Albán repeta
Az mindig jó hír, ha egy nyaralás jól sikerül. Ági és Józsi tavaly jártak Albániában, és úgy döntöttek, idén újra ezt az országot választják a kikapcsolódás helyszínéül. Ági mesélte el a nyaralásukat, ami ebben az évben is elsősorban a strandolásról, pihenésről szólt.
Tavaly döntöttünk először úgy, hogy megnézzük magunknak Albániát, melyről már hallottam jókat, de a döntés után minden lehetséges információt begyűjtöttem, és kétség sem fért hozzá: itt fogunk nyaralni. Az az utunk szuperül sikerült, itt olvasható előzetesként: Albán kalandtúra.
Az idei nyarunk kicsit szűkösebbre sikeredett, főleg nyaralásra szánható idő szempontjából, de mikor a tervek szóba jöttek, Józsi (lásd A férfi az életemben) rögtön rávágta: Ő biza visszamenne Albániába. Először összeszedegettem az államat a földről, mert tudni kell, hogy Ő nem szokott ilyesmit kezdeményezni, szóval ez nagy szó volt, másodszor nekiestem a neten szállásokat keresni, mert engem sem kellett csúzlival kergetni az asztal körül, hogy menjünk vissza. 😊 De most kicsit megfontoltabban álltam neki a szervezésnek, nehogy megint 27 órás utunk legyen hazafelé. 😉 Szóval sok idő nem állt rendelkezésünkre, egyet akartunk aludni félúton odafelé, egyet hazafelé, maradt kemény 5 éjszakára való időnk, és teljes 4 napunk nyaralni. Tény: ez most a lazításról, lustaságról, olvasásról, napozásról, fürdésről, és PIHENÉSről fog szólni.
Nem volt kérdés, hogy Szarajevo ismét a tranzitszállás, egyszerűen ez a város nagyon a szívünkhöz nőtt, így az oda-vissza alvásokat megint ugyanabba a szállodába foglaltam, ahol már voltunk párszor.
Albániában abban a tengerpartban gondolkodtunk, ahol tavaly is kikötöttünk, de szállást Himarában találtam szépet, jót, reggelist, tengerre nézőst, le is foglaltam egy jónak látszó időpontra, de mint mindig, itt is ember tervez, munka közbeszól. 😊 A már leelőlegezett, és le nem mondható szállásunkat valahogy előbbre kellett ütemezni a tervezettnél, és kedves angoltanár kollégám segítségével biztosítottam a szállásadó családot, hogy mindenképpen megyünk, csak nem akkor. Nagyon kedvesen jött a válasz, hogy semmi gond, előbb is van szabad szoba, mindenben segítettek, elintézték az átütemezést, szóval megint megtapasztaltuk a hihetetlen albán segítőkészséget és vendégszeretetet.
Más dolgunk nem volt, mint minden itthon hagyott ügyünket elrendezni, bébiszittereket keresni a cicáinknak (az is jel, hogy most egyik sem törte el a lábát indulás előtt), meg a leanderemnek, és izgatottan várni a nagybetűs nyaralást.
Ami jött is, (a fenébe, mindig hamarabb jön, és gyorsabban múlik, mint az év többi része), észbe sem kaptunk, már pakoltunk is, szendvicskészítés, úszógumi keresés, útlevél megvan-e, zöldkártya a kocsinak, és egy július eleji szerda hajnalban irány a Balkán! Az út eleje csendes, nyugis, összvissz a szerb-bosnyák határon zúzott el életem párja a bosnyák útlevélellenőrző pont mellett indokolatlanul. Aztán nagy röhögések közepette visszatolattunk a kezdetben elképedt határőr csajszihoz, aki pár másodperccel később, miszerint szimplán bambák voltunk, nem határsértők, velünk együtt röhögött. 😊
Az út tervezésénél közbeiktattam egy kitérőt, mert már évek óta szemeztem egy képpel a szarajevoi szállodánk falán, mely egy sziklafal tövében épült törökös épületet ábrázolt, baromi szép környezetben, és én ezt a helyet megleltem a neten. Na, ide el kell mennünk, még odafelé, első nap. Blagaj Tekija a hely neve, és egy derviskolostor épülete egy szédítő sziklafal tövében, a szikla alól kilépő folyócskával, mely tóvá szélesedik a kolostor előtt, nem messze Mostar városától.
