Albán repeta

 

Az mindig jó hír, ha egy nyaralás jól sikerül. Ági és Józsi tavaly jártak Albániában, és úgy döntöttek, idén újra ezt az országot választják a kikapcsolódás helyszínéül. Ági mesélte el a nyaralásukat, ami ebben az évben is elsősorban a strandolásról, pihenésről szólt.

 

Tavaly döntöttünk először úgy, hogy megnézzük magunknak Albániát, melyről már hallottam jókat, de a döntés után minden lehetséges információt begyűjtöttem, és kétség sem fért hozzá: itt fogunk nyaralni. Az az utunk szuperül sikerült, itt olvasható előzetesként: Albán kalandtúra.

 

Borsh – 2016
(Forrás: Ági)

Az idei nyarunk kicsit szűkösebbre sikeredett, főleg nyaralásra szánható idő szempontjából, de mikor a tervek szóba jöttek, Józsi (lásd A férfi az életemben) rögtön rávágta: Ő biza visszamenne Albániába. Először összeszedegettem az államat a földről, mert tudni kell, hogy Ő nem szokott ilyesmit kezdeményezni, szóval ez nagy szó volt, másodszor nekiestem a neten szállásokat keresni, mert engem sem kellett csúzlival kergetni az asztal körül, hogy menjünk vissza. 😊 De most kicsit megfontoltabban álltam neki a szervezésnek, nehogy megint 27 órás utunk legyen hazafelé. 😉 Szóval sok idő nem állt rendelkezésünkre, egyet akartunk aludni félúton odafelé, egyet hazafelé, maradt kemény 5 éjszakára való időnk, és teljes 4 napunk nyaralni. Tény: ez most a lazításról, lustaságról, olvasásról, napozásról, fürdésről, és PIHENÉSről fog szólni.

Nem volt kérdés, hogy Szarajevo ismét a tranzitszállás, egyszerűen ez a város nagyon a szívünkhöz nőtt, így az oda-vissza alvásokat megint ugyanabba a szállodába foglaltam, ahol már voltunk párszor.

 

Szarajevo, panoráma a szállásról
(Forrás: Ági)

 

Szarajevo szállás
(Forrás: Ági)

 

Albániában abban a tengerpartban gondolkodtunk, ahol tavaly is kikötöttünk, de szállást Himarában találtam szépet, jót, reggelist, tengerre nézőst, le is foglaltam egy jónak látszó időpontra, de mint mindig, itt is ember tervez, munka közbeszól. 😊 A már leelőlegezett, és le nem mondható szállásunkat valahogy előbbre kellett ütemezni a tervezettnél, és kedves angoltanár kollégám segítségével biztosítottam a szállásadó családot, hogy mindenképpen megyünk, csak nem akkor. Nagyon kedvesen jött a válasz, hogy semmi gond, előbb is van szabad szoba, mindenben segítettek, elintézték az átütemezést, szóval megint megtapasztaltuk a hihetetlen albán segítőkészséget és vendégszeretetet.

Más dolgunk nem volt, mint minden itthon hagyott ügyünket elrendezni, bébiszittereket keresni a cicáinknak (az is jel, hogy most egyik sem törte el a lábát indulás előtt), meg a leanderemnek, és izgatottan várni a nagybetűs nyaralást.
Ami jött is, (a fenébe, mindig hamarabb jön, és gyorsabban múlik, mint az év többi része), észbe sem kaptunk, már pakoltunk is, szendvicskészítés, úszógumi keresés, útlevél megvan-e, zöldkártya a kocsinak, és egy július eleji szerda hajnalban irány a Balkán! Az út eleje csendes, nyugis, összvissz a szerb-bosnyák határon zúzott el életem párja a bosnyák útlevélellenőrző pont mellett indokolatlanul. Aztán nagy röhögések közepette visszatolattunk a kezdetben elképedt határőr csajszihoz, aki pár másodperccel később, miszerint szimplán bambák voltunk, nem határsértők, velünk együtt röhögött. 😊

Az út tervezésénél közbeiktattam egy kitérőt, mert már évek óta szemeztem egy képpel a szarajevoi szállodánk falán, mely egy sziklafal tövében épült törökös épületet ábrázolt, baromi szép környezetben, és én ezt a helyet megleltem a neten. Na, ide el kell mennünk, még odafelé, első nap. Blagaj Tekija a hely neve, és egy derviskolostor épülete egy szédítő sziklafal tövében, a szikla alól kilépő folyócskával, mely tóvá szélesedik a kolostor előtt, nem messze Mostar városától.

 

Blagaj
(Forrás: Ági)

 

140 km-el lejjebb volt Szarajevótól, de belefért az időnkbe, meg nagyon más kirándulást nem terveztünk, így a megint csak csodálatos Neretva völgyében elaraszolgattunk odáig. A hely gyönyörű, nagyon keleties hangulata van, bemenni csak fedett fejjel, eltakart karral, lábbal lehet, hiszen muzulmán kolostor, tisztelni kell itt is a vallási előírásokat. Értem a derviseket, tudták, hova kell kolostort építeni, nagyon megérte idáig elautózni, csak hát itt is rengeteg már a turista, de ettől függetlenül egy csoda. 😊

 

A Blagaj Tekija
(Forrás: Ági)

 

Visszafelé a szállodába nyiszorogni kezdett a klímánk. Volt már ilyen, sípolt egy időben, akkor a levegőt beszívó cső repedt meg, és eresztett, anno kicseréltettük, probléma megoldva. Most hasonló volt a hang, gyanús volt, hogy megint valami repedés, ami sajnos Szarajevóig elvitte a turbónyomást a kocsiban, és konkrétan szegény autónk már sikított, mire felerőlködtünk vele a szállodáig. A szívünk szakadt meg érte. Ott álltunk Bosznia közepén egy szívszaggatóan visító autóval, Józsi alánézett a kocsinak, kiderült, most a levegő kivezetőcsöve repedt meg, egy tavaszi kanyarkiegyenesítős-szántóföldre berepülős akció során, csak a szerelő „elfelejtette” kicserélni a sérült alkatrészt. Viszont a megrendelt és kifizetett új cső (mázlinkra), ott vigyorgott a csomagtartóban. OK, de párom nem tud aláfeküdni a kocsinak, így viszont a kocsi (ismerve a montenegro-i és albán hegyi viszonyokat) nem bírja ki az utat. Szereznünk kell egy szerelőt, még másnap, de a szálloda recepciósai csak a Ford márkaszervízt erőltették, (gondolom, nem mertek sufnituningot javasolni :) ), de azt meg mi nem győztük volna pénzben.

Másnap alapos reggeli után (természetesen megint gyönyörű szobát kaptunk, és tökéletes kiszolgálást, mint mindig), elköszöntünk a recepciósoktól, nekivágtunk az útnak síró kocsival, hogy majdcsak találunk valamelyik bosnyák faluban egy szerelőt. Mentünk-mentünk, de nem sok sikerrel jártunk, majd megálltunk egy benzinkútnál, és kézzel-lábbal kommunikálva sikerült egy közeli autószerelőt felkajtatni, ahova be is kanyarodtunk. 😊 A szerelő egy ötvenes, igazi balkáni férfiember volt, jött, neki is kézzel-lábbal elmondtuk, mi a bajunk, meghallgatta a kocsit, majd vitte is az emelőre, kezében az új csővel. 10 perc alatt kicserélte, hozta a régit, mellyel akkor szembesültünk, hogy jó magyar szokás szerint alaposan “gány” módon össze volt szigszalagozva a baleset során történt repedés, melyet már jóformán a szentlélek sem tartott. A pasi is furán nézett ránk, mi meg csak legyinteni tudtunk. Elmentek próbakörre, nem kért többet 10 eurónál, és már mentünk is tovább végtelenül megkönnyebbülve a már csendes, és tökéletesen működő autónk miatt. Hála és köszönet a szerelőnek az isten háta mögötti bosnyák faluban, szégyenszemre még a nevét sem jegyeztem meg.

Az út hátralévő részében a kocsival már semmi gond nem volt, a montenegrói határ előtt út nem volt, csak zúzott kő, meg raftingosok paradicsoma, tele hegyi kempingekkel, gumicsónakokkal megrakott kisbuszokkal, Montenegrón keresztül pedig átmentünk egy hatalmas duzzasztómű felett.

 

 

Az albán határ után sima út, most nem volt szoptatós koca a kereszteződésben, de volt rengeteg kavicsszállító kamion, ami miatt meglehetősen lassan haladtunk, és rájöttem: a GPS által kalkulált időre mindig rá kell számítani két órát legalább. 😊 Viszont abszolút pozitívum volt, hogy Vlora-ban (ahol tavaly a nagy építkezések, útfeltúrások miatt buktuk az először foglalt szállásunkat) pikk-pakk átsuhantunk, ami tavaly több órába került, az most pár perc volt. Hozzáteszem: a többsávos tengerpartra vezető sugárutat olyan gyönyörűen megcsinálták a tengerparti sétánnyal együtt, hogy bármelyik nyugati Riviéra elbújhat mögötte. Pálmafák, mozaikokkal kirakott körforgalmi térplasztikák, klassz világítás, egyszóval csak tátottuk a szánkat, és még nem fejezték be! Az utak továbbra is nagyon jók voltak, a Llogara Nemzeti Park után elénk tárult megint csak a Jón tenger elképzelhetetlen kékje. Megérkeztünk! 😊

 

Himara-ig már zökkenőmentes utunk volt, sőt, a GPS-koordináták nagy kincsnek bizonyultak, mert szimpla utca-házszám alapján sosem találtunk volna oda a szálláshoz. Így viszont megtaláltuk, igaz a már alaposan megkínzott autónknak nem feltétlenül tett jót a majd 45 fokos emelkedőn, természetesen zúzott köves úton való kapirgálás, ugyanis a szállás parkolója az épület tetején volt, szó szerint. 😊 Sanszos volt, hogy naponta elfüstöljük a kuplungot csak parkolás címen, de egyelőre örültünk, hogy megérkeztünk. A háziak két szóval: csodálatos emberek! Középkorú házaspár, fiatal hölgy lányukkal vezették a „háztartást”, kedvesen, barátságosan, segítőkészen, tényleg minden kérésünkre ugrottak, érkezéskor hozták a jéghideg innivalót, körbemutatták a hotelt és a környéket, reggelente kaptuk az isteni finom, svédasztalos reggelit, minden áldott reggel frissen sütött házi sütivel! Kétnaponta takarítottak, tiszta ágynemű, törölköző, minden. Itt tényleg csak pihenni kellett, terasszal, kilátással a tengerre, légkondival.

 

Panorámás szállás Himara-ban
(Forrás: Ági)

Első este még összeszedtük az erőnket, és lementünk a parti korzóra vacsizni, természetesen tele volt vendéglőkkel, jobbnál-jobb kajákkal. És rengeteg vendéggel! Lépni nem lehetett a sétányon, mindenhol sétáló családok, nyaralók, és belénk villant a kép: ha másnap ez a rengeteg ember lezúdul a tengerpartra, ott zsebkendőnyi helyünk nem lesz, úgyhogy el is döntöttük: 11 km-re van innen a tavalyi strandunk (Borsh), úgyhogy Terminátor-módszerrel élve: visszatérünk oda.

 

Himara beach
(Forrás: Ági)

Alaposan kialudtuk magunkat, reggel konstatáltuk, hogy van egy kis fecske, aki (később is) minden reggel a teraszunk előtti villanyvezetéken tollászkodik, megreggeliztünk, kibányásztuk a kocsit a tetőről, és usgyi strandolni.

 

A tenger Borsh-nál
(Forrás: Ági)

Borsh strandján viszont meglepően kevesen voltak, bőven akadt napozósátor (árak nem változtak: 500 lek/nap két napággyal), és a víz megint csodásan tiszta és kék. Rengeteg gyerek, akik hihetetlenül jól elvoltak egész nap egyetlen stéggel, erről ugráltak naphosszat, vagy éppen próbálták elsüllyeszteni, természetesen sikertelenül. Mi reggelente letettük a fenekünket a napágyra, és este felálltunk. Jó, közben persze fürdés, napozás, bambulás, kajálás, és olvasás-olvasás-olvasás orrvérzésig. Agyürítés ezerrel, és működött! Amikor érzed, hogy töltődnek az elemeid.

 

Borsh beach
(Forrás: Ági)

 

Relax
(Forrás: Ági)

Esténként felkapaszkodtunk a hotelhez, rendbe szedtük magunkat, lesétáltunk vacsorázni, és megtehettük, hogy minden nap máshol együnk, más kaját, más környezetben. Közben figyeltük a helyi lakosokat, a nyaraló albán családokat. Mindenhol kisgyerekek, idősebb szülőkkel is együtt nyaraló családok, esténként a kávézók teraszán üldögélő idősebb bácsik társasága. Ami feltűnt: nem isznak alkoholt!!! Üldögél négy bácsi a teraszon, négy jeges kávé, négy ásványvíz, semmi alkohol. Valószínűleg muszlim vallásúak lehettek, de alapjában a fiatalok esetében sem láttuk, hogy akár sört is ittak volna. (Pedig isznak. :) – A szerk.)

Szóval csendesen, nyugisan, de ennek ellenére persze valószerűtlenül gyorsan teltek a napok, és amikor közeleg az utolsó, egyre jobban érzed: nem akarsz hazamenni. Még nem. Üldögélnél reggelente a teraszon a reggelid felett órákig, bámulnád a kis fecskét tollászkodás közben, kiolvasnál a tengerparton még vagy öt könyvet, és végigennéd a korzó fagyizójának minden fajta fagyiját, csak maradhass még.

 

A kis fecske
(Forrás: Ági)

Utolsó napra hagytuk a Gjipe-kanyont a strandjával, melyről tudtam, hogy csak egy darabig lehet lemenni ott autóval, utána csak lábon lehet megközelíteni, az sem két perces gyalogút. A parkolóig egész jó az út, onnan viszont alapos terepgyakorlat, murva, gödrök, kövek kerülgetése, és 20 méterenként egy-egy albán specialitás: bunker. Út nincs, bunker van. Sok. 😊 És mindig gondolkodóba ejt: ki a jó ég ugrik be ide atomvillanáskor? Mert ugye arra készültek annak idején ezek a minimalista (kb. 4 ember fér be from váll to váll), betongombák, atomtámadás esetére. Kecskepásztor nyájastul? Mondjuk a panoráma első osztályú.

 

Bunker
(Forrás: Ági)

 

A part gyaloglás közben egyszer csak eléd tárul, mint a képeslapokon, türkizkék víz, fehér part, napernyők, napágyak, a part mögött pár méterrel egy víz által kettéhasadt sziklafal, a szurdok, a kanyon.

