Hogyan lett Európa egykor legelzártabb országából világviszonylatban is az egyik legdinamikusabban fejlődő turisztikai célpont? Erről már írtam egy bejegyzést hat éve itt. Azóta számos turisztikai fejlesztés történt és történik, az ide látogató turisták száma tovább nőtt, az egyre több turista pedig egyre több információt szolgáltat az országról. És Albánia maga is sokat tesz azért, hogy a reklám, az ország népszerűsítése minél több embert elérjen.
Most egy olyan élménybeszámoló következik, ami azért nagyon érdekes, mert amikor a bejegyzés írója ide érkezett nyaralni, Albániába még alig merészkedett turista. És szinte semmi nem volt itt a szép tájakon kívül.
A rendszerváltás hajnalán, amikor éppen hogy megnyílt az ország, Anna is az első utasok között volt. Kilenc napot töltöttek a sasok földjén egy szervezett út keretében.
„1990 tavaszán megláttam a hirdetést, azonnal ráugrottam. Az Amitours szerintem erre az útra alakult, többé nem találkoztam a nevével. Kemény 20.000 Ft, a programban Tirana, Durres, Kruja és Berat, útikönyvet is ők adtak (Nagel, franciából fordítva, az egyik fordító Törley Katalin).
Berat a ’90-es években (Forrás: Berati-Antik & History)
Életem legnagyobb úti élménye lett, és nem a csodálatos tájak, hanem az emberek miatt.”
Kruja 1989 (Forrás: Facebook – Arsen Baltori)
És hogy miért fizetett be egy ilyen utazásra?
„Egzotikusnak tűnt (végre megnyílt az ország), mindig is olyan társasutazásokat választottam, ahol tenger és országjárás egyaránt van. Malév-vel mentünk-jöttünk.”
Az itteni élményeiről így ír:
„Iszonyú szegénység, a csoportunkban volt egy kövér férfi, őt megbámulták, hiszen az albánok mind alultápláltak voltak. Alig voltak boltok és ott is csak konzerv és lekvár. Húst a szállodán kívül egyszer láttunk, a buszból, egy kertkapu előtt nyúzott kecskét. A földekre kézzel merték a vizet.
Egyszer egy bódé előtt két hosszú sort láttunk, külön a nők, külön a férfiak, hát mi is beálltunk a női sor végére. Szemből a férfiak megláttak minket és integettek a nőknek, engedjenek minket előre. Apró, zöld őszibarackok voltak…
A gyerekek odajöttek hozzánk, de nem ám koldulni, hanem sztilo, sztilo (golyóstollat) kértek. Ha adtunk (amíg volt), elszaladtak és hoztak virágot cserébe.
A helyi idegenvezetővel beszélgettünk Kadaréról, mondtam, hogy otthonról szívesen küldök neki könyvet. Mondta, külföldről nem kaphatnak könyvet belőle. A helyi idegenvezető angolul beszélt, én fordítottam a csoportnak.
(Ismail Kadare író, költő a kortárs albán irodalom legismertebb alakja, nemzetközileg is ismert. Műveit 45 nyelvre fordították le. 2005-ben elnyerte a Man Booker irodalmi díjat – a szerk.)
A durresi tengerparton kettő szálloda volt, a miénk tele volt fecskefészkekkel. A szálloda nevére nem emlékszem, csak a fecskefészkekre meg a tengerzúgásra…
Durrës 1990-ben. A szerző sajnos csak ezt az egy képet tudta rendelkezésre bocsátani, a többit dia formájában őrzi. (Forrás: Neumann Anna)
A szálloda vagy a Hotel Adriatik vagy az Apollonia lehetett. Akkoriban ez a két szálloda volt a durresi tengerparton – a szerk.
A Hotel Apollonia 1980-ban (Forrás: Arkiva Digjitale Shqiptare)
Néhány ősöreg traktor, lógó belű buszok, Tirana hatalmas főterén nulla autó, a kávézókban rengeteg fiatal férfi. Taligában toltak egy nyomorékot.
Tirana főtere a ’90-es években (Forrás: reddit)
Tirana 1990-ben (Forrás: pinterest)
Hát ezekre emlékszem. Szívből kívántam, hogy jobbra forduljon a sorsuk és csakugyan: a következő csoport már nem indult el, mert zavargások kezdődtek.”
Arra a kérdésemre, hogy hozott-e valami emléktárgyat, ezt válaszolta:
„Semmit nem lehetett kapni (a könyvesboltban pl. csak Marx, Engels és Enver Hoxha volt), fügelekvárt vettem, de azt meg is ettem. :)
Üdvözlettel: Neumann Anna
(Albán fan)
Ma Albániában a boltok tele vannak áruval, a könyvesboltok mindenféle könyvekkel, jó minőségű húsokat vásárolhatunk, az éttermekben széles a kínálat. Szálláshelyek tömkelege várja a turistákat nem csak a tengerparton, hanem a történelmi városokban és a falvakban is, melyek agroturizmusra rendezkedtek be. Számos repülőjárattal, menetrend szerint közlekedő buszokkal és hajóval is jöhetünk. A turizmus a GDP közel 20%-át adja.
https://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2024/03/neumann-anna.jpg10701668VPBAhttps://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2019/04/alfa-kontakt-logo-1.pngVPBA2024-03-24 17:39:202024-03-24 17:39:20Turistaként Albániában 1990-ben
Így indul Gabi és Tibi vendégbejegyzése, akik tavaly szeptemberben érkeztek Albániába letelepedés céljából. Mi, akik már 12 éve élünk itt azt látjuk, hogy az utóbbi időben egyre több magyar honfitársunk választja ezt az országot lakhelyéül rövidebb, de akár hosszabb időre is. Mindenkinél más okok, motivációk állnak a háttérben, itt most Gabi és Tibi történetét olvashatjátok.
Az első kérdés, ami el szokott hangzani, amikor valaki megtudja, hogy “Miért éppen Albánia”?
Nos, a történet nem itt kezdődik és nem most. Jóval a Covid előtt indult, amikor a legnagyobb közös szerelmünk a Páromnak és nekem az utazás lett. Itt ne hotelekre és kényelemre gondolj. Nem wellness sokcsillagos szállodák, és all inclusive ellátások voltak. Maximálisan low budget utak.
Aludtunk buszon Firenzébe menet éjszaka, hogy a reggel első napsugarainál minden turistát beelőzve elsőként mehessünk be a Pitti palotába. Éjszakáztunk Milano Lampugnano-ban, ami lássuk be egy budapesti nyócker csak olaszban. Sikerült London legcukibb hírességeinek művészlakásába szállást kapnunk, ahol egy gyomorrontás miatt reggelig rontottam a WC-t. Stresszeltünk reptereken – vagy odafelé menet a dugóban – buszállomásokon éjszaka vagy szakadó esőben. Olyankor mentünk Párizsba, amikor a híradások szerint lángolt a város a tüntetőktől….
Hajnali reggeli-vacsora Firenze külvárosában
Szóval nem a kényelmi, sokkal inkább a hátizsákos őrült utazók voltunk. Imádtuk, ha úgy tudjuk megoldani a dolgokat, hogy helyi sajátossággal. Rómába például nem vittünk és nem vettünk vizet, mert a város tele van ivókutakkal. Volt egy kulacsom, amiben vatikáni víz volt. :) Vagy hogy a legfinomabb spagettit egy kínai büfében ettük a Pantheon mögött, mert oda jártak a helyiek is.
Aztán jött a Covid, és egy egész világ kezdett ferde szemmel nézni a „csavargókra”. “Maradj otthon!” lett a követelmény. Félelem és reszketés, emberek kezdtek bizalmatlanul nézni egymásra.
Nem akartunk otthon maradni.
Elhúztunk családostól Horvátországba.
És tudod mit? Ahogy átléptük a határt (busszal, átszállókkal) rájöttünk, hogy a félelem csak odáig tart ameddig komolyan veszik. És Magyarország szeret félni. Ott komolyan veszik.
Horvátország fantasztikus volt. Elfelejthettük, hogy mi vesz minket körül.
Akkor kezdtük el komolyabban fontolgatni, hogy elköltözünk.
Éljünk máshol, más emberek, más felfogás, más gondolkodás között. Ott, ahol a napi pici örömöket megélik az emberek.
Van egy weboldal, ahol akár 50 EUR-ért is találhatsz házat.
Nézegetni kezdtük a térségeket.
Annyit tudtunk, hogy nem szeretjük a hideget és a sötétet, így északabbra biztosan nem szeretnénk menni. Ahogy kerestünk azt láttuk, hogy Horvátország szinte fullház…
Spanyol is…
Amikor Angliában voltunk, az egyetlen hely volt, ahol egy kukkot se értettem az angolból, szóval az is kilövődött.
Franciahon. Oh, gyönyörűszép, él kint ismerős, picit vartyogok is franciául, bár ezt egy francia se támasztaná alá. A Covid alatt viszont, aki nem volt beoltva az még buszra se szállhatott.
Németül nem tudunk, az is kíhúzott sok országot.
Otthon kezdtünk tömeggyilkosok és elítélt gonosztevők lenni, mert nem voltunk beoltva. Nem mehettünk strandra, nem ülhettünk be a legnagyobb nyárban egy fagyizó légkondicionált részébe… Olyan emberek küldtek el minket, akik ismertek sok éve, de erősebb volt az emberekben ébresztett mikrofasizmus, mint az ismeretség. Vagy barátság, vagy rokonság.
Vissza akartam menni Horvátországba.
Ott nem bántott senki, ott örültek nekünk.
Nálam már eldőlt, hogy a Földközi-tenger térségét szeretném, a horvátokat szeretném.
És ekkor jött a Párom, hogy meg kéne nézni Albániát!
Albániát? Mekkora hülyeség! Maffia van, meg nincs közbiztonság, meg elmaradott, meg nyomor, meg kommunizmus…. Nekem az túl Balkán. A Balkánról amúgy egyetlen élményem volt addig: Bulgária, ahol benyeltem valami fertőzést még gyerekkoromban és nem sok szép emlékem maradt.
Tibi erősködött, hogy azt mondták gyönyörű szép, és hogy fantasztikusak az albánok.
Szeretek neki hinni.
Hát jó. Lássuk azt az Albániát.
Az első adandó alkalommal – áprilisban – repülőre ültünk és kijöttünk négy napra.
Tudni kell, hogy április Albániában még nagyon nem strandidő. Szakadó szúrós eső, a partok környékén szél. Ilyen állapotában láttuk először. Nem, nem a legszebb arca volt.
Ahogy ereszkedett a repülő, az ablak túloldalán elkezdett oszladozni a felhőréteg és megláttam valami eszméletlen csodát. Akkora hegyeket amekkorákat ott a reptér körül elhinni is nehéz volt. Hósipkás csúcsok.
Albánia a repülőről
Aztán leszállsz és a megbeszéltek szerint vár egy albán (táblával, mint a a fontos embereket), aki bérbe ad nekünk majd egy autót.
Kifejezetten pici autót szerettünk volna. Mi twingósok vagyunk. Nem tudunk nagyot vezetni.
Tudod mit nem tudunk még vezetni? Automata váltós autót.
Na, amit kaptunk az egy kisebb anyahajó volt, automata váltóval.
Kis reklamáció következett – kiderült hogy azért hozta ezt, nem pedig amit kértünk mert ez jobb. Jót akart. :) A mateknál is összezavarodtunk. Az albánok bérlésnél nem megkezdett órákkal, hanem letöltöttekkel számolnak. Ha te hétfőtől-szerdáig bérelsz autót az itt 2 nap. Minden más helyen 3, plusz kaució, itt 2 nap és itt a kulcs. Emberünk el is tűnt a színről.
Egyszer csak ott álltunk egy űrhajónyi kocsival, automata váltóval, egy vadidegen országban ahol csak hallottuk, hogy félelmetes a közlekedés, de még sose próbáltuk, és bizony elkezdtünk izzadni.
Lett segítségünk.
Mellénk parkolt 2 albán lány egy pasival, a lányok pedig kivették az irányítást Párom kezéből, és cirka kettő percen belül irányba állították az autót, valamint közben tartottak egy gyorstalpaló oktatást arról, hogy kell az automata váltót bűvölni.
Úgyhogy el tudtuk hagyni a repteret és a parkolót.
Irány a forgalom.
Egy méhkas belseje.
Nem. Amikor arról beszélnek hogy az albánok fittyet hánynak a KRESZ-re, akkor nem túloznak.
Ha láttál már videót Kínáról, ahol a csúcsforgalomban 400 bringás megy keresztben kasul – na ugyanezt tessék elképzelni autóval. Úgy, hogy veled szemben rendőr irányít.
Itt szembesültünk egy másik jelenséggel.
Magyarként félsz a rendőrtől.
Meglátod és azon agyalsz, mi rosszat tehettél, mid nincs rendben, ha megállít, miért fog megbüntetni.
Tedd a kezed a szívedre, tudom, hogy így van.
Ott és akkor én is ezt éreztem.
Ekkor derült ki, hogy a rendőr itt segít! Tényleg segít.
Képzeld el a közlekedő autósokat, hogy ők a Napsugár csoport óvodásai, akik a homokozónál kaotikusan játszanak. Vannak szabályok de inkább az a lényeg hogy egymásra figyeljenek és vigyázzanak, mint hogy kinek milyen elsőbbsége van. A Rendőr az az óvónéni, aki néha összevonja a szemöldökét, de ha kell, orrot töröl, ha kell meg igazságot tesz Pistike meg Jucika közt, hogy kié a kislapát.
Napok teltek el, és igazi sokkot okozott hogy nem büntetni van a rendőr. Hogy itt segít.
Átevickéltünk a körforgalmon.
Gyorsan ki a másik végén. Akkor még behúzott nyakkal a rendőr mellett. És az első, tényleg a legelső kávézó parkolójában, ahol meg tudtunk állni megálltunk, hogy szó szerint megtöröljük kicsit gyöngyöző homlokunkat.
Eleredt az eső.
Bementünk hogy igyunk egy kávét.
Egy nagyobb kamasz srác volt a pultban.
Szóltunk neki, hogy kint innánk meg ha nem baj.
A srác szeme akkorára kerekedett mint a mangagyereké a pikacsuban, és döbbenten kérdezte, hogy:
– Miért? Hiszen esik???
– Igen, de dohányzunk.
