Albánia köztudottan gazdag természeti forrásokkal rendelkezik. Igaz ez a növényvilágára is.

A témával kapcsolatban egy szakembert kérdeztem, aki igencsak jól ismeri Albánia flóráját, hiszen tizenöt éve kutatja azt. Barina Zoltán a Magyar Természettudományi Múzeum főmuzeológusa készségesen válaszolt a kérdéseimre, és rendkívül érdekes válaszokat adott, melyekből az is kiderül, mekkora szerepük van a magyar botanikusoknak az Albániában fellelhető növények feltérképezésében.

 

Mikor járt először Albániában szakmai céllal?

2004-ben jártam Albániában először, zoológus kollégákhoz csatlakozva, akik részben szervezett nomád úton, részben magánszervezésben már többször voltak Albániában csigákat és vízirovarokat gyűjteni. Elmondásuk szerint egy kopár terület, kivágott erdőkkel, stb., gondoltam, azért nézzük meg. Májusban voltunk a Tomorr hegyen, ami már önmagában kalandos volt, mert a hat résztvevőből ketten jutottunk csak fel. Aztán azév augusztusában vissza is mentünk ugyanide egy csigát keresni. Az ezeken az utakon szerzett tapasztalatok, benyomások alapján kezdtem úgy gondolni, hogy Albánia ennél többet ér, érdemes komolyan foglalkozni vele, hiszen a flórájáról akkor alig tudtunk valamit, alig volt hozzáférhető információ róla.

 

Mióta folynak növényekkel kapcsolatos kutatások Albániában magyar részről?

Jávorka Sándor, aki a Magyar Flóra-t megírta (1925-26-ban) volt az első magyar botanikus, aki Albániában járt. Pontosabban nem is az első, mivel az első világháborúban a Magyar Tudományos Akadémia küldött ki zoológus majd botanikus kutatókat Észak-Albániába, hogy gyűjtsenek növényeket, végezzenek kutatásokat ezeken a növénytanilag ismeretlen részeken. Így elsőként Andrasovszky József, majd a páfrányokkal foglalkozó Kümmerle Jenő Béla és 1918 szeptemberében Jávorka is eljutott Albániába. A kutatók a katonák védelmében tudtak dolgozni, a fő tábor a mai Kukës közelében volt, innen járták be a környéket, Jávorka pedig Tropoja környékén tevékenykedett. Sajnos a frontvonalak mozgásával alig egy hónap múlva nekik is el kellett hagyniuk Albániát.

Hosszú szünet után 1954-től juthattak el újra magyar botanikusok Albániába. Az ekkor alakuló, induló albán botanikai kutatások, a megalakuló kutatóintézetek keresték a kapcsolatokat, és bizony Jávorka Sándor volt az egyetlen élő botanikus a “baráti” országokból, aki már járt Albániában (volt helyi tapasztalata). Így aztán Jávorka 1955-ben (37 év után, 72 évesen) újra botanizálhatott Albániában. Ekkor a helyi kollégák vitték körbe az országban, és meglátogatták a korábban felkeresett Hekurave-t a mai Bajram Curri felett. Ebben az időben több magyar botanikus is eljutott Albánia különböző részeire, volt aki az olajfát károsító fúrólégy elleni védekezés kidolgozásában vett részt, volt aki az ártéri ligeterdőket vizsgálta, más pedig a száraz tölgyeseket.

Az albán növényvilágot feldolgozó monográfia megírására már az 1920-as években voltak magyar tervek, amiket az ’50-es évektől albán kollégákkal közösen szőttek tovább és készítettek elő, de a terveket a politika és az élet keresztülhúzta: A tiranai pártvezetés 1962 végéig felszámolta diplomáciai kapcsolatait a szovjet-blokk országaival, 1961-ben pedig meghalt Jávorka Sándor, így a két ország botanikusai közötti kapcsolatok is megszakadtak.

Minderről részletesebben is írunk egy remélhetőleg idén, az MTA gondozásában megjelenő tanulmánykötetben Magyar botanikusok Albániában címmel.

Ide kapcsolódóan talán büszkék lehetünk rá, hogy végül az Albániában előforduló növények elterjedési térképeit bemutató munkát és az ország növényeinek monografikus feldolgozását mi valósítottuk meg helyi kutatókkal együttműködve.

 

Miért érdekes Albánia egy botanikus számára?