140 km-el lejjebb volt Szarajevótól, de belefért az időnkbe, meg nagyon más kirándulást nem terveztünk, így a megint csak csodálatos Neretva völgyében elaraszolgattunk odáig. A hely gyönyörű, nagyon keleties hangulata van, bemenni csak fedett fejjel, eltakart karral, lábbal lehet, hiszen muzulmán kolostor, tisztelni kell itt is a vallási előírásokat. Értem a derviseket, tudták, hova kell kolostort építeni, nagyon megérte idáig elautózni, csak hát itt is rengeteg már a turista, de ettől függetlenül egy csoda. 😊
Visszafelé a szállodába nyiszorogni kezdett a klímánk. Volt már ilyen, sípolt egy időben, akkor a levegőt beszívó cső repedt meg, és eresztett, anno kicseréltettük, probléma megoldva. Most hasonló volt a hang, gyanús volt, hogy megint valami repedés, ami sajnos Szarajevóig elvitte a turbónyomást a kocsiban, és konkrétan szegény autónk már sikított, mire felerőlködtünk vele a szállodáig. A szívünk szakadt meg érte. Ott álltunk Bosznia közepén egy szívszaggatóan visító autóval, Józsi alánézett a kocsinak, kiderült, most a levegő kivezetőcsöve repedt meg, egy tavaszi kanyarkiegyenesítős-szántóföldre berepülős akció során, csak a szerelő „elfelejtette” kicserélni a sérült alkatrészt. Viszont a megrendelt és kifizetett új cső (mázlinkra), ott vigyorgott a csomagtartóban. OK, de párom nem tud aláfeküdni a kocsinak, így viszont a kocsi (ismerve a montenegro-i és albán hegyi viszonyokat) nem bírja ki az utat. Szereznünk kell egy szerelőt, még másnap, de a szálloda recepciósai csak a Ford márkaszervízt erőltették, (gondolom, nem mertek sufnituningot javasolni :) ), de azt meg mi nem győztük volna pénzben.
Másnap alapos reggeli után (természetesen megint gyönyörű szobát kaptunk, és tökéletes kiszolgálást, mint mindig), elköszöntünk a recepciósoktól, nekivágtunk az útnak síró kocsival, hogy majdcsak találunk valamelyik bosnyák faluban egy szerelőt. Mentünk-mentünk, de nem sok sikerrel jártunk, majd megálltunk egy benzinkútnál, és kézzel-lábbal kommunikálva sikerült egy közeli autószerelőt felkajtatni, ahova be is kanyarodtunk. 😊 A szerelő egy ötvenes, igazi balkáni férfiember volt, jött, neki is kézzel-lábbal elmondtuk, mi a bajunk, meghallgatta a kocsit, majd vitte is az emelőre, kezében az új csővel. 10 perc alatt kicserélte, hozta a régit, mellyel akkor szembesültünk, hogy jó magyar szokás szerint alaposan “gány” módon össze volt szigszalagozva a baleset során történt repedés, melyet már jóformán a szentlélek sem tartott. A pasi is furán nézett ránk, mi meg csak legyinteni tudtunk. Elmentek próbakörre, nem kért többet 10 eurónál, és már mentünk is tovább végtelenül megkönnyebbülve a már csendes, és tökéletesen működő autónk miatt. Hála és köszönet a szerelőnek az isten háta mögötti bosnyák faluban, szégyenszemre még a nevét sem jegyeztem meg.
Az út hátralévő részében a kocsival már semmi gond nem volt, a montenegrói határ előtt út nem volt, csak zúzott kő, meg raftingosok paradicsoma, tele hegyi kempingekkel, gumicsónakokkal megrakott kisbuszokkal, Montenegrón keresztül pedig átmentünk egy hatalmas duzzasztómű felett.