A srác még értetlenebbül pislogott ránk. Nem szólalt meg, de az arcára volt írva, hogy És??? Letette a kávénkat egy asztalra, ablakot nyitott és oda ültetett minket.
Albániában bárhol dohányozhatsz. Ahol nem tilos. :)
Szerintem hosszú, hosszú…. Mint a csillagok háborúja elején a felirat, olyan hosszú ideje nem dohányoztunk zárt helyen. Aki dohányos és otthon a fagyban esőben, hőségben is kigyalogol, lépcsőt mászik csak egy rövid staubért az most pontosan tudja, hogy éreztük magunkat.
Aki nem dohányzik, annak elárulom, hogy mint a jó anyánk ölén.
Fázunk.
Négy nap alatt Albániáról kiderült, hogy egyáltalán nem adja könnyen magát. Kicsit olyan ez, mint mikor megismersz egy borzalmasan vonzó, hihetetlenül izgalmas nőt, aki még kicsit kacérkodik is veled, de amikor azt hiszed, nyeregben vagy akkor mindig nemet mond. Amikor pedig feladnád, akkor szerelmet vall a legváratlanabb pillanatban.
Albánia, izgalmas, meseszép, és váratlan. Szereted a meglepetéseket? Hát Albánia minden nap egy meglepetés. Vagy az időjárás, vagy az utak, vagy az emberek okozzák.
Nyáron visszajöttünk, mert hogy otthon másról se tudtunk beszélni. Az albánok így, az albánok úgy. Amit róluk mondtak egyszerűen nem, hogy nem volt túlzás, de az igazság az, hogy nincs rájuk szó.
Sok helyen jártunk, és mindenhol van egy átlag temperamentuma az embereknek. Otthon ez többnyire a depresszió. Az olaszoknál a lendület, itt Albániában az emberek kicsit olyanok, mint a gyerekek. Barátkoznak veled, csak mert te vagy az új fiú a játszótéren, és hajtja őket a kíváncsiság. Hatalmas szívük van. Boldogok, ha adhatnak. Ahogy Betti (a szerk.) mondta egyszer, az albán akkor boldog, ha segít. Akkor is segít ha nem akarod. :) Mert ő attól boldog, hogy segít.
Itt, ahol most lakunk, nagyon sok pizzás, palacsintás, kifőzde kávézó van egymás mellett és ezekben nagyon sokféle ember megfordul. A gazdag, a szegény a fiatal az öreg, a vidéki, a városi…. Mind mind ugyanúgy beül, megissza a kis kávéját, elüldögél egy raki mellett.
Van itt még egy jelenség, ami eleinte furcsa volt, ma már – nem is tudom mi a jó szó erre – hozzászoktunk: a koldusok.
Az albán koldusok nem hajléktalanok. De ha azok lennének se lenne senki számára megoldás az, hogy mondjuk hajléktalan rácsot tesz a padokra, hogy ne feküdjenek rá. Az albán koldusnak az a szakmája, hogy koldul. A gyerekeknek is. Itt mifelénk mindennapos, hogy adnak nekik. Meghívják őket ebédelni, vesznek neki kávét, rakit, de mindig adnak nekik valamit. Vagy hülyéből van több itt Astir-ban, vagy nem tudom, de itt mindig adnak.
Mi is sokszor adunk. Jó érzés na.
A nyári Albánia majdnem teljesen más, mint az áprilisi.
Forróság, de Tiranában például folyton locsolnak.
Sok a zöld. Debrecenhez képest határozottan sok. Szomorú az a gondolat hogy itt Tiranában a városi park nagyobb, mint Debrecenben a Nagyerdő.
Vizek vannak mindenfelé. Források, tenger, tavak. Itt Tiranában van a városi tó, a Bovilla-tó, van 2 folyócska (egyik se Dunányi, de nem is baj), és van forrás.
Tirana teljesen megvett minket. Olyan elegy amivel eddig sose találkoztunk.
Egyszerre modern és urbánus, néhol futurisztikus és egyszerre olyan, mint gyerekkorodban otthon volt. A házak legtöbbje nem valami jó állapotú, de ugyanakkor műalkotások vannak a falakon. A házak gyakorlatilag festmények, a város pedig egy kiállítás.
Mindenki kezében a legújabb drága mobil, de akkor is szívesebben beszélgetnek személyesen.
Imádnak enni. Meg inni. Söröznek, boroznak, rakiznak, kávéznak bármikor, akárhányszor egy nap.
Azt hinnéd, teli van a város ezek után részegekkel. De az albánok nem rúgnak be. Berúgni és részegen randalírozni annyira nem elfogadott, hogy itt a mértéket mindenki tartja. Mindenki. Itt nincs Zero tolerancia az utakon sem. Amilyen vadnyugati szabályok szerint halad a közlekedés, az úgyis bárkit kijózanít. :)
Életre halálra dominóznak vagy sakkoznak a parkokban és kávézókban. Mindenhol hatalmas tévé van és ott vagy híreket mondanak, vagy foci van. És vérre menően fociznak. Most ment le itt a Big Brother. Nálunk, amikor a lányom született, akkor ment az első. Akkor még mi is szurkoltunk a szereplőknek.
Minden aggodalom nélkül összedobnak egy kis házi grill eszközt, meggyújtják és kukoricát sütögetnek a nyílt utcán a főváros közepén. A játszóterekről odafutnak a gyerekek sorba állni érte. Nincs közterület foglalási engedély, meg ANTSZ, meg APEH. Csak az öröm van a friss, forró, finom kukoricának.
Az, hogy hol áll meg a busz vagy merre megy olyan információ, amivel vagy születnek vagy apáról fiúra öröklődik. 9 hónap alatt is vannak még bennünk fehér foltok, pedig szinte mindenhová busszal járunk.
Tiranában ugyanis nem lehet parkolni.
Igen tudom, van olyan, aki látott már olyat aki mesélte, hogy de. De ha van is ilyen, nagyon nehéz. Találhatsz belvárosi parkolót ha beházasodsz egy helyi családba, vagy ha rendkívül szerencsés vagy. Vagy ha megsajnál egy albán, aki parkolóhelyek értékesítésével foglalkozik és bizonyos összegért biztosít neked.
Az igazság az, hogy ha már karingyoltál 40 percet, hogy egy gyűszűnyi helyet találj, nem is sok, amit kérni szoktak.
Az albánok hihetetlenül elfogadóak. Amikor muszlimokról hallasz otthon, akkor dzsihadista szakállas, fejlevágós őrültek jelennek meg a lelki szemeid előtt. De néha már a keresztényekről is ez a kép… Itt végtelen cukik a muszlimok/keresztények. És végtelen rugalmasak is. Templom és mecset egymás mellé épül, és éppen amilyen ünnep van, annak örül mindenki. Naponta van tűzijáték, mert még a szülinapokat is azzal ünneplik meg.
Szeretnek mindent személyesen intézni. Tiranában például nincs online checking. Élőben kell. Sokak szerint ez hiányosság, pedig valójában extra szolgáltatás. Gondoskodnak rólad, megkérdezi, hol szeretnél ülni és egymás mellé adják a jegyet. Személyesen kell intézni a hivatali dolgokat is. Pedig itt elég egyetlen fogaskerék, hogy megakadjon a folyamat, néha hónapokra. Bármi gondunk volt, azt láttuk, hogy arra törekednek hogy megoldják, vagy így, vagy úgy, de megoldják. Ha valami eltűnik, elakad, akkor viszont elszakadhat a cérna.
Láttuk hogy milyen amikor elszakad egy albánnál a cérna. Egyszer rém cuki, másodjára kulturált és kedves, harmadjára kiereszti a fenevadat. Ha sikerül elintézni ezzel a gondot, akkor visszajön a cuki.
Ha neked van igazad, viszont nyugodtan szembe szállhatsz a fenevaddal is, el szokták ismerni a tévedésüket. :)
Irányok. Albánia kicsit fordítva van bekötve. Oh, ha már bekötés, tanultam villanyszerelést, épületvillamossággal egész elboldogulok, itt nem mernék vezetékhez nyúlni, mert szerintem itt még az áram is visszafelé folyik.
Ha kimégy a piacra és megkérdezed hogy van-e mondjuk törölköző, akkor ha az árus elkezd szomorú arccal bólogatni, az nem azt jelenti, hogy sajnos van. Hanem, hogy nincs. Amikor nemet mondanak, akkor azt mondják hogy “jo”. És a papucsot úgy nevezik hogy “shapka”.
Amikor a postán fel akartunk adni egy borítékot, kicsit elbizonytalanodtunk, hogy hogy címezzük meg. Nem azért, mert még sose csináltunk ilyet, hanem mert úgy voltunk, hogy lehet, hogy azt is máshogy szokták.
A fehér, szűz borítékot beadtuk a postáskisasszonynak, hogy mutassa meg, hogy hova írjunk feladót, és hová címzettet. Az fordított kettőt rajta majd rábökött, majd megint fordított kettőt és visszaadta.
ÖÖÖÖ….. Tisztára mint az itt a piros, hol a piros játék.
Mutassa még egyszer.
Fordít, fordít, bök. Fordít, fordít, visszaad.
Itt már felnyihogtunk. Nem lettünk előrébb. :)
Végül megcímeztük, ahogy sikerült.
Nem is ért oda. :D
Nálunk itt Tiranában Astir-ban, ha kaját rendelnek a ház lakói leeresztenek egy szatyrot, és a futár beleteszi a rendelést.
Ételrendelés albán módra
Minden sarkon van borbély. A fiúk rendkívül ápoltak errefelé. A lányoknak hosszú, sötét haja van, a fiúknak borosta vagy szakáll, és szigorúan formára nyírt frizura. Amikor kijöttek a gyerekeim, nem kellett a homlokukra írni, hogy nem helyi pupákok, mert a kisfiam hosszú hajjal, a lányom meg rövid rózsaszín tincsekkel érkezett.
Párom hamar talált magának borbélyt, azóta ha oda megy, egy kisebb fajta buli kerekedik, viháncolnak, kibeszélik az élet dolgait, igazi kis feltöltődés ez olyankor. Engem viszont nem akart vállalni fodrász. Többnyire azért, mert nem tudnak angolul. Végül találtam egyet, bementem és közöltem, hogy pedig nekem ő fogja levágni a hajamat. Nem vitatkozott. :) Mondjuk angolul nem is tudott volna, de albánul se.
Szokták még emlegetni Albániával kapcsolatban hogy rengeteg a kóbor kutya és macska. Ez igaz, de én nem azt mondanám, hogy kóborak, hanem hogy közkutyák és közcicák. A helyiek ducira etetik őket, nincs olyan bolt vagy kajás, aki ki ne járna néha egy tál hamival nekik. Az egyik állatorvosi rendelő előtt konkrétan folyton teli kutyakajás tál van az utcán. A kutyusoknak megszokott helyeik vannak, néha ez az utca közepe, de mindenki tudja, hogy az az ő helyük, úgyhogy megkerülik. Autóval is.
Van itt egy tradicionális menza, ahol albán ételeket lehet enni. Nagyon jól főznek, néha hely is alig van. Sokszor eszünk ott. A hátsó ajtaja mellett szó szerint egy kis várat építettek egy kóbor cica mamának, aki ott babázott le, és akkora tál kajákkal etetik, hogy majd kipukkad. A kiscicók meg látványossággá váltak, a gyerekek megállnak megkukucskálni mikor jönnek az iskolából, hogy mennyit nőttek már.
Szóval Tirana ha nem mozdulunk is ki, minden percben történés, minden percben élet. És bár azt szoktam mondani, hogy Albánia nem szeret minket, mert ha mi elindulunk, hogy megnézzünk valami látványosságot, akkor az rendszerint nem sikerül, azért azt hozzá kell tenni, hogy így viszont olyanokat találunk helyette, ami legalább annyit ér.
Gjirokastra vára helyett láttunk egy gyalog alagutat ami a vár alatt fut, sose mentünk volna arra, ha nincs zárva a vár.
Brataj híres hídja helyett egy elfeledett, de majdnem olyan régi hidat találtunk. Divjake-ban sose láttunk flamingókat, de az oda és vissza vezető úton láttuk, hogy a vidéki albánok traktorral járnak a kávézóba.
Albánia nem azt fogja adni, amit vársz. Valami egészen mást, egészen máshogyan, de nem kérdés, hogy csodálatos lesz. Albánia és Tirana a legnagyobb kaland a világon.
Eddig tartott Gabiék ideköltözésének története. Teljesen egyetértünk azzal az állítással, hogy “Albánia nem adja könnyen magát”. Mi 18 éve ismerjük ezt a gyönyörű és ellentmondásos országot, akkor jártunk itt először turistaként, 2011 óta pedig itt is élünk. De mindig azt szoktuk mondani, hogy “Amit Albánia elvesz, azt Albánia visszaadja.”
(A képek a szerző felvételei.)
https://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2023/06/kiemelt.jpg563750VPBAhttps://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2019/04/alfa-kontakt-logo-1.pngVPBA2023-06-11 10:41:152023-06-11 10:41:15Tiranába költöztünk és imádjuk!
Milyen is az, amikor nem mi találjuk a nyaralási helyszínt, hanem az talál meg minket? Az alábbi vendégbejegyzésből ez is kiderül. Veronika élménybeszámolója következik.
Nyár eleje volt, mikor a testvérem mesélt barátairól, akik kiköltöztek Albániába nyugdíjas éveikre. Albániábaaaa?
Ebbe a balkáni országba???
Aztán jött egy régi barátnőm, hogy az ismerősei Albániában nyaraltak és nagyon klassz hely…
Eszünkbe jutottak gyerekkori barátaink, akik 10 éve kiköltöztek és szeretnek ott élni. Akkor még nem sejtettük, hogy nemcsak Magyarország, de a komfortzónánk határait is messze el fogjuk hagyni, és a sodró események által a szívünket is rabul ejti ez az ország.
Albánia lassan, de biztosan beáramlott a gondolataimba, és mint mindig a gondolataimat követték a tetteim.
Az interneten portyáztam az Albániáról szóló oldalak között, beregisztráltam a legnépesebb albán csoportokba a Facebookon, nagy nehezen beszereztem Dienes Tibor Albániáról írt útikönyvét, és vettem egy részletes térképet.
Bevallom, tetszett amiket olvastam, kíváncsivá tett. Férjemmel és kisebbik lányommal elhatároztuk, hogy elmegyünk.