 

Gjipe fentről
(Forrás: Ági)

 

Forrás: Ági

 

Nagyon érdekes, és gyönyörű hely, full nyugi, ide kevesen araszolnak le, kicsit hippis a hangulat, hátizsákosok, sátrasok, fiatalok, túrázók pihennek itt, nincs tömeg, de van pár beülős sátras bárhelység, főleg innivalókkal, de lehet sziklát mászni, vagy motorcsónakázni, sziklafalról vízbe ugrálni, búvárkodni.

 

 

Gjipe
(Forrás: Ági)

 

Az egyik partfalon cseppköveket fedezek fel, valaha itt barlang lehetett, és a fala beleszakadt a tengerbe.

 

Cseppkövek
(Forrás: Ági)

 

A kanyon meredek falai között a hegyekből lezúduló folyó medre, most ki van száradva, de látszik: hatalmas erők dolgoznak, ha itt elszabadul a víz. Ameddig lábon lehetett, bementünk a szurdokba, volt, ahol embermagasságú kövek között kellett lavírozni, de mindent megért.

 

Gjipe kanyon
(Forrás: Ági)

Napoztuk, strandoltuk az utolsó napunkon is, felfelé gyalogolni a kocsihoz már nem volt olyan frissítő, főleg szemünkbe sütő nappal, amikor is mindketten nem kevesebb mint 10 perc alatt égtünk ronggyá. Eddig nagyjából sikerült megúszni a roston sülést, most bepótoltuk, miközben szünet nélkül szakadt rólunk a víz, éreztük: lassan a bőrük is reped. Viszont klasszul jött a korfui mobilhálózat. 😊

 

Gjipe beach
(Forrás: Ági)

 

A kocsit megváltásként láttuk meg, isteni találmány a klíma, és hogy négy keréken haladhatsz tovább. Szállásra vissza, utolsó vacsi előtt kifizettem a szobánkat, Margaritával, a fiatal tulajdonos hölggyel meg is öleltük egymást búcsúzóul, annyira megkedveltük őket, tényleg csodálatos a vendégszeretetük, tanulhatnánk tőlük!

Utálok hazafelé csomagolni, pakolni, mert az a végét jelenti a jónak. Reggel nem is vártuk meg a reggelit sem, induljunk, ne fájdítsuk a szívünket. Elhagyva egy buszt az egyik kanyarban, felaraszoltunk a szerpentinen a pontig, ahol mindig megállunk, utolsó pillantás a tengerre, busz jön felfelé, futás, nehogy visszaelőzzön, mert később esélytelen lesz kikerülni. Hogy ez ebben a pillanatban életmentő döntés volt, az pár perccel később derült ki, mert a Llogara Nemzeti Park egyik hajtűkanyarjában elakadt és lerobbant egy jókora teherautó, szegény ott kínlódott, látszott innen se előre se hátra senki. A személyautók még csak-csak ki tudták kerülni, de tudtuk: jön a busz nem sokkal mögöttünk. A busz ott el nem megy, a teherautó nem tud onnan kikeveredni, azonnal átláttuk: itt több órás macera lesz, mire felszabadítják az utat, és nekünk mekkora a mázlink, hogy ebből szerencsére kimaradunk. Lejutva a hegyekről még kifosztottam egy mézárus hölgyet a készletéből, bár nem gondoltam, hogy négy kis üveg mézre minden határon felvonják a szemöldöküket a határőrök, hogy az mi?

Szarajevóig sima út, rájöttünk: a legjobb hét közepén utazni, nincsenek torlódások a határokon, nincs tömeg az utakon, lehet haladni. Montenegróban már akadt pár erdőtűz, itthon hallottuk, hogy Horvátországban is, Montenegróban is sorban gyulladtak meg az erdők a jókora hőségben, mi az elejét kaptuk el.
A szarajevói szállodában a lassan már cimbi recepciósok élénken érdeklődtek, milyen volt Albánia, látták: van színünk rendesen, párom egyetlen eszébe jutó angol szavával elintézte a maga külsejét a recepciós srác élénk derültségére: gipsy.
Volt még annyi erőnk, hogy taxival lementünk a belvárosba csevapot enni, és megállapítottuk a bosnyák taxisok mindegyike előző életében biztos medve volt. Hatalmas, háromajtós emberkék szállítgattak minket oda-vissza, de oda is értünk mindenhova rendesen, és pár euróból megúsztuk a kényelmet.
A csevap vacsi után még lesétáltuk a kajakómát, imádjuk a szarajevoi bazárt, azt, hogy kedden este tele vannak a teraszok, nyüzsög az élet egy olyan városban, amit 20 éve porig rombolt a délszláv háború. Mi éppen a srebrenicai tömegmészárlás 20. évfordulóján voltunk most itt, és a szarejevoi bevásárlóközponttal szemben van egy park. A park előtt egy kisebb tér, egy szoborral, és egy emlékművel. Az emlékművön nevek és évszámok. Születésé-halálé. Ahogy nézegettük a neveket, bevillant: ez a sok név és szám mind-mind egy GYEREK! Több száz gyerek emlékműve, akik meghaltak a háborúban. Volt akinek a neve mellett ez állt: 1994-1994… Döbbenet. Le kellett ülnünk, mert mint anno Mostarban, itt is elkapott a sírhatnék, annyira mellbevágó a látvány. Mögöttünk a parkban háborús sírok, pár méterre a síroktól a mai gyerekek tömegei játszanak a fák között, a szüleik a teraszokon kávéznak, beszélgetnek, ÉLNEK. Felemelő.

Miután összeszedtük magunkat, kicsi séta után, újabb “medvével” hazataxiztunk, aludtunk még egy jót, reggeli után elköszöntünk kedvenc szállásunktól, indulás haza. A szerb autópályáig kicsit uncsi az út, onnan szerencsére begyorsul, most nem volt éjszaka, mint tavaly, nem volt, csak egy fizetőkapu, és nem volt vihar, sem tömeg, sem órákig tartó araszolás, sőt, a magyar határon csúcsot döntöttünk: fél óra alatt átrobogtunk rajta, és hazaértünk. Megfogadtuk: ha megint elindulunk egyszer még, akkor is hét közepén tesszük.
Párom váltig mondogatta, hogy messze van, messze van, de én már sejtem: megyünk mi még Albániába, mert egyszerűen: megunhatatlan!

 

 

Ági és Józsi

Köszönjük! :)

 

 

Albániai kiruccanás

 

Négy éjszaka, három barát, két város, két tenger, egy nyaralás. Zsolt írta le az élményeket.

 

Tavaly augusztusban Szarajevóban élveztük épp a bosnyák vendégszeretetet, mikor Marcival beszélgetve jött az ötlet: meg kellene nézni Albániát, mert ha valami vad Balkán, akkor az az. Télen el is kezdtem az igényfelmérést, Tamás barátom hamar rákapott a témára és feltételeztük, sikerül két autónyi embert összeszednünk. Nem sikerült, hárman maradtunk, pedig a tavaszi indulást nyár elejére, majd nyár közepére csúsztattuk. Albánia nem egy divatos desztináció. AirBNB-n foglaltam szállást, 4 éjszaka, két városban, kitakarítottam és lengéscsillapítót cseréltettem Lisában, a Békakorollámban, elolvastunk rengeteg beszámolót és cikket az országról és belevágtunk.

Vasárnap este hatkor indultunk Szegedről, gondolva arra, hogy elcsípjük még nyitva a tiszaszigeti átkelőt, mivel egész hétvégén torlódásról számolt be a híradó a röszkei nagy határnál. Ez nagyjából be is jött, bár 10 percet itt is várnunk kellett. Újvidéknél felhajtottunk a pályára, s átadtam a volánt Tamásnak. Belgrádon keresztül Slavonski Samac-on át Montenegróba érkeztünk, ahol a határon jött az első kellemetlenség, a montenegrói oldalon: lejárt a nemzetközi zöldkártyája Lisának és ez nem tetszett a határőrnek… végül a kollégája közölte velem, hogy rizikós átengedni így, de ha akarunk, vehetünk neki kávét. Nem volt nálunk kéznél kisebb címlet, csak 50 euro, így ez egy drága határátkelés volt. Montenegro hegyei gyönyörűek, imádom a hegyi utakat és az éjszakai vezetést is, így ezt nagyon éltem, egész éjszaka haladtunk. A montenegrói-albán határ előtt tankoltunk egyet, ahol két dologra jöttem rá: 1.) nincs minden pisztolyban nyomásérzékelő szelep,  2.) remegnek a kezeim a fáradságtól. Marcin volt tehát a sor, ő hajózott be Albániába, miután az út előző szakaszain igyekezett kipihenni a szombat éjszakai legénybúcsút.

A határátkelő leginkább egy építkezési területhez hasonlított és kezdtük úgy érezni, hogy bejött az, amit Albániáról gondoltunk, talán tényleg a legmélyebb Balkánról van szó. (A határátkelőhely átépítés alatt van. – A szerk.) Az első nagy város amibe beértünk Shkoder volt. Lerobbant Mercik (ugye a nemzeti autójuk a Mercedes), kerékpárok, szamarak, lovaskocsik az úton, valami egész egyedi felfogással a KRESZ-ről. Itt jöttünk rá, hogy jól tesszük, ha nagyon hamar elfelejtjük azt, amit a kulturált közlekedésről gondolunk. Nem azért, mert ők veszélyesek és vadak, hanem mert ez az ország bebizonyítja, hogy szabályok nélkül is lehet figyelmesen és biztonságosan vezetni. Az index, az elsőbbségadás kötelező és a behajtani tilos tábla csak díszítési célt szolgál, lámpákat sehol, körforgalmat viszont még az “autópályán” is láthatunk, (ahogy 500 méterenként benzinkutat és a pályán visszafele haladó biciklist is).

 

Első szállásunk elvileg Durres-ben lett volna, ám hosszas telefonálgatás után végül a Durres alatti Golem-ben kötöttünk ki, ami egy afféle üdülőváros, már felépült és épp épülő, hatalmas, tengerparti szállodákkal és apartmanokkal. Egy ilyen apartmant foglaltunk el végül mi is, az ötödik, legmagasabb emeleten. Ez olyan szempontból frankó volt, hogy egy óriási teraszról szemlélhettük a tengert, az viszont kevésbé tetszett, hogy az előző héten lesérült bal térdemmel, a hirdetésben megjelölt lift hiánya miatt kínosan lassú volt a feljutás a lakásba.

Megérkeztünk tehát Golem-be, Albániába, 16 órás út után. Rövid csobbanás, majd egy kis szundítás után ismét bepattantunk az autóba és irány Durres. A tengerpart Golem-nél egyébként homokos, amely homokot a fürdőzők felkavarnak és a víz így tán még olyan szép sincs, mint a Balaton. A célnak azonban tökéletesen megfelelt, s előnyére legyen mondva, hogy lassan mélyül, így kisgyerekeseknek ideális lehet. Visszatérve Durres-re: kőkemény Balkán. Az emberek kedvesek és előzékenyek, a kaja jó, de kártyát sehol nem fogadnak el, a főutcán sok a lakatlan, félig leomlott, összepiszkított ház, a járdán pedig felszedték a (vélhetően fém) csatornafedeleket, a lyukakban szemét, még olyat is láttam, amibe én is beférnék és élére állított törött üvegek voltak beleállítva. Talán ez spoiler-nek számít, de itt meg kell hogy jegyezzem, az egész nyaralás alatt ez volt a legnagyobb trauma, ami ért, semmi más nem háborított fel ennyire. A vacsorával egybekötött városnézés után visszatértünk a szállásra és ezzel véget is ért az első napunk Albániában.

Kedd délelőtt Szkander bég várában kezdtünk. Ez afféle helyi Eger, meredek, macskaköves utak, vásárosokkal, valamint egy várral, aminek nagy részét újraépítették és egy múzeumot rendeztek be benne. Az 1982-ben nyílt múzeum egyik gyöngyszeme a kommunista idillt prezentáló ólomüveg ablak, aminek ugyan semmi köze a középkorhoz, de nekem nagyon tetszett.

Felfelé menet az első és egyetlen gebasz el is ért minket Lisával: a tankbetöltő pereme cserére szorul, elrohadt. Ez ismert hiba volt, azonban a szerelő szerint onnan nem ereszthetne a benzin… teli tank és az igazi kemény hegyi kaptatók azonban előállítottak egy olyan szituációt, hogy lassacskán csordogált a benzinünk a tanksapka fedél alól. Szerencsére semmi komoly következménye nem lett a dolognak, a hetekben viszem cserére, mielőtt még a boszniai hegyeket ismét megmásznám vele.

Kruja után megnéztük az albán fővárost, Tiranát. Tirana a legeurópaibb hely, ahol jártunk az országban, a körforgalmakban itt is az igényeknek megfelelő a sávok számossága, ám jelzőlámpák és angolul beszélő emberek is akadnak, sőt, még muszlim nőket is láttunk, ami se előtte, se utána nem volt jellemző, annak ellenére, hogy elvileg az államvallás az iszlám. Tiranában a főteret, az ott lévő mecsetet, egy érdekes ortodox templomot és egy jókora plázát néztünk meg. Bevallom, ilyen készületlenül nagyvárosba még nem mentem, de a pláza egyik kávézójában wi-fi forrást felfedezve a srácok elolvasták, ezzel olyan 40%-ban ki is maxoltuk a város látnivalóit.

Hazafele kerülő úton mentünk, hogy teljen az idő, gyönyörű hegyek között, ahol még olajfa is akadt… na meg dinnyeárus az út szélén. A szállásra visszaérve csobbantunk, majd jött a felismerés az apartmanban: nincs víz. Előző este a szállás alatti étteremben véletlenszerűen elment időnként az áram és hallottuk az aggregátorokat… így annyira nem lepett meg, hogy ilyen is előfordult, az azonban fájdalmasan érintett, hogy másnap reggelre se lett jobb a helyzet.

 

Szerencsére szerdán nekiindultunk délnek, víz és új kalandok után kutatva. Az Ardenica Monostornál kezdtünk, ahol egy nyelveket nem beszélő kedves csávó beinvitált az ortodox templomba. A komplexum többi része nem látogatható, az ódon freskók a templomban viszont nagyon érdekesek voltak.

Ezt követően igyekeztünk hamar lejutni a partra, célba vettük Vlora-t, mely egy kis öbölben fekvő város, ami azért fontos, mert a tengerpart láthatóan tisztább volt ezáltal, se hínár, se szemét, csak kavics, halak és kagylók. Csatornafedélből több, de nem elég volt itt már. Az út a tengerpart mellett vezet el közvetlen, a túloldalán éttermekkel, szállodákkal, itt is sok építés alatt álló apartmant láttunk. Miután egy olasz étteremben megebédeltünk, folytattuk utunkat, a változatosság kedvéért ismét fel, a hegyekbe.

