Egy magyar meteorológus munkája és kalandjai Albániában

/0 Hozzászólások/in , /by

 

 

Hogy Magyarország és Albánia között mennyi a közös kapocs, azt a történelemkönyvekből láthatjuk. Hunyadi János és Szkander bég szövetsége, báró Nopcsa Ferenc tudományos munkássága Albániában, Apponyi Geraldine magyar származású albán királyné, ezek mind bizonyítékai, hogy az albán-magyar kapcsolatok már a régmúltban is léteztek.

A modern korban is találunk azonban számos kapcsolódási pontot. Sok a vegyesházasság, ezt mi itt élőként is tapasztaljuk, és köztudott, hogy számos albán fiatal tanult Magyarországon az ’50-es években. Közülük még élnek néhányan, és a mai napig csodálatosan beszélik és őrzik a magyar nyelvet. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor leülünk velük egy kávé mellé, mindig kérik, hogy magyarul beszélgessünk.

Az alábbi leírás is egy vegyesházasság története. A bejegyzésben szereplő anyagot – Dr. Böjti Béla naplóját, felesége Dr. Böjti Béláné született Zogulla Dhima életrajzi adatait és a családi fényképeket – lányuk Karolin bocsátotta rendelkezésemre.

 

Balról jobbra:
Karolin nagymamája, édesanyja Zogulla Dhima és maga Karolin
(Forrás: B. Karolin)

 

A történet úgy kezdődött, hogy Böjti Béla az ELTE meteorológia szakán diplomát szerzett 1955-ben. Gyermekkorában a nyarakat egy kis zalai faluban töltötte, ahol a félrevert harangokkal kísért viharok élményei magukkal ragadták. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy milyen pályát szeretne választani. Egyetemi kapcsolatok révén ismerte meg leendő feleségét. A Gjirokastra-ban született albán lány a Vöröskereszt ösztöndíjasaként utazott Magyarországra, gyógyszerészetet tanult.

 

1952, fiatalok hajóval mentek külföldi egyetemekre. Zogulla Dhima a jobb oldalon.
(Forrás: B. Karolin)

 

1955-ben házasodtak össze a Budapesti Albán Nagykövetségen. 1956-ban az ifjú pár Albániába jött, ahol Böjti Béla a tiranai Hidrometeorológiai Szolgálatnál kezdett dolgozni. Állomások telepítése, csapadékadatok értékelése, valamint szaktanácsadás volt a feladata repülőterek építéséhez, lecsapolási munkálatokhoz. Felesége munkahelye pedig a Vöröskereszt patikája volt.

 

A nemes magyar, aki az albánokért szenvedett. A szép gjirokastrai lány iránti szerelme hozta Albániába. (Forrás: B. Karolin)

 

Böjti Béla így ír az Albániába érkezésről és az itt eltöltött hónapokról naplójában. Az akkor 23 éves fiatalember így látta Albániát:

„1956 március ötödikén kerültem Albániába. Havas hegyek csillognak alattunk, folyók, házak, hegyek; a felhők egyszerre csak mellénk kerülnek. Becsavarnak. Fehér, fehér minden. Vígan szól a dal: gépünkben albán utasaink énekelnek. Zúg a fülem, feleségem hány. Kérdezem a magasságot: 3000 méteren felül vagyunk. Jobbra a Skutari tó (Shkodrai-tó, a szerk.) kékes-fehér. Nem tudom, be van-e fagyva? Fordul a gép: én is fordulok, hozom a tasakot. Zogulla rosszul érzi magát. Szédülök – mindenki csendben van. Tirana, kóválygó fővel lépünk ki a gépből – keresem a várost, minden olyan falusi formának tűnik. A repülőtér mint egy falusi állomás nálunk. Zöld fákat látok, virágzó fákat. Budapesten még a tél trónolt.

1956. márc. 7. – Talpam alá vettem a várost, alacsony házak, füstös falak – kályhacsövek kidugva az utcára, mosott ruha teregetve mindenfelé. Rongyos, szőrös emberek. Tarka kendővel átkötve a derekuk. Néhány jól öltözött európai váltogatja egymást. Szerintem 50-60 éves paraszt nőket látni mezítláb. 16 éves lányt fekete magas sarkú szandálban. Szamarak, apró lovak, rajtuk ember nagy csomagok. Autó kevés egy fővároshoz képest. Karcsú minaretek emelkednek a város fölé. Kicsiny üzletek apró ablaknak beillő kirakatokkal. Mindenfélét találni ezekben: rágógumitól a fogkeféig, férfi ingtől a bőröndig. Az árak rettenetesek. Szédületes összeget kérnek egy-egy darabért. Az állami üzletek rendezettebbek, olcsó kirakatuk van a magánosokhoz viszonyítva. Sok dolog azonban hiányzik.

“Halva pes lek” (halva 5 Lek – a szerk.) kiabálják a bazárban és egymás hegyén-hátán tolong a nép: ki birkát cipel, a másik szamarát hozza, amott a földön ülnek és alkudnak. Az állatvásártéren vagyunk, a Rruga Mine Peza végén, a cigánynegyedben. Még a Dajti is mosolyog ezen, amint hóval borított csúcsán játszik a tavaszi napfény. Igen szép, csodálatosan szép ez a hegy, kopár bércek, meredek sziklafalak emelkednek a magasba. Reggel csak a csúcs látszik, alatta köd terül. Délben pompásan ragyog. Délután felhők vonnak koszorút a hegy köré. Aztán az éj fekete homályát erősíti.”

„Szombaton egy vacsorán voltunk. Leves, hús fasírozott formában, pálinka, burek, bor, narancs. Így fest egy ünnepélyes ebéd itt. A tiszteletünkre rendezték. A Zogulla bátyjának feleségének szüleinél voltunk.”

„Az egyik nap a szerájnál felültem egy hegyi lóra. Ismeretlen voltam és megugrott. Vágtatott velem. A nyereg úgy mozgott, azt hittem itt a végítélet. Sikerült fal mellé szorítanom. Ezután csak szamáron fogom kipróbálni lovagló képességeimet.”

Tirana 100.000 lakójával kettős jelleggel mutatja Albánia arcát (ma lakóinak száma több, mint 800.000 – a szerk.). A régi szűk sikátorok, apró házakkal és az új Albánia szép házsorai melyek gomba módra nőnek ki. Itt vannak a kulturális élet központjai, színháza, operája. Szép modern filmszínháza, számos jól gondozott parkja.”

 

Tirana központja 1956-ban
(Forrás: facebook)

 

„Különösnek tűnnek az idegen szemnek a karcsú minaretek tetején Allahhoz éneklő hodzsák a nagyváros jelleget mutató forgalomban. Vagy az utca szélén békésen álldogáló szamár, fa nyereggel, a mellette tovasuhanó személygépkocsik mellett. Általában mindenfelé az országban járva ezek a kettős szélsőségek a szembetűnők. Durazzo (a mai Durrës – a szerk.) csodálatosan szép tengerparti strandján hatalmas szállodák, zajos sokaság kora tavasztól késő őszig. De a vidám fürdőzők mellett fekete fátyollal takart mohamedán nőket is látni. Vagy ha a bazárt járnánk, a gyékényen ülő szőnyegszövők, a kovácsok kalapácsának zaja, a fezt készítő iparosok lármája, a népviseletek tarka sokasága egy elmúlt évszázadba vezeti a szemlélőt.

„Április első felében Észak-Albániával ismerkedtem, volt szerencsém közel 4.000 kilométeren keresztül megcsodálni észak szépségeit. Csodálatosan szép hegyi tájak és az albán emberek híres vendégszeretete emlékezetessé tette az utat. Egy geológus expedícióval jártuk be az Albán-Alpokat. Gépkocsivezetőnk Sulejman Tabaku nem kis meglepetésére gyakran jobban szerettem volna gyalog közlekedni a szédítő szerpentineken. Lakott vidékeken vagy településeken megtudván, hogy idegen jár az ő vidékükön, soha véget nem érő vendégmarasztalások voltak. Haragudtam is már a sok evészet-ivászat miatt. Magyar gyomornak különös csemegével traktáltak. A lakosság nagy része mohamedán, és ülőbútorok hiányában szép szőnyegeken törökülésben és zokniban kellett elfogyasztani a vacsorát. Elmaradhatatlan kísérője az albán raki, ez amolyan méregerős pálinkaféle. Ma is hálával és csodálattal adózom Sulejman apónak, aki mindvégig kisegített a méreg ivásból szellemes furfangjaival. Tájszólásokat beszélnek más-más vidékenként, így mondván ő már ért engem, és mindent elmagyarázott, és az egészségemre szánt rakis poharakat is szívesen ürítgette. Nem ismerem a Koránt, de ügyesen lehet megfogalmazva, mert muzulmánok bort nem isznak csak pálinkát.

Az albán családok élete patriarchális szervezettségű, ez is török hatás, a férfi korlátlan úr a házban. A harc a maradi felfogások és szokások ellen falun is megindult. Régebben a férfiak nem sokat dolgoztak, az asszonyok végezték a munka zömét. Általában a nők helyzete nehéz, éppen a maradi előítéletek miatt.

Ma 1956. június 4-én írják az újságok: bálnákat fogtak Durrazzóban, az egyiknek a hossza 13 m. Szép kis história, hogyan kerültek ezek ide az északi tengerek vidékéről?

1956. június 16-án Durrazzóba mentünk. Az itteni vonat minden kényelmét élvezhettük. A piszok rendetlenség ami itt látható. Tiranában az állomás fabódéból áll. Olyan mint egy fatelep portás lakása. Az út Durrarzóig kb. 1 óra. Az állomás a tengerparton van. Dél-nyugati irányban ettől a móló. Hatalmas hajókkal zsúfoltságig tömeg. A jó fürdőhely hol 4-5 ház van. Külön vonat is jár Durrazzó és a Plazs között (így hívják a fürdőhelyet). A „tenger” – bámulva néztem ezt a hatalmas víztömeget. Nyugaton lassan egy hegy mögött elmerült a nap. Aranyos kévéivel végigcsókolta a víz tükrét. Szombaton este 9 órakor fürödtem a tengerben. Furcsa víz, sós, tiszta, a homok altalaja nagyon pompás. Vasárnap reggel mennyire más képet mutatott. A hajnali friss levegő!