Földrajzát tekintve fontos megemlítenem, hogy Albánia partjait két tenger hullámai mossák: északon az Adriai-tenger, délen pedig a Jón-tenger. Hatalmas, 2000 méter feletti hegycsúcsok kísérték utunkat, folyóvölgyekkel tarkítva. Kevés a sík gazdálkodásra alkalmas terület, az is inkább az északi országrészben található. Északon a sötét színű, néha haragoszöld Adria homokos partja fogad sík területen, míg délen a hegyek meredélyeinek tövében a sziklás és fehér homokos partszakaszok váltakoznak ámulatba ejtő türkizkék, átlátszó vízzel.
Mivel mi autózni szeretünk, többféle útvonalat is megnéztem, ami Albániába vezet. Azt tapasztaltam, hogy a Covid miatt folyamatosan és kiszámíthatatlanul változnak a határátlépés szabályai, így sok honfitársunkhoz hasonlóan a Szerbia-Koszovó-Albánia útvonalat választottam. Mindamellett, hogy ez a legrövidebb út, nem kértek csak személyi igazolványt és az autónk papírjait. Aki erre indul, az ne nagyon számítson sztrádákra, de a gyorsforgalmi utakon azért lehetett haladni jó ütemben. Itt azért bele kell kalkulálni, hogy egy sáv van, ritkán kettő. Valamint kicsit több kanyar és szintkülönbség, mint kicsiny hazánkban. Fontos azt is figyelembe venni, hogy bárhol sétálhat szembe velünk szamár, kecske, birka, tehén, vagy CD-t , nyúzott nyulat, stb. áruló albán állampolgár.
KRESZ létezik, de semmikép ne aszerint közlekedjünk, hanem próbáljuk felvenni a helyi autóvezetők ritmusát. Ha tudjuk a célt, menjünk abba az irányba, kerüljünk ki mindenkit, fékezzünk, ha kell. Ne lepődjön meg senki, ha szembe jönnek az egyirányú utcában, vagy levágják egyenesen a körforgalmat, vagy éppen szaladgálnak át gyalogosan a négysávos úton. Mégis azt tapasztaltuk, hogy nincsenek balesetek. Egy koccanás volt Ksamil-ban az egyik körforgalomban, ahol mindenki egyenesen közlekedett, de egy turista körbement (betartva a KRESZ szabályait). Hamar belejöttünk, sőt nagyon tetszett, hogy senki nem káromkodik, hanem rezignáltan tudomásul veszi, hogy ez így rendjén van.
Kb. 10 órás út után Durres mellett Golem-ben szálltunk meg egy viszonylag egyszerű, de takaros kis hotelban, közvetlenül a tengerparton. Ahány ember, annyi igény. Nekünk a tisztaság és a víz közelsége, látványa volt az elsődleges szempont. A Hotel Enera-ban szálltunk meg 3 éjszakát, a szállást a Booking-on foglaltam.
Imádtuk. Nagyon kedvesek, segítőkészek voltak a szálloda dolgozói. A szoba tiszta, rendezett volt. Reggelit tartalmazott az ár.
Még itthonról megbeszéltük, hogy 20 éve nem látott barátainkkal találkozunk. És találkoztunk… Nagy pillanat volt. Szívet melengető ölelések után egy teljes napot velük töltöttünk. Korábban megbeszéltük, hogy minket az autentikus, helyi dolgok érdekelnek a legjobban, és a természet rejtett csodái. Találkozási pontunk Elbasan városa volt. Innét indultunk az ő autójukkal egy zötyögős földúton fel egy hegyoldalra, ahol a helyiek fúrtak egy kutat kőolajat keresve, ám kőolaj helyett forró, kénes víz tört fel, amit aztán nem sikerült elállítani. Mit tesz ilyenkor egy albán? Bevezették a saját házaikba és néhány fürdőkád segítségével még közfürdőt is építettek maguknak a lakatlan hegy oldalába. Utunk következő állomása ugyanabban a faluban egy albán ortodox templom volt. Haragoszöld mandarinfák és csobogó szökőkutak társaságában nézhettük meg ezt a kis ékszerdobozt. Boldogan köszöntöttek minket, és még olyan helyekre is bevittek, ahova másoknak tilos a bejárás. Utána Elbasan központjába vittek minket barátaink, ahol egy gyönyörűen felújított vár áll. Csak bámultuk a csodás kert látványát, ami ott fogadott minket. A történelmi múlt kiállított maradványai mellett kitűnően megfértek korunk modern vívmányai is. Így egy csodaszép, árnyas étterem teraszán enyhíthettük szomjunkat, ami a hőség miatt szinte folyamatos volt. Barátaink közben folyamatosan meséltek nekünk, így rengeteg információhoz juthattunk. Jókat nevettünk történeteiken, de legbelül nyugtáztuk, hogy jó kis hely ez az Albánia.
Következő állomásunk egy icipici étterem volt, ami zsúfolásig volt tömve régiségekkel, fotókkal. Az egyik fotón felfedeztem Edi Rama-t, a jelenlegi miniszterelnököt. Alig hittem a szememnek, hogy ő is itt ebédelt?! A tulajdonos nagy szeretettel invitált be minket. Szerencsére barátaink kitűnően beszélnek albánul, így hamar egy hullámhosszra kerültünk vele. Mesélte, hogy ő a negyedik generáció, aki ezt a tradicionális kis éttermet vezeti. Mindent helyi termelőktől szerez be, a zöldséget, gyümölcsöt a kertjében termeszti. Erről fotókat is mutatott. Megkérdezte honnan jöttünk, majd előcsapott egy vendégkönyvet és megmutatta magyar emberek bejegyzéseit a nála elfogyasztott étkekről, a vendéglátásról. Micsoda bizalom… Hiszen neki fogalma sem volt, ki mit írt oda magyarul… Minden tradicionális ételt elmagyarázott, leste minden kívánságunkat. Ugyan nem kértünk desszertet, ő hozott. Valamint hozott frissen szedett somot és az ebből készült somnektárt is megkóstoltatta velünk. Ajándékba… Szívmelengető volt ott minden pillanat.
Utána a kocsikhoz érve elbúcsúztunk barátainktól, de elláttak minket ezer jótanáccsal, hogy hova menjünk még el, mire figyeljünk. Ők egyébként vállalnak idegenvezetést. Akiket komolyan érdekel a kiutazás, fel tudják velük venni a kapcsolatot. Van weboldaluk, blogjuk. Facebookon “Albánia – mindennapjaink egy nem mindennapi országban” címszó alatt olvashatóak értékes és érdekes bejegyzéseik. Itt a többi elérhetőségük is megtalálható. Hálás vagyok nekik, hogy adtak egyfajta biztonságérzetet. Mindenben segítettek végig az utazásunk során.
A hegyi patakokból mindenhol lehet inni. Isteni finom a vizük és nagyon hideg. Kincset ért a nagy melegben. A közbiztonság is nagyon jó. A kocsikat lehúzott ablakkal is otthagyják a helyiek. Nincs kocsilopás. A törvénykezés úgy működik, hogy igen megengedőnek, elnézőnek tűnik, ám ha a törvényszegésnek következményei vannak (pl. balesetet okoz valaki ittasan) akkor hosszú börtönévek várnak az elkövetőre. Soha nem állított meg egy rendőr sem minket semmilyen apropóból, sőt, egyszer segítettek kiparkolni nekünk. Elállták az utat, míg kitolattunk.
Albánia megszenvedte a törökök uralmát. Szkander bég Albánia legnagyobb hőse. Barátjával, Hunyadi Jánossal szövetségben harcolt az oszmán seregek balkáni terjeszkedése ellen. Hunyadi Jánosról Kruja-ban utca és tér is lett elnevezve. Kruja városa egy hegy oldalára épült. Kellő mennyiségű szerpentin után megcsodálhattuk a településen található Szkander bég várát, valamint híres az itt található Old bazaar, ami egy nagyon autentikus bazársor. Itt kézzel szőtt szőnyegek, kézműves ezüst ékszerek és régiségek között lehet válogatni. Elárulom, hogy engem a szőnyegek rabul ejtettek. Legszívesebben egy tucattal vettem volna belőlük… Még szerencse, hogy a férjem nem repesett annyira, mert így legalább mi is elfértünk a kocsiban a szőnyegek mellett a szállásra vezető úton. Itt egy Kroi nevű étteremben ettünk barátaink tanácsát megfogadva. Az az igazság, hogy már belépéskor leesett az állunk a látványtól, és nemcsak a panoráma miatt. A kiszolgálás és az ételek is fenségesek voltak. Egy átlagos magyar étterem árait alulmúlta a végösszeg és természetesen itt is hoztak még ajándékba saját készítésű szilvalevet. Mit mondjak, furcsa volt ezt megtapasztalni…
Hamar elröppent a három nap. Tudnék még írni róla, de így is hosszúra fog sikeredni “kis” élménybeszámolóm.
Másnap reggel elindultunk az Albán Riviéra felé. Tudtuk, hogy 7-8 órás út vár ránk, míg leérünk a délen foglalt szállásunkra Ksamil-ba. Erről az útvonalról azt kell tudni, hogy beválasztották a világ 10 legszebb motoros útvonala közé, nem véletlenül. A rendkívül szerpentines út a hatalmas hegyek oldalában vagy tetején halad. A Llogara-hágóra való felkapaszkodás azért nem kevés izgalommal töltött el, pedig nem is én vezettem az autónkat. Utána pedig lefelé és lefelé, és lefelé… miközben a párába burkolózott végtelen tenger ott nyújtózott a hegyek lábánál. Az az igazság, hogy itt alig fotóztam – pedig imádok – két okból: féltem a szerpentin szélén megállni, valamint úgy éreztem, hogy aminek itt részese vagyok, azt nem tudja egy fotó sem átadni. Megéreztem a természet hatalmas erejét és azt, hogy milyen apró kis porszemek vagyunk mi ehhez képest. Jobban kellene becsülnünk a Földet, a természetet…
Mivel már a “szükség” is úgy hozta, meg kellett állnunk valahol. Egy parkolóba nagy hirtelen lekanyarodtunk. Kiszállva az autóból azt hallgattuk, hogy mi ez a zaj??? Egy étterem volt ott, a neve: Ujvara. Egy vízesésre építették. Minden asztal mellett csobog lefelé a hűsítő, kristálytiszta hegyi patak. Közben eszünkbe jutott, hogy barátaink is meséltek erről a helyről, csak a nagy “ijedelmeim” közepette meg is feledkeztem róla. De milyen az élet: itt volt előttünk. Itt is finomat ettünk, ittunk. Megállapítottuk, hogy mindenhol friss, zamatos ételeket tesznek elénk. (A pizzájuk is mindenhol isteni volt.)
Délen a Hotel Vila Park Bujari Ksamil-ban foglaltam szállást a következő 6 napra, szintén Booking-on. Késve, kényelmesen érkeztünk a szállásunkra. Már ránk telefonáltak, hogy hol vagyunk. Annyit fontos megemlítenem, hogy a déli országrész szállásai kétszer annyiba kerülnek, mint északon. És a vendéglátóhelyek is drágábbak. A magyar árakhoz képest azonban még messze nem érték el a mi szintünket. A szoba kicsi, de patyolat tiszta, a fürdő ablakából olyan kilátás volt a tengerpartra, hogy mondtam a férjemnek, hogy én is kérek egy ilyen festményt a falra.
Ksamil szerintem Albánia legfelkapottabb helye jelenleg turisztikai szempontból, de őszintén szólva megértem. Ebből kifolyólag nem voltunk egyedül. :) Júliusban még kényelmesen elfért a sok ember, de augusztusban a szabadságolások miatt annyi ember lett hirtelen, hogy volt olyan strand, ahol nemhogy napágy nem jutott, de a törölközőnket sem engedték leteríteni. Szerencsére folyamatosan fejlesztenek. Mindenhol megkezdett építkezések várják az őszi folytatást, de új strand is nyílt, amibe egy pillanat alatt szerelmesedtünk bele. Tökéletesen éreztük magunkat. Az albán zene ritmusát csak a tenger hullámainak a csobogása zavarta meg. Lágy tengeri szél fújta a hajunkat, enyhítve a forróságot. Éppen emiatt csak este vettük észre, hogy az 50 faktoros naptej is kevés, ha nem vesszük komolyan, hogy betartsuk a sziesztát. A kisebbik lányom nagyon fehér bőrű, ő rózsaszínre váltott. Egy kávézóban meg is kérdezték, hogy norvégok vagyunk-e. Ebből kisvártatva szívélyes diskurzus kerekedett. Kiderült az illetőről, hogy övé az összes vízi jármű, ami ott bérelhető. Közölte, hogy éljünk a mának és két perc múlva leszervezte, hogy motorcsónakkal körbevigyenek minket a szigetek között. Hiába mondtuk, hogy nincs nálunk pénz, őt ez egyáltalán nem érdekelte. Mire észbe kaptam és megijedhettem volna, már egy motorcsónak hasította velünk a vizet a naplementében. Persze mondanom sem kell, hogy közben albán zene szólt és megélhettünk néhány újabb csodálatos pillanatot. A pénzt bevittük másnap, de így is jóval kedvezményesebb árat kaptunk, mint amit korábban megérdeklődtünk.
Hogy pihentessük a bőrünket, kitaláltuk, hogy másnap elmegyünk a közelben található Kék szem forráshoz. Erről azt kell tudni, hogy hatalmas vízhozammal tör fel az édesvíz, az aljáig még emberfia nem tudott lejutni a hatalmas víznyomás miatt, csak kb. 50 m-ig nehézbúvárok. Nevét a csodás kék árnyalatokról kapta, egy nagy kék szemet formáz a feltörő víz. Volt aki fejest is ugrott bele a turisták közül, bár mi azt is hőstettnek éreztük, hogy a 10 fokos vízbe térdig belementünk. A kiszélesedő folyóvölgy árnyas fák alatt haladt tovább. A víz tetejére építettek egy éttermet, úgyhogy újabb pazar helyen ebédelhettünk. Nagyon finom, friss volt minden, csak jót tudok mondani itt is az étteremről.
Ksamil egy kb. 1000 fős kis település, de nyaranta megsokszorozódik ez a lélekszám. Mindenhol hotelek, apartmanok vannak. Az út szélén kulcsot pörgetnek a helyi szállásadók, ha valaki ad hoc módon szeretne szállást.