 

Következő megállónk Dhermi beach volt, ami egy nagyon különleges kis hely. Dhermi egy hegyi falu, melyből lecsorogva a hegyoldalon egy hosszú és keskeny partszakaszra juthat az ember, ahol a tenger krisztálytiszta, nagykavicsos, gyorsan mélyülő. Engem ez a strand emlékeztetett a leginkább Horvátországra. Dhermi beach rendelkezik egy tengeri barlanggal is, eredetileg emiatt mentünk be, de szorított az idő, így sajnos kihagytuk. Ettől függetlenül mindhármunk el volt ámulva a hely szépségén, hangulatán.

A kiadós strandolás után meg se álltunk Sarande-ig, ahol az új szállásunkat ismét kis kavarodás után tudtuk elfoglalni, a helyiek gyatra angol tudása rendesen szivat, amikor olyan precíziós kommunikációról van szó, hogy hol helyezkedik el az apartman… de végül megtaláltuk, s ez a lényeg. A lakás vadonatúj volt, a lapos tévé még felszereletlenül dőlt neki a konzoljának, a szekrények és fiókok üresek, a plafonból csak égők lógtak… de legalább mindkét nap volt vizünk! Sőt, liftet is kaptunk, igaz, pont a negyediken nem állt meg, így felfele eggyel feljebb, lefele eggyel lejjebb tudunk ki-beszállni. :) Mélygarázsban kaptunk parkolóhelyet, s azt az ígéretet, hogy reggel hétkor már nyitva lesz a garázskapu.

Csütörtök reggel nyitva is volt, s neki is indultunk, nyakunkba vettük Dél-Albániát. Butrint-ban szemügyre vettük az UNESCO világörökség részét képző ókori római romegyüttest, ami az általam olvasott beszámolókkal ellentétben nem csak feltárt és a látogatók elé odadobott romok halmaza, hanem egy kellemes ösvényekkel, táblákkal, térképekkel ellátott park.

Itt felvettünk egy német stoppost, elvittük őt a Ksamil-ig, ahol ő tovább főtt a túraruhájában, mi pedig rohantunk be a kristálytiszta, aprókavicsos tengerbe, ahol az apró szigetek olyan közel vannak egymáshoz, hogy kényelmesen át lehet úszni egyikről a másikra. Fantasztikusan szép hely, jól kiépített, szolgáltatásokban gazdag, igazi horvát érzés, itt nyoma sincs a Balkánnak. Abban azért mindhárman megállapodtunk, hogy szívesen megnéznénk ezt a környezetet a temérdek ember nélkül… de így is jó volt, még egy magyar családdal is találkoztunk, az apuka odajött hozzánk beszélgetni, gondolom neki is jól esett a magyar szó.

Innen egy hasonlóan festői tájra vitt az utunk, a Kék-szem forráshoz, ami egy rendkívül népszerű turistaattrakció a jéghideg, tiszta, kék vizével, melyet erdő vesz körül. Marcival azt hittük, különcök leszünk, hogy bele is feküdtünk a forrásból eredő patakba, ám magánál a forrásnál, az 50 méter mély karsztlyuk fölött a bátrak bele is ugrottak a vízbe.

 

 

Rövid fagyi-kávé kombó után ismét Lisában találtuk magunkat, úton a Gjirokaster Museum felé, amit elkönyveltünk helyi Komáromnak. Ágyúkiállítást és egy tankot találtunk itt, na meg egy gyönyörűen épen maradt erődöt. Itt ismét összefutottunk egy magyar párral, sőt, a stopposunkat is viszont láttuk.

Pénteken a tervek szerint hét órakor indultunk volna haza, de a garázskaput kinyittatni és a kulcsot leadni csak háromnegyed nyolckor sikerült, így némi késéssel indultunk, ami nem is volt akkora gond, mint később rájöttünk, az általunk kinézett görög határátkelő ugyanis csak 9 órakor nyitott s még így is pörkölődtünk egy ideig a napon. Görögország autópályái szép tájakon mennek keresztül és jó minőségűek. Megálltunk egy ebédre az egyik lehajtó mellett, ahol megtudtam, hogy a burger önmagában a hamburgerhúst is jelenti… így hamburgerhúst ettünk cacikivel és olívás kenyérrel. A Macedónián való keresztülhaladás során rájöttünk, hogy semmit nem tudunk a macedónokról és semmit nem látunk néhány távoli hegyen kívül az országukból. Így értünk el a szerb határhoz, ahol én már otthon éreztem magam, jelentősen javult az amúgy elnyúzott, fáradt hangulatom is ezáltal.

Szerbiában már mindannyiunkat az hajtott, hogy hamarosan itt van Röszke, s végül éjfél körül el is értük. Innen Marcit kiraktuk Domaszéken, majd Tamást nálam, aki átült a saját autójába és Cserkeszőlőre vette az irányt, haza, én pedig egy életmentő görögdinnye vásárlást még megejtettem a Tesco-ban, mielőtt végül éjjel 3 órakor 12 órára kómába nem estem.

Összegzésként azt mondhatom, hogy mindhármunknak nagyon tetszett Albánia. Látnivalóban gazdag, érdekes ország amit bátran ajánlok a nyitott embereknek. Nyitottság azért szükséges, mert bármilyen érdekes is, egy vad balkáni országról van szó, ahol a szerpentineken véletlenszerű sorrendben bukkannak fel kecskék, bárányok, tehenek és lovak, valamint a városban sétálva a lábunk elé kell nézni. Az emberek kedvesek voltak, de nyelvet nem beszéltek, vagy csak valami minimálisan. Az árak hasonlatosak a magyar árakhoz, némileg olcsóbbak ebben-abban, például a cigaretta fele annyi, igaz, a minősége még a szerbnél is rosszabb. Nagyon hamar levontuk a konklúziót, hogy minél délebbre megyünk, annál igényesebb minden, de az árak nem nagyon változnak szerencsére. Ami fontos és általános információ, az az, hogy a bankkártyát felejtsük el, még a benzinkutaknál is, a legjobb a helyi valutát váltani (1 lek = 2,3 forint). Saranda városával szemben szabad szemmel is látható Korfu, ahová közlekednek repülőgépek, lehetséges beutazás Albánia déli részére ez is. (Főszezonban naponta háromszor közlekedik komp és szárnyashajó. – A szerk.) A benzinárak változóak, de nagyjából a magyar árakon vannak, mivel sok a kis magán kút, kifoghatunk olcsóbbat is, nem kell félni a holtankoljak.hu átlagától, ami az indulásunkkor 408 Ft volt (míg itthon 340 Ft-ért tankoltuk a benzin literjét). Összesen 2740 km-t tettünk meg, 6 literes átlag fogyasztással és a pályamatricák árával együtt (ezeket csak Görögországban, Macedóniában és Szerbiában kellett fizetnünk, Montenegróban és Albániában nem). 25.000 Ft-ra jöttünk ki fejenként. A szállás átlagosan 5.000 Ft/éjszaka volt, egy vacsoránk pedig 2000 Ft körül. Ezt az 5 napot én 80.000 Ft körül hoztam ki, de ehhez hozzáteszem, hogy nem szeretek nyaralás közben “olcsójánoskodni”.

Menjetek tehát Albániába, egy próbát mindenképp megér!

Tasnádi Zsolt, 2017. július

Utazás az albán fjordok között 

Albániában nem csak a tengerparton, de a tavaknál is kellemesen kikapcsolódhatunk. Az ország legnagyobb mesterséges tava a Fierze és Koman között található víztározó olyan, mintha a Gyűrűk ura egyik helyszínén járnánk, vagy norvég fjordok között.

Forrás: panoramio

Forrás: wikimedia.commons

Forrás: wikiwand

Forrás: Facebook

A Komani-tó akkor keletkezett, mikor 1978-ban a Drin-folyón Koman falu mellett megépült a komani vízierőmű, valamint Fierze mellett a Fierze-i vízierőmű, és ezáltal létrejött a Fierze-i víztározó, más néven Komani-tó. A tó 34.5 km hosszú és 320 millió köbméter vizet tárol. Halakban gazdag, úgyhogy a horgászatot kedvelőknek is ajánlott.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: Facebook

Forrás: Facebook

Az egyik legkedveltebb úti cél Albániában, évről-évre több turista keresi fel. A szezon májustól szeptemberig tart, ilyenkor több komp is üzemel naponta és kisebb hajók is közlekednek. A komp vagy hajóút 1000-1500 m magas hegyfalak között vezet, mely a legkeskenyebb részen 50 m-re keskenyedik, az út maga majdnem 3 óra.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: Facebook

Forrás: fiveprime

Forrás: Facebook

Forrás: telegraf

Forrás: saját kép

A tavat kajakkal is felfedezhetjük, ha beevezünk az összes kis ágba kristálytiszta hegyi patakokat, vízeséseket fogunk találni.

Forrás: komanilakeferry

A természeti szépségek mellett a környéknek történelmi értékei is vannak. 1898-ban Koman közelében egy nagy temető nyomaira bukkantak. Aztán még harminc hasonlót találtak Észak- és Közép-Albániában. Földrajzi elhelyezkedésük, tipológiájuk, időbeli elhelyezkedésük alapján az összetartozó leletegyüttesekből a kutatók felállították a kora-középkori albán szokások és hagyományok összességét, melyet Komani Kultúrának neveztek el (VI-VIII. sz.) A sírokban talált eszközök, használati tárgyak, fegyverek, ékszerek, mint az ősi illír kultúra tárgyai ezen területek egykori lakóinak szokásait és hitvilágát elevenítik meg, és egyértelműen felvázolják a korai arbër kultúrát. Az arbërek az illírek leszármazottai, a mostani albánok ősei.

Forrás: wikipedia

De az illír tárgyak mellett a leletek között újabbakat is találunk a kora bizánci időszakból, olyan ékszereket, melyek a keresztény hit motívumait örökítik meg. A dísztárgyak, ékszerek között ugyan jól elkülöníthető a pogány motívumok fennmaradása, az újabb leletek azonban egyértelműen bizonyítják a kereszténység megjelenését, mely ebben az időszakban kezdett elterjedni a nagyobb városokban, Durrës-ben, Shkodra-ban, hogy aztán a vidéki területekre is behatoljon. A leletek azért nagy jelentőségűek, mert ezek alapján jól elkülöníthetőek az ókori illír kultúra és hagyományrendszer elemei az új, bizánci időszak keresztény elemeitől, azokon a területeken, ahol az albánok ennek elsőként voltak tanúi a középkorban. Ez világosan megkülönbözteti az albánok új és régi szomszédait, azaz a szlávokat a görögöktől.

Koman felé érdemes megállni a Vau i Dejës tónál.

Forrás: panoramio

A tó csodálatos, szűk szorosok és érdekes karsztok között fekszik, és itt is működik egy vízierőmű. A közepén egy sziget van, a Sarda-sziget (Ishulli i Sardës) vagy más néven Shurdhahu, ezen a környéken uralkodott a középkorban a Dukagjin dinasztia. (Lekë Dukagjin nevéhez fűződik az ősi albán szokásjog rendszer a Kanun írásos formában való megörökítése.) A szigeten még ma is láthatók a régi templomrom és az azt körülvevő erődítmény falai. A Drin-folyó partján a Spathari-híd alatt található a Kompleksi „DEA”, ahová ha betérünk, mintha egy újabb mesevilágba csöppentünk volna. A komplexum hotel-étterem, valamint pisztrángtenyészet és miniállatkert egyben, az amúgy is gyönyörű környezetben egy kis oázis. Inkább csak egy ital társaságában élvezzük a környék varázsát, mert sajnos az utóbbi időben az ételválaszték és a kiszolgálás minősége nem áll arányban a vendéglátóhely szépségével.

Forrás: skyscrapercity

Forrás: flickr

Forrás: flickr

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

A Komani-tó és környéke Albánia egyik csodája. Természetesen itt is kóstoljuk meg a tájegységre jellemző helyi specialitásokat, és engedjük át magunkat a hely varázsának.

Forrás: Facebook

A gyógyhomokostól a szikláson át a fehérhomokosig – albán strandkörkép

 

Albánia közel 400 km-es tengerpartja nagyon változatos. A strandok vízminősége általában jó, sok helyen kiváló, a turizmusba évről-évre több pénzt fektetnek.

A strandkörkép a teljesség igénye nélkül készült, ezeken kívül még rengeteg változatos plázs található ebben a kis országban.

 

Az Adriai-tenger strandjai

 

Lassan mélyülő, homokos partszakaszok jellemzik, lagúnákkal tarkítva. Kisgyermekes családoknak ideális.

Velipoja

Forrás: Google

 

Észak-Albánia legnagyobb, 4 km-es strandja leginkább gyógyhomokjáról ismert. A jódos homok kiválóan gyógyítja a különféle bőrbetegségeket, többek között a pikkelysömört. A Buna-folyó – mely természetes határt képez Montenegró és Albánia között – torkolatánál található Ferenc József sziget és a partszakasz másik végén a Viluni-lagúna számos madárfaj fészkelő- és pihenőhelye, több darufajtának is. Erre a strandra főként Koszovóból és Montenegróból érkeznek vendégek. A strandot és környékét, valamint a sétányt nemrég újították fel.

Forrás: klan kosova

Forrás: javanews.al

Forrás: ata.gov.al

Forrás: velipojabeach.com

 

Shëngjin

Forrás: albaniatravelandtours

Albánia legészakibb kikötője, melyet az i. e. II. sz-ban a rómaiak létesítették Nymphaeum néven. I. e. 48-ban Marcus Antonius itt szállt partra, hogy a Pompeius ellen harcoló Julius Caesar segítségére siessen.

Ma Albánia egyik legkedveltebb üdülőközpontja. Itt is érvényes, mint bárhol a világon, hogy minél távolabb megyünk a kikötőtől, annál tisztább a víz. A partszakasz déli része lagúnás (Ishull-Shëngjin), a Merxhani-lagúna környéke többek között kanalasgémek, nagy és kis kárókatonák fészkelőhelye, de több réceféle és a bütykös ásólúdnak is nagy populációi telelnek itt át. Érdemes átmenni Lezha-ba, mely gyakorlatilag egybe van építve Shëngjin-nel, mert ott található Szkander-bég mauzóleuma.

Forrás: wikimapia

Forrás: albanidom

Forrás: itaka.pl

Forrás: saját kép

 

Rodon-fok

Ha valaki szinte teljes érintetlenségre és különleges környezetre vágyik, a Rodon-fokot (Kepi i Rodonit) keresse fel.