Az albán határ után sima út, most nem volt szoptatós koca a kereszteződésben, de volt rengeteg kavicsszállító kamion, ami miatt meglehetősen lassan haladtunk, és rájöttem: a GPS által kalkulált időre mindig rá kell számítani két órát legalább. 😊 Viszont abszolút pozitívum volt, hogy Vlora-ban (ahol tavaly a nagy építkezések, útfeltúrások miatt buktuk az először foglalt szállásunkat) pikk-pakk átsuhantunk, ami tavaly több órába került, az most pár perc volt. Hozzáteszem: a többsávos tengerpartra vezető sugárutat olyan gyönyörűen megcsinálták a tengerparti sétánnyal együtt, hogy bármelyik nyugati Riviéra elbújhat mögötte. Pálmafák, mozaikokkal kirakott körforgalmi térplasztikák, klassz világítás, egyszóval csak tátottuk a szánkat, és még nem fejezték be! Az utak továbbra is nagyon jók voltak, a Llogara Nemzeti Park után elénk tárult megint csak a Jón tenger elképzelhetetlen kékje. Megérkeztünk! 😊
Himara-ig már zökkenőmentes utunk volt, sőt, a GPS-koordináták nagy kincsnek bizonyultak, mert szimpla utca-házszám alapján sosem találtunk volna oda a szálláshoz. Így viszont megtaláltuk, igaz a már alaposan megkínzott autónknak nem feltétlenül tett jót a majd 45 fokos emelkedőn, természetesen zúzott köves úton való kapirgálás, ugyanis a szállás parkolója az épület tetején volt, szó szerint. 😊 Sanszos volt, hogy naponta elfüstöljük a kuplungot csak parkolás címen, de egyelőre örültünk, hogy megérkeztünk. A háziak két szóval: csodálatos emberek! Középkorú házaspár, fiatal hölgy lányukkal vezették a „háztartást”, kedvesen, barátságosan, segítőkészen, tényleg minden kérésünkre ugrottak, érkezéskor hozták a jéghideg innivalót, körbemutatták a hotelt és a környéket, reggelente kaptuk az isteni finom, svédasztalos reggelit, minden áldott reggel frissen sütött házi sütivel! Kétnaponta takarítottak, tiszta ágynemű, törölköző, minden. Itt tényleg csak pihenni kellett, terasszal, kilátással a tengerre, légkondival.
Első este még összeszedtük az erőnket, és lementünk a parti korzóra vacsizni, természetesen tele volt vendéglőkkel, jobbnál-jobb kajákkal. És rengeteg vendéggel! Lépni nem lehetett a sétányon, mindenhol sétáló családok, nyaralók, és belénk villant a kép: ha másnap ez a rengeteg ember lezúdul a tengerpartra, ott zsebkendőnyi helyünk nem lesz, úgyhogy el is döntöttük: 11 km-re van innen a tavalyi strandunk (Borsh), úgyhogy Terminátor-módszerrel élve: visszatérünk oda.
Alaposan kialudtuk magunkat, reggel konstatáltuk, hogy van egy kis fecske, aki (később is) minden reggel a teraszunk előtti villanyvezetéken tollászkodik, megreggeliztünk, kibányásztuk a kocsit a tetőről, és usgyi strandolni.
Borsh strandján viszont meglepően kevesen voltak, bőven akadt napozósátor (árak nem változtak: 500 lek/nap két napággyal), és a víz megint csodásan tiszta és kék. Rengeteg gyerek, akik hihetetlenül jól elvoltak egész nap egyetlen stéggel, erről ugráltak naphosszat, vagy éppen próbálták elsüllyeszteni, természetesen sikertelenül. Mi reggelente letettük a fenekünket a napágyra, és este felálltunk. Jó, közben persze fürdés, napozás, bambulás, kajálás, és olvasás-olvasás-olvasás orrvérzésig. Agyürítés ezerrel, és működött! Amikor érzed, hogy töltődnek az elemeid.