Ksamil híres strandjairól, ami a fehér homokos és az apró kavicsos partokat jelenti a kék minden árnyalatában pompázó tökéletesen átlátszó tisztaságú vízzel. Négy kis szigetecske van egy öböl ölelésében. A szigeteken is van napernyő, nyugágy. Szabadon lehet úszkálni, vízibiciklizni, motorcsónakozni közöttük. Ksamil partján állva szinte láttuk Korfu szigetének házait, hiszen mindössze 6 mérföldre vannak egymástól.
Ksamil-tól északra néhány kilométerre található Saranda városa. Innen rendszeres hajójáratok indulnak. Többek között Korfura, de akár Olaszországba is. Ide költözött le télen egy idősebb magyar házaspár, akik öcsém nagyon jó barátai. Felhívtuk őket, találkozzunk. Nagy szeretettel fogadtak minket sarandai otthonukban és megbeszéltük, hogyha a szél gyengül, elvisznek minket néhány számukra is csodás helyre motorcsónakjukkal. Ez két nap múlva meg is történt. Elindultunk Saranda partjaitól Kroreza Beach-re.
Ez a strand csak a vízről megközelíthető. A tenger fölé magasodó sziklák oldalát nézve tökéletesen kirajzolódik, ahogy a föld erői a mélyben aktívan dolgoznak. Gyűrik, hajtogatják a kőzeteket, mint mi egy újságpapírt.
Hihetetlen szépségeket láttunk útközben, melyet csak néha tör meg a kommunista idők politikai vezetőjének Enver Hoxha-nak néhány betonbunkere.
A strandhoz érve, egy hatalmas úszással értünk partot. A kövek a talpunk alatt hófehérek, melyeket az erózió kerekre csiszolt. Itt is megtalálható már minden, amire a vendégeknek igénye lehet. Étterem, mosdó, hajóbérlés várja a kirándulóhajók utasait.
Miután visszaértünk Saranda kikötőjébe, beültünk egy helyi kávézóba, és amíg a hőség el nem üldözött minket, egy hatalmasat beszélgettünk hűsítő italok és isteni finom albán kávé társaságában.
Még sok pozitív élményről tudnék írni, de úgy gondolom, hogy a teljességhez a negatívumok is hozzátartoznak.
Miközben a hírekben már mindenki hallhatta, hogy lángokban áll Görögország, Törökország, Macedónia, Ksamil mellett is kigyulladt egy olajfa ültetvény. Nagyon megijedtem, mikor észrevettem a szobánk erkélyéről a fák fölött gomolygó füstöt. Ráadásul Saranda-ba menet csak pár méterre voltak a felcsapó lángok, de reggelre el tudták oltani.
Már hazafelé tartottunk, amikor 5-6 helyen is láttuk az égő hegyoldalakat. Legfélelmetesebb a Kukes mellett tomboló tűz volt, melynek füstje már a napot is eltakarta. Apokaliptikus látvány volt. Míg ott voltunk minden nap 40 fok körül volt a hőmérséklet, és csapadék egyszer sem esett. Iszonyú szárazság volt. De azt mondták, hogy ez teljesen normális errefelé, hiszen éves szinten 300 napsütötte napot tudhatnak magukénak.
Sajnos a hazafelé vezető úton sokat kellett várni a koszovói-szerb határon (Merdare), valamint Röszke és Tompa is túl volt terhelve, emiatt az út 24 órásra sikeredett, de ezt 14 óra alatt is lehet teljesíteni kényelmesen, ha a határokon nincsenek fennakadások.
Mi minden negatívum ellenére is nagyon jól éreztük magunkat, és már most tervezgetjük, hogy mikor tudunk ide ismét visszamenni.
Reméljük, minél előbb sort keríthetünk erre…
Mindenkinek hasonlóan szép, kalandokkal fűszerezett napokat kívánok!
Pergéné Rozs Veronika
A szerző középen
https://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2021/08/kiemelt-1.jpg438893VPBAhttps://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2019/04/alfa-kontakt-logo-1.pngVPBA2021-08-12 19:48:592021-08-12 20:02:42Albánia - az én szememmel
“Az egész úgy kezdődött, hogy két és fél éve szembejött velem a neten egy fotó a Holta-kanyonról. Aznap szerettem bele Albániába…” -írja Gabriella. Majd idén eljött ide, és megnézte. Sőt, sokkal többet is.
Nem vagyok az a napernyős strandon fekvő nyaraló típus, imádok túrázni, fotózni, ha van egy kis hegy, szikla, patak, az nekem a mennyország. Ez a kanyon pedig ilyen. Azonnal rákerestem, hol is van pontosan és van-e még a közelben más természeti látnivaló, aztán csak kapkodtam a fejem, csapongtam oldalról oldalra, megnéztem pár száz fotót, közben a térképet, estére összeállt a fejemben egy körút terve. Mivel a nyaralásunk már le volt foglalva, következő évig volt időm finomítani az útitervet és utánanézni mindennek pontosan, ne érjenek meglepetések. Aztán jött a Covid. Következő évi utunk ugrott. :(
De idén semmi nem állított meg minket!
Mivel az út odáig nagyon hosszú, egy napot Ohrid-ban aludtunk. Útközben, hogy kicsit megmozgassuk magunkat meg akartuk nézni a Skopje melletti Matka-kanyont kajakkal. Ahogy megérkeztünk, leszakadt az ég, a kajakozásnak lőttek, de a kishajók közlekedtek esőben is, így végül megnézhettük a párába burkolózott, néhol gőzölgő sejtelmes sziklákkal övezett kanyont és a barlangot.
Másnap egy gyors városnézés Ohrid-ban, itt már jártam régebben és irány tovább.
A határ után öt perc nem telt el, már láttunk egy csacsit és két bunkert, ez már Albánia. :) Ezekből megszámlálhatatlanul sok volt mindenfelé.
Első nap a Sotira-vízesés és útközben egy ottomán hidacska megnézése volt a terv.
Fel voltunk készülve, hogy a falutól a vízesésig nem tudunk elmenni a kis autónkkal, gyalog megyünk, de hogy a faluig az utolsó 8 km is makadám, sőt közben egy folyómedren is keresztül visz az út, erre nem számítottunk…
Estére Berat-ba érkeztünk, ahol a szállásunk egy felújított több száz éves berati ház volt, az ablakból a hídra és az óvárosra láttunk. Kipróbáltuk az albán konyhát, nem csalódtunk. Kecske sültet ettünk sült zöldségekkel, isteni volt.
Következő napunk a várva várt Holta-kanyonba vezetett. Az út kiépítve végig, már nem kell kavicsoson zötykölődni, mint a korábbi években. Mit is mondhatnék: csináltam vagy 200 fotót, mellékelek párat. Varázslatos hely!
Turistaút nincs, a patakban kell végig gyalogolni, ami júliusra már elég alacsony, sok helyen száraz lábbal is lehet menni. Vannak részek, ahol a kanyon beszűkül bizony térdig, derékig is a vízben kell gyalogolni :), ami nagyon hideg. A magas sziklafalaktól szinte végig árnyék van, szóval a 35 fokos kánikula ellenére is fáztunk, de a lenyűgöző látnivaló feledtette ezt. Ahol a kanyon kb. 70 centisre szűkül, benn sötét, a lábunk már nem ért le, úszni nem tudtunk a helyszűke miatt, csak „kutyában”és nem látszott a szűk rész vége, majd megfagytunk, na ott fordultunk vissza. A bejáratig szinte futottunk vacogva, de csak kint a napsütésben tudtunk végre felmelegedni. Felejthetetlen élmény volt.
Délután értünk vissza Berat-ba, a nap hátralévő részében a várost fedeztük fel. Kanyargós szűk utcácskáit, végül a várat, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik minden irányban. A város hangulata elvarázsolt, méltán a világörökség része.
Másnap tovább álltunk, először a kb. 1 órányira levő Bogove-vízesést vettük célba. Van egy út a vízesés fölé, onnan egy parkolóból viszonylag rövid, de meredek úton lehet lejutni a vízesésig, de a helyiek integettek, ne menjünk arra, inkább álljunk meg a Roi Bogova nevű üzemnél, onnan turistaút vezet a vízesésig. Kb. 20 perces út a patak mentén, nem bántuk meg. A vízesés gyönyörű, körülötte hűvös pára.
Én, aki már szinte el is felejtettem, milyen volt tegnap a víz, bátran bemerészkedtem, beúszok a vízesés alá… Amikor becsobbantam, levegőt alig kaptam, szinte „égette” a bőrömet a víz, hangosan jajgattam (a párom a parton röhögött és fotózott). De, kemény csaj vagyok, beúsztam a zuhataghoz, ahol nem csak a hideggel, de a nagy sodrással is meg kellett küzdeni. Nem egész 2 percet töltöttem a vízben, vöröslő bőrrel másztam ki, hosszasan feküdtem a forró sziklán, hogy visszanyerjem normál hőmérsékletemet. Szóval csak a legelszántabbaknak ajánlom a fürdést :D .
Innen már csak fél óra Çorovoda, ahol Albánia legismertebb szurdoka található: az Osumi. Nagyon tetszenek az ottomán hidak, ezért először a városon túl található kis hidat vettük célba.
Utána következett a szurdok. A látvány leírhatatlan.
Nem nyugodtam bele, hogy csak fölülről lehet lelátni mindenhonnan és a végén fürdeni, ahogy a képeken láttam, ill. blogban olvastam, végül a Maps.Me (nagyon ajánlom offline térkép) alkalmazásban megtaláltam, hogy a Gjurma e Abaz Aliut kegyhely után kb. 50 méterre , ahol a szalagkorlát kezdődik, vezet le egy kis szerpentines ösvény a vízig. Innen egész más arcát mutatja a szurdok, kb. 1 kilométeren belül 3 vízesés is zúdul alá.
Szemben canyoninges csoport jött velünk, beöltözve bakancsba, sisakba, mentőmellénybe, csodálkozva nézték, hogy mi egy szál fürdőruhában, telefonnal a kézben hogy kerültünk oda. Mindenkinek tetszett, kivéve a túravezetőt, rontottuk az üzletét.
A kanyon után jött a feketeleves. Ez a 15 km-es szakasz miatt féltem nagyon, többen óva intettek, arra csak szamárháton, nem személyautóval.
Vagy megpróbáljuk ezt a szakaszt, vagy hatalmas kerülővel jutunk Permet-be, semerre nincs jó út. Láttam néhány képet és olvastam beszámolót, úgy döntöttünk bepróbáljuk. NEM ajánlom senkinek. Időnként nincs út, csak kövek, van, ahol kézzel raktunk köveket, hogy el tudjunk menni, a 15 km két órába tellett, 10 évet öregedtünk és szétrázta az autó futóművét, szóval utána szerviz, szerencsére csak a csavarokat kellett meghúzni.
Viszont a hágó tetején kis Kávé tábla hívogatott minket, egy kis lugas alatt asztal, paddal, a szemfüles ott lakó házaspár kínálja az üdítőt, kávét, valami ennivalót is annak, aki ideáig eljutott. Jó cukros török kávét kaptunk, de legyűrtük, teljesen kimerültünk az úton.
Este Permetbe érkeztünk, ahol látnivaló az óriási szikla, amire hátulról fel lehet menni és a kilátás a szikláról, utána vacsora megint egy autentikus albán étteremben, isteni bárányt ettünk.
Reggel a híres termálfürdő következett, a híddal és a Langarica-kanyonnal. Nagyon megfogott a hely, a barlangok a híd felett, a mindenhonnan csordogáló termálvíz. Végre nem hideg vízben jártuk végig a kanyont, több helyen kövekből kialakított medencékben fürdeni is tudtunk. Aki Albániába jön, annak szerintem kötelező program. Érdemes korán reggel odaérni, akkor még alig vannak, később nagy a tömeg, felkapott hely.
Utána elindultunk következő szállásunkra, Gjirokastra-ba.
Útközben a neten kiszemeltem egy vízesésre épült kávézót, alatta utcai árusokkal, mindenkinek ajánlom. Fenn a vízesések között az étterem, lenn az út mentén igazi balkáni hangulat. A vízesés belevezetve az akváriumba a pisztrángárusnál, a tejet is a vízeséssel hűtik, mindenhol olívaolaj, méz és egyéb saját termelésű áruk, ja és egy kecske, aki ott fekszik a gazdája mellett, békésen tűri a turistákat.
A kávétól felfrissülve Tepelena, majd Progonat felé vettük az irányt, kis kitérő egy ígéretes vízeséshez. Az igazi turistaút messzebbről visz oda, de én láttam egy videót, ahol felülről a vízesés mellett vezet le egy nem túl széles, időnként lábszélességű kis ösvény a sziklafalon a vízesés aljáig, természetesen, itt mentünk le. A táj gyönyörű, viszont az aszály miatt, a víz épp csak csurdogált, de így is nagyon szép volt, nem bántuk meg, ráadásul vadonatúj aszfalt út vezetett odáig.
Innen már nincs messze a Nivica-kanyon, de nekünk ez most időben nem fért bele, még meg akartuk nézni este Gjirokastra-t, Enver Hoxha szülővárosát. Felújítva, a házak eredeti stílusukban, nagyon szép albán város.
Reggel végre a tenger felé vettük urunkat, megállva a Kék-szem forrásnál, Ksami-lba érkeztünk. Ez a legfelkapottabb üdülőhely, teltház is volt mindenhol.
A strand szép, van köves, homokos, mindenki talál kedvére valót, aki szereti a napernyős tömeget. Mi felfújtuk SUP-unkat és megcéloztuk a közeli szigeteket, bízva abban, hogy ott kevesebben lesznek, de nem. Azért megérte átmenni, körbeevezve a szigetek gyönyörűek, a víz kristálytiszta és az a kékség!
Szállásunk Saranda-ban, felmentünk a várba a naplementében gyönyörködni, utána pedig belevetettük magunkat a sarandai éjszakába. Itt aztán senkit nem érdekel a Covid, olyan, mint pár éve a horvát tengerparton, tömeg a korzón, a vendéglátóhelyek tele, a hajósok kínálják programjaikat, szól a zene, végre kicsit visszakaptuk a régi életünket.
Másnap elindultunk északra a tengerparton, itt útközben nagyon sok a látnivaló. Borsh várába érdemes felmenni, utána kimelegedve kötelező megálló a borshi vízesés étterem, ami nagyobb a tegnapelőttinél, mindenhol csobog a víz az asztalok között, ott sütik a kecskét/ birkát, ha nem is esztek, de egy hideg italra, kávéra érdemes megállni.
