Milyen is az, amikor nem mi találjuk a nyaralási helyszínt, hanem az talál meg minket? Az alábbi vendégbejegyzésből ez is kiderül. Veronika élménybeszámolója következik.

Nyár eleje volt, mikor a testvérem mesélt barátairól, akik kiköltöztek Albániába nyugdíjas éveikre. Albániábaaaa?

Ebbe a balkáni országba???

Aztán jött egy régi barátnőm, hogy az ismerősei Albániában nyaraltak és nagyon klassz hely…

Eszünkbe jutottak gyerekkori barátaink, akik 10 éve kiköltöztek és szeretnek ott élni. Akkor még nem sejtettük, hogy nemcsak Magyarország, de a komfortzónánk határait is messze el fogjuk hagyni, és a sodró események által a szívünket is rabul ejti ez az ország.

Albánia lassan, de biztosan beáramlott a gondolataimba, és mint mindig a gondolataimat követték a tetteim.

Az interneten portyáztam az Albániáról szóló oldalak között, beregisztráltam a legnépesebb albán csoportokba a Facebookon, nagy nehezen beszereztem Dienes Tibor Albániáról írt útikönyvét, és vettem egy részletes térképet.

Bevallom, tetszett amiket olvastam, kíváncsivá tett. Férjemmel és kisebbik lányommal elhatároztuk, hogy elmegyünk.

Földrajzát tekintve fontos megemlítenem, hogy Albánia partjait két tenger hullámai mossák: északon az Adriai-tenger, délen pedig a Jón-tenger. Hatalmas, 2000 méter feletti hegycsúcsok kísérték utunkat, folyóvölgyekkel tarkítva. Kevés a sík gazdálkodásra alkalmas terület, az is inkább az északi országrészben található. Északon a sötét színű, néha haragoszöld Adria homokos partja fogad sík területen, míg délen a hegyek meredélyeinek tövében a sziklás és fehér homokos partszakaszok váltakoznak ámulatba ejtő türkizkék, átlátszó vízzel.

Mivel mi autózni szeretünk, többféle útvonalat is megnéztem, ami Albániába vezet. Azt tapasztaltam, hogy a Covid miatt folyamatosan és kiszámíthatatlanul változnak a határátlépés szabályai, így sok honfitársunkhoz hasonlóan a Szerbia-Koszovó-Albánia útvonalat választottam. Mindamellett, hogy ez a legrövidebb út, nem kértek csak személyi igazolványt és az autónk papírjait. Aki erre indul, az ne nagyon számítson sztrádákra, de a gyorsforgalmi utakon azért lehetett haladni jó ütemben. Itt azért bele kell kalkulálni, hogy egy sáv van, ritkán kettő. Valamint kicsit több kanyar és szintkülönbség, mint kicsiny hazánkban. Fontos azt is figyelembe venni, hogy bárhol sétálhat szembe velünk szamár, kecske, birka, tehén, vagy CD-t , nyúzott nyulat, stb. áruló albán állampolgár.

KRESZ létezik, de semmikép ne aszerint közlekedjünk, hanem próbáljuk felvenni a helyi autóvezetők ritmusát. Ha tudjuk a célt, menjünk abba az irányba, kerüljünk ki mindenkit, fékezzünk, ha kell. Ne lepődjön meg senki, ha szembe jönnek az egyirányú utcában, vagy levágják egyenesen a körforgalmat, vagy éppen szaladgálnak át gyalogosan a négysávos úton. Mégis azt tapasztaltuk, hogy nincsenek balesetek. Egy koccanás volt Ksamil-ban az egyik körforgalomban, ahol mindenki egyenesen közlekedett, de egy turista körbement (betartva a KRESZ szabályait). Hamar belejöttünk, sőt nagyon tetszett, hogy senki nem káromkodik, hanem rezignáltan tudomásul veszi, hogy ez így rendjén van.

