a kedvem egy darabig az egésztől…) Nem várom meg, míg teljesen lemerül a telefonom, segítséget kell hívnom. “Jani haverját” riasztom, elküldöm neki, hogy hol vagyok.

Forrás: Nagy Béla

Tanakodunk, ki tudna innen kimenteni, a csónak a parton, út nincsen… Javasolja, hogy a közelben lévő Spille településről egy traktoros lenne a legegyszerűbb és a legolcsóbb megoldás, de biztos jócskán várnom kell, míg valakit értesíteni tud. Semmi gond, úgyis minimum 2 óra, míg darabokra szedem a csónakot, vagy talán még több is, hisz kb. 26 órája nem aludtam semmit.

Még jócskán folyt a szerelés, amikor megláttam két rendőrt közeledni a homokos parton. Sajnos közös nyelvünk velük sem volt, még azt a pár angol szót sem ismerték, melyeket megtanultam.

Sebaj, itt van Rafi, vagyis „Jani haverja” (vajon ki lehet az a Jani?). Ő mindent készséggel fordított telefonon keresztül. A rendőrök arra gyanakodtak, hogy biztos drogcsempész vagyok, és elrejtettem az anyagot a csónakban. Már csaknem felvágták, mire a megmentőm meggyőzte őket, hogy ez egyáltalán nem szükséges, hisz hivatalosan vagyok az országban. Idővel a morcos rendőrök is megenyhültek. Hamarosan a traktoros bácsi is megérkezett (innentől sajnos már egyetlen képem sincsen).

(A szerkesztő megjegyzése: A két rendőr azért jelent meg, mert férjem – mivel nem ismert senkit Spille faluban – a tiranai rendőr ismerősein keresztül, sok áttétellel értesíttette a teljesen másik megyében lévő helyi körzeti megbízottat, hogy keressenek a megadott helyen egy partra vetődött gumicsónakos magyart, és segítsenek neki. A baj csak az volt, hogy mire sok lépcsőn keresztül a rendőrségi hierarchiában elérték a helyi körzeti megbízottakat rádión, addigra az információból már csak az maradt parancsban, hogy keressenek egy partra vetődött gumicsónakost, azt már nem mondták el nekik rádión, hogy miért keressék. Ezért nézték először szegény Bélát kábítószer-csempésznek, aztán tisztázta a férjem telefonon a dolgokat. :) A traktorost ők szerezték, hiszen ők voltak ismerősek ott helyben.)

Mindent közösen a platóra pakoltunk, majd kis borravaló ellenében érzékeny búcsút vettem a rendőröktől. Fura volt, hogy átöleltek, és meg is pusziltak. Biztos, ez itt így szokás férfiak között is, vagy csak a pénz tette meg pozitív hatását. :)

A traktoros a házához vitt, minden cuccomat az udvarba vittük, a személyes holmijaimat egy szobába tehettem, és aludtam pár órát. Közben Rafival állandó telefonkapcsolatban voltunk (annak ellenére, hogy turistacsoportot vezetett valahol az országban), mert a bácsival sem tudtam igazán beszélgetni. A terv az volt, hogy a lehető leggyorsabban eljutok Horvátországba, Tisno-ba a kocsimért, majd visszajövök Albániába a holmijaimért, és hazautazok Magyarországra. Először Tiranába kell eljutnom,  mert onnan indult kb. hatkor egy busz Montenegróba. Ezt feleségem nézte ki, és foglalt is egy olcsó szállást Podgoricában a buszmegálló közelében.