Az ismeretlen egy kutató számára mindig vonzó, és Albánia növényvilága ilyen volt. A 2000-es évekig messze ez a terület volt a legkevésbé feltárt Európában. A másik vonzó természetesen a terület növényekben való gazdagsága. Kicsit előreszaladva szemléletes, hogy Albániában – jelenlegi tudásunk szerint – 3800 virágos növény fordul elő őshonosan, míg a több, mint háromszor akkora Magyarországon mintegy 2200-2300 faj. A gazdagság annak köszönhető, hogy Albániában a tengerpartoktól a magashegységekig mindenféle élőhely megtalálható, és nagy az alapkőzetek változatossága, ami a növényeknek fontos. Ennek köszönhetően ezen a kis területen sok olyan növény él, ezek az endemizmusok, amik máshol a Balkánon (és a világban) nem találhatók meg. Még szoktam mondani, hogy bár Albánia területe kicsi, de a felülete nem, ezt érzi az ember, amikor kapaszkodik fel a hegyekbe.

 

Mennyire könnyű vagy nehéz Albániában „anyagot” gyűjteni?

Az anyag számunkra a növényeket jelenti, amiket lepréselünk és mindenki számára hozzáférhető közgyűjteményekbe (herbáriumokba) helyezünk el. Ez a folyamat olyan szempontból könnyű, hogy magát a gyűjtést kevés jogszabály nehezíti. És olyan szempontból is könnyű, hogy mivel növények mindenütt vannak, önmagában közülük begyűjteni valamennyit, nem különösebb feladat. De az egész kutatásban épp nem a közönséges, mindenki számára ismert, kevés új információt hordozó növények gyűjtése és helyek felkeresése a fontos, hanem, hogy felszámoljuk a “fehér foltokat”, azaz a legeldugottabb helyeken is megnézzük, hogy ott mi fordul elő. Ezért aztán az útjainkat mindig alapos előkészítés előzte meg, eltervezve, hogy hova érdemes menni, és egy-egy helyet hogyan lehet elérni, megközelíteni. Így sokat mozogtunk határterületen, ami Albániában megint csak nem jelentett olyan adminisztratív nehézséget, mint mondjuk Oroszországban az Altaj hegységben, ahol a határ 100 km-es körzetébe való belépésre külön engedélyek voltak szükségesek. Régi vágyam volt például eljutni a Vermosh-tól északra húzódó Seferce-i völgybe, amit a legközelebbi úttól egy 2000 méter magas hegyvonulat választ el (kényelmesen csak Montenegróból, illegálisan lehetne megközelíteni). Mikor sikerült, meg is hozta a várt eredményt:

három olyan növényfajt találtunk Albániának ebben a legészakibb csücskében, amik addig sehonnan az országból nem voltak ismertek.

A gyűjtés és terepi botanizálás Albániában fizikailag egyáltalán nem könnyű. Sok barát, kolléga le is morzsolódott közben, mert a legtöbb jó helyet csak gyalog, sokszor több napos gyalogtúrákkal lehet elérni. Közben persze minden egyéb mellett cipelni kell a növényprést is, amiben a gyűjtött növényeket szárítjuk. A terep gyakran elég veszélyes, a hatalmas szirtek, sziklafalak, és nem utolsósorban a medvék és viperák miatt. Az egynapos túrákat jól kell eltervezni, hogy ne sötétedjen ránk, mert az növeli a kockázatokat (és amúgy haszontalan, mert sötétben úgysem látjuk a növényeket). Olyan is volt, hogy valakit a hőség készített ki, vagy az eső, de többnyire csak halálosan – de egészségesen – elfáradtak, akik csatlakoztak egy-egy ilyen utunkhoz.

 

Az albánok mennyire jók a botanikában, mennyire vannak tisztában az értékeikkel?

Úgy tapasztaltam, hogy az albánok szinte kivétel nélkül szeretik az országukat, büszkék rá. Van, aki azt mondja, hogy sok minden nem jó, mert nincs munkalehetőség, rossza a politika, stb., de az országukat akkor is szeretik. Talán ebből a büszkeségből jut valamennyi a növényeknek is, de az átlagembert a botanikából ott sem érdekli több mint nálunk: lehet-e használni valamire egy-egy növényt. A ma is vidéken élők növényismerete azért jobb, ennek praktikus okai is vannak: sokaknak legfőbb bevételük gyógynövények gyűjtése, amiket a hegyi kaszálókon, réteken gyűjtenek. Egyik legismertebb talán a helyiek által çaj mali-nak nevezett növény (Sideritis syriaca), amit már hazai áruházakban is láttam görög hegyi tea néven forgalmazni. Ez nagyjából az Elbasan-tól délre fekvő hegyekben fordul elő, árulják is útszéleken, találkoztunk is bácsival, aki ilyen teafüvet gyűjtött és mesélte, hogy Görögországban egy maréknyit 1 euróért adnak el belőle. De ezen kívül is sok gyógynövényt gyűjtenek, köztük olyanokat is, amik nálunk is előfordulnak, de itt (már) nem divat a gyűjtésük. Így kankalinokat, szurokfüvet, falgyomot, sőt nyírfalevelet és sok minden mást is szárítanak. Az utóbbi években egyre népszerűbb lett ezeknek a gyógynövényeknek, teanövényeknek a termesztése is. Különösen Koplik környékén jelent meg sok çaj mali ültetvény, de orvosi zsályát, curryfüvet és másokat is termesztenek. Ezeket aztán a Koplik-ban működő gyógynövényfeldolgozó felvásárolja és elsősorban Amerikába exportálják.