 

Durres strand, 1956
(Forrás: facebook)

 

Szálloda kettő van a fürdő partján (csak kettő). Fürdőkabinok. Külföldi vendégek, turisták is nyaralnak itt. Egy családnál szálltunk meg éjjelre. Milyen meleg nap volt. Az este nagyon kellemes. A melegről jut eszembe: egyetlen nagyobb hűtőberendezés van Albániában. Itt Durrazzóban, és pontosan abban a gyárban a technikus családjánál aludtunk. Gyermek bőven, csak úgy nyüzsögnek, megszámlálni is nehéz lenne. Birkát vágtak a tiszteletünkre.

Mint érdekességet említeném 1957, ott Durazzoban járt a Szovjetunió egyik geofizikai méréseket végző hajója a Zarja. A motoros-vitorlás jacht a legkorszerűbb navigációs felszereléssel és három tudományos kutató részére a legnagyobb kényelemmel berendezve, földmágnesességi méréseket végzett.
(Szerk.: Személyes érintettség, hogy az egyik idős, 80 éves albán barátunk ezzel a hajóval kezdte meg útját a Szovjetunió felé fiatal gyerekként. Ott 11 hónapig geológus-segédnek tanult Moszkvában. A Zarja 1952-ben épült, 1953-tól a Szovjet Tudományos Akadémia használta a Föld mágneses terének mérésére.)

 

A Zarja kutatóhajó
(Forrás: alamy stock foto)

 

„Szeptemberben 10 napon Dél-Albániát jártuk. Fier, Vlora, Borsh, (előtte Llogara), Himarë, Saranda, Konispol, Delvina, Gjirokastra, Tepelenë, Vlora, Berat, Këlcyra, Përmet, Leskovik, Korca, Bilisht, Voskopojë, Pogradec, Elbasán. Ezen az útvonalon és városokban vagy nagyobb falvakban fordultunk meg. Összesen 1010 km-t utaztunk.

Dél-Albánia éles ellentéte északnak. A görög kultúra hatása vagy talán a könnyebb közlekedési viszonyok. Az egyszerű falvak is szép tágas kőházakból állnak. Itt a lakosság nagyobb részt ortodox. Nagyon barátságosak az emberek. Húsz esztendővel korábban mikor még divat volt a vérbosszú, ha az ellenség a területedre tévedt nem volt szabad bántani megvendégelték, etették-itatták, a gazda kikísérvén közölte vele, ha elhagytad a vidéket haragosom vagy, és csak a sziklás völgykatlanok tudnák elmondani mennyi tragédiának voltak a tanúi.

Dalaikban a szerelemről énekelnek. Csodálatosan szép az ő népi zenéjük. A sok-sok szenvedés, a mindennapi kenyérért való küzdelem hangjai hallatszik dalaikból. Egy-egy száraz nyár régebbn alig-alig biztosította a kevés kukoricakenyeret. Akkor a síkságokon a malária láz és a mocsarak világa volt. Ha az első világháborúban ott járt katona ma Fier környékére kerülne, jól művelt öntözéses parcellákat találna az egykori rém föld helyén.

Az ország szántóterületének legnagyobb részét is Dél-Albániában találhatjuk. A devoli mező például. Ott gazdag cukorrépa termesztés folyik. A muzatye mocsár helyén gyapotföldek. A tengerparton narancs, citrom. Feltűnően sok az apró lábas jószág, a kecsék ugyan óriási kárt tesznek, hasznuk azonban birkanyájak vezetésében van. Gjirokaster a mi Veszprémünkre emlékeztet, zegzugos sikátoraival egyike a legrégibb albán városoknak. Enver Hodzsa szülővárosa.
Korcsa az egyik ipari gócpont. Sörgyára híres.”

 

Zogulla Dhima Gjirokastra-ban, 1956
(Forrás: B. Karolin)

 

„Kevés idegen fordult meg a hegyek között, és ha arra tévedt, hiába keresné a vad rémtörténeteket. Békés, szelíd, büszke ember a hegyi lakó, a fáradtság ismeretlen és a büszkeség a fő erénye. Lakása berendezése egyszerű szőnyegekkel díszített szoba, keményfa priccs, gyapjútakarókkal, puska és kávéfőző findsza a tűzhely mellett. Szerte az országban török módra készült kávét főznek. Az asszonynép nem jelenik meg az idegenek előtt, de valahonnan mindég kukucskálnak. A család irányítója a legidősebb férfi, általában egyben maradnak a családok, csak a lány kerül idegen házhoz. Egy hat éves kislánytól hallottam egyszer hogy ő már menyasszony, a szülők sokszor a születéskor meghatározzák a gyermek jövőjét. A parasztok maguk készítette gyapjú ruhákban járnak. Fő táplálékuk a kukorica, vaj, birkahús, sajtféleségek és burgonya. A vidék életmódjában a hegyek között ma is egy évszázaddal elmaradt. Az iskolai oktatás azonban kötelező.
Az átlagos albán ember létszínvonala mögötte van a miénknek igények terén is, és az igények kielégítésének lehetőségében is. A hazai viszonyok között azonban olyan óriási az életszínvonal emelkedése, általános megelégedettség hatja át a népet. Szívesen dolgoznak társadalmi munkában utakat építenek, parkokat, vagy a mezőgazdaságban dolgoznak. Az albán ifjúság már levetette ősei maradiságát.”

 

Az alábbiakban pedig az akkori albán hidrometeorológiai szolgálat működésébe és felépítésébe kapunk betekintést:

„ Az albán hidrometeorológiai szolgálat rövid történelmi múlttal rendelkezik. De talán éppen az a szerencsés helyzete van, hogy a legkorszerűbben szervezzék meg. Az állomás hálózat megszervezésében szovjet meteorológusok segítségét kapták. Az amerikai hőmérőktől az olasz gyártmányú ombrográfokig és az új janisenko szavinova sugárzásmérőig megtalálható volt mindenféle műszer. Három osztályból állt: az időjelző, a klimatológia és hidrológia. A belső munkatársak létszáma hetven fő körül.

A klimatológiai osztály négy csoporttal dolgozott. A harmadik csoport – amelyben magam is dolgoztam 22 hónapot – feladata volt a népgazdaság soron követő feladataihoz meteorológiai adatokat feldolgozni, illetve az egyes területeket kielégíteni. Valamint a sok éves bulletint összeállítani. Továbbképzéseken előadásokat tartani vagy ahol éppen kellett. Így például az állomáshálózatban felmerült problémákat megoldani. Munkaidőnk nem volt, reggeltől estig dolgoztunk.”

 

Böjti Béla középen
(Forrás: B. Karolin)

 

„1956-ban állomástelepítés alkalmával Melcsan falu szövetkezetét is volt alkalmunk megismerni. Az emberek a fárasztó mezőgazdasági munka után tanulnak a szövetkezet kultúrházában. Itt jegyezném meg: a meteorológiai észleléseket általában szövetkezeti alkalmazottak végzik. Előfordul azonban, hogy nagyon nehéz csak egy csapadékmérőt is telepíteni. Az egyik hegyi állomásunkon belecsapott a ménkű, a telep hodzsája minden befolyását latba vetette hogy a számunkra idegen betolakodóktól mentes legyen az ő birodalma. Működtetése fontos lett volna, a meteorológiai szolgálat végül is kiküldött, talán mint idegennek sikerül észlelőt találni. Messze, valahol a Mali Kapitan hegységben egyszerű parasztokkal beszélgettem, erősebb volt az idegen iránti tisztelet mint a babona – találtunk észlelőt.”

„Egy más alkalommal észak Albániában egy klímaállomáson érkezésünk után csupa puskás embert láttam. A hegyi lakók a határvédelemben is részt vettek, célba kellett lőni a szakma tekintélyének megvédése érdekében.

Az igazgatóságnak két Gaz negyvenhetes gépkocsija, egy Zisz teherautója, két motorkerékpárja és egy Skoda személygépkocsija volt. Itt kell megemlíteni talán: a közlekedési viszonyok nagyon nehezek és körülményesek. A hálózat fenntartása, ellenőrzése roppant nagy munka. Gyakran kell szamár, illetve öszvér háton utazni, szállítani.”

 

Zisz teherautó eleje a BunkArt1-ben, 2016-ban
(Forrás: saját kép)

 

Nem csak a korszerű műszerek és azok sokfélesége, hanem a Albánia földrajzi és éghajlati változatossága is nehezítette a munkát – derül ki Böjti Béla naplójából.

„A három klímaöv és azok alzónái. A meteorológiai elemek széles szélsőségeinek skáláit mutatják. Észak-kelet Albánia kontinentális éghajlatában a hegyvidék sajátosságai jelentkeznek. Közép-Albánia hosszú sávban átmenet a mediterrán és a szárazföldi éghajlat között. A tengerpart mentén a tengerszint feletti magasság változásával együtt mindhárom övezet sajátosságai megtalálhatók. Az utazó szemében a növényzet éles elhatároltsága a különböző klímájú területeken csodálatosnak tűnik. Mint például dél-nyugat Albániában a Logorra hegy környékén a völgyekben narancs-, citrom fák míg kissé magasabban a füge, ciprus, majd csak a feketefenyő és a kopár hegyvidék. Észak Albánia legmagasabb a 2692 m magas Jezerce-csúcs, közép-Albániában 1200–1600 m az átlagos magassága a hegyeknek. Dél-Albániában is találhatók 2000 méteres hegyek. 1957-ben egyik fontos feladatának tekintette az albán szolgálat totalizatőrök felállítását, így a lakatlan területekről is adatot szerezni. Csapadék adatokkal foglalkozva megrajzoltuk öt év havi csapadéktérképét. Ehhez a tárgyhoz talán legyen szabad megjegyeznem a legcsapadékosabb terület évi háromezer milliméter felett van Albániában, új állomások telepítésével bővebb betekintést szerezhetnek ezen a területen is. E téren nagyon fontos az adatgyűjtés, a hőmérsékleti viszonyok ismeretével együtt az erdőtelepítés erózió elleni küzdelem fontossága sürgeti.”