Forrás: wikipedia

Az Adriai-tengerbe nyúló félsziget csücskén található hely legendákkal teli. A helyiek szerint nevét onnan kapta, hogy az illír időkben Redon volt Illíria istene, akinek arcát az akkor használatos pénzeken is láthatjuk. Egy másik változat szerint az illír mitológiában Redon a tengerek istene volt.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

A félsziget egyik fő látványossága a Szkander-bég vár, melynek jó része az erózió miatt ma már a tenger alatt van, de egy várkapu, egy torony, és a sziklafal egy része még látható.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Körülötte található négy katolikus templom, ezek közül a Szt. Antal templom látogatható, ezt felújították. A templom autóval megközelíthető, de a várrom csak gyalogtúrával érhető el.

Forrás: saját kép

Az itteni partszakaszok kiépítettsége kicsi, elvétve találunk vendéglátóegységeket. A templom mellett azonban van egy étterem stranddal.

Forrás: saját kép

A félszigettől délre a Lalzi-öbölben (Gjiri i Lalzit) kiépített strandokat találunk.

 

Golem

A partszakasz előnye, hogy kevésbé zsúfolt mint Észak-Albánia legkedveltebb üdülőközpontja, Durres, melytől Golem néhány km-re délre található. A víz tiszta, mert távol van a kikötőtől, mely Albánia legnagyobbja. Aki autóval érkezik, annak parkolóhely szempontjából is kedvezőbb, mint a Durres belvárosához közelebbi standok, melyek főszezonban tömve vannak, így a parkolás nehézkes. Az 5 csillagos hoteltől a kis apartmanokon át éttermek, kávézók, pékségek, szórakozóhelyek sokasága várja itt is a turistákat, tehát aki kevésbé nyüzsgő, de mégis élettel teli részre vágyik, annak jó választás lehet.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

 

 

A Jón-tenger strandjai

 

A Jón-tengeri szakaszon kavicsos, sziklás gyorsan mélyülő tiszta vizű strandokat találunk, valamint eldugott kis öblöket. A vízi sportok és a búvárkodás szerelmeseinek ajánlott.

Palasë

Az első strand a Jón-tengeren, miután lekanyarogtunk a Llogara-hágóról rögtön ide jutunk. Julius Caesar is itt állomásozott légióival Pompeius elől menekülve. A főútról egy új út visz egészen a strandig, amely az egyik legegzotikusabb és legnyugodtabb, éppen ezért nincs kiépülve vendéglátóegységekkel, néhány kávézó, egy pizzéria, egy éjszakai klub, valamint sátorhelyek várják az odalátogatókat. Az öböl északi részén tavaly egy hatalmas üdülőkomplexum építése kezdődött, de még így is lehet találni nyugodt részeket. Vízi sportokhoz kiváló, és a Llogara-hágóról induló siklóernyősök is sokszor itt érnek földet.

Forrás: youtube

Forrás: pinterest

Forrás: travelinalbania

 

Dhërmi

Egyike Albánia legkedveltebb partszakaszainak. A fenyvesekkel és olajfa ligetekkel borított hegyek lábánál fekvő hosszú plázst a fehér kavicsok és az olykor emberfej nagyságú kövek teszik egyedivé a hosszú strand déli végén. Albánia legismertebb buli strandja a Drymades-beach, egész nyáron szervezett zenei események zajlanak, és itt tartják Albánia évről-évre megrendezett legnagyobb könnyűzenei fesztiválját a Turtle-fest-et is.

A Drymades strand
Forrás: life is a journey

Északról indulva, ahol a legtöbb étterem és szálláshely található dél felé haladva azok is találnak maguknak megfelelő nyugodt helyet, akik kevésbé szeretik a nyüzsgést.

Forrás: ii.uib.no

Forrás: twitter

Forrás: zenith travel

Forrás: booking.com

Forrás: zenith travel

Forrás: tirana times

 

Jaliksari, Shkambo és Gjipe közül kétségkívül a legkülönlegesebb az utóbbi. Ez a hely csak jó félórás 4 km-nyi gyaloglással közelíthető meg egy ösvényen, vagy a víz felől.

 

Forrás: mom goes camping

 

A strand maga a 70 m magas falú Gjipe-kanyon végén található.

Forrás: travellingclaus

A Gjipe-kanyon
Forrás: travellingclaus

 

Elzártsága ellenére szokott lenni szezonban ott néhány kitelepült büfé.

Forrás: travellingclaus

 

Jale

„Üveg strand”-nak is hívják kristálytiszta vize miatt. Itt is minden adott a tökéletes kikapcsolódáshoz.

Forrás: patatofriendly

Forrás: visitvlora

 

Himara

 

Forrás: himara.gov.al

 

A főleg görög kisebbség által lakott település központi strandja mellett találunk kevésbé nyüzsgőt is a közelben, 3 km-re a várostól Livadh-ot, vagy a Spile, Potam, Llamani nevű strandokat. A hegytetőn áll a Kr. e. V. sz-ban épült Himarai-vár, a közelben pedig az a barlang található (Shpella e Spillesë), ahol a legenda szerint Odüsszeusz megküzdött a küklopsszal.

Forrás: youtube

Forrás: albaniatogo

 

 

Borsh

Borsh az albán Riviéra leghosszabb egybefüggő partszakasza, 7 km. A turizmus még kevésbé fedezte fel magának, pedig az egyik legszebb hely a Jón-tenger albán szakaszán. Maga a falu messze van a tengertől, de ha felmentünk, nézzük meg a várat és térjünk be a “Vízesés” étterembe (albánul Restorant Ujëvara) is. A citrus- és olajfa ültetvények, a gyönyörű panoráma és híres olívaolaja teszi vonzó célponttá.

Forrás: saját kép

 

Bunec

 

A Lukovë-i partszakasz egyik legkülönlegesebb strandja. Az ott található harcászati bunkereket büfékké alakították.

Forrás: panoramio

 

Pasqyrat beach

A Saranda-tól 7 km-re délre található strand az egyik legszebb Albániában. A „Tükör-strand” névre hallgató partszakasz azért kapta a nevét, mert a napfényben a környező sziklák visszatükrözik a természet szépségét.

Forrás: youtube

Forrás: adventurous travel

Ksamil

 

Forrás: twitter

 

A legdélebbi és az egyik legkülönlegesebb hely a Korfu szigetétől 6 mérföldre található település. Albánia fehérhomokos strandjain fürödhetünk itt. A kristálytiszta víz, a szemközti kis szigetek, és Korfu közelsége adja a hely egyediségét. Ha már ott vagyunk, ne hagyjuk ki Butrint-ot, az ókori romvárost sem, és kóstoljuk meg a kagylót, melyet a brakkvizes (keveredik a tengervíz az édesvízzel) Butrinti-tóban tenyésztenek.

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Forrás: youtube

Forrás: ksamil.al

 

Albánia természeti szépségekben méltán vetekedhet a környező Földközi-tengeri országokkal. Az olcsó árak és az albán vendégszeretet további vonzerőt jelentenek. A felsorolás nem teljes, sok remek strandot találunk még az Adria és a Jón-tenger partján is.

 

Ahol az Adria és a Jón-tenger találkozik

Forrás: saját kép

A Karaburun-félsziget Albánia legnagyobb félszigete. Az Otrantói-szoros keleti oldalán fekszik, az Adria és a Jón-tenger határán, ezért az ókortól kezdve az egyik legfontosabb stratégiai pont volt a Földközi-tengeren. Nevét a török Kara Burun szavakból kapta, mely azt jelenti Fekete Fok. (Törökországban is található egy ilyen nevű félsziget). A 62 km²-nyi félsziget természetvédelmi terület, és magában foglalja a Pasha Liman katonai bázist is.

 

Forrás: Környezetvédelmi Minisztérium – Albánia

 

A félsziget északi pontján egy mérföldkő van, a Kepi i Gjuhezës (Nyelv-fok), ez a szárazföldi Albánia legnyugatibb csücske. A félsziget legmagasabb pontja a Koreta csúcs, 825 méter. Dél-keleten a csúcs karsztos fennsíkká ereszkedik legelőkkel. Tiszta időben a félsziget magasabb pontjairól Salento partjait és Otranto városát szabad szemmel is látni lehet. A keleti oldal kevésbé sziklás, és fokozatosan ereszkedik a Vlorai-öbölbe.

A félsziget nyugati partján meredek sziklák, barlangok, kis öblök és köves strandok találhatók, mint a Gjiri i Ariut (Medve-öböl) és a Gjiri i Dafinës (Babérlevél-öböl).

Gjiri i Ariut
(Forrás: panoramio)

Gjiri i Dafines
(Forrás: mapio.net)

A legérdekesebb a Gjiri i Gramës (Grama-öböl), ahol már az ókorban is hajók horgonyoztak. A márványt, ami ott található, már akkor is használták. A sziklákon a tengerészek feliratai ma is láthatók, ezekkel köszönetüket fejezték ki Poszeidon-nak, a tenger istenének. A legrégebbi feliratok Kr. e. III. sz-ból valók. A feliratokból többek között kiolvasható, a „Marcus Antonius”, „Pompei”, stb. szavak, valamint különféle rajzok láthatók, melyek hajót, keresztet, horgonyt, pajzsot ábrázolnak. A legérdekesebb felirat XIV. sz-i, mely szerint V. János bizánci császár Franciaországba tartó útja alatt a Grama-öbölben talált menedéket a vihar elől.

Gjiri i Grames
(Forrás: pinterest)

Forrás: Fation Plaku

A Karaburun-félszigeten mintegy 20 barlang is található, ebből tizenhármat már feltártak, és nyolc látogatható a turistáknak. A többit még vizsgálják, és további tanulmányoknak vetik alá. Itt található az ország leghíresebb és legnagyobb tengeri barlangja. A 20 emeletes toronyház magasságú, 40 m széles, 100 m hosszú barlang füsttől megfeketedett falai azt mutatják, gyakran járt benne ember. A 17. sz-ban a bátor és híres albán kalóz Haxhi (magyarul: Hadzsi) Ali használta kikötőként és búvóhelynek (ezért róla nevezték el – Shpella e Haxhi Aliut). Amikor idegen kalózok megpróbáltak bemenni a Vlorai-öbölbe, vagy el akarták rabolni a félsziget szarvasmarháit, akkor is onnan védte meg a saját érdekeltségeit. Jövedelmét pedig abból szerezte, hogy a velencei kereskedőhajókat és más külföldi hajókat – akik az Otrantói-szoroson hajóztak – kifosztotta, és utána is ide tért vissza embereivel. Halála után fiával együtt a Sazan-szigeten temették el, de sírhelyét nem találták meg.

A Haxhi Aliu barlang
(Forrás: saját kép)

Egy másik barlangnak is érdekes a története. A II. világháborúban a brit Különleges Hadműveletek Parancsnoksága egy tengeri bázist hozott létre a félsziget egyik barlangjában albániai küldetéseihez, hogy segítse az antifasiszta ellenállást. A helyiek eljártak a barlanghoz, hogy ruhát és élelmet szerezzenek. Sokszor kaptak többek között műanyag fóliát is, amit aztán a pásztorok használtak eső ellen, és egy sárga, ízletes cukorkát, amit akkoriban nem ismertek itt Albániában, de azóta is beszélnek róla az idősek. :)

És mivel az „Anglez” (a jelenlegi irodalmi albánban) szót az ottaniak „Inglez”-nek ejtették (mert így hallották), ezért kapta végül a barlang a Shpella e Inglizit, azaz az „Angolok barlangja” nevet, amit azóta is így használnak. (Az albán irodalmi nyelv 1972 óta létezik, előtte 52 nyelvjárást beszéltek itt, amik a köznyelvben még ma is erőteljesen jelen vannak! :) )

A félsziget állatvilága is érdekes, többek között a veszélyeztetett álcserepes teknőssel és a mediterrán barátfókával is találkozhatunk.

Forrás: gazetmesi.com

Mediterrán barátfóka a Tiranai Természettudományi Múzeumben
(Forrás: saját kép)

 

Az idei szezonra a félszigetet hivatalosan is megnyitották a látogatók előtt a szintén a Karaburun-Sazan Tengeri Nemzeti Parkhoz tartozó Sazan-szigettel együtt.

A Sazan-sziget
(Forrás: skyscrapercity)

 

2015. óta részlegesen már engedélyezték a turistáknak a belépést a szigetre, de idén a védelmi és a gazdasági miniszter (mindkettő nő!) aláírták azt a megállapodást, mely rögzíti, hogy az eddig lezárt katonai támaszpontot május 1. – október 31. között a turisták is látogathatják. A Sazan-sziget a két világháborúban, de főleg a hidegháború alatt az egyik legfontosabb katonai bázis volt a Földközi-tengeren, egyben ez Albánia legnyugatibb tengeri pontja. Mintegy 3.600 bunker épült rajta. Mivel egykor lakott volt (a helyiek elmondása alapján Enver Hoxha idejében 12 katonacsalád lakott ott állandó jelleggel), kórház és iskola is működött, ezek ma a Védelmi Minisztérium tulajdonát képezik. Nemcsak ezek okán, de a biológiai sokfélesége miatt is vonzó célpont lehet a turisták számára.

Iskola a Sazan-szigeten
(Forrás: albnews)

A félszigetet és a szigetet folyamatosan jelölésekkel és táblákkal látják el. 2015-ben már kijelöltek kerékpár útvonalat a Karaburun-félszigeten, most pedig egy újabb útvonal került kijelölésre a Brisani-öböltől a Duk Gjoni barlangig.

Forrás: Administrata Rajonale e Zonave te Mbrojtura, Vlore

Vlora-ból, Radhimë-ből indulnak nagyobb turistahajók a Karaburun-félsziget és a Sazan-sziget felfedezésére, de bérelhetünk motorcsónakot is. Aki búvárkodni szeretne, a félsziget és a sziget között a Gryka e Djallit, azaz az “Ördög torka” korallzátonyhoz merülhet 10 m-es mélységben, természetesen szakképzett búvár kíséretében.

Ha egy napot szeretnénk eltölteni távol a világ zajától, és csak a napsütést, a tengert, a szikláknak csapódó hullámok hangját akarjuk élvezni, keressük fel Albánia legnyugatibb pontját.

Forrás: EyeEm

 

 

Albánia rejtett kincsei – Rehova

“Micsoda gyönyörű hely! Mikor Albániában kikiáltják a köztársaságot, építek itt egy házat, és minden nyáron a dédszüleim falujában töltöm majd a nyári vakációt!” – mondta Fan Noli az albánok egyik legnagyobb szellemi alakja, költő, műfordító, ortodox egyházi vezető egy évszázaddal ezelőtt, mikor Kolonja régióban járt. Azóta mondását „kőbe vésték”, és azok a turisták is láthatják, akik meglátogatják ezt a régiót. Erről a vidékről származik többek között a két világhírű színész James és John Belushi is.