Kb. 10 órás út után Durres mellett Golem-ben szálltunk meg egy viszonylag egyszerű, de takaros kis hotelban, közvetlenül a tengerparton. Ahány ember, annyi igény. Nekünk a tisztaság és a víz közelsége, látványa volt az elsődleges szempont. A Hotel Enera-ban szálltunk meg 3 éjszakát, a szállást a Booking-on foglaltam.

Imádtuk. Nagyon kedvesek, segítőkészek voltak a szálloda dolgozói. A szoba tiszta, rendezett volt. Reggelit tartalmazott az ár.

Még itthonról megbeszéltük, hogy 20 éve nem látott barátainkkal találkozunk. És találkoztunk… Nagy pillanat volt. Szívet melengető ölelések után egy teljes napot velük töltöttünk. Korábban megbeszéltük, hogy minket az autentikus, helyi dolgok érdekelnek a legjobban, és a természet rejtett csodái. Találkozási pontunk Elbasan városa volt. Innét indultunk az ő autójukkal egy zötyögős földúton fel egy hegyoldalra, ahol a helyiek fúrtak egy kutat kőolajat keresve, ám kőolaj helyett forró, kénes víz tört fel, amit aztán nem sikerült elállítani. Mit tesz ilyenkor egy albán? Bevezették a saját házaikba és néhány fürdőkád segítségével még közfürdőt is építettek maguknak a lakatlan hegy oldalába. Utunk következő állomása ugyanabban a faluban egy albán ortodox templom volt. Haragoszöld mandarinfák és csobogó szökőkutak társaságában nézhettük meg ezt a kis ékszerdobozt. Boldogan köszöntöttek minket, és még olyan helyekre is bevittek, ahova másoknak tilos a bejárás. Utána Elbasan központjába vittek minket barátaink, ahol egy gyönyörűen felújított vár áll. Csak bámultuk a csodás kert látványát, ami ott fogadott minket. A történelmi múlt kiállított maradványai mellett kitűnően megfértek korunk modern vívmányai is. Így egy csodaszép, árnyas étterem teraszán enyhíthettük szomjunkat, ami a hőség miatt szinte folyamatos volt. Barátaink közben folyamatosan meséltek nekünk, így rengeteg információhoz juthattunk. Jókat nevettünk történeteiken, de legbelül nyugtáztuk, hogy jó kis hely ez az Albánia.

Következő állomásunk egy icipici étterem volt, ami zsúfolásig volt tömve régiségekkel, fotókkal. Az egyik fotón felfedeztem Edi Rama-t, a jelenlegi miniszterelnököt. Alig hittem a szememnek, hogy ő is itt ebédelt?! A tulajdonos nagy szeretettel invitált be minket. Szerencsére barátaink kitűnően beszélnek albánul, így hamar egy hullámhosszra kerültünk vele. Mesélte, hogy ő a negyedik generáció, aki ezt a tradicionális kis éttermet vezeti. Mindent helyi termelőktől szerez be, a zöldséget, gyümölcsöt a kertjében termeszti. Erről fotókat is mutatott. Megkérdezte honnan jöttünk, majd előcsapott egy vendégkönyvet és megmutatta magyar emberek bejegyzéseit a nála elfogyasztott étkekről, a vendéglátásról. Micsoda bizalom… Hiszen neki fogalma sem volt, ki mit írt oda magyarul… Minden tradicionális ételt elmagyarázott, leste minden kívánságunkat. Ugyan nem kértünk desszertet, ő hozott. Valamint hozott frissen szedett somot és az ebből készült somnektárt is megkóstoltatta velünk. Ajándékba… Szívmelengető volt ott minden pillanat.

Utána a kocsikhoz érve elbúcsúztunk barátainktól, de elláttak minket ezer jótanáccsal, hogy hova menjünk még el, mire figyeljünk. Ők egyébként vállalnak idegenvezetést. Akiket komolyan érdekel a kiutazás, fel tudják velük venni a kapcsolatot. Van weboldaluk, blogjuk. Facebookon “Albánia – mindennapjaink egy nem mindennapi országban” címszó alatt olvashatóak értékes és érdekes bejegyzéseik. Itt a többi elérhetőségük is megtalálható. Hálás vagyok nekik, hogy adtak egyfajta biztonságérzetet. Mindenben segítettek végig az utazásunk során.