Eddig a naplórészletek.

 

Böjti Béla 1958-ban tért vissza feleségével Magyarországra, ahol először Pestlőrincen az Aerológiai Obszervatórium Sugárzási Osztályán a Nemzetközi Geofizikai Év adatainak feldolgozásával foglalkozott. 1958-ban Nagykanizsán laktak, majd 1959. január elsején Böjti Bélát Siófokra a Balatonkutató és Viharjelző Obszervatóriumba helyezték, halálukig ott éltek. 1964-ben az OMI elnöke kinevezte Böjti Bélát az obszervatórium vezetőjévé. Ezzel a döntéssel élete összefonódott a siófoki obszervatóriuméval: 28 évig vezette a létesítményt. 1990-ig, nyugdíjazásáig itt dolgozott. 1971-ben “A viharos balatoni időjárási helyzeteket kiváltó anticiklon orr-helyzetek jellemszámai, módszer a viharállapot kategorikus előrejelzéséhez” címmel írta doktori dolgozatát. Munkásságával jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a viharjelzés és a tó melletti kutató tevékenység műszaki, távközlési, informatikai fejlesztési eredményei lépést tarthassanak az országos és nemzetközi szinten is teret hódító rohamos technikai fejlődéssel.
1970-ben Centenáriumi emlékérmet vett át, 1976-ban az OMSZ kiváló dolgozója címet is elnyerte. 1988-ban az osztrák GERHARD SCHINZE díjban részesült. 1990-ben a Magyar Meteorológiai Társaság Steiner Lajos emlékérmét kapta meg. 1997-ben a Somogy Polgáraiért díjat vehette át magas színvonalú szakmai munkájáért, 2000-ben pedig az Országos Meteorológiai Szolgálat javaslatára a PRO METEOROLÓGIA miniszteri kitüntetést. 2015. július 24-én, életének 83. évében hunyt el.

Felesége Siófok közismert, kedves gyógyszerésze soha nem tért vissza az akkoriban nehéz időket megélő Albániába, csak látogatóba. Így emlékezett családjára és szülőföldjére: „Minden nap gondolok Albániára, az ősi illír földre, melynek szinte négyzetkilométerenként más az arca, amely szerencsésebb történelmi körülmények között idegenforgalmi paradicsom lehetett volna. Sokat gondolok az otthoniakra, újévenként 35 képeslapot küldök haza a szűkebb családnak. Nálunk nagyon mély a családi érzés, a hagyomány pedig — ezt a férjem szokta mondani — a törvénynél is erősebb. Szeretnék még egyszer öszvérháton utazni Gjirokastrából Labovába a sziklás szerpentineken, szakadékok között és forrásvizet inni a hegy oldalán, és szüleim sírjánál bocsánatot kérni Istentől, amiért nem adhattam vissza nekik mindazt, amit egykor kaptam tőlük.”
Dr. Böjti Béláné született Zogulla Dhima 2010. január 10-én hunyt el.

 

Dr. Böjti Béla és felesége
(Forrás: B. Karolin)

 

Dr. Böjti Bélával 2011-ben készült egy TV interjú. Ebben mesél arról, milyen nehezen, sok engedély árán tudott összeházasodni feleségével, elmondja, hogyan dolgozott Albániában, mennyire szereti az albán népzenét és ételeket, és hogy hogyan tért vissza Magyarországra 1958-ban. (Dr. Böjti Bélával az interjú 1:08-nál kezdődik. Részben magyarul, részben albánul beszél.)

 

 

„Azért hagytam el Albániát, mert abban az időben az embereket szovjetbarátnak bélyegezték, és így kezdődött a kommunizmus valódi korszaka. Sok rossz év következett akkoriban Albániában. A külföldieket más szemmel kezdték nézni. Amikor kimentem a Mine Peza utcai ház erkélyére, láttam, hogy a régi börtönben botokkal verték az embereket. Könyörüljön Isten azokon, akik ártatlan embereket vernek meg. Akkor azt mondták, hogy el kell hagynom Albániát feleségemmel és gyermekemmel. Félbehagytam a munkámat és elrohantam, de még egyszer visszatértem, hogy befejezzem azt a munkát, ami félbemaradt, a Kruja-i repülőtér lecsapolási munkáit. (Ma ez a tiranai Teréz Anya nemzetközi repülőtér – a szerk.). Abban az időben egy magyar katonai repülőgép érkezett Albániába, mert cserék voltak, és feleségemmel együtt felszálltunk a gépre, miközben az emberek, akik ezzel a géppel jöttek, kártyáztak vagy fürödtek a tengerben Durrës-ben. Sem jegyünk, sem útlevelünk nem volt. Velünk együtt voltak olyan albán tisztek is, akik Magyarországra jöttek pihenni.”

Az interjúban beszél a bevezetőben említett albán-magyar kapcsolatokról is, és arról, hogy Albánia mennyire szép ország. Így zárja a beszélgetést:
„Nem én kezdtem az albán barátságot. Sokan mások megelőztek engem.”

 

Dr. Böjti Béla (Forrás: Országos Meteorológiai Szolgálat)

 

 

Egyéb források:

– az Országos Meteorológiai Szolgálat honlapja
– a TVKlan interjúja

 

Olvasd el ezt is:

Így valósult meg egy albán lány álma Magyarországon

 

Drótszamárral a sasok földjén

/0 Hozzászólások/in , , /by

 

Mostani interjúalanyom szinte előbb tanult meg biciklizni, mint járni. Amikor csak teheti, felpattan a drótszamárra, így teljes természetességgel mondta el azt is, hogy kerékpárral megjárta a Himaláját, jövőre pedig az Északi-sarkkörre készül. Kíváncsi voltam, mi az oka, hogy Albániába évről-évre visszajár.

Matulai György mesél kerékpáros élményeiről a sasok földjén.

 

 

Mikor járt először Albániában, és honnan jött az ötlet?

2011-ben voltam egy ismerősömmel kerékpárral Nepálban egy 8500 km-es úton, és ő mesélt erről az egzotikus országról, és mondta, hogy próbáljam meg. 2013 óta járok Albániába, minden évben, 2017-ben kétszer is voltam, eddig összesen nyolcszor. Elragadó ország. Annyira gyönyörű és annyira kedvesek az emberek, az árakról nem is beszélve, nagyon barátiak. Nagyon jók az útjai kerékpáros szempontból – már amerre én jártam – ahol pedig tolnom kellett, ott etettek-itattak. Nagyon barátságosak az emberek.

 

Hogy kezdődött ez a kerékpáros szenvedély?

Öt éves korom óta biciklizek. Mindig alig várom, hogy mehessek. A nyaralás nálunk úgy zajlik, hogy kapok 10-15 nap előnyt, és Albániában találkozunk a feleségemmel, aki autóval utazik Magyarország – Szerbia – Észak Macedónia – Görögország – Albánia útvonalon. Ez 12-15 óra, 1150 km. Én elindulok Dunaújvárosból, majd Horvátország – Bosznia-Hercegovina – Montenegró – Albánia, és a célváros Saranda. Már bejártam a fél országot, többek között: Albán-Alpok, Koman-tó, Ohridi-tó, Korçë és környéke, Tepelene, Përmet, és még sorolhatnám. Ez egy életvitel, ahogy én élek. Alig várom, hogy kerékpárra pattanhassak. Nyugdíjas vagyok, van egy vállalkozásom, amit átadtam a lányaimnak, és biciklizek, amikor és ahol tehetem. Egészséges vagyok, eszem-iszom ami jól esik, gyógyszert nem szedek, komolyabb balesetem eddig még nem volt. Ezt lekopogtam. :)

Saranda a kedvenc városom, ott nyaralunk minden évben. Saranda-ban évről-évre egyre több a magyar turista. Esti sétáink alatt nagyon sok magyarral találkoztunk, akik inkább repülővel vagy busszal utaznak. Gépkocsival az 1000-1200 km-es utat kevesen vállalják. Mikor elmondom, hogy én kerékpárral jöttem, teljesen ledöbbennek.

 

Pedig az országot igazából megismerni csak úgy lehet, ha lassan, méterről-méterre halad előre az utazó. Az igazi élmény, mikor menet közben hallom a patak csörgedezését, a madárfüttyöt, érzem a sült bárány illatát, a szél simogatását. Ezek azok, amik igazán nyomot hagynak az ember életében. Gjirokastra-t is szeretem, nagyon szép, gyorsan fejlődő város, igazi széles kerékpárúttal. Mikor ott vagyok, mindig kérdezem magamtól, hogy miért nem itt élek?

 

Milyen pozitív, esetleg negatív élményei vannak ezekről az albániai útjairól? Mi volt az az élmény, ami leginkább megmaradt Önben?

Negatív élményem egy volt. Idén szeptemberben szerettem volna megnézni Lazarat marihuána ültetvényét. Azok a csúnya fegyveres bácsik nem engedték meg, nem is értem miért. :) (Szervezett út keretében lehet látogatni a falut. – a szerk.)

Viccet félretéve, az egész Balkánon nem volt negatív élményem. Mikor Mohácsnál átlépem a határt, kikapcsolok, és csak gondtalanul hajtom a bringát. Az egész Balkánon csak pozitív élményem volt. A báránysültön, kecskesajton, friss fügén keresztül az idős pásztorokig egy igazi gyönyörűség az egész ország.

2016 nyarán Korçe-ból tekertem felfelé egy komolyabb emelkedőn, de leintett egy idős pásztor. Jól beszélt angolul, jobban mint én. Kecskesajttal és vízzel kínált, és elmondta, hogy Angliában dolgozott tizenvalahány évig, de hazajött, mert itt sokkal jobban érzi magát. Nem csodálkoztam, ezzel én is így vagyok.