Aztán következett Qeparo óvárosa, fenn a hegyen. A falu határáig lehet menni kocsival, benn már csak gyalog, nem fér be az autó a meredek, szűk, kövekből kirakott utcákba. A falu félig elnéptelenedett, néhány ház van korhűen felújítva, gondolom apartmanok. De pont ez a kihaltság adja varázsát.
Aztán jött a Palermo erőd, utána a tengeralattjáró bunker bejárata, végül Himara strand. Kavicsos napernyős hatalmas strand, mi a legdélebbi résznél találtunk parkolót és már fújtuk is fel a Sup-ot, tervem volt a Filikuri strand, ahová vagy egy kötélen lehet csak lejutni, vagy a víz felől megközelíteni. A köteles leereszkedés csigázott, de nem találtam pontos infót, hol is találjuk meg a kötél felső végét, így az evezés mellett döntöttünk, de természetesen felmásztunk azon a bizonyos kötélen. Az út a strandig is tartogatott meglepetéseket, egy barlang is volt útközben és végig gyönyörű sziklák.
Szállásunk Himara óvárosában fenn a hegyen, ahova szintén nem lehet kocsival bemenni, de nem volt sok az a 100m cipekedés, a városka kárpótolt. Részben felújított görög városka, néhány elhagyatott házzal és egy lerombolt várral a tetején, ahonnan csodálatos a kilátás. A hangulata nagyon megfogott. A szállásunk is igen romantikus görög stílusú kőház, kékre festett kapu, kilátás a tengerre, gyanítom, ide még visszatérünk.
Másnap a nyaralás utolsó napja következett, ezt is sikerült emlékezetessé tenni.
Kinéztem a google térképen, hogy Dhermi fölött a parton van két barlang és a Gjipe beach, na, ezeket vettük célba. Sikerült parkolóhelyet találni Dhermi-ben a strandon, elég korán érkeztünk, később teljesen bedugult a parti út. Elindultunk és meglepetésünkre vagy 10 nagyobb barlang és sok kicsi volt végig ezen a partszakaszon. Ahol lehetett beeveztünk, ahol lehetett kikötöttünk, fürödtünk, ilyen szép helyeken még nem strandoltunk. A nagyobb barlangokba vízitaxival viszik a turistákat a strandokról. Este megnéztük a Drymadhe strand végén levő híres sziklakaput, legnagyobb bánatomra köré épült egy étterem, így nem tudtam megörökíteni természetes szépségében.
Aztán felmentünk a Llogara-hágóra, megnézni a kilátást és hazafelé még Dhermi óvárosában sétáltunk egyet. Szinte teljesen felújítva, hangulatos kis görög falu, érdemes körbejárni és felmenni a templomba a dombtetőn.
Reggel utolsó kávé a szállás kávézójában és szomorú szívvel elindultunk haza a hegyek között a Vjosa völgyében elhaladva korábbi kalandjaink színhelyei mellett.
A balkáni hangulat, az emberek kedvessége természetessége, lazasága leírhatatlan. A közlekedés sokak szerint kaotikus, pedig csak szabályokat lazán értelmezve, de egymásra nagyon figyelve, türelmesen vezetnek. És ami a legaranyosabb, bárhol, bármi jöhet veled szemben az úton.
Még haza se értünk, már tudtuk, jövőre Észak-Albánia.
Gondolom még emlékeztek rám, én okoztam nektek tavaly júliusban nem kis fejtörést, amikor kis gumicsónakommal partra vetődtem az albán partoknál. Utólag is nagyon köszönöm a sok segítséget, ami lehetővé tette a gyors hazajutást! Nagyon távol áll tőlem a számítógépes világ, ezért nem is vállalkoztam korábban az élményeim megírására, mert még a koronavírus ellenére se volt annyi időm és lelkierőm, hogy nekilássak annak, amihez egyáltalán nem értek.
Ezzel a bevezetővel küldte az alábbi bejegyzést egy kalandvágyó honfitársunk, aki tavaly nyáron az Adrián átélt vízi élményeit írja le. Albániába számos módon lehet jönni: repülővel, szárazföldön autóval, autóbusszal, lakóautóval, kétkeréken motorral, Babetta-val és biciklivel. A tengeren hajóval, és az alábbi leírás szerint gumicsónakkal is. :) Az írás nagyon szórakoztató, de egyben tanulságos is.
Magamról annyit említenék, hogy sosem ismertem az „arany középutat”, ha valamibe belefogok, hajlamos vagyok a túlzásra, mondhatni fanatizmusra. 10 évesen például már 100 nyulam volt, mert anyukám húsvétra egy tapsifülest kapott ajándékba egyik tanítványától, és nem volt szívünk megsütni. :) Majd biciklizésbe kezdtem, több nyáron át az Alpok legmagasabb hágóira pedáloztam fel hűséges „drótszamarammal” és a rápakolt közel 50 kiló csomaggal. Leghosszabb túrám 5000 km-es lett, St. Tropez-ig jutottam 30 hágón keresztül (csak a 2000 méter felettieket számoltam). :)
A tavak és tengerek is mindig lenyűgöztek, de családi nyaralásaink alatt csak a partról néztük a végtelennek tűnő nagy vizet. Egészen addig, míg egy hirdetésben rábukkantam egy gumicsónakra, majd egy internetes fórumra is.
A hajózás nem olcsó hobbi, még akkor sem, ha kis „lélekvesztőről” is legyen szó.
Kezdetben a csónak, a motor és a kellékek befértek a kombinkba a csomagjaink mellé, és a gyerekeink is szívesen jöttek velem néhány kisebb körre. Majd átalakítgattam a járgányt, komfortosabb, ha van benne kormány, ülés és sok apró „vacak”. Így már kellett egy jókora tetőbox is. Feleségem nem igazán szerette a hullámokon ugráló, dülöngélő „gyufásskatulyát”, ő csak nagyon ritkán jött velünk. Igaz, a hely szűke és a kis motorteljesítmény miatt nem is volt túl ideális. A kamaszkorba érve gyerekeim is teljesen elpártoltak tőlem, így egyedül maradtam szenvedélyemmel. Velünk volt a kis csónak (szinte minden évben egy másik) számos horvátországi nyaraláson, majd Korfun, Lefkadán, a Chalkidiki-félszigeten, a Volosi-öbölben és Athén környékén is.
Később jött az ötlet, hogy egyedül is elmenjek egy csónakos túrára, ami nem szól másról, csak a hajózásról. Pontosítva úgy is mondhatnám, hogy küzdelem az elemekkel, engem mégis vonz. Szereltem a csónakra egy napellenző ponyvát (biminit), ami éjjel sátorrá alakítható, így az alvás kérdése is megoldódott. 2018 nyarán az Adria horvátországi szakaszát kívántam a 430-as Lodestar légpadlós csónakommal bejárni Umag-tól Dubrovnik-ig és vissza. A kényelmetlenség ellenére egész jól is ment, míg Korcula szigetnél (még jó hogy a part közelében) hatalmas viharba kerültem, és észrevettem, hogy a csónak légpadlója is kilukadt. Mivel eléggé elment a kedvem a hajókázástól, és a csónak üzembiztonsága se volt ismert a számomra lukas légpadlóval, jobbnak láttam visszafordulni a part mentén Umag-ba. Két óránként pumpáltam a padlót, és 3 nap alatt visszaértem a kocsihoz a nyaralóvárosba.
A viszonylag jól sikerült túra után felbuzdulva tavaly nyáron Zadar környékéről szerettem volna eljutni Korfura, majd vissza. Itt már az előkészületeknél is volt némi buktató: a tengeri jogosítványom nem alkalmas határátkelésre (máig sem értem, hogy mi a különleges átmenni a vízi határon), meg a Dubrovniki Kikötői Kapitányság szerint a hajómat sem engedik át.
Szereztem Zadar-ban egy másik jogosítványt, a hajóm kisebb átalakításokkal maradt a régi, és az Index Albánia – Menni vagy nem menni?? fórumon felvettem a kapcsolatot „Jani haverjával” (a férjem – a szerk.). Tőle sok információt kaptam az Albániába behajózás menetéről, amiről korábban semmit sem tudtam. Tömören annyi, hogy csak ügynökön keresztül érdemes az országba jutni legálisan, és a kikötőkben nem lehet benzint tankolni, csak gázolajat.
Július közepén, egy erős hidegfront elvonulását megvárva utaztam le a horvát tengerpartra, Biograd mellé. Minden felszerelés a kocsiban és a tetőboxban volt, így kb. 3-4 órás szerelés várt rám. Az ember ilyenkor felfokozott lelkiállapotban van, vajon sikerül-e mindent jól összerakni, nem hagytam-e otthon valami fontosat… akár egy csavar hiánya is hátráltatja a túrát. A Google Earth-on kiszemelt sólyázó vajon alkalmas-e, hogy egyedül behúzzam a csónakot, találok-e biztonságos parkolót a kocsinak, elérek-e egy csendes öbölig sötétedés előtt, ahol aludni fogok? Ilyen, és hasonló gondolatok cikáznak az ember fejében, miközben nem teljesen friss, hisz levezetett vagy 600 km-t.
Már itthonról késve indultam, így csak délután értem a Biograd melletti Tisno falucskába, ahol gond nélkül ment a hajó felfújása, összeszerelése. A benzinkútnál mindegyik tankot feltöltöttem, és a vízretétel után bepakoltam a csónakba (összesen kb. 90 liter). A horvát kikötőkben szinte mindenhol kapható benzin, elég sűrűn is vannak, mégsem árt egy kis tartalék. Elég rossz lehet, valahol 20 km-re a partoktól csak azért lerobbanni, mert elfogyott az üzemanyag.
Szerelgetés közben a benzin mennyiségét látva egy német bácsika érdeklődött a terveim felől, elhűlve hallgatta, hogy Dubrovnik-ba készülök. Nem mertem neki elmondani, hogy Korfu-ra…
Sötétedésig kb. 30 km-t tudtam megtenni, egy csendes öbölben enyhén ringatózva tértem nyugovóra. Másnap enyhe szélben jól haladtam, már kora délután Korculán, Vela Lukán voltam a kikötőben, ahol tavaly a nagy vihar ért.
Forrás: Nagy Béla
Újra teletankoltam a tartályokat, és a lakatlan sziget (nem teljesen) Susac felé vettem az irányt. Itt töltöttem az éjszakát egy bójára kötve a csónakot. Felgyalogoltam a világítótoronyhoz, ahonnan páratlan kilátás nyílt. A másnapi cél, a tenger közepén fekvő Palagruza-sziget körvonalai is jól látszódtak.
Forrás: Nagy Béla
Forrás: Nagy Béla
Nyugtalanul aludtam, és még szinte sötétben ébredtem. Alig bírtam kivárni, míg annyi fény lesz, hogy feltekerhessem a sátram oldalfalait, és elindulhassak „A sziget” felé. A tengeri szabályok szerint, úgy tudom, hogy egy kicsi csónakkal is legálisan felkereshető, 42 km-re van Susac-tól a nyílt tengeren, közelebb Olaszországhoz, mint a horvát partokhoz. Ha sima a tenger, akkor az én kis hajómmal is elérem, ha nem, akkor sajnos felejtős…
10 km-re járhattam Susac-tól, amikor inamba szállt a bátorságom. Jobbnak láttam megfordulni, és Lastovo, Mljet, Dubrovnik irányába fordítani a kormányt. Remélem, lesz még alkalmam újra megpróbálni! Fárasztó volt az út, egészen Mljet-sziget széléig alig haladtam, szinte minden irányból érkeztek a nem túl nagy, rövid hullámok. Majd a sziget védett oldalán haladva teljesen kisimult a víz. Jó tempóban tudtam haladni délkeleti irányban.
Mljet nagyon szép, a „zöld sziget”, egyszer biztos ide is visszajövök, és több időt töltök el.
Forrás: Nagy Béla
A sziget mellett, közel a parthoz sima vízen, szélcsendben jól haladtam kb. 20 km/h-ás sebességgel. Kipihenhettem a reggel óta tartó zötykölődést. A tengeri hajózás nagyon kiszámíthatatlan: pillanatok alatt válik a tükörsima víztükör erősen hullámzóvá, és az erős szél is gyorsan csendesedhet látszólag különösebb ok nélkül. Befolyásolhatják a különféle áramlatok, tengermélység, szigetek közelsége, és még sok más tényező is.
Délutánra már az Adria gyöngyszemét, Dubrovnik-ot is megpillantottam a távolban. Pár évvel ezelőtt az őszi szünetben már voltunk itt a családdal, így meg se próbáltam kikötni a nagy tömegben. Számtalan hajó ringatózott a várfal körül, a város dugig volt turistákkal a szezon közepén. Bár ideális lett volna egy kis sétával megmozgatni a tagjaimat a nem túl nagy melegben, helyette inkább úsztam egyet a csónak körül.
A várostól délkeletre már nincs túl messze a montenegrói határ. Ide csak másnap kora reggel szerettem volna érni, ezért a Cavtati-öbölben kerestem egy alkalmas horgonyzó helyet. Körbehajóztam az egész öblöt, kimentem két kicsi lakatlan szigetre is, mégsem találtam megfelelő placcot az alváshoz. Így kb. 50 méterre egy nagy luxushajótól dobtam le a két horgonyt. Az éjszaka eseménytelenül telt, persze ismét nyugtalan voltam a reggeli kijelentkezés miatt. A túra tervezésekor, még januárban írtam a Google fordító segítségével egy emailt Dubrovnik-ba a kikötői kapitányságra, melyben a határátlépési terveimről írtam, mellékelve a papírjaimat is. Itt azt a felvilágosítást kaptam, hogy a hajómmal csak közúton léphetem át a határt, mert a hajólevélben nincsen feltüntetve egy arra alkalmas kategória. (Ez egy német, nemzetközi hajólevél, a kiállító hivatal szerint világszerte érvényes, határátlépéshez is.) Ezért gondoltam arra, hogy Cavtat-ban próbálkozom… Határátlépéshez fel kell keresni egy kikötői kapitányságot, ami nem mindig közvetlenül a parton van. Itt a hajó és legénység papírjainak bemutatásával közölni kell a a kiszemelt úti célt, és a legközelebbi kikötő nevét. Ezután, ha mindent rendben találtak, át kell menni a vámhivatalhoz, és a kizárólag ki-bejelentkezésre fenntartott kikötőhelyre kötni a hajót. Ez a hely be van kamerázva, így a határőr az íróasztala mögül is látja a vízi járművet.