Esténként felkapaszkodtunk a hotelhez, rendbe szedtük magunkat, lesétáltunk vacsorázni, és megtehettük, hogy minden nap máshol együnk, más kaját, más környezetben. Közben figyeltük a helyi lakosokat, a nyaraló albán családokat. Mindenhol kisgyerekek, idősebb szülőkkel is együtt nyaraló családok, esténként a kávézók teraszán üldögélő idősebb bácsik társasága. Ami feltűnt: nem isznak alkoholt!!! Üldögél négy bácsi a teraszon, négy jeges kávé, négy ásványvíz, semmi alkohol. Valószínűleg muszlim vallásúak lehettek, de alapjában a fiatalok esetében sem láttuk, hogy akár sört is ittak volna. (Pedig isznak. :) – A szerk.)
Szóval csendesen, nyugisan, de ennek ellenére persze valószerűtlenül gyorsan teltek a napok, és amikor közeleg az utolsó, egyre jobban érzed: nem akarsz hazamenni. Még nem. Üldögélnél reggelente a teraszon a reggelid felett órákig, bámulnád a kis fecskét tollászkodás közben, kiolvasnál a tengerparton még vagy öt könyvet, és végigennéd a korzó fagyizójának minden fajta fagyiját, csak maradhass még.
Utolsó napra hagytuk a Gjipe-kanyont a strandjával, melyről tudtam, hogy csak egy darabig lehet lemenni ott autóval, utána csak lábon lehet megközelíteni, az sem két perces gyalogút. A parkolóig egész jó az út, onnan viszont alapos terepgyakorlat, murva, gödrök, kövek kerülgetése, és 20 méterenként egy-egy albán specialitás: bunker. Út nincs, bunker van. Sok. 😊 És mindig gondolkodóba ejt: ki a jó ég ugrik be ide atomvillanáskor? Mert ugye arra készültek annak idején ezek a minimalista (kb. 4 ember fér be from váll to váll), betongombák, atomtámadás esetére. Kecskepásztor nyájastul? Mondjuk a panoráma első osztályú.
A part gyaloglás közben egyszer csak eléd tárul, mint a képeslapokon, türkizkék víz, fehér part, napernyők, napágyak, a part mögött pár méterrel egy víz által kettéhasadt sziklafal, a szurdok, a kanyon.
Nagyon érdekes, és gyönyörű hely, full nyugi, ide kevesen araszolnak le, kicsit hippis a hangulat, hátizsákosok, sátrasok, fiatalok, túrázók pihennek itt, nincs tömeg, de van pár beülős sátras bárhelység, főleg innivalókkal, de lehet sziklát mászni, vagy motorcsónakázni, sziklafalról vízbe ugrálni, búvárkodni.
Az egyik partfalon cseppköveket fedezek fel, valaha itt barlang lehetett, és a fala beleszakadt a tengerbe.
A kanyon meredek falai között a hegyekből lezúduló folyó medre, most ki van száradva, de látszik: hatalmas erők dolgoznak, ha itt elszabadul a víz. Ameddig lábon lehetett, bementünk a szurdokba, volt, ahol embermagasságú kövek között kellett lavírozni, de mindent megért.
Napoztuk, strandoltuk az utolsó napunkon is, felfelé gyalogolni a kocsihoz már nem volt olyan frissítő, főleg szemünkbe sütő nappal, amikor is mindketten nem kevesebb mint 10 perc alatt égtünk ronggyá. Eddig nagyjából sikerült megúszni a roston sülést, most bepótoltuk, miközben szünet nélkül szakadt rólunk a víz, éreztük: lassan a bőrük is reped. Viszont klasszul jött a korfui mobilhálózat. 😊
A kocsit megváltásként láttuk meg, isteni találmány a klíma, és hogy négy keréken haladhatsz tovább. Szállásra vissza, utolsó vacsi előtt kifizettem a szobánkat, Margaritával, a fiatal tulajdonos hölggyel meg is öleltük egymást búcsúzóul, annyira megkedveltük őket, tényleg csodálatos a vendégszeretetük, tanulhatnánk tőlük!