Idén ősszel Kukës-ből autópályán tekertem Shkodra felé, de mivel itt van egy közel 6 km-es alagút, úgy gondoltam, hogy inkább stoppolok egyet. Nem vagyok félős gyerek, de a 6 km, az hat km, alagútban kicsit hosszú, és nem volt nálam füldugó meg arcmaszk sem, így inkább úgy döntöttem, hogy átautózom az alagúton. Egy kisteherautó állt meg mellettem, mert meglátta a magyar zászlót, és az ember megszólalt magyarul. Nem akartam elhinni! Azt mondta, hogy az ő felesége magyar. Hihetetlen! Egy egyszerű ember volt, valamilyen gazdálkodó, mert az autó tele volt zsákos terménnyel. Feldobtuk a biciklit a platóra, néhány zsákot kiszakított a pedál, de nem volt probléma. Átvitt az alagúton, és közben villogtatta a magyar tudását. Gondoltam, adok pénzt a fuvarért, de nem fogadta el. Még ő akart nekem adni 20 EUR-t. :)

Egyik nyáron a nagy melegben megállok egy pékségnél ebédelni, és mielőtt indultam volna tovább, a néni kihoz nekem egy fél dinnyét jéghidegen. Az ilyen dolgokat soha nem lehet elfelejteni. Lehet, hogy csak a kerékpárosokkal viselkednek így, mert látják, hogy melegük van szegényeknek. :)
(Nem, nem csak a kerékpárosokkal, a turistákkal általában kedvesek. – a szerk.)

Idén ősszel Shkodër és a Koman-tó között az SH25-ös gyalázatos úton rám sötétedett, meg elég hűvös is volt, éppen kerestem egy védett helyet, ahol átvészelhetem az éjszakát. Nem tudom honnan, de ott termett „Teréz anya”. És láss csodát, a néni behívott a házába éjszakára. Egyszerű vacsorát készített, és még egy jéghideg Korça sört is elővarázsolt valahonnan. Tényleg varázsló lehetett, mert még villany sem volt a házban. Ilyen nincs máshol.

 

Milyennek találja Albániát kerékpáros szempontból?

Nekem nem nehéz. Az Alpok és a Llogara-hágó egy kicsit húzós, a többi rész nem.

Egyre több a biciklis turista. Az Alpokban találkoztam német lányokkal, 20 kilós csomagokkal tekertek fel a szerpentinen. Ha valaki akarja csinálni, és megfelelő bringája és felszerelése van, akkor gurul a bringa. A málhában legyen jó minőségű kerékpáros nadrág – ez nagyon fontos -, sátor, hálózsák, matrac, részletes térkép, EÜ-doboz, valamilyen gyógyszer hasmenés ellen, kerékpárhoz szerszámkészlet, gyorsan elkopó alkatrészek. Ilyenek a lánc, bovdenek, fékpofák. Ja, és popsikenőcs. :)

Fontos a tapasztalat és a tájékozódás. Sokan félnek attól, hogy eltévednek. Én GPS-t nem használok, mert nem vagyok egy digitális ember, térképpel tájékozódom, de Albániában jól ki van táblázva minden. Városban, ha eltévedek, megkérdezek egy rendőrt vagy taxist, és ha látom a válaszából, hogy nem olyan biztos, akkor megkérdezek még egyet, és esetleg egy harmadikat, és ha az is azt mondja, akkor arra megyek. Kerékpárral eltévedni nem jó, mert ha rossz irányba megyek 5 km-t, akkor vissza is kell jönni, és az már 10 km felesleges tekerés.

 

Hány kilométert szokott egy nap tekerni?

A napi megtett távolság függ elsősorban a tereptől, a széliránytól és erősségtől, időjárástól, meg természetesen a kedvemtől és fizikai állapotomtól. Ha minden ideális – ami elég ritka -, akkor gurulok 170-180 km-t. Legrosszabb esetben is megvan a napi 60-70 km. Ez pofaszélben, esőben, hegymenetben. De általában naponta tudok haladni 120-140 km-t.

 

Az éjszakákat hol szokta tölteni?

Az első pár évben kempingeztem, vittem sátrat, most már panziókban alszom. Rengeteg panzió van, és sokszor befogadnak a házba. Beengednek a fészerbe, és este odajönnek, hogy menjek be a házba. Nagyon vendégszeretőek. Egy kerékpárosnak nincs nagy igénye, egy tiszta ágy és zuhany kell, nem kell klíma meg lapos TV. :)

 

Ha valami elromlik, tönkremegy a kerékpáron mennyire könnyű vagy nehéz itt Albániában megjavítani, pótolni?

Na, erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mivel ilyen gondom még nem volt. Minden utazásom előtt átnézem és átnézetem szakemberrel a kerékpáromat, hogy ne érjen meglepetés. Természetesen kisebb javításokat el tudok végezni én is. Lánc-, gumi-, fékbetét csere. Szerszámokat mindig viszek magammal. Ha komolyabb problémám lenne a géppel, biztos megoldható lenne, mert nagyon sok bike shop-ot láttam nagyobb városokban.

 

További jó kerékpáros élményeket kívánok Matulai Györgynek!

 

(A fotókat Matulai György bocsájtotta rendelkezésemre.)

 

 

 

A fülemülesitke hozta össze a magyar és albán madarászokat

/0 Hozzászólások/in , , /by

 

Albánia különleges természeti értékekkel rendelkezik. Növényvilága egyedülálló, ezt bizonyítják a magyar botanikusok kutatásai, akik tizenöt éve tartó munkájukkal nagymértékben hozzájárultak Albánia növényzetének feltérképezéséhez. Ugyanez elmondható a madarakkal kapcsolatban is. Az ország gazdag madárvilága és az élőhelyek sokszínűsége a magyar ornitológusokat is évek óta foglalkoztatja. Albániában rohamléptekkel fejlődik az idegenforgalom, az ország különleges madárvilága is hozzájárul, hogy turisztikailag is egyre vonzóbb ez az ország, és nagyon fontos, hogy Albánia megtalálja az egyensúlyt a turisztikai fejlesztések és a természeti értékek védelme között.

Németh Ákos rendszeresen jár Albániába kollégáival, hogy madártani expedíciók keretében vizsgálatokat végezzenek. A kérdésekre adott válaszokból megtudjuk, milyen eredményeik vannak eddig, és képet kapunk a munkájukról.

 

Mikor jártál először Albániában szakmai céllal?

2014-ben szerveztem az első expedíciót az Albánia és Montenegró határvidékén kanyargó Buna-folyó nádasaihoz. Az Albániában meginduló kutatásokat azonban egy tizenkét éve tartó expedíció sorozat előzte meg a Balkán-félsziget országaiban. A Kiskunsági Madárvédelmi Egyesület (ahol dolgozom) egyik fontos tevékenysége a fülemülesitke telelő és vonuló területeinek feltárása. Ez a 10 gramm körüli nádi énekesmadár az Európai Unióban mint kiemelt természeti érték úgynevezett Natura 2000-es jelölő faj. Az állomány egy jelentős része költ a Kárpát-medencében és telelő területe a Mediterrán tengerpartokon van. Az európai nádasok jelentős része megsemmisült a XIX és a XX. század során. A Mediterrán tengerparti nádasok talán még nagyobb százalékban vesztek oda mint a kontinens többi részén. Vonuló „madaraink” védelme szempontjából ezeknek a vizes élőhelyeknek a feltérképezése, megmentése elengedhetetlen feladat.

 

Fülemülesitke

 

 

Járt már magyar madártani expedíció Albániában korábban is, vagy Ti voltak az „első fecskék”?

Madártani expedícióról nincsen tudomásom, de természetesen magyar madarászok jártak 2014 előtt is a térségben, de ezek inkább hobbi madármegfigyelések, madarász túrák voltak.

 

Csapatkép a Buna-folyónál

 

 

Melyik volt eddig a legsikeresebb/legeredményesebb expedíció?

Az első 2014-es expedíció óta minden évben dolgoztunk a területen. 2016 tavaszán az országot körbejárva felmértük Albánia összes nádasát. 2017 őszén már egyszerre négy helyszínen végeztük a vizsgálatokat. 2018-ban Orikum nádasának tanulmányozásával kilenc hetet töltöttünk. A munkákban csak magyar oldalról több mint 70 önkéntes madarász vett részt! A madártani természetvédelmi célú kutatásokon túl albán partnerünkkel az Albanian Ornithological Society-vel (AOS) közösen bemutató madárgyűrűzéseket szerveztünk középiskolások és egyetemisták részére. Albánia nádasait és azok madárvonulásban betöltött fontos szerepét 2018 februárjában egy Tiranában megrendezett fotókiállításon mutattuk be. Nehéz dolog lenne kiemelni bármelyik utat ezek közül, hiszen minden újabb expedíció vagy társadalmi célú akció az előző utak tapasztalatára épül.

 

Kiállításunk Tiranában

 

Albánia köztudottan gazdag madárvilággal rendelkezik. A vizes élőhelyek, a lagúnák, a tavak valamint az erdők számos madárfajnak adnak otthont, és úgy tudom, jelenleg Albánia a borzas pelikán legnyugatibb költőhelye, amely a XIX. sz-ban még a Balatonon is költött. Ebből következik a kérdés, miért is érdekes Albánia egy ornitológus számára?

Egy ilyen változatos és gyönyörű szép ország természetesen minden természetszerető ember számára érdekes. Így a kutató expedícióink alkalmával a munka mellett a madarak és a természet megfigyelésére is fordítunk időt. Egy ide látogató madarász számos olyan fajjal találkozhat, amivel otthon Magyarországon nem. Több, kizárólag a Mediterrán régióban előforduló vagy épp a tengerhez kötött életmódú madárfaj megfigyelésre nyílik itt lehetőségünk. De az ilyen, számunkra érdekes madárfajok mellett hatalmas élményt jelent a hazai költő madaraink vonulásban történő megfigyelése is.

 

Egy vonuló kékbegy. Számára is nélkülözhetetlen a Mediterrán vizes élőhelyek megmaradása.

 

Az albánok mennyire jók az ornitológiában, mennyire vannak tisztában az értékeikkel?