Itt kezdődik Kolonje régió
(Forrás: kohajone.com)

 

A környék főleg a túrázók és hegymászók kedvence, a Gramozi-hegy csúcsa – mely Albánia harmadik legmagasabb hegye –  2523 m-rel van a tengerszint felett. A hegyen egy tó is található azonos névvel.

A görög határ közelében lévő, már az illírek által is lakott Rehova falut nemrég védett történelmi helyszínné nyilvánították. A település főleg természeti szépségéről, gazdag kulturális örökségéről, egyedülálló konyhájáról, vendégszeretetéről és főképpen különleges házairól és kőfaragásairól híres. A Gramozi-hegy lábánál található, és a “Kapuk Útjának” nevezik, hiszen ha a falu macskaköves utcáin sétálunk, a bejárati kapuk feletti kőfaragásokban gyönyörködhetünk, és úgy érezzük magunkat, mintha visszarepültünk volna az időben.

A falu központjában különféle építészetileg értékes épületek találhatók, lakóházak, kulturális és közösségi épületek, melyek a templom és a főtér köré épültek. Az összes ház mészkőből készült, hagyományos építési technikával, építésükhöz nem használtak habarcsot. Nagyrészt kétszintes épületek, kapubejáratuk magasan ívelt, és kőfaragással díszített.

A falu bejárata
(Forrás: visiterseke)

Faluközpont
Forrás: revista bordo

A templomot 1820-ban építették
Forrás: Invest in Albania

 

A templom ikonosztázát, mely a rehovai emberek hozzájárulásával készült ma a Korçai Középkori Művészetek Múzeumában őrzik, mint a bizánci művészeti gyűjtemény részét.

Az ikonosztázt a Korçai múzeumban őrzik
Forrás: Invest in Albania

 

A Szt. Péter forrás
Forrás: VOAL

 

A régió népművészeti értékeiről is híres, a hagyományos népviselet, a szőttesek, az ottani dalok, táncok, helyi esküvői szokások teszik még érdekesebbé. Az organikus élelmiszereket, friss gombát, hegyi teát, mézet, tejtermékeket pedig feltétlenül kóstoljuk meg, ha arra járunk.

 

Ókori karavánok nyomában az Egnatius-úton

 

Forrás: reader wil

 

„Minden út Rómába vezet” – tartja a mondás, és valóban az egyik ok, hogy a Római Birodalom – melynek Kr. e. 2. sz-tól Albánia (akkor Illíria) is része volt – olyan hatalmas és erős lett, a nagyszerű és tartós utaknak is köszönhető. A birodalom fénykorában az utak hossza 400.000 km volt. Az utak segítségével a rómaiak erősítést, ellátmányt és kereskedelmi termékeket tudtak szállítani a birodalom legeldugottabb sarkába is. Az utak a városok alapításának és fejlődésének is az alapjai voltak.

A Via Egnatia a Via Appia-val együtt Rómát és Bizáncot (ma Istambul) összekötő kereskedelmi- és hadiút volt. Egyes részei 2000 éven keresztül funkcionáltak és funkcionálnak ma is, mint a Balkánon átívelő artéria. Albániából indul, és Macedónián, Görögországon keresztül éri el Törökországot. Két kiindulópontja volt: Dyrrachium (a mai Durres), és Apollonia.

 

A Via Egnatia
(Forrás: wikipédia)

 

Kr. e. 146-ban kezdték építeni, nevét Gaius Ignatiusról, a munkákat elrendelő és irányító római szenátorról kapta, aki akkor a frissen meghódított Macedónia proconsulja volt.

 

Mérföldkő, mely Egnatius-t említi a Thessaloniki Régészeti Múzeumban
(Forrás: livius.org)

 

Az út befejezése, a Byzantiumig vezető szakasz megépítése (Kr. e. 120-ban) Augustus császár nevéhez fűződik. A Via Egnatia teljes hossza 746 római mérföld (1120 km) volt. A tengeren át Brindisi-ig „ível”, ahol belecsatlakozik a Via Appia-ba és egészen Rómáig megy.

 

A  római útépítési hagyományoknak megfelelően a Via Egnatia közel 6 méter széles, mélyen alapozott, kőburkolatú út volt. Tartósságának tanúsága, hogy még a középkor évszázadaiban is használatban állt mint fontos kereskedelmi út, illetve a hódító hadak felvonulását megkönnyítő útvonal volt. A Via Egnatia volt az első főút, amit a rómaiak az Adriai-tengertől keletre építettek, eredetileg kizárólag stratégiai okokból. És valóban: az út kulcsszerepet játszott a Római Birodalom számos fontos történelmi eseményében: Pompeius és Caesar katonái is ezen meneteltek a polgárháborúban, majd nem sokkal később Marcus Antonius és Octavianus is ezen üldözte Cassius és Brutus seregeit, hogy végül Philippinél megütközzenek. Egyebek mellett a 11. századi normann, majd 14. századi oszmán-török betörések és hódítások sikeréhez is nagyban hozzájárult.

 

A Via Egnatia Elbasan-ban
(Forrás: alaturka.info)

 

Az út egy másik szakasza Albániában
Forrás: theapricity.com

 

Az út itt átalakul Enver Hoxha katonai útjává, amit már betemetett a hegy
(Forrás: palmtreeproduction)

 

A leginkább fennmaradt – és még ma is használt útszakaszok – Albániában vannak. A Kamarë – eredetileg öt lyukú – híd a Shkumbin-folyón át ível Mirakë falu közelében, amelyet a későbbi évszázadokban is aktívan használtak és bővítettek.

 

Ura e Kamarës
(Forrás: palmtreeproduction)

 

Az út a Shkumbin-völgyben halad
(Forrás: palmtreeproduction)

 

Római fürdő az akkori Ad Quintum-ban Elbasan-nál, ahol az utazók lovat válthattak
(Forrás: holylandphotos’)

 

Petrele vára például, melyre mi rálátunk a teraszunkról fontos védelmi- és ellenőrző pontja volt annak a helynek, ahol a Tirana-Elbasan útba becsatlakozik a Durresből jövő másik út. Petrele falu mellett az olajfaligetekben még mindig láthatók a nyomai az ókori útnak. A vár érdekessége azon túl, hogy nemcsak az ókorban, de a XV. sz-ban is nagyon fontos szerepet töltött be, hiszen Kruja után a legfontosabb védvár volt a törökök elleni harcban, hogy a várba felvezető, középkorban épült lépcsősoron a mai napig szamárháton viszik fel az ott működő étterembe a szükséges dolgokat.

 

Petrele-vár bejárata
Forrás: saját kép

 

Forrás: saját kép

 

A kilátás gyönyörű
(Forrás: saját kép)

 

A Via Egnatia Bibliai helyszín is, többek között Pál apostol is járt rajta, híd is van elnevezve róla Pogradec közelében. Mivel a leveleinek egy részét, többek között a korinthusiakhoz írt leveleit Durres-ből írta, jelenleg a tiranai székesegyház az ő nevét viseli.

 

A Szt. Pál-híd Pogradec közelében
(Forrás: photosfrommacedonia)

 

A hídon Pál apostol is átkelt
(Forrás: photosfrommacedonia)

 

Híd Durres-nél
(Forrás: little step by step)

 

Híd Peqin közelében
(Forrás: HolyLandPhotos’)

 

A mai Durres és Ohrid között húzódó, SH4-es, SH7-es és SH3-as jelölésű albániai autóutak több szakasza az egykori Via Egnatiára vagy azzal párhuzamosan épült.

Aki érdeklődik az ókori történelem iránt albániai kirándulását a Via Egnatia mentén is felfűzheti, megnézheti Durres-t, mely Albánia legnagyobb kikötővárosa, és a Balkán legnagyobb Amfiteátruma is ott található, Apollonia-t, ahol Augustus császár is tanult, és kapta a hírt Caesar meggyilkolásáról, Elbasan-t, az Ohridi-tavat, és átkelhet az ókori hidakon, melyek egy letűnt kor hangulatát idézik.

 

Európa Grand Canyon-ja, az Osum

Az Osum-kanyon Dél-Albániában a Skrapar régióban található. A Berat-ot kettészelő Osum-folyó halad végig a szurdokon, mely a túrázók és vadvízi evezősök kedvelt helye. Számos földalatti átkelő és felfedezetlen barlang található a kanyonban.

A Berat-ot kettészelő Osum-folyó
(Forrás: levanter.hu)

 

Tavasszal hóolvadáskor lehetőség van végigevezni a folyón. A folyó sodrása második osztályba sorolt, tehát nem szükséges nagy tapasztalat végigmenni rajta. Nyár végén, amikor a víz alacsony, sétával és a természetes medencékben és forrásokban való fürdéssel élvezhető a hely.

Forrás: youtube

Forrás: albania tours

 

A kanyon mentén szokatlan ökoszisztéma él, ami megtartja zöld színét a szurdok mindkét oldalán egész évben. A kanyon lejtőin az erózió kis vájatokat és barlangokat formált. A sziklaképződmények vicces neveket kaptak, mint a „Katedrális”, a „Szem” vagy az „Ördög ajtaja”. A völgykatlan 26 km hosszú, és 450 m-rel a tengerszint felett fekszik. Keletkezését 2-3 millió évvel ezelőttire becsülik.

Forrás: panoramio

Forrás: saját kép

Forrás: saját kép

Úgy gondolják, hogy sok évvel ezelőtt a víz a föld alatt folyt, és az idők során a szikla eltűnt a folyó fölül kialakítva a kanyon jelenlegi formáját. A kanyon torkolatában, amin az Osum-folyó átfolyik a vízfolyások a különböző falvak felől jönnek, melyek sziklaláncolaton át haladnak. A helyiek sok érdekes legendát mesélnek ezekről, mint az “Apa malma”, vagy Abaz Ali legendája, aki fehér lován repülve érkezett és jelet hagyott Kajcë-ban.

Abaz Aliu lábnyoma
(Forrás: saját kép)

A legismertebb azonban a „Fiatalasszony-hasadék” története, mely egy dalból ered. Történt régen, hogy egy menyasszonyt akarata ellenére adtak férjhez. Amikor a násznép visszatért a fiatal feleséggel, ő azt mondta, hogy nem szereti a férjét, nem akart hozzámenni. Mikor válasz nélkül maradt, gondolta, elmegy és imádkozik Istenhez, aki egy sziklához vezette. Ott így szólt: „Nyílj meg, ó szikla, ments meg a bajtól, ami ért engem!” A szikla meghallgatta, azon nyomban rést nyitott magán, és az üregen keresztül a lány lement a szurdokba, ahol összeházasodott azzal a fiúval, akit szeretett. A legenda megszületése után azok a fiatalasszonyok kezdték látogatni a hasadékot, akik már gyermeket szerettek volna.

A “Fiatalasszony-hasadék”
(Forrás: saját kép)

A kanyonban hat szűk rész található a 1.5 méterestől egészen a 35 méteresig.

Forrás: photobucket

A Gradeci-kanyon a legszebb és leglátványosabb szakasz, amely egy barlang mellett található. 4 km hosszú, 40 m magas, és bizonyos pontokon csak 1.5 m széles. A falai meredeken futnak a folyóba. A többi kanyon eléréséhez délebbre kell menni. Ezek 3 km-re találhatók Çorovoda falutól és „Albán Colorado-nak” is hívják őket. Gyönyörű természeti látnivalók, egy 10 km-es szakaszon egymás után nyolc! vízesés is található ott. Ezek a Menyasszony fátyla, az Arany-vízesés, a Pezsgő-vízesés, a Cukor-vízesés, a Balerina-vízesés, a Krokodil feje, az Ördög kapuja és a Szerelmesek-vízesése. Ezen a részen lehet a vízi sportokat, mint a kajak, kenu, rafting gyakorolni. Vannak kis strandos részek is, mint pl. Varishta.

Forrás: WonderMondo

Albánia nagyon változatos, ez a természeti csoda is ezt bizonyítja.

 

Január, február, itt a nyár! – 2017-ben irány Albánia!

 

Még dühöng a tél, itt a mediterrán térségben is ritkán látott helyzeteket produkált a rendkívüli hideg. Az hagyján, hogy az enyhe, csapadékos (ami itt esőt jelent) mediterrán télhez igazodva az alig fagypont alá tervezett vízvezeték-rendszerek nehezen vagy alig bírják a strapát, de szegény növények, pálmák, citrusfélék, amik nem szoktak az ilyen időhöz is szenvednek a hidegben és hóban.

 

A mediterrán növényzetet, így a kertünkben a mandarinfákat is belepte a hó, ami itt igen ritka (Forrás: saját kép)

A mediterrán növényzetet, így a kertünkben a mandarinfákat is belepte a hó, ami itt igen ritka
(Forrás: saját kép)

 

Ennek ellenére már most érdemes elkezdeni tervezni az idei nyaralást. Mivel itt március 14-én már a  Nyár napját ünneplik, így utána rohamosan melegszik a levegő és a tenger.

A különböző magazinok, utazási portálok már ajánlják az idei úticélokat, köztük néhány Albániát is.

A National Geographic cikke – 10 hely, amely több turistát érdemelne  – azt írja, hogy az ország tele van ókori romokkal, ortodox templomokkal, és míg a környező tengerparti országok már túlzsúfoltak, Albániában még jócskán vannak olyan helyek, ahol a tengerparton főszezonban is kényelmesen elterülhetünk a parton.

 

Butrint, ókori romváros (Forrás: saját kép)

Butrint, ókori romváros
(Forrás: saját kép)

 

A CNN utazási rovatában – A 17 legjobb hely 2017-ben – szintén ajánlja Albániát, mert napos, olcsó és tele van jó strandokkal.

 

Aki a nyüzsgést szereti a strandokon , válassza Durres-t (Forrás: saját kép)

Aki a nyüzsgést szereti a strandokon, válassza Durres-t
(Forrás: saját kép)

A VOGUE magazin Hat nem turistás balkáni úticél egyikeként ajánlja Himara-t az albán Riviérán. Azon a részen olyan érintetlen öblök vannak, melyek csak gyalogosan vagy a víz felől közelíthetők meg. A Llogara nemzeti parkban túrázva pedig olyan őshonos állatokkal találkozhatunk mint a farkas, vadmacska vagy a sas.