Magamhoz vettem néhány iratot, és pár, időközben megszáradt ruhát, majd autóval elindultunk Tirana felé, hogy megkeressük (és lehetőleg el is érjem) a buszt. Ez egy hétfői napon volt tavaly július 22-én. Biztosan nem fogom elfelejteni! A bácsi rendesen nyomta a gázt, először mellékutakon haladtunk, majd a Tiranába vezető autópályán. Közben még azt kellett kideríteni, hogy honnan és mikor indul pontosan a busz. ”Jani haverja” ebben is kivette a részét, amiért örökre hálás vagyok. Sikeresen megtaláltuk a buszt, megvettem a jegyet, majd este 11-re már Montenegróban voltam. Ott még az este biztosítottam a helyemet a reggel 6-kor induló Dubrovnik-i buszra.

A busz körbement másnap a Kotori-öböl partján, amit pár nappal korábban egészen más szögből láttam. Neum környékén Boszniában megálltunk 10 perc pihenőre. Ez sem telt izgalmak nélkül: majszolgatom a szendvicsemet, fél szemmel a buszt figyelve, míg egyszer csak nincsen már a helyén. Kinézek az országútra, és megpillantom az éppen a főútra kanyarodó járművet. Egy kőfalon átugorva, nagy sprintet levágva sikerült dörömbölve az oldalán megállítani.

A Sibenik-be tartó csatlakozást még éppen elértük. Itt egy Horvátországban nyaraló barátom várt rám, aki elvitt a kocsimig. Kicsit beszélgettünk, majd este 9 óra körül – kihasználva a kevés forgalmat és a hűvös estét – elindultam Podgoricán keresztül Albániába. Hajnali 3-kor úgy gondoltam, hogy már elég fáradt vagyok egy kis pihenéshez. Elhagyva Podgoricát, befordultam egy sóderos parkolóba az út mellett, behúztam a kéziféket, hátra döntöttem a vezető ülést, és próbáltam aludni…

Egészen huszonéves koromig, stresszhelyzetekben, táborokban hajlamos voltam az alvajárásra. Többször volt olyan eset, hogy teljesen máshol keltem fel, mint ahol lefeküdtem. Az is előfordult, hogy a saját szobámat sem ismertem meg, és egy órán keresztül, valósággal izzadva, ébren ültem az ágyamon, mert úgy láttam, hogy az Alpokban egy sziklaperemen ülök, és lezuhanok, ha megmozdulok. Nagy megkönnyebbülés volt ráeszmélni, hogy ez a saját ágyam…

Úristen, úristen elönti a tenger a kocsimat! Jönnek a hullámok, már tengelyig süllyedek a vízben, azonnal indítanom kell! Kaparnak a kerekek, sikerül kihajtani a vízből, de biztos elromlott a generátor, mert villog, és sípol egy piros lámpa a műszerfalon. Atya ég, már az országút egyik sávján is hömpölyög a tenger, csak meg ne álljon a kocsi. A piros lámpa egyre erőteljesebben sípol, amire felébredek és nagyjából magamhoz térek. Az ülést álmomban visszadöntöttem, lámpát felkapcsoltam, kihajtottam a „tengerből”, váltottam, kb. 50-nel mentem a saját sávomban, csak a kéziféket felejtettem el kiengedni. Abban viszont sokáig biztos voltam, hogy a Shkodra-tó kiönthetett, és tényleg vízben álltam. 1-2 óra vezetés után tudatosult bennem, hogy rémálmaim voltak, és valahogy alva elindultam a kocsival, sehol sem volt víz, csak álmomban…

Reggel 8 körül Spille-be értem. Kiszedtem a csónakból némi homokot, hogy össze tudjam tekerni akkorára, hogy beférjen a kocsiba. Miután mindent sikerült elpakolnom, odaadtam a bácsinak a maradék 40 liter benzint (a korábbi pénz mellé), majd próbáltam kicsit aludni a visszaút előtt.

Szkopjén keresztül, Belgrád elé mentem, éjszakára megálltam, majd csütörtökön dél körül értem haza.

Mindent nagyon köszönök „Jani haverjának” (és a feleségemnek), hogy segítettek újra hazatérni!

Ismét vannak terveim…

A szerző és a kalandok átélője: Nagy Béla