Albániában viszonylag kevés madarász van, de az AOS munkájának köszönhetően viszont számuk egyre inkább gyarapodik. A madárgyűrűzést mint kutatási módszert egyáltalán nem alkalmazták az elmúlt 30 évben. Egyik fontos célunk volt már az albániai munkánk kezdetén, hogy ezen változtassunk, és szerencsére az AOS csapatában meg is találtuk rá a megfelelő személyt.

 

Albán barátunk madárgyűrűzés közben Orikum-ban

 

Esti lappantyú gyűrűzés

 

Egy átlag albán szerintem nincs tisztában az ország természeti értékeivel, de ugyanezt akár Magyarországra is mondhatnám. Ezért is nagyon fontos megismertetni az emberekkel ezeket az értékeket, mert megóvásukra csak úgy van némi remény.

 

Táborverés a Butrinti-lagúna partján

 

Milyen érdekes élményeid kapcsolódnak az itt eltöltött időhöz?

Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, mert azon szerencsés emberek közé tartozom, aki évente két-három alkalommal jár Albániába. Ráadásul a madártani kutató utakon kívül a családi nyaralásokat is szinte minden alkalommal Dél-Albánia valamelyik csodálatos nyaralóhelyén töltjük.

De általában ha arról kérdeznek milyenek az albán emberek, az egyik első élményemet szoktam elmesélni. 2014-ben az első expedíción még nem volt kapcsolatunk az AOS-al, így a helyszínre érkezve magunkra voltunk utalva a helyi emberekkel való kommunikációban. A kutatáshoz előre kiválasztott területre érve az ott élők érdeklődve figyelték a külföldi rendszámú terepjárókat. Elsőre nem nagyon tudtuk elmagyarázni jövetelünk célját, de akkor egész kis gyerekek siettek segítségünkre. 9-10 év körüli iskolások már nagyjából megértették az angol nyelvet így elmondták szüleiknek, hogy minket a madarak érdekelnek. Ezek után beinvitáltak minket a szegényes tanya jellegű épületbe, ahol Skype-on felhívták a család legnagyobb gyermekét, aki már Angliában élt. Az ő segítségével aztán hosszasan beszélgethettünk a családdal. Utána egy hónapig táboroztunk a tanya közvetlen közelében, a helyiek vendégszeretetét élvezve.

 

Házigazdánk és szállásadónk lappantyú elengedés közben (Orikum)

 

Van kedvenc madarad?

Kedvenc madaram természetesen kutatásunk fő alanya a fülemülesitke. Ez a faj az egyetlen a nádiposzáták családjában, aki nem a távoli Afrikában tölti a telet, hanem a Földközi-tenger partvidékén. Ráadásul a költő, vonuló és telelőterületek állapotára kifejezetten érzékeny, így jelenléte vagy hiánya jól megmutatja egyes nádas élőhelyek minőségét. Élőhelyeinek Natura 2000-es természetvédelmi területekbe való besorolásával nagymértékben hozzá tudunk járulni a nádasokhoz kötött madarak milliói számára a biztonságos vonulási útvonalak fenntartásához.

 

Kutatásaink fő alanya a fülemülesitke

 

 

Ákosék munkájáról az In Tv Albania is készített filmet.

 

Az albán televízió kisfilmet forgat a munkánkról a Buna-folyó mellett

 

 

Aki kíváncsi rá, itt nézheti meg. A filmből megtudjuk, hogyan fogják be a madarakat a gyűrűzéshez, hogyan állapítják meg a madarak nemét, korát, és hogyan dolgoznak együtt az albán madarászokkal.

 

 

 

Köszönöm Ákosnak az érdekes válaszokat. További sikeres munkát kívánok a magyar madarászoknak!

 

(A bejegyzésben található képeket és kisfilmet Németh Ákos bocsátotta rendelkezésemre.)

 

Így valósult meg egy albán lány álma Magyarországon

/0 Hozzászólások/in , /by

 

 

Mostani interjúalanyom remek példa arra, mennyi közös van az albán és a magyar népben. A beszélgetésből kiderül, milyen volt az élet a kommunista Albániában, hogyan került egy albán kislány Magyarországra, mi volt az első magyar szó, amit megtanult, hogyan vált belőle zongoraművész, mit gondol rólunk magyarokról, és milyen a viszonya a túrógombóchoz.

Almira Emiri albán származású zongoraművésszel beszélgettem.

(Az interjú magyar nyelven készült, a szöveg a beszélgetés szó szerinti leirata.)

 

Hol születtél, mikor hagytad el Albániát, és milyen emlékeid vannak Albániáról?

Csupa jó emlékeim vannak Albániáról. Bár még a ’90-es évek előtt születtem, és nem annyira volt könnyű az ottani helyzet akkoriban, de mindenki boldog volt, hiába akkoriban nem volt semmink, de semmink sem. Én Tiranában születtem, de a családom már Fier-ben élt, akkoriban a pártvezetés elköltöztette az embereket ide-oda. Az én szüleimet Fier-be költöztette. A bátyám és én is Tiranában születtünk, anyukám úgy döntött, hogy Tiranában szeretne szülni az ő családja közelében, viszont az életünk Fier-ben volt 1994-ig, mert utána én egy évet voltam Tiranában, amikor visszaköltöztünk.

Csupa jó emlékem van, nagyon szép ország, de az élet akkoriban nem volt annyira egyszerű. Mert akinek a családja nem jó biográfiával rendelkezett – és ezt az államfő eldöntötte, hogy kinek volt jó biográfiája és kinek nem -, megnehezítette az életét az embereknek. Főleg az én szüleimnek, mert nekik nem sikerült jót felmutatni, és el lehet mondani, hogy nekik azért nem volt olyan egyszerű életük, mint nekünk manapság, hogy tudunk választani a játékok között, a számítógépek között, az ételek között. Akkoriban szinte csak kenyeret lehetett venni jegy nélkül, nekem még sorba is kellett állnom 2 éves korom óta, egyik éjjel nekem az anyukámmal, másik éjjel a bátyámnak. Akkoriban mi gyerekek úgy éltük ezt meg, hogy mindenki csinálja és ez így van rendjén, de mai fejjel visszagondolva ez nem annyira egyszerű egy bölcsődés korú gyereknek. Lehet mondani, hogy 1990-ig ilyen volt a rendszer, és ez egy szigorú rendszer volt. Ha egy rossz szót mondott az ember, akkor mindjárt börtönbe került, és félni kellett, hogy a szomszédok miket hallanak, és miket nem, de alapjában véve nekem nagyon szép emlékeim vannak Albániáról, az albán emberekről és az ottani életről. Én Fier-ben éltem, az egy kisváros, az emberek kedvesek, majdnem mindenki ismer mindenkit. Ott kezdtem a zenei tanulmányaimat egy magyar tanárnővel, így kerültem közelebb Magyarországhoz. Volt is egy magyar Biblia a kezemben akkoriban, és

gyorsan megtanultam az Isten szót, mert annyiszor volt benne, hogy ezt az egy szót tudtam, mielőtt Magyarországra mentem.

1995-ben érkeztem Magyarországra 12 évesen és úgy gondoltuk a legelején, hogy mivel a ’90-es években olyan nehézségekkel jött az állam az intézményekben, az oktatásban – ez egy globális gondolat volt akkoriban, nem csak az én szüleim részéről –, hogy aki tehette, külföldre küldte a gyerekét iskoláztatni. És jó sokan kint is maradtak, ahogy én is.

Egy évre jöttem Magyarországra. Székesfehérvárra érkeztem először, Bornemissza Larisa tanárnőhöz, aki orosz származású. Vele olyan jól sikerült az első év, hogy úgy döntöttem, nagyon szívesen maradnék még egy évet. Mi együtt nyertünk egyébként országos versenyt is, meg egyedül is nyertem nagy díjakat Magyarországon. 1997-ben meg végképp úgy döntöttünk, hogy jobb, ha külföldön maradok, mert Albániában polgárháború volt.

 

Az orosz koncertsorozaton készült kép (Fotó: András Mayer)

 

A zene iránti vonzalmad honnan jön? Volt a családban valaki, aki foglalkozott zenével vagy magadtól szerettél volna foglalkozni vele?

Egy-két művész van a családban, van klarinétművész, van operaénekes, de inkább mérnökök, építészek, gépészmérnökök vannak a családomban. Hajlam volt, mert anyukámról kiderült, hogy nagyon tehetséges, de inkább máshogy döntöttek a szülei, meg az akkori állam nem engedélyezte mindenkinek, hogy zenével foglalkozzon, mert hogy a párttagoknak volt egyszerűbb zenével foglalkozni, és elosztották mindenkinek, hogy milyen szakon mehet tovább. Anyukám mérnök lett végül, de művész lehetett volna, ha egy másik korszakban születik. Nálam teljesen magamtól érkezett ez a vágy, és én

mondtam 4 éves koromban, hogy én zongoraművész szeretnék lenni!

Szóval ezt én kitaláltam valahogy magamtól.

 

Az orosz koncert Budapesten
(Fotó: Shumy Csaba)

 

Köztudott, hogy minél kisebb korban kerül az ember új környezetbe, annál könnyebben tudja megszokni azt. Te 12 évesen mentél Magyarországra, Neked mennyire volt könnyű/nehéz megszokni egy idegen környezetet, mennyire gyorsan tudtál beilleszkedni?

Nagyon érdekes volt. Három napra érkeztem a szüleimmel, a harmadik naptól viszont egyedül maradtam, és az olyan volt, mintha mély vízbe ugrottam volna, mert nem értettem semmit. Mindenki beszélt németül és magyarul Székesfehérváron, én viszont olaszul, angolul, franciául és albánul beszéltem, és rá voltam kényszerülve, hogy megtanuljam a nyelvet. Nagyon nehéz volt az első hat hónap, hogy nem tudtam kommunikálni.

Nagyon szerettem az ottani iskolát, reggeltől ebédig egy általános iskolába jártam, ebédtől néha késő éjjelig a zeneiskolai részen voltam, ahol gyakoroltam is, mert hogy nem volt saját hangszerem, és tele volt a napom programokkal, hogy el tudjam magam foglalni. Nagyon szerettem. Székesfehérvár egy kis város – Magyarországon belül nagy város –, de olyan szempontból kicsi, hogy nem volt sok külföldi akkoriban, és kedvesek voltak az emberek, integettek az utcán. Az osztálytársaim nagyon sokat segítettek, akikkel azóta is nagyon jóban vagyok.