 

Gjipe beach (Forrás: common.wikimedia.org)

Gjipe beach
(Forrás: common.wikimedia.org)

 

Medve-öböl (Forrás: en.wikipedia.org)

Gjiri i Ariut
(Forrás: en.wikipedia.org)

 

Shpella e Dafines (Forrás: en.wiki2.org)

Shpella e Dafines
(Forrás: en.wiki2.org)

Los Angeles Times  pedig a hajós utazásokkal kapcsolatban közölt egy cikket, melyben azt ecseteli, hogy a hajós társaságok egy része még szervez utakat Törökországba, de van olyan társaság, amely teljesen törölte a 2017-es útvonalai közül a török kikötőket, és inkább a görög szigeteket és Albániát, Saranda-t választotta új desztinációknak.

 

Luxushajó a sarandai öbölben (Forrás: V.M. - Facebook)

Luxushajó a sarandai öbölben
(Forrás: V.M. – egy sarandai barátunk)

 

Luxushajó a sarandai öbölben 2. (Forrás: saját kép)

Luxushajó a sarandai öbölben 2.
(Forrás: saját kép)

 

Bradt Travel Guides, egy brit útikönyvkiadó 2017-es listáján Albániát a legkivételesebb turista célpontként tünteti fel.

“Albánia sokáig élt csillogóbb szomszédai árnyékában. De az Albán-Alpok vad szépsége, Butrint és Gjirokastra impozáns építményei, a kristálytiszta tenger a Riviérán egyre inkább csalogatja a látogatókat, akik lassacskán kezdik felfedezni, hogy Albánia a Balkán egyik legelbűvölőbb szeglete. ”

Az eternalarrival.com  oldal pedig 75 olyan indokot tár elénk, amelyek alapján amint csak lehet, keressük fel Albániát. Nem fogom felsorolni mind a 75-öt, a teljesség igénye nélkül csak néhányat emelnék ki:

– Az ország tele van több ezer éves ókori romokkal, ahol az emberek nem tapossák egymás sarkát.
– Nem csak hogy megfizethető, hanem olcsó. Az ételek, az országon belüli utazás, minden szolgáltatás.
– Nem zsúfolt, vannak még érintetlen, elhagyatott öblök, strandok.
– Az albánok hihetetlenül nagylelkűek, sehol nem kapunk ennyi kedves gesztust, legyen az egy darab süti, a velünk együtt stoppoló ebédjének a fele, egy kávé, egy raki (sok raki) :)
– A „besa” (nagyjából azt jelenti, becsület, hit, bizalom), mely szerint az albánok élnek kötelezi őket, hogy a szükségben lévő emberrel törődjenek. Így ha egyedül utazunk az országban, akkor sem leszünk egyedül, segítség nélkül.
– Az ország biztonságos, kevésbé vagy veszélyben, mint mondjuk Madridban, Rómában, Párizsban, mert az erőszakos bűncselekmények nagyon ritkák.
– Szeretik azokat a  külföldieket, akik felkeresi az országukat.
– Fejlődik az infrastruktúra. Sokszor hallani, hogy az utak szörnyűek, pedig már nem. A főbb útvonalak a városok között, és a turisztikailag frekventált helyeken teljesen rendben vannak. Csak az elmaradottabb vidéki részeken találkozhatunk rossz minőségű utakkal.
– Nagyon jó a konyhájuk, az élelmiszerek frissek, jó minőségűek és gyakran organikusak.
– Stoppolni nagyon könnyű és biztonságos, hátizsákos turistaként hihetetlenül olcsón nyaralhatunk.

Mindezek után még egy jó hír, a Wizz Air áprilistól közvetlen repülőjáratot indít többek között Tiranába, tehát aki eddig ódzkodott az átszállásos repüléstől vagy a hosszú autózástól-buszozástól, az immár jó egy óra alatt ideérhet. :)

 

Fókuszban a sasok földje – fotóstúra Albániában

 

Albánia szép és változatos ország. Már nem először hallom hivatásos- és hobbifényképészek szájából, hogy igazi „fotósparadicsom”. Az alábbi bejegyzésben az élmények ecsetelésén túl fantasztikus képekkel illusztrálja a szerző az itt eltöltött napjaikat. Íme, tehát Albánia, hobbifotós szemmel.

(A galériákra érdemes kattintani, és úgy végignézni a képeket.)

 

Szkander bég tér, Tirana (Forrás: Gszell Róbert)

A főtér Tiranában, természetesen Szkander bégről elnevezve
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Lesajnáló, de legalábbis döbbent tekintetekkel találkozhat az Albániába készülő utazó, ha a szokásos “Hová utazol idén?” kérdésre az egyáltalán nem szokványos választ adja. Aggódó tekintettel fürkészik az ember arcát, mintha elment volna az esze, vagy legalábbis valamilyen polgárháború sújtotta afrikai országba készülne, hogy valamelyik milíciához csatlakozva tűnjön el örökre a civilizált világból. Mindez abból adódik, hogy az átlag magyarnak bizony vajmi kevés fogalma van erről az egykoron a világ elől elzárt országról, ezzel sokáig magam sem voltam másképp. Bűnözésről, szegénységről, koszról-szemétről beszélnek a legtöbben, ha szóba kerül ez az egyébként egyáltalán nem is olyan távoli kis ország, óva intenek az autótolvajoktól, szervkereskedőktől, akiknek biztosan áldozatává válik az egyszeri turista…

Jómagam évekkel ezelőtt többször is “átmerészkedtem” az országba montenegrói nyaralások alkalmával, és mivel a fent említett negatívumok közül csak a szeméttel találkoztam, ellenben kimondottan érdekesnek találtam, tudtam, hogy szeretnék valamikor visszatérni, hogy alaposabban bejárhassam az országot. Az Interneten fellehető információk hatására hobbifotós agyam kattogni kezdett: az ország rendkívül gazdag természeti látnivalókban, és az épített környezet is tartogat meglepetéseket (de még milyeneket! :) ), így nem maradt más hátra, mind három – szintén fotóbolond – barátomat meggyőzni az utazásról. Nem volt nehéz dolgom.

Rengeteg utánaolvasással, információkereséssel kezdődött az útvonal megtervezése, melyet leendő útitársaim teljes egészében rám bíztak. Nagy segítséget nyújtott az Index Fórumán található “Albánia – menni vagy nem menni?” című topik, itt bárki rengeteg hasznos információra lelhet, legyen szó akár a látnivalókról, útvonaltervekről, vagy épp az albán konyha kihagyhatatlan remekeiről. Hamar világossá vált számomra, hogy csak egy rohanós túra fér bele az egy hetesre tervezett körutazásba, a hegyvidék felfedezése terepjáró híján nem megvalósítható, így egy városnéző körutazást terveztem meg, némi fürdéssel színesítve a Jón-tengerben.

Az útitervünk a következőképp nézett ki:
Tirana-Berat-Gjirokaster-Kék-szem forrás-Ksamil-Kruje-Shkoder-Prcanj(MNE)-Mokra Gora(SRB)

Fényképezőgépekkel, egy rakás objektívvel és jó adag lelkesedéssel vágtunk neki egy szerdai este az útnak, leküzdve a pesti csúcsforgalmat és az M5-ösön útfelújítás miatt kialakult káoszt, hogy Szerbián, majd Koszovón áthaladva lépjünk be Albániába. A szerb autópálya hagy némi kívánnivalót maga után, de Nis után elhagyva azt, bizony még annak is visszasírtuk a minőségét. Ami itt következett, az minden, csak nem európai útminőség: kátyúk, nyomvályú, gödrök, bukkanók. Átlagsebességünk erősen visszaesett, helyenként második-harmadik sebességfokozatban kellett a gödröket kerülgetnem, az egyébként nemzetközi főútnak számító útvonalon. Hogy ennek, vagy pusztán a balszerencsének köszönhettük, máris megkezdődött a kaland: az egyik gumink (valószínűleg) szálszakadásos lett. A határon a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás befizetése után erősen rázó kormánnyal és balra húzó autóval léptünk át Koszovóba, ahol pár km megtétele után megállított a rendőr, hogy gyorshajtásra hivatkozva próbáljon némi kiegészítő jövedelemre szert tenni. Hogy a nyelvi nehézségek miatt, vagy pusztán sajnálatból-e, már sosem tudjuk meg, de végül elengedett minket büntetés nélkül. Ami ezután következett, arra egyikünk se számított: Koszovón végig kitűnő minőségű autópályán haladhattunk keresztül, egészen az albán határig.

 

1. nap: Érkezés Albániába, Tirana

Albániába érkezve rögtön ízelítőt is kaphattunk az országban uralkodó közlekedési morálról: egy, az AUTÓPÁLYÁN lévő benzinkútra SZEMBŐL hajtott be egy albán jómunkásember, hogy járműve szomját csillapítsa. Hogy hogyan, honnét, arra nem jöttünk rá, de az autópálya két oldalát elválasztó dupla szalagkorláton hosszasan sem fedeztünk fel hiányosságot. Vajon mennyit autózhatott így? A leállósávon érkezett, de akkor is. Európában máshol ilyet nem tudnék elképzelni. (Később rájöttünk, hogy az autópályát ők teljesen másképpen értelmezik, mint bárki más Európában, de erről majd később.)

 

Tirana: a működő káosz

Nekem volt már némi fogalmam az itteni közlekedési stílusról, útitársaim már a fentebb említett akción is elcsodálkoztak, Tiranába érkezve azonban egyenesen sokkolták őket a látottak. Még a rutinos, pesti forgalomban edződött sofőrnek is tágra nyílik a szeme az itteni autósok megmozdulásait látván: sávok gyakorlatilag nem léteznek, ahol valaha fel is volt festve, mára csak igen-igen halványan látszik, így mindenki megy, amerre akar. Látszólag több sávos úton van, aki középen autózik, többen ide-oda cikáznak, a belső sávban félreállni egy beszélgetésre teljesen normális dolog. Láttunk olyat is, hogy a háromsávos úton hatalmas küzdelem árán verekedte be magát a sofőr a külsőből a belső sávba, hogy aztán onnét forduljon jobbra. :) Bárki, bárhol félreáll vagy elindul indexelés nélkül . Aki esetleg szamárháton utazó albánokra számított, azt ki kell ábrándítsam. Évekkel ezelőtti itt jártamkor is szinte csak Mercedeseket láttam, becslésem szerint a járműpark 80%-át ez a típus adta. Mára ez valamelyest megváltozott: bár még mindig erős túlsúlyban van a csillagos márka, a 123-as “zőccséges” Mercitől kezdve a legújabb városi terepjárókig, de ma már szinte bármelyik gyártó autói jelen vannak az utakon, nem feltétlen az olcsóbb modellek! A közlekedés kaotikus, ugyanakkor ott tartózkodásunk alatt egyetlen koccanást sem láttunk, erre pedig egyszerű a magyarázat: mindenki nagyon odafigyel a másikra. Elsőre ugyan nem látszódik, hogy lenne bármiféle rendszer is a közlekedésben, de van. Aki gyorsabb/határozottabb, azé az elsőbbség! Nincs kiabálás, ökölrázás, veszekedés, szépen elengedik egymást, nincs száguldozás, mindenki türelmes. (Ez az időnként szerencsétlenkedő külföldinek is óriási előny, a budapesti forgalomban azonnal lincshangulat alakulna ki hasonló helyzetekben.)

 

A közlekedés okozta sokkhatást csak tovább fokozták a látottak: Tirana külvárosa cseppet sem bizalomgerjesztő, kosz, mocsok, borzalmas állapotú házak mindenütt, Indiáról készült dokumentumfilmekben látott állapotok, a belváros felé haladva aztán fokozatosan javul a helyzet. Érdekességek azért itt is akadnak: a kávézókkal, üzletekkel teli forgalmas utcán vajon miért feküdt egy ember az autók között? Senki sem foglalkozott vele, mi sem tettük. Az előre lefoglalt szállásunkat nem volt könnyű megtalálni, az egy sarokkal arrébb lévő kávézóban sem tudták megmondani, merre lehet. Mindegy is, végül megtaláltuk.

 

Egész Albániát egyfajta kettősség jellemzi: a romos épületek mellett modern, új építésű házak, de falakon gyakran kívül futó csövekkel és mindenfelé tekeredő vezetékekkel, a szemetes utcákon igényesen öltözött emberekkel. (Férfiember nem mehet el szó nélkül amellett, hogy az albán lányok feltűnően szépek és jól öltözöttek, az igényes öltözködés a középkorú hölgyekre egyaránt jellemző, érdekes, hogy az idősebb férfiak szinte mind sötét nadrágot viselnek inggel, mintha épp készülnének valahová. )

 

A szállodánkra is igaz ugyanez: ha csak a környezete alapján próbálnánk megítélni, bizony hatalmas hibát követnénk el, de beszéljenek inkább a képek:

 

A tiaanai szállás (Forrás: Pénzes Géza)

A tiranai szállás
(Fotó: Pénzes Géza)

 

A Hotel Európa belülről (Forrás: Gszell Róbert)

A Hotel Európa belülről
(Fotó: Gszell Róbert)

 

A gyors becsekkolást követően rövidke városnéző sétára indultunk. A már említett kettősségre újabb példa: A belváros egészen más képet mutat, mint amivel először szembesül a városba érkező turista. Viszonylagos rend és tisztaság, a Szkander-bég tér kifejezetten tiszta, a téren lévő kormányzati épületek kimondottan impozáns látványt nyújtanak, így el is dőlt, hol fogunk esti fényeknél fotózni. A térről elsétáltunk a Piramishoz, amire szerintem az albánok sem túl büszkék, de pár fotót mindenképp akartunk készíteni az Enver Hodzsa mauzóleumának szánt, mára igencsak romos állapotban lévő betonépítményről.

 

Színes (a tarka lenne a helyes kifejezés) házak mindenütt, falakon kívül futó csövek, mindenen át-keresztül-fel-le-húzott kábelek, vezetékek, döbbenetes megoldások, elmondani, leírni lehetetlen, talán a képek valamelyest visszaadják.

 

Ezután siettünk vissza a szállásra az autóhoz, hiszen fontos küldetésünk volt: gumisműhelyt kellett találnunk. Az egyébként roppant csinos és kedves recepciós lányka nem tudott válaszolni arra a kérdésünkre, hogy merre találnánk egy gumisműhelyt, de arra sem, hogy merre van a legközelebbi bankautomata. (A későbbiekben is minden kérdésemre a “Sorry, I don’t know” volt a válasza.)