Botanikus kutatókból az 1950-es években munkálkodó Kole Paparisto nevével fémjelzett generáció volt az első, és máig meghatározó. Paparisto halálával az utódok sokáig inkább az ő örökségükből éltek. Most talán kezd felnőni egy olyan fiatal generáció, akiket újra érdekel a botanika, komolyan igyekeznek foglalkozni vele, ennek egyik alapja, hogy legyenek olyan intézmények, ahol botanikusként is lehet dolgozni, így az egyetemek mellett nemzeti parkok és civil szervezetek (NGO-k). Bízom benne, hogy ennek a generációnak a szakmai fejlődésében nekünk is van szerepünk: mindig igyekeztünk együttműködni az idősebb helyi kollégákkal, és a fiatalabbakat segíteni a szakmai előrelépésben (közös publikációkkal, információkkal, kapcsolatokkal, stb.)

 

Hol láthatunk Magyarországon Albániából származó növényeket?

Az általunk gyűjtött növények a Magyar Természettudományi Múzeum herbáriumába kerülnek az örökkévalóság számára. Kiállításainkon szoktuk bemutatni az érdekesebb, látványosabb példányokat. Hamarosan indul egy balkáni vándorkiállításunk, melynek első helyszíne Belgrád lesz, majd Prishtinában, Tiranában, Podgoricában és Szarajevóban mutatjuk be a helyi viszonyokhoz alakítva a Balkán élővilágának gazdagságát és intézményünk szerepét ennek feltárásában, illetve az együttműködésünket a balkáni országok intézményeivel.

 

Milyen érdekes élményei kapcsolódnak az itt eltöltött időhöz? Volt-e ami meglepte, megdöbbentette Önöket pozitív és negatív értelemben is Albániában?

Rengeteg élményünk van, ezeket igyekszünk csokorba gyűjteni egy képekkel illusztrált könyvben, amit említettem fent. Albániában nem érdemes semmin meglepődni. Sok dolog egészen máshogy működik mint nálunk. Ennek lebilincselő hatásait többnyire azokon látom, akik először járnak az országban és csodálkoznak, hogy még az autópálya szélén is birkák legelnek, hogy minden ház aljában bolt van, amikben ugyanazt lehet megvenni, hogy kétes minőségűek az utak vagy, hogy az emberek a legsarasabb bozótból is zakóban, elegánsan bukkannak elő, és hoznak egy váltócipőt, hogy a buszt össze ne koszolják.

Érthető módon – bár sok időt töltünk a hegyek között – legtöbb élményünk az emberekhez kapcsolódik. Magával ragadó az a derű és jószándék, ami az emberekből árad. Egy ismerősöm egyszer hamarabb ért vissza a hegyről Shëngjin-be és gondolta, megvár minket egy sör mellett. Be is ment egy helyre, ahol kért egy sört, de az csak biliárdszalon volt. A fiatalok leültették, és átszaladtak a szomszéd boltba neki egy sörért. Ráadásul ugyanúgy 100 lekért adták a sört, mint mindenhol. Albánia sokat változott az elmúlt 15 évben, a sör és raki ára viszont semmit. Mérettől és típustól függetlenül az alapár 100 lek, puccosabb helyeken helyeken 150 lek, ami még menőbb, ott ugyanezért a az összegért csak 3 deciset tartanak. A témába vágó felfedezésünk volt, hogy a pillepalackos nagy söröket itt birra familjar-nak, azaz családi sörnek hívják (anyukának, apukának, gyerekeknek). Máskor beültünk egy sörre, de a tulaj nem engedte, hogy kifizessük: a vendégei voltunk. De jártunk úgy, hogy egy nagyobb csoportot (14 fő) vittem tanulmányútra és ahol leraktuk a kocsikat épp egy lagzi másnapja ért véget, visszafele jövet behívtak minket és megkínáltak a maradékból, még kedves ajándékot is kaptunk. Az ilyen esetek Albániában ma még teljesen megszokottak, sokaknak ez adja vissza az emberiségbe vetett hitét, és tényleg mindig feltöltődés egy-két hetet az országban eltölteni.