Hogy megtanuljam a nyelvet, minden nap egy-egy szót tanítottak nekem, a tanáraim nagyon-nagyon aranyosak voltak, és szigorúak voltak velem, követelték, hogy minden héten tanuljak meg egy-egy sort egy-egy versből, és ezáltal kényszerültem gyorsan és jól tanulni. Nem nézték el, hogy én külföldi vagyok, hanem elvárták, hogy vegyek részt aktívan mindenben, mint bárki más, ami, szerintem nagyon jó. Voltak azért nehézségeim, mert az ember, ha eljön egy másik országba, más kultúrába, másak az elvárások, más a nyelv, más a tanítási módszer, minden más, még az étel is, más a konyha, más az időjárás. Ez így sok volt egyben, de hat hónap után én már nagyon otthonosan mozogtam, és ez annak köszönhető, hogy az emberek mennyire segítettek, mennyire kedvesek voltak. Székesfehérvár nagyon aranyos város.

 

Az albán és a magyar nép között milyen hasonlóságokat látsz?

Mind a két nép izolált, mind a két nép végül is saját magával van szomszédságban. A nyelv egy szigetnyelv mind a két népnél, és ez valamennyire a mentalitást is befolyásolja. Nagyon érdekes mind a két nyelv, mindkettő nagyon gazdag. A magyar kultúrában fantasztikus, hogy mennyi művelt ember élt és él most is. Az emberek kedvesek ott is, itt is.

 

Mi a kedvenc magyar ételed?

Hú, ez olyan, mint ki a kedvenc zeneszerzőm? :) Nekem fontos a konyha, mert nagyon szeretek főzni, de olyan „szivárványos” a skála, hogy nagyon sok mindent tudnék mondani. Nagyon szeretem a túrógombócot. Nagyon-nagyon szeretem. :)

A gulyást, amit Magyarországon lehet kóstolni, azt is nagyon szeretem, külföldön az már teljesen más. Nagyon szeretem a kacsát. Magyarországon fantasztikus kacsa főzési módszerek vannak. Albániában Te is találkoztál vele, hogy kacsát nem nagyon szoktak enni, nincsen hagyománya. És a libamáj, az fantasztikus! Albániában nem keverjük az édeset a sóssal – ezt is észrevetted szerintem – (megerősítem, a szerk.), viszont azt nagyon szeretem, hogy itt a kacsa mellett lehet nagyon finom édeskés káposztasalátát vagy lekvárt fogyasztani.

 

Mi az, amit legjobban szeretsz Magyarországon, és mi az, ami zavar?

Amit nagyon szeretek, hogy én annyi mindent köszönhetek Magyarországnak. A tudást, a nevelést, a tanáraimat, a barátaimat, nagyon jó embereket sikerült találnom. Én itt nevelkedtem, itt fejlődtem, nekem a közönség itt adta a nagy tapsokat.

Aki én ma itt vagyok, nagyon sokat köszönhetek Magyarországnak.

Nagyon örülök, hogy megtanultam a nyelvet, nagyon örülök, hogy részese lehetek ennek a közegnek. Magyar állampolgár is vagyok, úgyhogy magyar-albán zongoraművész vagyok, és szeretem hirdetni az értékeket, amiket itt lehet találni, itt lehet kapni – szeretem ezt hirdetni külföldön is, mert ha nem beszélünk róla, akkor nem tudnak róla.

Ami zavar: most kezd szerintem nyitni, pont azért, mert ez egy zárt ország volt egyedülálló nyelvvel, pont ezért az emberek nagyon zárkózottak és pesszimisták, ez engem zavar. A mentalitás nálunk albánoknál nagyon nyitott, nagyon elfogadjuk egymást. Ha nálunk az van, hogy valakinek nem tetszik valami, akkor nem az az első mondtunk, hogy akkor el lehet innen menni. Én ezzel a mondattal nagyon sokszor találkozom, vagy direkt vagy indirekt módon, és szerintem – ha adhatok egy tanácsot – ezt az egy mondatot kellene törölni a mentalitásból! Mert ha valaki valamit professzionálisan szeretne kérni, akkor nem az az első mondat, hogy akkor el lehet innen menni. Ez egy szint, bármilyen területről beszélünk most, én csak általánosítva mondom, ez a mondat nem fejlődésre ad utat egymásnak. Mindegy, hogy milyen származású emberről vagy nyelvről beszélünk, alapgondolatnak ez engem zavar.

 

Kanyarodjunk a zenéhez, a munkádhoz. Mi az, amit legszívesebben játszol?

Nagyon sokat játszom romantikus műsorokat, romantikus zeneszerzőket. Nagyon szeretem Lisztet, Bartókot, Kodályt – Bartók és Kodály éppen nem romantikusak –, de nagyon szeretem a magyar zeneszerzőket. Éppen Albániában indítok egy, a magyar kultúrát népszerűsítő kis fesztivál- vagy koncertsorozatot Hungarissimo néven, ahol a magyar zeneszerzőket szeretném bemutatni. Nagyon örülök, hogy első kézből tanulhattam őket.

Amik leginkább vannak műsoron: rengeteg romantikus zeneszerző, rengeteg orosz romantikus és modern zeneszerző van, németek is gyakran találhatók műsoron, és akiket most preferálok, illetve próbálok mindegyik koncerten a közönség elé állítani azok a kortárs zeneszerzők, mind magyarok, mind külföldiek. Az fontos, hogy akik ma alkotnak, azokat be tudjuk mutatni. És fantasztikus művek vannak, és nem arra kell most gondolni, hogy kortárs zene, Úristen, már megint egy nem hallgatható zenét fogunk hallani, nem, hanem ezek nagyon is hallgathatóak, nagyon szépek. És nagyon érdekes együttműködni a zeneszerzőkkel, miközben ők most élnek, és így együtt dolgozni.

Az orosz koncert Budapesten
(Fotó: Shumy Csaba)

 

Van menedzsered vagy magad intézed a dolgaidat?

Per pillanat éppen menedzsment keresésben vagyok, hogy egy hozzám való menedzsmentet találjak. Addig viszont egyedül menedzselem magam, ami nagyon nehéz, mert közben gyakorolok, utazok, az életemet élem, és szervezek is. De hát

nekem mindig voltak különleges gondolataim, úgyhogy a saját kis fesztiválokat, kis koncertsorozatokat továbbra is fogom szervezni, mert ami a fejemben van, azt szeretném megvalósítani úgy, ahogy az én fejemben van.

Ez most elsősorban két fontos fesztiválról szól: az egyik a Hungarissimo Albániában, a másik az Isralb Fest szintén Albániában. Magyarországon folytatom ugyanúgy a koncertjeimet együttműködve a koncerttermekkel. Mindegyik koncertem most egyéni projektként működik.

 

Mely országokban szoktál leggyakrabban fellépni?

Magyarországon nagyon sokat vagyok, és Izraelben. Olaszországban nagyon sok fesztiválon vagyok, Olaszországban 9 éves korom óta koncertezem, az már egy ismert terület. Franciaországban, Csehországban, Németországban, Albániában. Ausztriában is nagyon sokat, ott jártam egyetemre.

Az orosz koncertsorozaton készült kép
(Fotó: Adrás Mayer)

 

Albániába mikor jössz legközelebb?

Remélem, hamarosan. Április-májustól kezdődnek a koncertek, és akkor már többet leszek ott.

 

Egy pár szót, ha mondanál a családodról. A férjed milyen nemzetiségű?

Ő német.

 

A gyermeketek mennyi idős most?

Ő most 10 hónapos. Nagyon aranyos, négy hetes kora óta repül velem ide-oda. Mindenhol más a babysitter, és minden nyelvhez alkalmazkodik, és mindent ért. Abszolút flexibilis, abszolút zeneszerető, alig tud mászni, de már a zongorára felmászik, és játszik magától, és néha nem hagy gyakorolni. :) Ami fontos nekem, hogy ő is tanuljon magyarul. Én albánul beszélek hozzá, a párom németül, és a babysitter akár Budapesten, akár Berlinben magyarul. Ő most ebben a három nyelvben nevelkedik.

 

A neved – Almira – jelent valamit? Nagyon sok albán névnek van jelentése, a tiédnek is?

Nálunk éppen ez lett a nevem, mert a két családi nevet összekombinálták. Albániában még nem találkoztam körülöttem lévő Almira-val. Az én nevem monogramokból lett összerakva, a mi családunkban van jelentősége. Később találkoztam Almira-val, illetve Handel első operája is Almira, a nagypapám nagy zeneszerető volt, és ez is szempont volt. A mir (mir/mirë = jó, a szerk.) benne van a családi névben és a keresztnévben is, ez fontos volt.

 

Van mottód, ami szerint éled az életedet?

Nem, nem igazán. Minden nap másképp alakul nálam, és nem tudok egy mottóhoz ragaszkodni, de az, hogy:

az élet szép, az egy fontos mottó. És hogy a szép dolgokra koncentráljunk, és a jó, pozitív élményekre építsünk. Ez egy fontos életfilozófia bármilyen helyzetben, bármilyen országban, bármilyen kultúrában.

Bartók Béla Nemzeti Koncertterem, Müpa

 

Élmény volt Almira-val beszélgetni. További sikereket kívánok neki!

 

Itt pedig kaphatunk egy kis ízelítőt Almira zongorajátékából:

 

Boris Pigovat: Nocturne
Egyik kedvenc kortárs zeneszerzőm, akivel sokat dolgozunk együtt. A technológiának köszönve online bármikor tudunk beszélgetni és a darabokat átbeszélni.

 

Sasha Argov: Cacha Stam
Isralb duoval éppen Győrben koncerteztünk, ahol több dalát is bemutattuk, amiket Sasha Argov komponált.

Viktor Koszenko: Noktürn
Bár a zeneszerző modern, a zenéje teljesen akár romantikusnak is nevezhető. Az orosz koncertsorozat egyik koncertje.