A hegyi patakokból mindenhol lehet inni. Isteni finom a vizük és nagyon hideg. Kincset ért a nagy melegben. A közbiztonság is nagyon jó. A kocsikat lehúzott ablakkal is otthagyják a helyiek. Nincs kocsilopás. A törvénykezés úgy működik, hogy igen megengedőnek, elnézőnek tűnik, ám ha a törvényszegésnek következményei vannak (pl. balesetet okoz valaki ittasan) akkor hosszú börtönévek várnak az elkövetőre. Soha nem állított meg egy rendőr sem minket semmilyen apropóból, sőt, egyszer segítettek kiparkolni nekünk. Elállták az utat, míg kitolattunk.

Albánia megszenvedte a törökök uralmát. Szkander bég Albánia legnagyobb hőse. Barátjával, Hunyadi Jánossal szövetségben harcolt az oszmán seregek balkáni terjeszkedése ellen. Hunyadi Jánosról Kruja-ban utca és tér is lett elnevezve. Kruja városa egy hegy oldalára épült. Kellő mennyiségű szerpentin után megcsodálhattuk a településen található Szkander bég várát, valamint híres az itt található Old bazaar, ami egy nagyon autentikus bazársor. Itt kézzel szőtt szőnyegek, kézműves ezüst ékszerek és régiségek között lehet válogatni. Elárulom, hogy engem a szőnyegek rabul ejtettek. Legszívesebben egy tucattal vettem volna belőlük… Még szerencse, hogy a férjem nem repesett annyira, mert így legalább mi is elfértünk a kocsiban a szőnyegek mellett a szállásra vezető úton. Itt egy Kroi nevű étteremben ettünk barátaink tanácsát megfogadva. Az az igazság, hogy már belépéskor leesett az állunk a látványtól, és nemcsak a panoráma miatt. A kiszolgálás és az ételek is fenségesek voltak. Egy átlagos magyar étterem árait alulmúlta a végösszeg és természetesen itt is hoztak még ajándékba saját készítésű szilvalevet. Mit mondjak, furcsa volt ezt megtapasztalni…

Hamar elröppent a három nap. Tudnék még írni róla, de így is hosszúra fog sikeredni “kis” élménybeszámolóm.

Másnap reggel elindultunk az Albán Riviéra felé. Tudtuk, hogy 7-8 órás út vár ránk, míg leérünk a délen foglalt szállásunkra Ksamil-ba. Erről az útvonalról azt kell tudni, hogy beválasztották a világ 10 legszebb motoros útvonala közé, nem véletlenül. A rendkívül szerpentines út a hatalmas hegyek oldalában vagy tetején halad. A Llogara-hágóra való felkapaszkodás azért nem kevés izgalommal töltött el, pedig nem is én vezettem az autónkat. Utána pedig lefelé és lefelé, és lefelé… miközben a párába burkolózott végtelen tenger ott nyújtózott a hegyek lábánál. Az az igazság, hogy itt alig fotóztam – pedig imádok – két okból: féltem a szerpentin szélén megállni, valamint úgy éreztem, hogy aminek itt részese vagyok, azt nem tudja egy fotó sem átadni. Megéreztem a természet hatalmas erejét és azt, hogy milyen apró kis porszemek vagyunk mi ehhez képest. Jobban kellene becsülnünk a Földet, a természetet…

Mivel már a “szükség” is úgy hozta, meg kellett állnunk valahol. Egy parkolóba nagy hirtelen lekanyarodtunk. Kiszállva az autóból azt hallgattuk, hogy mi ez a zaj??? Egy étterem volt ott, a neve: Ujvara. Egy vízesésre építették. Minden asztal mellett csobog lefelé a hűsítő, kristálytiszta hegyi patak. Közben eszünkbe jutott, hogy barátaink is meséltek erről a helyről, csak a nagy “ijedelmeim” közepette meg is feledkeztem róla. De milyen az élet: itt volt előttünk. Itt is finomat ettünk, ittunk. Megállapítottuk, hogy mindenhol friss, zamatos ételeket tesznek elénk. (A pizzájuk is mindenhol isteni volt.)