Forrás: Nagy Béla
Jobb esetben… :) Az enyémet nem látták, mert túl alacsony volt, így kijöttek megnézni, hogy biztos jó helyen állok-e? Jó párszor megnézték a hajólevelet, forgatták jobbra-balra, végül mégis csak annyit mondtak: jó utat! :)
Szélcsend volt, sütött a nap, sikeresen kijelentkeztem, mi kell még ennél több? Boldogan ültem le egy padra enni valamit, mire megláttam egy bazi yachtot tolatni arra a helyre, ahol épp a hajócskám állt. Annyi hely volt a két vitorlás között, hogy éppen beférjen. Csak egyetlen bökkenő volt, hogy az én gumicsónakom is ezen a helyen állt. Egy matróz rádión közölte a kapitánnyal, hogy minden rendben, menjen csak! Mire én felpattantam a padról, villámgyorsan beugrottam a csónakba, és ordítottam, hogy engedjen ki, mert nem férünk el egymás mellett! A nagy hajó előremenetbe kapcsolta a váltót, így kisurranhattam mögötte.
Irány Montenegró! A tengeri szabályok szerint – friss jogsival ezt még tudom – egyenesen a legközelebbi bejelentkezési helyre kell menni, ami Zelenika, a Kotori-öbölben (pontosabban Herceg Novi, de ott valamiért nem javasolják a papírmunkák intézését.) Ez a falucska 40 km-re van Cavtat-tól, nem állhatok meg kikötni, strandolni, csak a rendőrség mólójánál.
Az öböl, ahol a kijelentkezést intéztem teljesen védett a széltől és hullámoktól. Alig telt el pár perc, kiértem a nyílt vízre a szárazföld takarása mögül, egész más kép fogadott: szeles, zord, kellemetlen hullámok szemből, a nap is elbújt, fel kellett vennem egy pulóvert. Sebességem minimálisra csökkent, alig tudtam tartani a 10 km/h-t. Néha még ennél a csekély tempónál is becsaptak a hullámok, erősen kapaszkodni kellett, úgy éreztem magam, mint egy rodeó bikán. Majd egyre közelebb került a kormány, alig bírtam elfordítani a térdemtől. Körbenéztem, hogy mi történhetett és észrevettem, hogy eltört a kormányállást tartó vascső. :( Pedig mennyire büszke voltam magamra, hogy életem első hegesztése milyen jól sikerült! Miért csinálok mindent magam? Igazán gondolhattam volna arra is, hogy ennek a csőnek tartania kell sokáig! Most jól megkaptam, talán ebből majd tanulok… (ha túlélem).
Balra sziklafalak, jobbra a nyílt tenger, a kormány már az ölemben, sós víz az arcomban. Persze a visszafordulás lehetősége fel sem merült bennem, csak most így utólag. Gondolom, vészhelyzetben azért ki szabadott volna kötni, ha lett volna hova. Körbe-körbe mentem, miközben a két tömlő közé kötöztem gumikötéllel az evezőt, és néhány merev párnafendert szorítottam az evező és a kormányállás közé. Egész tartósra sikerült, így kicsit fellélegezhettem. Szép lassan „loptam a kilométereket”, elhagytam a határt, és az öbölbe fordulva a tenger is barátságosabb lett egy pillanat alatt. A korábbi „világvége hangulat” egy csapásra megváltozott, azt már nem is mertem kérni, hogy a nap is süthetne kicsit jobban…
Zelenika-ra érve megkerestem a rendőrség mólóját, ahová kikötöttem a csónakot. (Persze, hogy rossz helyre, de az ügyintéző hölgyet nem zavarta, így maradhattam.)
Forrás: Nagy Béla
Ez a móló se az én hajóm méreteihez lett tervezve, fel kell mászni a betonfalon, ha ki szeretnék szállni. A pálmafás épület a kikötői kapitányság, oda kell menni először a bejelentkezéshez. Itt nagyon közel van egymástól a két hivatal, és roppant segítőkészek is voltak, a közös nyelv hiányának ellenére.
Angolul csak pár szót tanultam eddig, németül meg a hivatalokban beszélnek általában kevesen, ennek ellenére minden jól sikerült. 8 eurót fizettem az egyhetes tengerhasználatért (ez a minimális tartózkodási díj). A matrica egyik felét ráragasztották az engedélyre, a másik felét a csónakon kellett elhelyeznem.
Közben az idő is kicsit kitisztult, elhatároztam, hogy keresek valakit, aki meghegeszti az eltört csövet. Beálltam egy kicsi öbölbe, ami tele volt halászhajókkal, az egyetlen szabad helyre kötöttem a csónakot és kiszereltem a törött elemet.
Forrás: Nagy Béla
Bevittem a vasdarabot a kikötőbe, ahol több tonnás hajókat szerelnek, és targoncával hatalmas polcokra rakják. Nagy meglepetésemre hegeszteni nem tudnak! :)
Visszamentem a csónakomhoz, ahol épp indulni készült egy hobbihalász. Neki megmutattam a pórul járt alkatrészt, és segítséget kértem. Kézzel-lábbal kommunikálva megértettem, hogy egy barátja kb. 3 óra múlva tudna ide jönni, és majd elviszi haza meghegeszteni. Addig átmentem egy strandra fürdeni, és bevásároltam a szemközti boltban. Pár doboz sört vittem a srácnak, amiért ilyen rendes volt. Gyorsan telt az idő, megérkezett a mester, és estére el is készült a munkával, szépen meg is erősítette a csövet. Behajóztam a híres Kotori-öbölbe, melyet nagyon impozáns hegyek vesznek körül.
Forrás: Nagy Béla
Lassú tempóban, gyönyörködve a táj szépségében, Risan környékén találtam alkalmas alvóhelyet: kb. 50 méterre a parttól egy jó nagy bóját. Megnéztem alaposan, hogy tart-e a kötél, és odakötöttem a csónakot. A biztonság kedvéért még egy horgonyt is kidobtam. Sötétedéskor sátorrá alakítottam a napvédő ponyvát, mert éjjelre zivatarokat mondott a meteorológia. Nem is tévedtek: erős széllel, mennydörgésekkel esett is egy kicsit, de nem volt vészes. Reggel szokás szerint korán keltem, cammogva bejártam az egész öbölt, és újra visszamentem a nyílt tengerre. A tegnapi szembe szél helyett most hátszelem volt, így jó tempóban rohantam Budva felé. Közben egy szép barlangba is bementem a csónakommal.
A felkapott, zsúfolt üdülőhelyre érve egy eldugodtabb öbölben fürödtem, majd tovább indultam Bar városba, ahol ki kell jelentkezni, ha Albániába szeretnék utazni. Jó időt futva, már 11 óra körül a benzinkúton voltam, ahol mindegyik tankomat csurig töltöttem, mert az albánoknál sokkal bonyolultabb benzint szerezni a kikötőkben. Ki kell gyalogolni a normál kutakhoz, ami azért nem annyira egyszerű. A Bar-i kikötő jókora, meg kellett kérdezni, hol történik a kijelentkezés. Itt is a rendőrséghez álltam, ahol gyorsan összefutott 2-3 egyenruhás és kétkedve nézték a csónakomat. Mondták, hogy nyugodtan ott hagyhatom, jó helyen állok, a kikötői kapitányság kicsit messzebb van a városban, és megmutatták az irányt. Félúton újra megkérdeztem egy vendéglőben, ahol épp nem volt senki, csak a pultos. Jókedvűen üdvözölt a srác, kiugrott a pult mögül, hogy elkísérjen. Meglepő ez a közvetlenség és segítőkészség már másodszor egy napon belül. Közben betévedt egy kuncsaft, így a barátját kérte meg, hogy kísérjen tovább. A kikötői kapitányság egy panelház alsó szintjén van, nem lett volna olyan egyszerű megtalálni.
Itt is minden simán ment, már kezemben volt a kijelentkezési papír és épp az ajtó felé tartottam, amikor a kapitány megkérdezte: ugye ez egy vitorlás hajó? Erre persze őszintén válaszoltam pár szóból álló horvát szókincsemmel, hogy nem, ez egy gumicsónak (gumena brodica). :)
“Akkor nem engedhetem át, jöjjön csak vissza!”
Igyekeztem elmagyarázni, hogy a horvát hatóság kiengedett, a montenegrói minden bonyodalom nélkül pedig be, akkor miért nem mehetek tovább? Telefonálnia kell, beszélni a főnökével, várjak addig! Miután lerakta, aggódva mondta, hogy ez egy kis csónak, Durres legalább 100 kilométerre van, közvetlenül a part mentén menjek, ne érdekeljenek a szabályok! A rendőrség is megadta az engedélyt, így mehettem!
Forrás: Nagy Béla
A hátszél továbbra is intenzíven kitartott, így viszonylag jól haladtam a határfolyó (Buna) felé. Ulcinj környékén még ki tudtam menni a part közelébe, mert sima volt a víz, később azonban jókora hullámok lettek, így egyre beljebb kellett mennem. Több kilométer távolságból figyeltem a számtalan kite-szörföst.
A határ közelében megpillantottam egy nagy, kétmotoros hajót, ami orrát magasra emelve, nagy gázadással robogott felém. Rajtam kívül senki nem volt a tengeren, így nem férhetett hozzá semmi kétség, hogy engem akarnak igazoltatni. Vissza is vettem a gázt, és feltett kezekkel vártam, míg odaérnek. Átadtam a dossziémat, és elmondtam, hogy Horvátországból indulva mennék Durres-be. Míg az egyik határőr fogta a hajómat a hullámzó tengeren, addig a másik a kabinban ellenőrizte a papírokat. Mindent rendben talált, mehettem tovább. A Shengjin-öbölbe érve jobbnak láttam nyílegyenesen Durres felé oldalszélben haladni.
Bejelentkezéshez Durres-be mentem a kikötőbe, ahol egy ügynök már várt.
Kb. 2 órával a tervezett érkezésem előtt hívtam fel, a beutazási szándékomról már email-ben értekeztünk, elérhetőségét az Albánia fórum oszlopos tagja, „Jani haverja” adta meg. Ő már családjával 9 éve él Albániában Tirana mellett, nagyon segítőkész, több nyelven kiválóan beszél, köztük albánul is.
A Durres-i kikötő nem igazán turisztikai látványosság: teherhajók, daruk birodalma, eddig még nem jártam nagyobban (nem is szeretnék). Nem volt forgalom, minden hajó már a helyén horgonyzott.
Az ügynök utasítására az öböl bal felére mentem és hamarosan észre is vettük egymást. A betonfal legalább 3 méter magas volt, ahová a hajómat köthettem. Szerencsére az idő „vasfoga” lukakat vágott a betonban, így egy lelógó horgonykötél segítségével fel tudtam mászni.
Több, mint 200 km megtétele után fáradt voltam, de fűtött a vágy, hogy másnap estére Korfura érhetek. Határidős munkák vártak, melyek miatt nem volt felhőtlen a hajózás (az időjárás miatt se mindig felhőtlen, de az adott). Ilir, az ügynök szállást is szervezett nekem a kikötőben, amivel egyáltalán nem számoltam. Sötétedésig volt még jó két óra, amit ki szerettem volna használni, hogy másnap biztosan elérjem a görög partokat. Megint nem hallgattam az okosabbra, tapasztaltabbra, aki ismeri a helyi viszonyokat.
Este 7 körül elhagytam a védett kikötőt. Csendes estének ígérkezett, a szél minimális volt, a tenger még gumicsónakkal is hajózható – így ítéltem meg a helyzetet. Sötétedés előtt megálltam a part közelében és lehorgonyoztam. A nehezebb, nagyobb horgonnyal a hajó orrát próbáltam tartani a nyílt tenger felé, a másikkal a farát a part irányában. Sehogy sem sikerült, a hajó állandóan oldalra fordult. A partot már nagyobb hullámok ostromolták, sokáig szemléltem, hogy tartanak-e a horgonyok, merjek-e itt aludni. Az volt az érzésem, hogy lassacskán közeledek a parthoz. A nyílt tenger felől időnként felbukkant egy-egy nagyobb hullám, mely oldalról szokatlanul nagyot taszított a csónakon. Nem éreztem magam biztonságban egyáltalán. Ennél jobb horgonyhelyet kell keresnem. A telefonomon lévő hajós térképet bújva egy nem túl messze lévő folyótorkolatot néztem ki menedéknek. Besötétedett, csak a telihold sávjában láttam valamit, elindultam dél-keletnek a folyó felé, teljesen a part mentén. A mélységmérő kijelzőjét egy órával ezelőtt sikerült letörnöm a kormányállásról, amikor a horgonyzási kísérlet közben megcsúsztam a nedves légpadlón, és nekiestem a kormánynak…
Egyre közelebb mentem a homokos parthoz és olyan területre érhettem, ahol valami miatt felerősödtek a parti hullámok. A hold fényében csak egy, a parttal párhuzamos keskeny sávot láttam, a nyílt tenger felől érkező hatalmas hullámokat nem. Még a motor zaja mellett is hallottam a dübörgést: jobbra néztem, és megláttam a fehéren tajtékzó víztömeget a fejem fölött, ami a következő pillanatban kisodorta a csónakot a parti homokba. A motor leállt, a csónak színig telt vízzel. Persze nem készültem vízhatlan zsákokkal, így mindenem elázott, tönkrement: kamera, fényképező, akkumulátoros pumpa, ruhák, kaja, stb., minden víz alatt.
Teljesen bepánikoltam. Húztam a vízzel teli csónakot egy darabig, de minden második hullám ledöntött a lábamról, kitépve a kezemből a kötelet. Szokatlanul hideg volt, mindenem csurom víz, mégsem fáztam, mert fűtött az adrenalin és az idegesség. Vége, ennyi volt, mit csináljak most egy ismeretlen országban, egy kietlen parton, este 10-kor?
Kihúztam a csónakot a partra, minden cuccot kihordtam a dűnékre, hogy száradjanak. Ez egy naiv elképzelés volt, ugyanis 15 fok volt, minden tiszta pára. Többször elkezdtem kimerni a vizet a csónakból, de a következő hullám újra megtöltötte. Próbáltam tartani, teljesen hiábavalóan: egyik hullám jobbra forgatta, a másik balra. Én meg teljesen kimerültem. Az evezővel ástam egy gödröt a homokba, betemettem a horgonyt, majd ráfeküdtem az elázott hálózsákban, és próbáltam pihenni. Szerencsére a szél egyáltalán nem fújt, öt-hat darab méteresnél is nagyobb hullám csak a parti sávban dübörgött, utána sima a víz, a hold erősen ontja a fényt, így már mindent látok…
Bár ne látnám!