 

Igor Stravinskij

 

Kodály Zoltán: Meditation

 

Albán népzene, Paolo Marzocchi által komponált albán népdal

 

 

Megjegyzés a szerkesztő részéről: Maria Rafaeli magyar származású zongoraművész alapozta meg Fier-ben a zeneoktatást. Egy albán hegedűművésszel karöltve alapították a Fier-i zeneiskolát 1966-ban, ahol Almira is kezdte a tanulmányait. Maria-ra ma is szeretettel emlékeznek a város polgárai, tiszteletére emléktáblát állítottak.

 

 

Albánia egy magyar botanikus szemével

/0 Hozzászólások/in , , /by

 

Albánia köztudottan gazdag természeti forrásokkal rendelkezik. Igaz ez a növényvilágára is.

A témával kapcsolatban egy szakembert kérdeztem, aki igencsak jól ismeri Albánia flóráját, hiszen tizenöt éve kutatja azt. Barina Zoltán a Magyar Természettudományi Múzeum főmuzeológusa készségesen válaszolt a kérdéseimre, és rendkívül érdekes válaszokat adott, melyekből az is kiderül, mekkora szerepük van a magyar botanikusoknak az Albániában fellelhető növények feltérképezésében.

 

Mikor járt először Albániában szakmai céllal?

2004-ben jártam Albániában először, zoológus kollégákhoz csatlakozva, akik részben szervezett nomád úton, részben magánszervezésben már többször voltak Albániában csigákat és vízirovarokat gyűjteni. Elmondásuk szerint egy kopár terület, kivágott erdőkkel, stb., gondoltam, azért nézzük meg. Májusban voltunk a Tomorr hegyen, ami már önmagában kalandos volt, mert a hat résztvevőből ketten jutottunk csak fel. Aztán azév augusztusában vissza is mentünk ugyanide egy csigát keresni. Az ezeken az utakon szerzett tapasztalatok, benyomások alapján kezdtem úgy gondolni, hogy Albánia ennél többet ér, érdemes komolyan foglalkozni vele, hiszen a flórájáról akkor alig tudtunk valamit, alig volt hozzáférhető információ róla.

Az albán tulipán szerpentinterületek bennszülött növénye (2016. május, Kam, fotó: BZ)

 

Mióta folynak növényekkel kapcsolatos kutatások Albániában magyar részről?

Jávorka Sándor, aki a Magyar Flóra-t megírta (1925-26-ban) volt az első magyar botanikus, aki Albániában járt. Pontosabban nem is az első, mivel az első világháborúban a Magyar Tudományos Akadémia küldött ki zoológus majd botanikus kutatókat Észak-Albániába, hogy gyűjtsenek növényeket, végezzenek kutatásokat ezeken a növénytanilag ismeretlen részeken. Így elsőként Andrasovszky József, majd a páfrányokkal foglalkozó Kümmerle Jenő Béla és 1918 szeptemberében Jávorka is eljutott Albániába. A kutatók a katonák védelmében tudtak dolgozni, a fő tábor a mai Kukës közelében volt, innen járták be a környéket, Jávorka pedig Tropoja környékén tevékenykedett. Sajnos a frontvonalak mozgásával alig egy hónap múlva nekik is el kellett hagyniuk Albániát.

Hosszú szünet után 1954-től juthattak el újra magyar botanikusok Albániába. Az ekkor alakuló, induló albán botanikai kutatások, a megalakuló kutatóintézetek keresték a kapcsolatokat, és bizony Jávorka Sándor volt az egyetlen élő botanikus a “baráti” országokból, aki már járt Albániában (volt helyi tapasztalata). Így aztán Jávorka 1955-ben (37 év után, 72 évesen) újra botanizálhatott Albániában. Ekkor a helyi kollégák vitték körbe az országban, és meglátogatták a korábban felkeresett Hekurave-t a mai Bajram Curri felett. Ebben az időben több magyar botanikus is eljutott Albánia különböző részeire, volt aki az olajfát károsító fúrólégy elleni védekezés kidolgozásában vett részt, volt aki az ártéri ligeterdőket vizsgálta, más pedig a száraz tölgyeseket.

Az albán növényvilágot feldolgozó monográfia megírására már az 1920-as években voltak magyar tervek, amiket az ’50-es évektől albán kollégákkal közösen szőttek tovább és készítettek elő, de a terveket a politika és az élet keresztülhúzta: A tiranai pártvezetés 1962 végéig felszámolta diplomáciai kapcsolatait a szovjet-blokk országaival, 1961-ben pedig meghalt Jávorka Sándor, így a két ország botanikusai közötti kapcsolatok is megszakadtak.

Minderről részletesebben is írunk egy remélhetőleg idén, az MTA gondozásában megjelenő tanulmánykötetben Magyar botanikusok Albániában címmel.

Ide kapcsolódóan talán büszkék lehetünk rá, hogy végül az Albániában előforduló növények elterjedési térképeit bemutató munkát és az ország növényeinek monografikus feldolgozását mi valósítottuk meg helyi kutatókkal együttműködve.

Az eddig megjelent egyik monográfia borítója
(Fotó: BZ)

 

Miért érdekes Albánia egy botanikus számára?

Az ismeretlen egy kutató számára mindig vonzó, és Albánia növényvilága ilyen volt. A 2000-es évekig messze ez a terület volt a legkevésbé feltárt Európában. A másik vonzó természetesen a terület növényekben való gazdagsága. Kicsit előreszaladva szemléletes, hogy Albániában – jelenlegi tudásunk szerint – 3800 virágos növény fordul elő őshonosan, míg a több, mint háromszor akkora Magyarországon mintegy 2200-2300 faj. A gazdagság annak köszönhető, hogy Albániában a tengerpartoktól a magashegységekig mindenféle élőhely megtalálható, és nagy az alapkőzetek változatossága, ami a növényeknek fontos. Ennek köszönhetően ezen a kis területen sok olyan növény él, ezek az endemizmusok, amik máshol a Balkánon (és a világban) nem találhatók meg. Még szoktam mondani, hogy bár Albánia területe kicsi, de a felülete nem, ezt érzi az ember, amikor kapaszkodik fel a hegyekbe.

Egy a sok növényfaj közül, amit mi mutattunk ki elsőként Albánia területéről: vöröslő buvákfű (2016. Augusztus, Bilisht közelében, fotó: BZ)

 

Mennyire könnyű vagy nehéz Albániában „anyagot” gyűjteni?

Az anyag számunkra a növényeket jelenti, amiket lepréselünk és mindenki számára hozzáférhető közgyűjteményekbe (herbáriumokba) helyezünk el. Ez a folyamat olyan szempontból könnyű, hogy magát a gyűjtést kevés jogszabály nehezíti. És olyan szempontból is könnyű, hogy mivel növények mindenütt vannak, önmagában közülük begyűjteni valamennyit, nem különösebb feladat. De az egész kutatásban épp nem a közönséges, mindenki számára ismert, kevés új információt hordozó növények gyűjtése és helyek felkeresése a fontos, hanem, hogy felszámoljuk a “fehér foltokat”, azaz a legeldugottabb helyeken is megnézzük, hogy ott mi fordul elő. Ezért aztán az útjainkat mindig alapos előkészítés előzte meg, eltervezve, hogy hova érdemes menni, és egy-egy helyet hogyan lehet elérni, megközelíteni. Így sokat mozogtunk határterületen, ami Albániában megint csak nem jelentett olyan adminisztratív nehézséget, mint mondjuk Oroszországban az Altaj hegységben, ahol a határ 100 km-es körzetébe való belépésre külön engedélyek voltak szükségesek. Régi vágyam volt például eljutni a Vermosh-tól északra húzódó Seferce-i völgybe, amit a legközelebbi úttól egy 2000 méter magas hegyvonulat választ el (kényelmesen csak Montenegróból, illegálisan lehetne megközelíteni). Mikor sikerült, meg is hozta a várt eredményt:

három olyan növényfajt találtunk Albániának ebben a legészakibb csücskében, amik addig sehonnan az országból nem voltak ismertek.

Eldugott völgy Észak-Albániában (Seferce, 2017. június; fotó Mező Hedvig)

A gyűjtés és terepi botanizálás Albániában fizikailag egyáltalán nem könnyű. Sok barát, kolléga le is morzsolódott közben, mert a legtöbb jó helyet csak gyalog, sokszor több napos gyalogtúrákkal lehet elérni. Közben persze minden egyéb mellett cipelni kell a növényprést is, amiben a gyűjtött növényeket szárítjuk. A terep gyakran elég veszélyes, a hatalmas szirtek, sziklafalak, és nem utolsósorban a medvék és viperák miatt. Az egynapos túrákat jól kell eltervezni, hogy ne sötétedjen ránk, mert az növeli a kockázatokat (és amúgy haszontalan, mert sötétben úgysem látjuk a növényeket). Olyan is volt, hogy valakit a hőség készített ki, vagy az eső, de többnyire csak halálosan – de egészségesen – elfáradtak, akik csatlakoztak egy-egy ilyen utunkhoz.

A végeláthatatlan karrmezőn hátizsákokkal lassú volt a haladás (2010. július, az Albán Alpokban Bogë fölött, fotó: BZ)

 

Az albánok mennyire jók a botanikában, mennyire vannak tisztában az értékeikkel?