Délen a Hotel Vila Park Bujari Ksamil-ban foglaltam szállást a következő 6 napra, szintén Booking-on. Késve, kényelmesen érkeztünk a szállásunkra. Már ránk telefonáltak, hogy hol vagyunk. Annyit fontos megemlítenem, hogy a déli országrész szállásai kétszer annyiba kerülnek, mint északon. És a vendéglátóhelyek is drágábbak. A magyar árakhoz képest azonban még messze nem érték el a mi szintünket. A szoba kicsi, de patyolat tiszta, a fürdő ablakából olyan kilátás volt a tengerpartra, hogy mondtam a férjemnek, hogy én is kérek egy ilyen festményt a falra.

Ksamil szerintem Albánia legfelkapottabb helye jelenleg turisztikai szempontból, de őszintén szólva megértem. Ebből kifolyólag nem voltunk egyedül. :) Júliusban még kényelmesen elfért a sok ember, de augusztusban a szabadságolások miatt annyi ember lett hirtelen, hogy volt olyan strand, ahol nemhogy napágy nem jutott, de a törölközőnket sem engedték leteríteni. Szerencsére folyamatosan fejlesztenek. Mindenhol megkezdett építkezések várják az őszi folytatást, de új strand is nyílt, amibe egy pillanat alatt szerelmesedtünk bele. Tökéletesen éreztük magunkat. Az albán zene ritmusát csak a tenger hullámainak a csobogása zavarta meg. Lágy tengeri szél fújta a hajunkat, enyhítve a forróságot. Éppen emiatt csak este vettük észre, hogy az 50 faktoros naptej is kevés, ha nem vesszük komolyan, hogy betartsuk a sziesztát. A kisebbik lányom nagyon fehér bőrű, ő rózsaszínre váltott. Egy kávézóban meg is kérdezték, hogy norvégok vagyunk-e. Ebből kisvártatva szívélyes diskurzus kerekedett. Kiderült az illetőről, hogy övé az összes vízi jármű, ami ott bérelhető. Közölte, hogy éljünk a mának és két perc múlva leszervezte, hogy motorcsónakkal körbevigyenek minket a szigetek között. Hiába mondtuk, hogy nincs nálunk pénz, őt ez egyáltalán nem érdekelte. Mire észbe kaptam és megijedhettem volna, már egy motorcsónak hasította velünk a vizet a naplementében. Persze mondanom sem kell, hogy közben albán zene szólt és megélhettünk néhány újabb csodálatos pillanatot. A pénzt bevittük másnap, de így is jóval kedvezményesebb árat kaptunk, mint amit korábban megérdeklődtünk.

Hogy pihentessük a bőrünket, kitaláltuk, hogy másnap elmegyünk a közelben található Kék szem forráshoz. Erről azt kell tudni, hogy hatalmas vízhozammal tör fel az édesvíz, az aljáig még emberfia nem tudott lejutni a hatalmas víznyomás miatt, csak kb. 50 m-ig nehézbúvárok. Nevét a csodás kék árnyalatokról kapta, egy nagy kék szemet formáz a feltörő víz. Volt aki fejest is ugrott bele a turisták közül, bár mi azt is hőstettnek éreztük, hogy a 10 fokos vízbe térdig belementünk. A kiszélesedő folyóvölgy árnyas fák alatt haladt tovább. A víz tetejére építettek egy éttermet, úgyhogy újabb pazar helyen ebédelhettünk. Nagyon finom, friss volt minden, csak jót tudok mondani itt is az étteremről.

Ksamil egy kb. 1000 fős kis település, de nyaranta megsokszorozódik ez a lélekszám. Mindenhol hotelek, apartmanok vannak. Az út szélén kulcsot pörgetnek a helyi szállásadók, ha valaki ad hoc módon szeretne szállást.