A fogaim vacogásától, és a hullámok zajától az erős holdfényben egyáltalán nem tudtam semennyit aludni, közben a tenger hatalmas ereje többször is kirántotta alólam a kötelet, és vitte a hajót, amerre csak akarta. Beletörődtem… már nem sokat tehetek ellene. Reméltem, hogy reggelre csillapodnak a hullámok. A következő pillanatban emelkedett a tenger, már a vízben feküdtem, a csomagok sodródtak. Ja, itt a dagály is, ez még pont hiányzott! Mindent feljebb hordtam a dűnére. Az éjjel még háromszor megtréfált a tenger. Egyedül a telefonom úszta meg, mert szerencsére egy vízhatlan tokban volt.
Reggelre se csillapodtak a hullámok, a hajóm még itt van, csak 20 méterrel arrébb. A légpadlója kiugrott a helyéről, homok is van benne jócskán. Hamar tudatosodott bennem, hogy önerőből nem tudok innen elmenni, a hajó így nem üzemképes, a hullámokon nem tudok átmenni. (Meg valahogy el is ment a kedvem egy darabig az egésztől…) Nem várom meg, míg teljesen lemerül a telefonom, segítséget kell hívnom. “Jani haverját” riasztom, elküldöm neki, hogy hol vagyok.
Forrás: Nagy Béla
Tanakodunk, ki tudna innen kimenteni, a csónak a parton, út nincsen… Javasolja, hogy a közelben lévő Spille településről egy traktoros lenne a legegyszerűbb és a legolcsóbb megoldás, de biztos jócskán várnom kell, míg valakit értesíteni tud. Semmi gond, úgyis minimum 2 óra, míg darabokra szedem a csónakot, vagy talán még több is, hisz kb. 26 órája nem aludtam semmit.
Még jócskán folyt a szerelés, amikor megláttam két rendőrt közeledni a homokos parton. Sajnos közös nyelvünk velük sem volt, még azt a pár angol szót sem ismerték, melyeket megtanultam.
Sebaj, itt van Rafi, vagyis „Jani haverja” (vajon ki lehet az a Jani?). Ő mindent készséggel fordított telefonon keresztül. A rendőrök arra gyanakodtak, hogy biztos drogcsempész vagyok, és elrejtettem az anyagot a csónakban. Már csaknem felvágták, mire a megmentőm meggyőzte őket, hogy ez egyáltalán nem szükséges, hisz hivatalosan vagyok az országban. Idővel a morcos rendőrök is megenyhültek. Hamarosan a traktoros bácsi is megérkezett (innentől sajnos már egyetlen képem sincsen).
(A szerkesztő megjegyzése: A két rendőr azért jelent meg, mert férjem – mivel nem ismert senkit Spille faluban – a tiranai rendőr ismerősein keresztül, sok áttétellel értesíttette a teljesen másik megyében lévő helyi körzeti megbízottat, hogy keressenek a megadott helyen egy partra vetődött gumicsónakos magyart, és segítsenek neki. A baj csak az volt, hogy mire sok lépcsőn keresztül a rendőrségi hierarchiában elérték a helyi körzeti megbízottakat rádión, addigra az információból már csak az maradt parancsban, hogy keressenek egy partra vetődött gumicsónakost, azt már nem mondták el nekik rádión, hogy miért keressék. Ezért nézték először szegény Bélát kábítószer-csempésznek, aztán tisztázta a férjem telefonon a dolgokat. :) A traktorost ők szerezték, hiszen ők voltak ismerősek ott helyben.)
Mindent közösen a platóra pakoltunk, majd kis borravaló ellenében érzékeny búcsút vettem a rendőröktől. Fura volt, hogy átöleltek, és meg is pusziltak. Biztos, ez itt így szokás férfiak között is, vagy csak a pénz tette meg pozitív hatását. :)
A traktoros a házához vitt, minden cuccomat az udvarba vittük, a személyes holmijaimat egy szobába tehettem, és aludtam pár órát. Közben Rafival állandó telefonkapcsolatban voltunk (annak ellenére, hogy turistacsoportot vezetett valahol az országban), mert a bácsival sem tudtam igazán beszélgetni. A terv az volt, hogy a lehető leggyorsabban eljutok Horvátországba, Tisno-ba a kocsimért, majd visszajövök Albániába a holmijaimért, és hazautazok Magyarországra. Először Tiranába kell eljutnom, mert onnan indult kb. hatkor egy busz Montenegróba. Ezt feleségem nézte ki, és foglalt is egy olcsó szállást Podgoricában a buszmegálló közelében.
Magamhoz vettem néhány iratot, és pár, időközben megszáradt ruhát, majd autóval elindultunk Tirana felé, hogy megkeressük (és lehetőleg el is érjem) a buszt. Ez egy hétfői napon volt tavaly július 22-én. Biztosan nem fogom elfelejteni! A bácsi rendesen nyomta a gázt, először mellékutakon haladtunk, majd a Tiranába vezető autópályán. Közben még azt kellett kideríteni, hogy honnan és mikor indul pontosan a busz. ”Jani haverja” ebben is kivette a részét, amiért örökre hálás vagyok. Sikeresen megtaláltuk a buszt, megvettem a jegyet, majd este 11-re már Montenegróban voltam. Ott még az este biztosítottam a helyemet a reggel 6-kor induló Dubrovnik-i buszra.
A busz körbement másnap a Kotori-öböl partján, amit pár nappal korábban egészen más szögből láttam. Neum környékén Boszniában megálltunk 10 perc pihenőre. Ez sem telt izgalmak nélkül: majszolgatom a szendvicsemet, fél szemmel a buszt figyelve, míg egyszer csak nincsen már a helyén. Kinézek az országútra, és megpillantom az éppen a főútra kanyarodó járművet. Egy kőfalon átugorva, nagy sprintet levágva sikerült dörömbölve az oldalán megállítani.
A Sibenik-be tartó csatlakozást még éppen elértük. Itt egy Horvátországban nyaraló barátom várt rám, aki elvitt a kocsimig. Kicsit beszélgettünk, majd este 9 óra körül – kihasználva a kevés forgalmat és a hűvös estét – elindultam Podgoricán keresztül Albániába. Hajnali 3-kor úgy gondoltam, hogy már elég fáradt vagyok egy kis pihenéshez. Elhagyva Podgoricát, befordultam egy sóderos parkolóba az út mellett, behúztam a kéziféket, hátra döntöttem a vezető ülést, és próbáltam aludni…
Egészen huszonéves koromig, stresszhelyzetekben, táborokban hajlamos voltam az alvajárásra. Többször volt olyan eset, hogy teljesen máshol keltem fel, mint ahol lefeküdtem. Az is előfordult, hogy a saját szobámat sem ismertem meg, és egy órán keresztül, valósággal izzadva, ébren ültem az ágyamon, mert úgy láttam, hogy az Alpokban egy sziklaperemen ülök, és lezuhanok, ha megmozdulok. Nagy megkönnyebbülés volt ráeszmélni, hogy ez a saját ágyam…
Úristen, úristen elönti a tenger a kocsimat! Jönnek a hullámok, már tengelyig süllyedek a vízben, azonnal indítanom kell! Kaparnak a kerekek, sikerül kihajtani a vízből, de biztos elromlott a generátor, mert villog, és sípol egy piros lámpa a műszerfalon. Atya ég, már az országút egyik sávján is hömpölyög a tenger, csak meg ne álljon a kocsi. A piros lámpa egyre erőteljesebben sípol, amire felébredek és nagyjából magamhoz térek. Az ülést álmomban visszadöntöttem, lámpát felkapcsoltam, kihajtottam a „tengerből”, váltottam, kb. 50-nel mentem a saját sávomban, csak a kéziféket felejtettem el kiengedni. Abban viszont sokáig biztos voltam, hogy a Shkodra-tó kiönthetett, és tényleg vízben álltam. 1-2 óra vezetés után tudatosult bennem, hogy rémálmaim voltak, és valahogy alva elindultam a kocsival, sehol sem volt víz, csak álmomban…
Reggel 8 körül Spille-be értem. Kiszedtem a csónakból némi homokot, hogy össze tudjam tekerni akkorára, hogy beférjen a kocsiba. Miután mindent sikerült elpakolnom, odaadtam a bácsinak a maradék 40 liter benzint (a korábbi pénz mellé), majd próbáltam kicsit aludni a visszaút előtt.
Szkopjén keresztül, Belgrád elé mentem, éjszakára megálltam, majd csütörtökön dél körül értem haza.
Mindent nagyon köszönök „Jani haverjának” (és a feleségemnek), hogy segítettek újra hazatérni!
Ismét vannak terveim…
A szerző és a kalandok átélője: Nagy Béla
https://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2020/06/kiemelt3.png269499VPBAhttps://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2019/04/alfa-kontakt-logo-1.pngVPBA2020-06-19 13:27:012021-03-16 18:13:17Egy magyar hajótörött kalandjai Albániában
Mostani interjúalanyom szinte előbb tanult meg biciklizni, mint járni. Amikor csak teheti, felpattan a drótszamárra, így teljes természetességgel mondta el azt is, hogy kerékpárral megjárta a Himaláját, jövőre pedig az Északi-sarkkörre készül. Kíváncsi voltam, mi az oka, hogy Albániába évről-évre visszajár.
Matulai György mesél kerékpáros élményeiről a sasok földjén.
Mikor járt először Albániában, és honnan jött az ötlet?
2011-ben voltam egy ismerősömmel kerékpárral Nepálban egy 8500 km-es úton, és ő mesélt erről az egzotikus országról, és mondta, hogy próbáljam meg. 2013 óta járok Albániába, minden évben, 2017-ben kétszer is voltam, eddig összesen nyolcszor. Elragadó ország. Annyira gyönyörű és annyira kedvesek az emberek, az árakról nem is beszélve, nagyon barátiak. Nagyon jók az útjai kerékpáros szempontból – már amerre én jártam – ahol pedig tolnom kellett, ott etettek-itattak. Nagyon barátságosak az emberek.
Hogy kezdődött ez a kerékpáros szenvedély?
Öt éves korom óta biciklizek. Mindig alig várom, hogy mehessek. A nyaralás nálunk úgy zajlik, hogy kapok 10-15 nap előnyt, és Albániában találkozunk a feleségemmel, aki autóval utazik Magyarország – Szerbia – Észak Macedónia – Görögország – Albánia útvonalon. Ez 12-15 óra, 1150 km. Én elindulok Dunaújvárosból, majd Horvátország – Bosznia-Hercegovina – Montenegró – Albánia, és a célváros Saranda. Már bejártam a fél országot, többek között: Albán-Alpok, Koman-tó, Ohridi-tó, Korçë és környéke, Tepelene, Përmet, és még sorolhatnám. Ez egy életvitel, ahogy én élek. Alig várom, hogy kerékpárra pattanhassak. Nyugdíjas vagyok, van egy vállalkozásom, amit átadtam a lányaimnak, és biciklizek, amikor és ahol tehetem. Egészséges vagyok, eszem-iszom ami jól esik, gyógyszert nem szedek, komolyabb balesetem eddig még nem volt. Ezt lekopogtam. :)
Saranda a kedvenc városom, ott nyaralunk minden évben. Saranda-ban évről-évre egyre több a magyar turista. Esti sétáink alatt nagyon sok magyarral találkoztunk, akik inkább repülővel vagy busszal utaznak. Gépkocsival az 1000-1200 km-es utat kevesen vállalják. Mikor elmondom, hogy én kerékpárral jöttem, teljesen ledöbbennek.
Pedig az országot igazából megismerni csak úgy lehet, ha lassan, méterről-méterre halad előre az utazó. Az igazi élmény, mikor menet közben hallom a patak csörgedezését, a madárfüttyöt, érzem a sült bárány illatát, a szél simogatását. Ezek azok, amik igazán nyomot hagynak az ember életében. Gjirokastra-t is szeretem, nagyon szép, gyorsan fejlődő város, igazi széles kerékpárúttal. Mikor ott vagyok, mindig kérdezem magamtól, hogy miért nem itt élek?
Milyen pozitív, esetleg negatív élményei vannak ezekről az albániai útjairól? Mi volt az az élmény, ami leginkább megmaradt Önben?
Negatív élményem egy volt. Idén szeptemberben szerettem volna megnézni Lazarat marihuána ültetvényét. Azok a csúnya fegyveres bácsik nem engedték meg, nem is értem miért. :) (Szervezett út keretében lehet látogatni a falut. – a szerk.)
Viccet félretéve, az egész Balkánon nem volt negatív élményem. Mikor Mohácsnál átlépem a határt, kikapcsolok, és csak gondtalanul hajtom a bringát. Az egész Balkánon csak pozitív élményem volt. A báránysültön, kecskesajton, friss fügén keresztül az idős pásztorokig egy igazi gyönyörűség az egész ország.
2016 nyarán Korçe-ból tekertem felfelé egy komolyabb emelkedőn, de leintett egy idős pásztor. Jól beszélt angolul, jobban mint én. Kecskesajttal és vízzel kínált, és elmondta, hogy Angliában dolgozott tizenvalahány évig, de hazajött, mert itt sokkal jobban érzi magát. Nem csodálkoztam, ezzel én is így vagyok.
Idén ősszel Kukës-ből autópályán tekertem Shkodra felé, de mivel itt van egy közel 6 km-es alagút, úgy gondoltam, hogy inkább stoppolok egyet. Nem vagyok félős gyerek, de a 6 km, az hat km, alagútban kicsit hosszú, és nem volt nálam füldugó meg arcmaszk sem, így inkább úgy döntöttem, hogy átautózom az alagúton. Egy kisteherautó állt meg mellettem, mert meglátta a magyar zászlót, és az ember megszólalt magyarul. Nem akartam elhinni! Azt mondta, hogy az ő felesége magyar. Hihetetlen! Egy egyszerű ember volt, valamilyen gazdálkodó, mert az autó tele volt zsákos terménnyel. Feldobtuk a biciklit a platóra, néhány zsákot kiszakított a pedál, de nem volt probléma. Átvitt az alagúton, és közben villogtatta a magyar tudását. Gondoltam, adok pénzt a fuvarért, de nem fogadta el. Még ő akart nekem adni 20 EUR-t. :)
Egyik nyáron a nagy melegben megállok egy pékségnél ebédelni, és mielőtt indultam volna tovább, a néni kihoz nekem egy fél dinnyét jéghidegen. Az ilyen dolgokat soha nem lehet elfelejteni. Lehet, hogy csak a kerékpárosokkal viselkednek így, mert látják, hogy melegük van szegényeknek. :)
(Nem, nem csak a kerékpárosokkal, a turistákkal általában kedvesek. – a szerk.)