Persze nem sörözni jártunk Albániába; az élményeink másik köre a hegyekhez, a természethez kapcsolódik, ezekben jóval kevesebb a sör. A 2009 május végi utunk alkalmával például szokatlanul hideg idő köszöntött be a Balkánon. Mi ekkor mentünk fel a Hekurave-ra és szakadó esőben indultunk fel a hegyre. Ez nem a legalkalmasabb idő botanizálásra, de az izgalmas részek nem is legalul vannak, így nekivágtunk. A magasabb részeken persze hó esett, nem is kevés, de aztán hamar elolvadt. A következő éjjel -7 fokig süllyedt a hőmérséklet, a rákövetkezőn meg nem volt alkalmas sátorhely, így kint aludtunk hálózsákban. Az eleredő eső ébresztett fel minket, majd következő nap még egy erős front érkezett, amikor mindenütt villámok cikáztak, az egyik “széle” el is csípte egy barátomat. Többször kapott el minket jégeső, egyszer azzal szembesültünk, hogy a hirtelen eső miatt megáradt a folyó, amin át akartunk kelni, és volt, hogy a barátom annyira kimerült 11 nap terep után, hogy a Munella-ról lefelé egy hónyelven megcsúszva annak köszönheti, hogy többé-kevésbé épkézláb megúszta, hogy el bírtam kapni csúszás közben.

 

Egyszer a Karaburun-félszigeten hárman úgy elszakadtunk egymástól, hogy mindhárman máshol töltöttük az éjszakát. Legjobban vagy -rosszabbul talán a rovarász barátunk járt, aki a félszigeten kecskepásztorkodó férfiaknál szállt meg, akik elmondásuk szerint másfél éve vannak ott folyamatosan. Nagyon kedvesen fogadták, etették-itatták, de azóta sem mesélte el, hogy utána mi történt.

Egyszer egy helyi barátommal, a Shkodrai Egyetem professzorával mentünk fel a Szkanderbég-hegységbe megkeresni egy kora tavaszi gumós növényt. Büszkeségemre a mintegy 40 km-es területen könnyedén megtaláltuk a szobányi foltot, ahol a növény (Gymnospermium scipetarum) volt.

 

Már épp a lefele utat tervezgettem, mikor Marash szólt, hogy van egy kis gond. Ő ugyanis abban a ruhájában jött, amiben előző nap előadást tartott az egyetemen, és felfelé kaptatva a zakóban hamar melege lett, levette és átvetette a karján. Az csak jóval egy méteres, de igen keskeny hasadékokkal szabdalt karrmező után derült ki, hogy elhagyta a tárcáját, benne az irataival és a kocsija papírjaival. Ez volt a legnagyobb gond (mert nem találtuk meg), másnap már nem mert velünk jönni, mert a rendőröktől tartanak (szamárnak nevezik őket). Nekünk mindig kedvező – és vicces – tapasztalataink voltak a rendőrökkel. Legközelebbi találkozásunkra Marash-nak új kocsija volt: már úgyis tervezte, és egyszerűbb volt, mint új forgalmit csináltatni. És hogy mennyire nem kell meglepődni Albániában semmin: a hegyről lejövet a semmi főterén fiatalok próbálgatták a frissen szerzett fegyvereiket, közben elbeszélgettünk velük. Mikor Marash leért, mondta, hogy menjünk innen gyorsan. Néha valószínűleg nyugodtabb az ember, ha nem tud valamit.

 

Egy frissen szerzett történész ismerősöm, aki történetesen Albánia történetével foglalkozik, hallva, hogy mi mindenfelé járunk Albániában a hegyekben, óva intett egy résztől északon, ami a szervkereskedelem központja Koszovó felé. Mint kiderült, ez a Tropoja-völgy és a Gash régió, mi többször jártunk itt, mert Albániában csak itt van radiolarit alapkőzet, amin izgalmas növények nőnek. Kellemes emlékeink fűződnek ezekhez a túrákhoz, mert nagy hátizsákokkal igyekezve fel az ösvényen az öszvérrel közlekedő helyiek mind megelőztek minket. Mire felértünk a legelőkre, már legalább egyszer mindenkivel találkoztunk, meg is hívtak ebédre. Itt is tapasztaltuk, hogy tradicionálisan a nők szerepe sokfelé még olyan, mint itthon nagyszüleink idejében.

 

De nem mesélek el mindent, hogy érdemes legyen elolvasni majd a kötetünket is.