Úgy tapasztaltam, hogy az albánok szinte kivétel nélkül szeretik az országukat, büszkék rá. Van, aki azt mondja, hogy sok minden nem jó, mert nincs munkalehetőség, rossza a politika, stb., de az országukat akkor is szeretik. Talán ebből a büszkeségből jut valamennyi a növényeknek is, de az átlagembert a botanikából ott sem érdekli több mint nálunk: lehet-e használni valamire egy-egy növényt. A ma is vidéken élők növényismerete azért jobb, ennek praktikus okai is vannak: sokaknak legfőbb bevételük gyógynövények gyűjtése, amiket a hegyi kaszálókon, réteken gyűjtenek. Egyik legismertebb talán a helyiek által çaj mali-nak nevezett növény (Sideritis syriaca), amit már hazai áruházakban is láttam görög hegyi tea néven forgalmazni. Ez nagyjából az Elbasan-tól délre fekvő hegyekben fordul elő, árulják is útszéleken, találkoztunk is bácsival, aki ilyen teafüvet gyűjtött és mesélte, hogy Görögországban egy maréknyit 1 euróért adnak el belőle. De ezen kívül is sok gyógynövényt gyűjtenek, köztük olyanokat is, amik nálunk is előfordulnak, de itt (már) nem divat a gyűjtésük. Így kankalinokat, szurokfüvet, falgyomot, sőt nyírfalevelet és sok minden mást is szárítanak. Az utóbbi években egyre népszerűbb lett ezeknek a gyógynövényeknek, teanövényeknek a termesztése is. Különösen Koplik környékén jelent meg sok çaj mali ültetvény, de orvosi zsályát, curryfüvet és másokat is termesztenek. Ezeket aztán a Koplik-ban működő gyógynövényfeldolgozó felvásárolja és elsősorban Amerikába exportálják.

Botanikus kutatókból az 1950-es években munkálkodó Kole Paparisto nevével fémjelzett generáció volt az első, és máig meghatározó. Paparisto halálával az utódok sokáig inkább az ő örökségükből éltek. Most talán kezd felnőni egy olyan fiatal generáció, akiket újra érdekel a botanika, komolyan igyekeznek foglalkozni vele, ennek egyik alapja, hogy legyenek olyan intézmények, ahol botanikusként is lehet dolgozni, így az egyetemek mellett nemzeti parkok és civil szervezetek (NGO-k). Bízom benne, hogy ennek a generációnak a szakmai fejlődésében nekünk is van szerepünk: mindig igyekeztünk együttműködni az idősebb helyi kollégákkal, és a fiatalabbakat segíteni a szakmai előrelépésben (közös publikációkkal, információkkal, kapcsolatokkal, stb.)

A Vlora melletti sólepárlók sívó felszíne is rejt növényritkaságokat (2008. augusztus, fotó: BZ)

 

Hol láthatunk Magyarországon Albániából származó növényeket?

Az általunk gyűjtött növények a Magyar Természettudományi Múzeum herbáriumába kerülnek az örökkévalóság számára. Kiállításainkon szoktuk bemutatni az érdekesebb, látványosabb példányokat. Hamarosan indul egy balkáni vándorkiállításunk, melynek első helyszíne Belgrád lesz, majd Prishtinában, Tiranában, Podgoricában és Szarajevóban mutatjuk be a helyi viszonyokhoz alakítva a Balkán élővilágának gazdagságát és intézményünk szerepét ennek feltárásában, illetve az együttműködésünket a balkáni országok intézményeivel.

Ezzel a bájos hagymással a Vlora-tól délre levő tengerparti hegyeken találkozhatunk (Leucojum ionicum, Kaninë, 2016. Augusztus, fotó: BZ)

 

Milyen érdekes élményei kapcsolódnak az itt eltöltött időhöz? Volt-e ami meglepte, megdöbbentette Önöket pozitív és negatív értelemben is Albániában?

Rengeteg élményünk van, ezeket igyekszünk csokorba gyűjteni egy képekkel illusztrált könyvben, amit említettem fent. Albániában nem érdemes semmin meglepődni. Sok dolog egészen máshogy működik mint nálunk. Ennek lebilincselő hatásait többnyire azokon látom, akik először járnak az országban és csodálkoznak, hogy még az autópálya szélén is birkák legelnek, hogy minden ház aljában bolt van, amikben ugyanazt lehet megvenni, hogy kétes minőségűek az utak vagy, hogy az emberek a legsarasabb bozótból is zakóban, elegánsan bukkannak elő, és hoznak egy váltócipőt, hogy a buszt össze ne koszolják.

Érthető módon – bár sok időt töltünk a hegyek között – legtöbb élményünk az emberekhez kapcsolódik. Magával ragadó az a derű és jószándék, ami az emberekből árad. Egy ismerősöm egyszer hamarabb ért vissza a hegyről Shëngjin-be és gondolta, megvár minket egy sör mellett. Be is ment egy helyre, ahol kért egy sört, de az csak biliárdszalon volt. A fiatalok leültették, és átszaladtak a szomszéd boltba neki egy sörért. Ráadásul ugyanúgy 100 lekért adták a sört, mint mindenhol. Albánia sokat változott az elmúlt 15 évben, a sör és raki ára viszont semmit. Mérettől és típustól függetlenül az alapár 100 lek, puccosabb helyeken helyeken 150 lek, ami még menőbb, ott ugyanezért a az összegért csak 3 deciset tartanak. A témába vágó felfedezésünk volt, hogy a pillepalackos nagy söröket itt birra familjar-nak, azaz családi sörnek hívják (anyukának, apukának, gyerekeknek). Máskor beültünk egy sörre, de a tulaj nem engedte, hogy kifizessük: a vendégei voltunk. De jártunk úgy, hogy egy nagyobb csoportot (14 fő) vittem tanulmányútra és ahol leraktuk a kocsikat épp egy lagzi másnapja ért véget, visszafele jövet behívtak minket és megkínáltak a maradékból, még kedves ajándékot is kaptunk. Az ilyen esetek Albániában ma még teljesen megszokottak, sokaknak ez adja vissza az emberiségbe vetett hitét, és tényleg mindig feltöltődés egy-két hetet az országban eltölteni.

Persze nem sörözni jártunk Albániába; az élményeink másik köre a hegyekhez, a természethez kapcsolódik, ezekben jóval kevesebb a sör. A 2009 május végi utunk alkalmával például szokatlanul hideg idő köszöntött be a Balkánon. Mi ekkor mentünk fel a Hekurave-ra és szakadó esőben indultunk fel a hegyre. Ez nem a legalkalmasabb idő botanizálásra, de az izgalmas részek nem is legalul vannak, így nekivágtunk. A magasabb részeken persze hó esett, nem is kevés, de aztán hamar elolvadt. A következő éjjel -7 fokig süllyedt a hőmérséklet, a rákövetkezőn meg nem volt alkalmas sátorhely, így kint aludtunk hálózsákban. Az eleredő eső ébresztett fel minket, majd következő nap még egy erős front érkezett, amikor mindenütt villámok cikáztak, az egyik “széle” el is csípte egy barátomat. Többször kapott el minket jégeső, egyszer azzal szembesültünk, hogy a hirtelen eső miatt megáradt a folyó, amin át akartunk kelni, és volt, hogy a barátom annyira kimerült 11 nap terep után, hogy a Munella-ról lefelé egy hónyelven megcsúszva annak köszönheti, hogy többé-kevésbé épkézláb megúszta, hogy el bírtam kapni csúszás közben.

Különösen a Munella hegységben láttunk sok medvenyomot (2009. augusztus, fotó: BZ)

 

Egyszer a Karaburun-félszigeten hárman úgy elszakadtunk egymástól, hogy mindhárman máshol töltöttük az éjszakát. Legjobban vagy -rosszabbul talán a rovarász barátunk járt, aki a félszigeten kecskepásztorkodó férfiaknál szállt meg, akik elmondásuk szerint másfél éve vannak ott folyamatosan. Nagyon kedvesen fogadták, etették-itatták, de azóta sem mesélte el, hogy utána mi történt.

Egyszer egy helyi barátommal, a Shkodrai Egyetem professzorával mentünk fel a Szkanderbég-hegységbe megkeresni egy kora tavaszi gumós növényt. Büszkeségemre a mintegy 40 km-es területen könnyedén megtaláltuk a szobányi foltot, ahol a növény (Gymnospermium scipetarum) volt.

A Szkanderbég-hegységben is keresett kora tavaszi növény (Gymnospermim scipetarum, 2015. március, Pilur fölött Dél-Albániában, fotó: BZ)

 

Már épp a lefele utat tervezgettem, mikor Marash szólt, hogy van egy kis gond. Ő ugyanis abban a ruhájában jött, amiben előző nap előadást tartott az egyetemen, és felfelé kaptatva a zakóban hamar melege lett, levette és átvetette a karján. Az csak jóval egy méteres, de igen keskeny hasadékokkal szabdalt karrmező után derült ki, hogy elhagyta a tárcáját, benne az irataival és a kocsija papírjaival. Ez volt a legnagyobb gond (mert nem találtuk meg), másnap már nem mert velünk jönni, mert a rendőröktől tartanak (szamárnak nevezik őket). Nekünk mindig kedvező – és vicces – tapasztalataink voltak a rendőrökkel. Legközelebbi találkozásunkra Marash-nak új kocsija volt: már úgyis tervezte, és egyszerűbb volt, mint új forgalmit csináltatni. És hogy mennyire nem kell meglepődni Albániában semmin: a hegyről lejövet a semmi főterén fiatalok próbálgatták a frissen szerzett fegyvereiket, közben elbeszélgettünk velük. Mikor Marash leért, mondta, hogy menjünk innen gyorsan. Néha valószínűleg nyugodtabb az ember, ha nem tud valamit.

Az Albán Alpok Lëpushë körül, előtérben Marash (2011. augusztus, fotó: BZ)

 

Egy frissen szerzett történész ismerősöm, aki történetesen Albánia történetével foglalkozik, hallva, hogy mi mindenfelé járunk Albániában a hegyekben, óva intett egy résztől északon, ami a szervkereskedelem központja Koszovó felé. Mint kiderült, ez a Tropoja-völgy és a Gash régió, mi többször jártunk itt, mert Albániában csak itt van radiolarit alapkőzet, amin izgalmas növények nőnek. Kellemes emlékeink fűződnek ezekhez a túrákhoz, mert nagy hátizsákokkal igyekezve fel az ösvényen az öszvérrel közlekedő helyiek mind megelőztek minket. Mire felértünk a legelőkre, már legalább egyszer mindenkivel találkoztunk, meg is hívtak ebédre. Itt is tapasztaltuk, hogy tradicionálisan a nők szerepe sokfelé még olyan, mint itthon nagyszüleink idejében.

Esküvőiruha-kölcsönző Kruja-ban (2004, fotó: BZ)

 

De nem mesélek el mindent, hogy érdemes legyen elolvasni majd a kötetünket is.