 

Tirana: Gomisteri I-II

Sebaj, feltaláljuk magunkat, ráadásul gumist találni Albániában rendkívül egyszerű, íme a recept: indulj el BÁRMERRE! Gumisműhely, autómosó, benzinkút ugyanis mint égen a csillag, annyi van, de tényleg. Kevéske autózás után találtunk is egyet, ahol igen segítőkésznek bizonyultak, bár akadt némi félreértés azzal kapcsolatban, mit is akarunk valójában. Azonnal átcserélték a kerekeket, a rossz kerék hátra került, pechünkre a másik oldalra, ugyanis a tulajdonosnak kézzel-lábbal történő magyarázás közben nem vettük észre, hogy az egyik alkalmazott már lekapta jobb hátsó kereket is, holott csak a bal oldaliakat kellett volna megcserélnie. Ennek később lesz jelentősége. Fizettünk, elköszöntünk, majd az út másik oldalán beálltunk egy másik gomisteri-hez, hogy a rossz kerék helyére a pótkereket tetessük fel vele. (Magunk is megtehettük volna, de egyszerűbb, gyorsabb, tisztább így-ráadásul nem dolgoznak túl drágán.) Ha valaki nem tudta volna követni, akkor segítek: a bal hátsó kerék előre került, a hibás pedig jobb hátra (nem tudtuk), bal hátra pedig a pótkerék. A hibás pedig a csomagtartóba, gondoltuk mi. Az már bizonyos, hogy igen szerény, pár szóból álló albán szókincsem igen fontos darabbal bővült első nap: gomisteri. Fogunk még vele találkozni! :)
A lényeg azonban, hogy a kormány már nem rángatott és a kocsi sem húzott el, irány a Dajti!

 

A gumisműhelyben (Forrás: Pandúr Gábor)

A gumisműhelyben
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Tirana: Dajti

Tiranából mindenhonnét jól látszódik az 1613 m magas Dajti-hegy, ahová lanovkával mentünk fel. Tirana természetes teraszának is hívják, hiszen fentről remek kilátás nyílik a városra. Az időjárással nem volt szerencsénk, hirtelen olyan vihar kerekedett, hogy egy időre le is állították a felvonót. Szerencsére így is sikerült néhány képet lőnünk, mielőtt elfogyasztottuk volna jól megérdemelt ebédünket. Mind a négyen albán specialitást választottunk.

 

A Dajti Ekspres (Forrás: Gszell Róbert)

A Dajti Ekspres
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Kilátás a felvonóból (Forrás: Pandúr Gábor)

Kilátás a felvonóból
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Albániában járva kötelező megkóstolni a helyi specialitásokat, senki sem fog csalódni! Az árak az itthon megszokottakhoz képest alacsonyak, az adagok nagyobbak. A saláták friss zöldségből, jellemzően kecskesajttal körítve érkeznek, hatalmas olívákkal. Mindenkinek minden ízlett, így nem maradt más, mint visszatérni a szállásunkra, hogy onnét indulva készítsük el az esti felvételeket.

 

Ebéd a Dajti-hegyen (Forrás: Pénzes Géza)

Ebéd a Dajti-hegyen
(Fotó: Pénzes Géza)

 

Ebéd a Dajtin-hegyen 2 (Forrás: Pénzes Géza)

Ebéd a Dajti-hegyen 2
(Fotó: Pénzes Géza)

 

A szállásra visszaérve kellemetlen meglepetés ért minket: még a délutáni Dajti-túra előtt az erkélyre kiteregetett ruháink a vihar következtében aláhullottak a koszba. Az ingem a szemközti ház klímájának tetején landolt, szerencse, hogy a két épület között csak centiméterek voltak, így sikerült kipecázni azt. Ehhez csak egy partvisnyélre, egy hosszú drótra és egy fogasból hajtogatott kampóra volt szükségünk. :) A műveletünk pont egy biztonsági kamera célkeresztjébe esett, csak reménykedhetünk, hogy nem kerültünk fel a Youtube-ra, albán fiataloknak vicces perceket szerezve az akciónkkal. A másik lehullott ruhadarabért szerencsére a szemközti ház udvaráról be lehetett mászni, amit a szállodánk recepciósának határozott “oda lehetetlen bejutni” állítása ellenére kíséreltem meg. Még jó, hogy nem hittem neki! A sikeres ruhamentő-akció után nekivágtunk az esti, “kékórás” fotózásnak. A Szkander bég téren egy kutya is csatlakozott hozzánk, egy darabig kísérgetett is minket, aztán látván, hogy nem számíthat tőlünk túl sokra, csalódottan elkullogott.

 

 

2. nap: Berat

Másnap reggel egy kiadós reggeli után búcsút intettünk a kábelek városának, hogy utunkat az “ezer ablak városa”, azaz Berat felé vegyük. Elbasan irányába az autópálya helyett az SH3-as utat választottuk, jó döntésnek bizonyult: a kanyarokkal tűzdelt, ugyanakkor kimondottan jó minőségű hegyi úton érdekes formájú hegyek és sziklaképződmények adták a fotótémát. Elbasan látogatása kimaradt, leszavaztuk, majd legközelebb. Beratot a Rrogozhine-Lushnja útvonalon értük el, még valahol Rrogozhine előtt találkozhattunk egy példával arra, hogyan lehet küzdeni a munkanélküliség ellen: egy újonnan épült körforgalomban a (táblával jelzett) berati kihajtó után rögtön egy srác ugrott elénk, hogy figyelmeztessen, az út még nem készült el, ne arra menjünk. Csak azért ücsörgött ott, hogy a táblák által megtévesztett autósokat visszaterelje a helyes irányba. Utólag is köszönjük neki! :)

 

A szállásunk, azaz a Hotel Klea lefoglalásakor próbáltam kideríteni, melyik utcán lehet felhajtani a várba a legegyszerűbben, online térképeket és Google Earth-öt böngészve sem sokra jutottam, ennek meg is lett a kellemetlen következménye: a csúszós kövekből kirakott úton az alacsony építésű autóban nem maradhattak utasok, így ők kénytelenek voltak felsétálni, utólag is elismerésem a közel 40 C fokban véghez vitt hőstettükhöz! Később persze kiderült, hogy van teljesen jól autózható út is a hegytetőre, ennyit a navigáció(k)ról.

A szállásról csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni, családi vállalkozás, ahol a tulajdonos fia a hordár/pincér/mindenes, a felesége a szakács. Szó szerint körülugráltak minket, bárkinek leckét adhatnának vendégszeretetből. Rendkívül igényes hotel, ennek részletezése helyett inkább a képeket ajánlanám.

 

 

Mielőtt nyakunkba vettük volna a várost, úgy döntöttünk, megkóstoljuk a többek által is ajánlott joghurtban sült bárányt. Nem bántuk meg, ahogyan következő választásunkat, a byreket sem. A hőségre való tekintettel úgy döntöttünk, igénybe vesszük a “taxis” szolgáltatást, ami alatt azt kell érteni, hogy a tulajdonos bátyja vitt le minket az ütött-kopott egyterűjével, meglehetősen olcsón. Érdekes módon ő is az óváros lekövezett utcáját választotta a kicsit hosszabb, de lényegesen kényelmesebb aszfaltúttal szemben.

 

A tave kosi, a joghurtban sült bárány (Forrás: Hartmann Miklós)

Tave kosi, a joghurtban sült bárány
(Fotó: Hartmann Miklós)

 

Berat lenyűgöző, hobbifotós nem is kívánhatna ennél szebb fekvésű városkát. Talán útitársaim nevében is nyilatkozhatok, amikor azt mondom, ez lett az abszolút favorit, leszámítva a természeti látnivalókat. Az albánok is tisztában lehetnek a hely jelentőségével, ugyanis kivételesen tiszta és rendezett a környezet, a többi településre jellemző szemetelésnek itt nyomát sem láttuk.

 

 

Egy hirtelen a nyakunkba zúduló zápor kergetett be minket egy kapualjba, az Osum folyó túlpartján, Goricában. Itt sikerült egy jót beszélgetnem egy helyi sráccal, aki kitűnően beszélt angolul. Érdeklődött Budapest felől, elmondása szerint az átlag albán nem engedheti meg magának az utazgatást, külföldre szinte csak vendégmunkásként, de egyébként országon belül is ritkán utaznak. Némi meglepettséget véltem felfedezni a hangjában, utunk során ezzel többször is szembesültem, a legtöbben mintha nem is értenék, miért utazunk ilyen messzire? Míg az eső elálltára vártunk, tanultam néhány új szót is tőle. Észre sem vettük, hogy egy templom kertjének a bejáratába húzódtunk be. Egy öregúr invitálására így hát meglátogattuk a Szent Tamás templomot, ahol idegenvezetést is kaptunk egy helyi fiataltól. Megtudtuk tőle, hogy míg Berat 80% muszlim, a folyó túloldalán lévő Gorica, ahol éppen állunk 70%-ban ortodox, konfliktus közöttük sosem volt.

 

Az esti órákra Berat is felélénkült, a sétányt és a két városrészt összekötő hidat emberek sokasága lepte el, ez szerencsére nem zavart minket a kötelező esti képek elkészítésében. A várban lévő szállásunkra a már bevált taxinkat vettük igénybe, a két fuvarért mindösszesen 800 LEK-et kellett fizetnünk. Egy gyors vacsorát követően még tettünk egy állványos-fotós körsétát a várban.

Jómagam hajnalban keltem, mert mindenképpen szerettem volna megörökíteni a berati napfelkeltét, mindenki maga döntse el a képek alapján, megérte-e. Szerintem igen!

 

Szállásadónk bőséges reggelivel látott el bennünket, pirítós szilva- és fügelekvárral, omlett, remek sonkával és az elmaradhatatlan kecskesajttal. Mivel várt minket Gjirokastra, így nem volt más hátra, mint elköszönni tőlük, és autóba ülni. Megpróbáltuk a lehetetlent: Velabisht és Sinje érintésével érni el Gjirokaster. Egészen Sinjéig jutottunk, onnantól egy darabig földúton autóztunk, majd amikor az normál személyautóval járhatatlanná lett egy ponton túl, visszafordultunk. A kitérőt egyáltalán nem bántuk, sőt! Egyrészt Berat szélén láthattunk egy olyan piacot, amelyet szavakkal leírni nem lehet, talán Afrika legfejletlenebb részeiről készült dokumentumfilmekben láthatunk hasonlót: az emberek a földön, a koszban, mocsokban próbálják portékájukat értékesíteni. Ruházat, műszaki cikkek, minden, mi szem-szájnak ingere… vagy inkább nem. Másrészt erről a részről látható legjobban a Shpirag-hegyen kövekből kirakott, “ENVER”-ből “NEVER”-ré alakított felirat. Mint albán ismerősömtől megtudtam, ezt anno kommunista vasárnap keretében kellett “önként” megépíteniük az embereknek. (Igen, kommunista vasárnap, ugyanis a munkahét hat napos volt Albániában.) A kommunista rendszer összeomlása után néhányan – ezúttal valóban önként – felcserélték a kezdőbetűket, mintegy üzenetként. A harmadik dolog, ami miatt megérte a kitérő, az az utunkat álló mindenféle állatok sokasága volt: tehéncsorda, juhnyáj, pulykák… ebben az országban ez nem ritka, de mintha ezen az útszakaszon bemutatót tartottak volna nekünk az összes jószágból!

 

Másodszorra már a Lushnje-Fier-Levan útvonalon vágtunk neki Gjirokastra-nak. Az úton rendkívüli esemény nem történt, hacsak az nem, hogy egy üdítőzős megállás során a pihenni vágyók számára kirakott műanyag szék végelgyengülésben eltávozott, utolsó leheletével engem a földre küldve, hogy az üdítő- és másolt CD-árust ezzel jókedvre derítse. :) Szerencsére nem ért semmilyen sérülés, magam is csak nevettem a dolgon, ahogyan a filctollal felcímkézett, írott CD-ken is. Mindez a Vjosa folyó partján történt, amelyről az árus azt állította, máskor kristálytiszta kék színe szokott lenni. Higgyünk neki, bár elnézve a folyó kb. ürülékbarna színét, nincs könnyű dolgunk.

 

Úton Gjirokastra felé (Forrás: Pandúr Gábor)

Úton Gjirokastra felé
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Úton Gjirokastra felé (Forrás: Pénzes Géza)

Úton Gjirokastra felé
(Fotó: Pénzes Géza)

 

3. nap: Gjirokastra

Gjirokastra-ban ismét próbára tettük szegény járművünket: csúszós, mélyedésekkel teli, kockakövekből kirakott út vezetett felfelé a hegyoldalban lévő óvároson keresztül szállásunkig, a Hotel Gjirokaster-ig. A recepciós/felszolgálólány javaslatára úgy döntöttünk, ebéd gyanánt végigkóstoljuk az étlapot,  az “ebből is, abból is egy kicsit” elvén.

 

Az ebédet követte egy rövidke séta az óvárosban, amely a palakövekből kirakott tetőiről híres, továbbá arról, hogy ez volt Enver Hodzsa szülővárosa, aki diktátorként múzeumvárossá nyilvánította a települést. Ha több jó cselekedete nem is volt, ez mindenképpen javítja a mérlegét. A szürke háztetők impozáns, egyedi látványt nyújtanak a magasból, a szűk, macskaköves utcákon különböző kézművesek kínálják eladásra portékájukat. Nem véletlenül világörökségi helyszín! (Ha esetleg valaki Mercedes általi halálra vágyik, ez a legjobb hely számára, a szűk kis utcákban igen könnyen válhatunk egy 124-es áldozatává, a helyiek – fogalmazzunk így – “lendületes” vezetési stílusa miatt. Igaz, kell is a lendület az emelkedőkön!)

 

A városnézést pénzfelvétel követte, ahol kissé ráfáztunk: 10000 LEK-et a szokásos kb. 24e helyett 31e Ft-ért számítottak meg nekünk, köszönjük, Raiffeisen! Taxiba vágtuk magunkat, hogy fényképezőgépeinkkel megszálljuk a város feletti hegyen lévő, hatalmas erődöt. Talán egyikünk sem járt még ekkora erődben, a benne lévő fegyverkiállítás felejthető, a kilátás és a rendkívül masszív várfalak lenyűgöző látványa miatt mindenképp megér egy látogatást. A falakon belül és a vár tetején is szokatlanul tág terek fogadják a látogatót – utóbbi színpaddal és szintén nagy nézőtérrel. Albán ismerősöm elmondásából tudom, folklór fesztivált szoktak itt rendezni. A várfalon egy második világháborúban lelőtt amerikai kémrepülőgép is kiállításra került. A várból lefelé sétálva ismét szemtanúi lehettünk, milyen ügyesen ugrik el a kecske az érkező autó elől. :) Kecskék mindenütt. Itt is.
Érdekesség, hogy albániai tartózkodásunk során egyedül itt, a várban futottunk bele egy (egyébként francia) turista csoportba.