Ksamil híres strandjairól, ami a fehér homokos és az apró kavicsos partokat jelenti a kék minden árnyalatában pompázó tökéletesen átlátszó tisztaságú vízzel. Négy kis szigetecske van egy öböl ölelésében. A szigeteken is van napernyő, nyugágy. Szabadon lehet úszkálni, vízibiciklizni, motorcsónakozni közöttük. Ksamil partján állva szinte láttuk Korfu szigetének házait, hiszen mindössze 6 mérföldre vannak egymástól.

Ksamil-tól északra néhány kilométerre található Saranda városa. Innen rendszeres hajójáratok indulnak. Többek között Korfura, de akár Olaszországba is. Ide költözött le télen egy idősebb magyar házaspár, akik öcsém nagyon jó barátai. Felhívtuk őket, találkozzunk. Nagy szeretettel fogadtak minket sarandai otthonukban és megbeszéltük, hogyha a szél gyengül, elvisznek minket néhány számukra is csodás helyre motorcsónakjukkal. Ez két nap múlva meg is történt. Elindultunk Saranda partjaitól Kroreza Beach-re.

Ez a strand csak a vízről megközelíthető. A tenger fölé magasodó sziklák oldalát nézve tökéletesen kirajzolódik, ahogy a föld erői a mélyben aktívan dolgoznak. Gyűrik, hajtogatják a kőzeteket, mint mi egy újságpapírt.

Hihetetlen szépségeket láttunk útközben, melyet csak néha tör meg a kommunista idők politikai vezetőjének Enver Hoxha-nak néhány betonbunkere.

A strandhoz érve, egy hatalmas úszással értünk partot. A kövek a talpunk alatt hófehérek, melyeket az erózió kerekre csiszolt. Itt is megtalálható már minden, amire a vendégeknek igénye lehet. Étterem, mosdó, hajóbérlés várja a kirándulóhajók utasait.

Miután visszaértünk Saranda kikötőjébe, beültünk egy helyi kávézóba, és amíg a hőség el nem üldözött minket, egy hatalmasat beszélgettünk hűsítő italok és isteni finom albán kávé társaságában.

Még sok pozitív élményről tudnék írni, de úgy gondolom, hogy a teljességhez a negatívumok is hozzátartoznak.

Miközben a hírekben már mindenki hallhatta, hogy lángokban áll Görögország, Törökország, Macedónia, Ksamil mellett is kigyulladt egy olajfa ültetvény. Nagyon megijedtem, mikor észrevettem a szobánk erkélyéről a fák fölött gomolygó füstöt. Ráadásul Saranda-ba menet csak pár méterre voltak a felcsapó lángok, de reggelre el tudták oltani.

Már hazafelé tartottunk, amikor 5-6 helyen is láttuk az égő hegyoldalakat. Legfélelmetesebb a Kukes mellett tomboló tűz volt, melynek füstje már a napot is eltakarta. Apokaliptikus látvány volt. Míg ott voltunk minden nap 40 fok körül volt a hőmérséklet, és csapadék egyszer sem esett. Iszonyú szárazság volt. De azt mondták, hogy ez teljesen normális errefelé, hiszen éves szinten 300 napsütötte napot tudhatnak magukénak.

Sajnos a hazafelé vezető úton sokat kellett várni a koszovói-szerb határon (Merdare), valamint Röszke és Tompa is túl volt terhelve, emiatt az út 24 órásra sikeredett, de ezt 14 óra alatt is lehet teljesíteni kényelmesen, ha a határokon nincsenek fennakadások.

Mi minden negatívum ellenére is nagyon jól éreztük magunkat, és már most tervezgetjük, hogy mikor tudunk ide ismét visszamenni.

Reméljük, minél előbb sort keríthetünk erre…

Mindenkinek hasonlóan szép, kalandokkal fűszerezett napokat kívánok!

Pergéné Rozs Veronika

A szerző középen