Utálok hazafelé csomagolni, pakolni, mert az a végét jelenti a jónak. Reggel nem is vártuk meg a reggelit sem, induljunk, ne fájdítsuk a szívünket. Elhagyva egy buszt az egyik kanyarban, felaraszoltunk a szerpentinen a pontig, ahol mindig megállunk, utolsó pillantás a tengerre, busz jön felfelé, futás, nehogy visszaelőzzön, mert később esélytelen lesz kikerülni. Hogy ez ebben a pillanatban életmentő döntés volt, az pár perccel később derült ki, mert a Llogara Nemzeti Park egyik hajtűkanyarjában elakadt és lerobbant egy jókora teherautó, szegény ott kínlódott, látszott innen se előre se hátra senki. A személyautók még csak-csak ki tudták kerülni, de tudtuk: jön a busz nem sokkal mögöttünk. A busz ott el nem megy, a teherautó nem tud onnan kikeveredni, azonnal átláttuk: itt több órás macera lesz, mire felszabadítják az utat, és nekünk mekkora a mázlink, hogy ebből szerencsére kimaradunk. Lejutva a hegyekről még kifosztottam egy mézárus hölgyet a készletéből, bár nem gondoltam, hogy négy kis üveg mézre minden határon felvonják a szemöldöküket a határőrök, hogy az mi?
Szarajevóig sima út, rájöttünk: a legjobb hét közepén utazni, nincsenek torlódások a határokon, nincs tömeg az utakon, lehet haladni. Montenegróban már akadt pár erdőtűz, itthon hallottuk, hogy Horvátországban is, Montenegróban is sorban gyulladtak meg az erdők a jókora hőségben, mi az elejét kaptuk el.
A szarajevói szállodában a lassan már cimbi recepciósok élénken érdeklődtek, milyen volt Albánia, látták: van színünk rendesen, párom egyetlen eszébe jutó angol szavával elintézte a maga külsejét a recepciós srác élénk derültségére: gipsy.
Volt még annyi erőnk, hogy taxival lementünk a belvárosba csevapot enni, és megállapítottuk a bosnyák taxisok mindegyike előző életében biztos medve volt. Hatalmas, háromajtós emberkék szállítgattak minket oda-vissza, de oda is értünk mindenhova rendesen, és pár euróból megúsztuk a kényelmet.
A csevap vacsi után még lesétáltuk a kajakómát, imádjuk a szarajevoi bazárt, azt, hogy kedden este tele vannak a teraszok, nyüzsög az élet egy olyan városban, amit 20 éve porig rombolt a délszláv háború. Mi éppen a srebrenicai tömegmészárlás 20. évfordulóján voltunk most itt, és a szarejevoi bevásárlóközponttal szemben van egy park. A park előtt egy kisebb tér, egy szoborral, és egy emlékművel. Az emlékművön nevek és évszámok. Születésé-halálé. Ahogy nézegettük a neveket, bevillant: ez a sok név és szám mind-mind egy GYEREK! Több száz gyerek emlékműve, akik meghaltak a háborúban. Volt akinek a neve mellett ez állt: 1994-1994… Döbbenet. Le kellett ülnünk, mert mint anno Mostarban, itt is elkapott a sírhatnék, annyira mellbevágó a látvány. Mögöttünk a parkban háborús sírok, pár méterre a síroktól a mai gyerekek tömegei játszanak a fák között, a szüleik a teraszokon kávéznak, beszélgetnek, ÉLNEK. Felemelő.
Miután összeszedtük magunkat, kicsi séta után, újabb “medvével” hazataxiztunk, aludtunk még egy jót, reggeli után elköszöntünk kedvenc szállásunktól, indulás haza. A szerb autópályáig kicsit uncsi az út, onnan szerencsére begyorsul, most nem volt éjszaka, mint tavaly, nem volt, csak egy fizetőkapu, és nem volt vihar, sem tömeg, sem órákig tartó araszolás, sőt, a magyar határon csúcsot döntöttünk: fél óra alatt átrobogtunk rajta, és hazaértünk. Megfogadtuk: ha megint elindulunk egyszer még, akkor is hét közepén tesszük.
Párom váltig mondogatta, hogy messze van, messze van, de én már sejtem: megyünk mi még Albániába, mert egyszerűen: megunhatatlan!
Ági és Józsi
Köszönjük! :)