Az esti, állványos fotózást ismét kíváncsiskodó, mosolygó tekintetek kísérték. Az egyik képemet csak egy bolt bejáratából volt lehetőségem elkészíteni a forgalom miatt, egy rossz szót nem szólt senki, türelmesen megvárták, amíg a bejárati lépcsőn felállított állványon beállítottam a nekem tetsző kompozíciót, a 8 másodperces expozíció alatt éreztem, hogy valószínűleg én lehetek a téma a körülöttem lévő árusok körében. :)

 

Gjirokastra by night (Forrás: Gszell Róbert)

Gjirokastra by night
(Fotó: Gszell Róbert)

 

Este is nagyon szép a város (Forrás: Gszell Róbert)

Este is nagyon szép a város
(Fotó: Gszell Róbert)

 

4. nap: Vanister – Gomisteri III – úton Ksamil felé a Kék-szem forrás érintésével

Másnap reggel komoly küldetés várt ránk. Mivel még úton Gjirokastra-ba elkezdett az autó jobbra húzni és az alacsony guminyomást többszöri ellenőrzés után kizárhattuk, így maradt a gyanú, hogy futómű-beállításra lesz szükségünk. A recepcióslány és bátyja rendkívül segítőkészek voltak, utóbbi elintézte, hogy a vasárnap ellenére egy ismerőse fogadjon minket a szervizében, egy kicsinyke faluban, melynek neve Vanisteri, nem messze Gjirokastra-tól. A szervizt könnyen megtaláltuk, nem úgy az állunkat, amely leesett a műhely láttán: a legmodernebb technológiával felszerelt szerviz teljesen valószerűtlen látványt nyújtott az egyébként jelentéktelen, egyetlen utcából álló faluban. Arra a kérdésre pedig, hogy miért “gomisteri III” a fejezetcím, íme a válasz: a pótkeréken lévő gumi mérete nem egyezett meg a többi gumi méretével (emlékszünk, ez van baloldalt hátul az autón :) ), így kénytelenek voltunk egy gumit vásárolni a – mint időközben kiderült – görög szakemberektől. Nem úsztuk meg tehát gumicsere nélkül itt sem. Mivel a pótkerék visszakerült a csomagtartóba, így a helyén lévő – tévesen rossznak ítélt – gumit kidobtuk. (Ennek majd Montenegróban lesz jelentősége.)
Apa és fia dolgozott a szervizben. Albánia déli részén jelentős számú görög kisebbség él, szerelőink azonban görög rendszámú autóval érkeztek – feltételezem, ott élnek, de itt jobban pörög az üzlet, így ingáznak. A futóműbeállítás azonban sajnos csak részben oldotta meg a problémát, a kocsi valamelyest továbbra is jobbra húzott. Fizetés, és irány a Kék-szem forrás!

Míg én az autóra vártam, egyik barátom felfedezett egy bunkerba beköltözött családot. Elmondása szerint boldognak tűntek, mosolyogva be is invitálták a “lakásba”. A közös nyelv hiánya miatt annyit sikerült elmagyarázniuk pár szavas angol tudásukkal, hogy Enver Hodzsa épített nekik jó erős bunkert.

 

A bunkerban lakó család (Forrás: Pandúr Gábor)

A bunkerban lakó család
(Fotó: Pandúr Gábor)

 

Syri i Kalter, azaz a Kék-szem forrás

Gjirokastra-ból Ksamil felé tartva az SH99-es jelzésű útról lekanyarodva, egy apró kavicsokkal felszórt földúton lehet megközelíteni ezt a rendkívüli szépségű forrást, mely másodpercenkénti 7,5 m3-es vízhozamáról híres. Mivel igencsak eldugott helyen van, azt gondoltam, nagyon kevesen leszünk kíváncsiak rá. Tévedtem, már parkolóhelyet találni is kihívásnak bizonyult. Hihetetlen színekben pompázik, vize kristálytiszta, azonban a környezete borzasztó szemetes, használt WC-papírtól kezdve mindent láttunk. Ezért nagy kár. Nem időztünk itt sokat, fürdeni is alkalmasabb lesz következő úticélunk, Ksamil.

 

 

Ksamil: Easy, potatoes very new!

A szállás elfoglalása után, de még a tengerben történő csobbanás előtt jó ötletnek tűnt egy gyors ebéd elfogyasztása a parton lévő étteremben. Nos, nem volt az. Jó ötlet sem volt és gyors ebéd sem lett belőle. Az első nehézségekkel az egyébként sokára megtörtént rendelésünk felvételekor szembesültünk, a pincér ugyanis értetlenül nézett rám, miért rendelek négy adag sültkrumplit? Mi ezt köretként szerettük volna elfogyasztani a főételhez, amit fél órával a rendelés után kaptunk meg (én hidegen), krumpli sehol. Türelmesen vártunk, majd csak érkezik a köret, de nem. Úgy újabb fél óra elteltével próbáltam lemondani a rendelést, hiszen már majdnem teljes egészében elfogyasztottuk az addigra egyébként is kihűlt ételünket, erre a pincér a következő szavakkal próbált megnyugtatni: “Easy, potatoes very new!” Ezen csak nevetni lehetett, a kisvártatva megérkezett sültkrumplihoz kértünk ketchupot, és azzal fogyasztottuk. Ilyen kiszolgálással eddig és ezután sem találkoztunk túránk során. A vendégek száma nem indokolta a hosszú, összesen másfél órásra nyúlott várakozást.

Ezt követte egy rövidke Jón-tengerben való fürdőzés, majd este beautóztunk Saranda-ba.

 

Saranda

Ha valaki csak ezt a várost látná Albániából, teljesen téves képe alakulhatna ki az országról. Mindenütt hatalmas szállodák, tisztaság, nyüzsgés, egy gazdag ország tengerparti városában érezheti magát az utazó. Folyamatban lévő építkezéseket is láttunk, úgy látszik, még mindig van igény szállodákra. Állítólag macedónok és koszovói albánok lepik el a várost szezonban, júliustól augusztusig telt házzal dolgoznak a hotelek.
Pizza, fotózás a sétányon, Albánia-póló vásárlás, majd Hillary Clinton szobrának megtekintése volt a program. (Igen, itt még ilyen is van!) Mivel a nyüzsgés egyikünknek sem hiányzott különösebben, hamar visszatértünk a szállásunkra, hiszen másnap hosszú út állt előttünk.

 

 

5. nap: Át a Llogara-hágón, irány Kruje

A Ksamil-ban található Bora-Bora beach-ről rengeteg gyönyörű fotót láttam az útra való felkészülés során, így reggelinket itt fogyasztottuk el. Jó ötletnek bizonyult, a hely valóban nagyon szép, a part rendezett, a tenger tisztasága fürdőzésre csábít, sajnos erre már nem volt lehetőségünk, a következő szállásunk ugyanis a tiranai reptér mellett lett lefoglalva, afféle tranzitszállásként, no meg azért, mert közel esett Kruje-hoz.

Az SH8-as jelzésű út az Albán Riviérán, illetve a Llogara-hágón keresztül vezet.

 

Az egész út lélegzetelállító, szinte nem is lehet eldönteni, hová nézzen az ember? Balra lent a tenger, jobbra félelmetes magasságú hegyek, az út fénypontja egyértelműen a Llogara-hágó tetején kialakított kilátó, ahonnét egy kanyarokkal telitűzdelt, erős emelkedésű út leküzdése után jutalmul 1027 m magasról tekinthetünk le a tengerpartra. Az időjárás sajnos kezdett elromlani, így nem sikerült igazán szép fotókat készítenünk, legalábbis az elkészült képek nem adják vissza azt a látványt, amiben részünk lehetett. A hágóról lehajtva megálltunk egy ismerősöm által ajánlott étteremnél, hogy együnk egy “kis” nyárson sült bárányt. A pincér által kihozott porciókat látva azt gondoltuk, hogy nem fogunk megbirkózni a mennyiséggel, errefelé nem aprózzák el az adagokat. A bárány igencsak ízletesnek bizonyult, így erőn felül teljesítettünk, szinte mind elfogyott. :) A friss zöldségekből és kecskesajtból készült saláta ezúttal sem maradhatott el.

 

Durres, Gomisteri IV

Utunkat Vlora-n és Fier-en keresztül folytattuk. Egyik várost sem mondanám szépnek, habár Vlora-ban látszik az igyekezet: a tengerparton épp egy hatalmas, parkos sétány kialakításán dolgoztak, az út túloldalán új építésű házak, de közöttük még régi, romos épületek is megmaradtak, ilyennel többször is találkoztunk. A Vlora-ból észak felé vezető autópálya összességében egész jónak nevezhető, a száguldozástól azonban óva intenék mindenkit. Habár az útpálya jórészt sima, egyenletes, a hidakon lévő dilatációk sokszor késztetik lassításra a sofőrt, esetenként kimondott csigatempóban lehet csak áthajtani ezeken. Bukkanók is akadnak bőven, tényleg nem érdemes túl gyorsan hajtani. Az autópályán bicikliznek, sétálnak, igaz, a leállósávban, de nekünk ez mindenképp szokatlan. Erre értettem korábban, hogy az albánok teljesen másképp értelmezik az autópálya fogalmát. Szintén meglepő, hogy helyenként – megszakítva a szalagkorlátot – lehetséges a balra kanyarodás. Erre a belső sáv megszűnése előtt táblákkal figyelmeztetnek, látszólag bevált ez a módszer.
Durres-ben aztán sikerült defektet kapnunk: a gumis egy hatalmas szöget távolított el jobb első kerekünkből. A város szélén lévő műhely ezúttal egy bicikliszerviznek kinéző bódé volt, ahol a mesteren kívül még ücsörögtek néhányan a rendezettnek semmiképp sem nevezhető környezetben, kíváncsi tekintetekkel fürkészték rendszámunkat, ezek meg honnét jöhettek? A szeles idő látványos hullámokat eredményezett, így a gyors javítás után a durresi szállodasor homokos partján ejtettünk meg egy tengerfotózást.

 

Tiranai reptér, Kruje – Gomisteri V

Következő szállásunk a tiranai repülőtér melletti Hotel Verzaci-ban került foglalásra, nemcsak a nevet, a logót is koppintották. Vajon Európában máshol előfordulhatna ehhez hasonló? Sajnos megérkeztünk után kiderült, hogy a durresi gumijavítás nem bizonyult sikeresnek, egy közeli gumiszervizben kiderült, hogy az abroncs menthetetlen, így ismét gumit kellett vásárolnunk.

 

 

Ezt követően ellátogattunk a közeli Kruje-ba, ahol igen gyors népszerűségre tettem szert piros színű, fekete sasos Albánia pólómnak köszönhetően. Legnagyobb meglepetésemre egy lány magyarul invitált az üzletébe. “Jó napot kívánok, akarsz valami szépet látni?” Többen is beszélgetést kezdeményeztek a bazárban, egy úriember előadta a teljes élettörténetét, olaszországi munkavállalásától kezdve egészen testvére elveszítéséig jutott, állítása szerint ő a portás-gondnok-takarító mindenes a várban. A beszélgetés végére kisült, hogy némi anyagi támogatásra számított tőlünk, hivatkozva családja nehéz anyagi helyzetére. A bazár fotózása során többeknek meg kellett mutatni a képeket, így sikerült összehaverkodnom egy helyi szőnyegárussal. Kiderült, terepjárós túrákat szokott szervezni a Theth-völgyébe, így a hosszúra nyúlott, történelmet és napi politikát is érintő beszélgetésünk e-mail cím cserével zárult. Elköszönésünkkor fontosnak érezte, hogy megnyugtasson, miszerint ugyan vannak errefelé mecsetek, de ne aggódjunk, ők nem muszlimok, csak megszállták őket egykor!
Kitűnő teraszos helyet találtunk a vacsoránk elfogyasztásához, rálátással a kivilágított várra. Érdekesség, hogy ezen a helyen németül beszélt a tulajdonos, ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, mert egészen idáig kitűnően elboldogultunk az angollal.

 

 

6. nap: Shkoder, majd irány Montenegró

Utolsó Albániában töltött napunkon szakadó esőre ébredtünk, hogy így induljunk neki Shkodra-nak, majd Montenegrónak. Búcsúajándékként egy, az autópálya leállósávjában szemből érkező lovaskocsit tartogatott nekünk az ország, melyen a kocsis állva, hátrafelé fordulva hajtotta a lovakat, ezen azóta is jókat derülünk, ha eszünkbe jut a teljesen szürreális látvány.
Shkoder egyértelműen a szegényebb települések közé tartozik, azonban 2008-as ott jártam óta sokat fejlődött, többek között sikerült leaszfaltozni azt a járdát, ahol annak idején az építési törmelék közepén kávézgattak a városlakók. Megfér itt a legelésző tehén az egyébként szép étterem mellett, ahogyan a régi, egykoron autóforgalom számára is használatos ócska fahidat sem bontották el. Ma már csak gyalogosok és horgászok használják, az autók egy újonnan épített hídon hajthatnak tovább az albán-montenegrói határ felé. Mi is így tettünk, hiszen következő szállásunk már a Kotori-öböl partján várt bennünket.

 

 

Élményekkel és fotókkal gazdagodva hagytuk el ezt a magyarok többsége számára még mindig ismeretlen országot, melyet leginkább a kettősség jellemez. Új építésű, sok emeletes házak, melyek bárhol Európában megállnák a helyüket, mellettük viszont düledező, esetleg beomlott tetejű épületek, igényesen, a mai divatnak megfelelően öltözött emberek az egyébként helyenként rettentő szemetes környezetben. Az utakon mindent lehet látni a legújabb gépcsodáktól kezdve a valóságos roncsokig, bár utóbbiból egyre kevesebb van, akadnak mindenféle házi tákolmányok, bevásárlókocsi, vagy valamilyen fémkalitka robogóra eszkábálva – és van, akinek csak szamár vontatta kordé jutott.
Látszik az igyekezetük egy élhetőbb környezet megteremtésére, de még rengeteg munka áll előttük, legyen szó akár az utak minőségéről, vagy a szinte mindenütt fellelhető szeméthegyekről. Ebben is láttam jelentős előrelépést a 2008-as állapotokhoz képest.
Az albánok vendégszerető, segítőkész, barátságos népként mutatkoztak be. Szívesen beszélgetnek a hozzájuk látogatókkal, meglepően sokan beszélnek jól angolul, nemcsak a fiatalabb korosztály!

Tisztában vagyunk vele, hogy sok minden kimaradt, pl. Butrint, Kruje-ban a vár, a Dajti gyomrában a bunker, de ennyi fért bele az idő szűkössége miatt. Mindenképpen visszatérünk, vár minket – többek között – a Theth-völgye!

 

Az utazás résztvevői és a fényképek készítői balról-jobbra:

Pandúr Gábor – Gszell Róbert – Hartmann Miklós – Pénzes Géza

 

pandur-g-gszell-r-hartmann-m-penzes-g

 

A bejegyzést írta és a fényképeket válogatta: Gszell Róbert