Idén ősszel Shkodër és a Koman-tó között az SH25-ös gyalázatos úton rám sötétedett, meg elég hűvös is volt, éppen kerestem egy védett helyet, ahol átvészelhetem az éjszakát. Nem tudom honnan, de ott termett „Teréz anya”. És láss csodát, a néni behívott a házába éjszakára. Egyszerű vacsorát készített, és még egy jéghideg Korça sört is elővarázsolt valahonnan. Tényleg varázsló lehetett, mert még villany sem volt a házban. Ilyen nincs máshol.
Nekem nem nehéz. Az Alpok és a Llogara-hágó egy kicsit húzós, a többi rész nem.
Egyre több a biciklis turista. Az Alpokban találkoztam német lányokkal, 20 kilós csomagokkal tekertek fel a szerpentinen. Ha valaki akarja csinálni, és megfelelő bringája és felszerelése van, akkor gurul a bringa. A málhában legyen jó minőségű kerékpáros nadrág – ez nagyon fontos -, sátor, hálózsák, matrac, részletes térkép, EÜ-doboz, valamilyen gyógyszer hasmenés ellen, kerékpárhoz szerszámkészlet, gyorsan elkopó alkatrészek. Ilyenek a lánc, bovdenek, fékpofák. Ja, és popsikenőcs. :)
Fontos a tapasztalat és a tájékozódás. Sokan félnek attól, hogy eltévednek. Én GPS-t nem használok, mert nem vagyok egy digitális ember, térképpel tájékozódom, de Albániában jól ki van táblázva minden. Városban, ha eltévedek, megkérdezek egy rendőrt vagy taxist, és ha látom a válaszából, hogy nem olyan biztos, akkor megkérdezek még egyet, és esetleg egy harmadikat, és ha az is azt mondja, akkor arra megyek. Kerékpárral eltévedni nem jó, mert ha rossz irányba megyek 5 km-t, akkor vissza is kell jönni, és az már 10 km felesleges tekerés.
Hány kilométert szokott egy nap tekerni?
A napi megtett távolság függ elsősorban a tereptől, a széliránytól és erősségtől, időjárástól, meg természetesen a kedvemtől és fizikai állapotomtól. Ha minden ideális – ami elég ritka -, akkor gurulok 170-180 km-t. Legrosszabb esetben is megvan a napi 60-70 km. Ez pofaszélben, esőben, hegymenetben. De általában naponta tudok haladni 120-140 km-t.
Az éjszakákat hol szokta tölteni?
Az első pár évben kempingeztem, vittem sátrat, most már panziókban alszom. Rengeteg panzió van, és sokszor befogadnak a házba. Beengednek a fészerbe, és este odajönnek, hogy menjek be a házba. Nagyon vendégszeretőek. Egy kerékpárosnak nincs nagy igénye, egy tiszta ágy és zuhany kell, nem kell klíma meg lapos TV. :)
Ha valami elromlik, tönkremegy a kerékpáron mennyire könnyű vagy nehéz itt Albániában megjavítani, pótolni?
Na, erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mivel ilyen gondom még nem volt. Minden utazásom előtt átnézem és átnézetem szakemberrel a kerékpáromat, hogy ne érjen meglepetés. Természetesen kisebb javításokat el tudok végezni én is. Lánc-, gumi-, fékbetét csere. Szerszámokat mindig viszek magammal. Ha komolyabb problémám lenne a géppel, biztos megoldható lenne, mert nagyon sok bike shop-ot láttam nagyobb városokban.
További jó kerékpáros élményeket kívánok Matulai Györgynek!
(A fotókat Matulai György bocsájtotta rendelkezésemre.)
https://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2019/11/oszver.jpg13152048VPBAhttps://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2019/04/alfa-kontakt-logo-1.pngVPBA2019-11-21 17:47:252021-03-09 16:49:57Drótszamárral a sasok földjén
A két évvel ezelőtti motoros túránk nagyon jól sikerült, ezért elhatároztuk, hogy idén is Albániát vesszük célba – írja Dóra, aki a barátaival újra eljött Albániába, és újfent megosztja velünk élményeit.
Mivel már ismerősként tértünk vissza, nem volt szükség ugyanolyan alapos előkészítő munkára. Már márciusban próbáltam eltervezni merre menjünk, miket nézzünk meg, térjünk oda vissza, ami nagyon tetszett, de új utakat is találjunk. Május 18-án hajnalban 5 motorral 7-en indultunk a 10 napos túránkra.
Szarajevó
Motorral sok lenne egyhuzamban Albániát elérni, főleg, ha elkerüljük az autópályákat, ezért Szarajevóban aludtunk egyet odafelé és visszafele úton is. Háromszori eltévedés (szűk utcában fordulgatás) után végre sikerült feljutnunk a hegyre és megtaláltuk a 1984-es téli olimpiai bobpályát, már ami maradt belőle, mert a természet lassan visszaköveteli azt, ami az övé… Innen csodálatos panoráma nyílik a városra. Sose unjuk meg a bosnyák főváros Bascarsija-ját, ami a történelmi belváros, óváros és egy nagy bazár egyszerre. Kívülről nézve jól megférnek egymás mellett a katolikus templomok, zsinagógák és mecsetek, mindenki a saját vallását úgy gyakorolhatja, hogy nem zavarják egymást.
Szarajevó
19-én irányba vettük Montenegrót, a Piva-kanyonon keresztül, főutakon jutottunk el az albán határhoz.
Piva-kanyon
Ez is a Piva-kanyon
Várakozás a határnál
Aznapra Durrës mellett Golem-ben volt foglalva szállásunk a tengerparton. A Shkodër-Lezhë-Fushë-Krujë útvonalon jutottunk el Durrës-ig (SH1 és SH2 főút), majd az SH4-en Golem-be.
Shkodra
A főút nem túl élvezetes, de sokkal jobb állapotban van, mint két éve. Nagyon sok a sebességkorlátozás, és elég nagy a forgalom, pedig még el sem kezdődött a szezon.
A tengerparti sétány Golem-ben teljesen új, volt ahol még be sem fejezték. Végre tudtunk fürödni a tengerben és a naplemente is gyönyörű volt.
Golem, vadiúj sétány
Golem, naplemente
20-án indultunk Sarandë-ba, tovább az SH4-en, Fier-ig. Itt a belvárosban hatalmas felújítás folyik, el is tereltek minket kis utcákba, a városban nyüzsgő forgalom volt.
Fier, elterelés szűk utcába
Mentünk tovább az SH8-on Vlorë-n keresztül. Itt volt 2 éve a szállásunk, ahol akkor nagy munkagépekkel és feltúrt halmokkal találkoztunk. Most láttuk az eredményt : a tengerparti sétányt most fejezték be és nagyon szép lett.
Vlora
Vlora
Tovább az SH8-on a Llogara-hágó (1027 m) látványa már senkit sem lepett meg. Sőt már vártuk a kávézást a csúcson lévő étteremben, ahol ismét rengeteg fotó készült a mélységben előbukkanó tengerpartról.
A Llogara-hágó
Tovább motoroztunk az SH8 úton, ami Európa 10 legszebb motoros útja között szerepel, de nem nagyon volt időnk nézelődni (két éve sokkal több időt szántunk erre a szakaszra), mert 16:00 órakor indult a kompunk Korfura. Még meg kellett vennünk a jegyet és egy órával az indulás előtt ott kellett lennünk. Volt útlevél ellenőrzés, megnézték a motorokat, a dobozokat is ki kellett nyitni. Maga a komp nagyon kicsi volt (viszonyításképpen sokkal kisebb, mint a balatoni komp) elég sok személyjegyet eladtak rá, de volt még rajtunk kívül motoros és két autó is. Fogalmam sincs hogyan fértünk el, igaz a hátsó rámpát nem tudták teljesen felhajtani. A motorok lekötözésénél a fiúk kicsit aggódtak, de azt is megoldották, olyan görögös módon (volt, ahol spárgával).
Így kötötték le a motorokat
Odafelé a komp, háttérben Sarande
A menetidő hivatalosan 1 óra 15 perc, de több mint 1,5 óra után kötöttünk ki Korfu szigetén.
Érkezés Korfura
Hiába az EU-ba léptünk be, itt is ellenőriztek mindent, sőt volt is egy kis gond az egyik motorral. Kölcsönözte a sofőrje és semmi papírt nem kapott hozzá. Eddig semelyik határon nem kérték ezt, de itt összehasonlították a forgalmiban lévő nevet az ő nevével, és az nem egyezett. Végül, egy kis poénkodás után jó fejek voltak és utunkra engedtek minket.
Két napig Korfu szigetét jártuk be, de mivel ez a blog Albániáról szól, ezt nem részletezném. Azért meglepő volt a szemét mennyisége. Albániáról hittük, hogy sok a szemét de a korfuiak még ezt is überelték. A kukák mellett rengeteg szemeteszsák volt mellérakva, elég meleg is volt, úgyhogy a büdös szag messzire eljutott (de az is lehet hogy a szemétszállítók sztrájkoltak).
Korfu legmagasabb csúcsáról Sarande partjai
A komp visszafelé 18:30-kor indult, helyi idő szerint (a görögöknél 1 órával előre kellett állítani az órát). Még szezon előtt voltunk, így csak naponta egy-egy oda- és visszajárat volt, amin a motorokat is el tudták szállítani (volt még egy-egy szárnyashajó, de az csak személyforgalomra).
A komp visszafelé sok motorral
Addigra beszereztük a papírokat a kölcsönmotorhoz (elküldték e-mailben, és a szálláson kinyomtatták nekünk), persze senki nem nézte meg. Visszafelé is hosszabb volt a menetidő. Csak motorok voltak a gyalogosforgalom mellett, cseh és német motorosokkal utaztunk együtt, ők már rutinosabbak voltak: Albániában hagyták a nagy dobozaikat és csak hátsó dobozzal mentek át Korfu-ra. Szerencsére a kompkikötő közvetlen közelében találtam szállást, így volt aki lazán, bukó nélkül jött át a hotelhez. Az erkélyről ráláttunk a kompunkra, másnap délután 4 órakor indult újra útjára. Este még végigjártuk a tengerparti sétányt, már szezon előtt is nyüzsgő élet volt Sarandë-ban.
Saranda reggel, bal oldalon a komp, amivel megérkeztünk
Itt véget értek tengerparti kalandozásaink és a hegyek felé vettük az irányt. A két éve időhiány miatt kimaradt Kék-szem forráshoz mentünk először (az SH99 útról kell lekanyarodni, egy murvás út visz a forráshoz). Sok információ van róla a net-en, ezért csak annyit írnék le, hogy 100 Lek volt a belépő motoronként, függetlenül attól, hogy hányan ültünk rajta.
Érkezés a Kék-szem forráshoz
Kék szitakötő a forrásnál
Utána az SH4 úton balra fordulva Gjirokastër felé indultunk, amit most nem néztünk meg (két éve már megcsodáltuk), mert még hosszú volt az aznapra tervezett út. Tepelenë előtt jobbra kanyarodva az SH75 úton tértünk be a hegyek közé. Az „Albánia, menni vagy nem menni” fórumon egy FJR-es motorostárs javasolta, hogy a Kadiu hidat ne hagyjuk ki, ha arra járunk.
A GPS viszont megviccelt bennünket, mert egy mellékúttal előbb kanyarított le a főútról Përmet után (Qilarisht felé). Sorra maradtak le a többiek mögülünk az egyre rosszabb útminőség miatt, én meg azon gondolkoztam, hogy egy FJR-el hogyan tudták megtenni ezt az utat. Aztán végül leesett, hogy nem jó helyen fordultunk le.
Itt nem szabad letérni a főútról
Ez az út nem a termálforráshoz visz
Visszatérve az SH75-re, és immár a jó mellékúton eljutottunk a hídig.
Ez az út visz a hídhoz
A GoogleMaps-en panorámaképpel lefotózott kávézó már a múlté, éppen bontották le a többi régi épületet is. Gondolom, pár éven belül turistaközpont épül itt, sok szállodával. Aki teheti még addig látogassa meg ezt a gyönyörű helyet.
Érkezés a hídhoz, ahol már minden régi házat lebontottak
A híd is nagyon látványos (Albánia legjobb állapotban megmaradt római-kori hídja).
A híd az egyik oldalról
De ami a lényeg, hogy a lábánál van egy termálforrás, és ott a természet lágy ölén ücsörögnek az emberek egy medencében, áztatva magukat.
A termálfürdő a hídról
Termálmedence háttérben a havas csúcsokkal
Sajnos jött a vihar, úgyhogy nekünk ez most kimaradt.
Vissza a főútra, itt már jön a vihar
Tovább az SH75 úton egyre rosszabb lett az útminőség, ami a magasépítésű motoroknak (BMW GS-eknek) nem okozott gondot, habár a fent említett FJR-es is megjárta (mármint az utat :) ). A völgyben kanyargó Vjosa-folyó valamiért csúnya szürke színű volt. Vagy az esők mostak bele hordalékot vagy az emberek engedhettek bele valamit. Láttam képeket a folyóról, szép kék színűnek kellett volna lennie.
A Vjosa-folyó nem volt szép kék színű
Észak felé letérve a folyó völgyétől tovább az SH75-ön több hegyen-völgyön visz az út, ami borzalmasan rossz minőségű, de a táj szépsége kárpótolt mindenért.
SH75 út
Megérkezve Pogradec-be megkerestük a két évvel ezelőtti halas éttermünket, ahol sütés előtt megmutatják a koran halakat, és most sem kellett csalódnunk.
Koran halak, amiket megsütöttek nekünk
Ohridi-tó
Ohridi-tó
24-én Pogradec-ből egy darabig az SH3 főúton mentünk, majd Librazhd-nál letértünk egy kis hegyi mellékútra, ami először aszfaltos, majd murvás utána nagyköves út lett. A panoráma viszont megérte a rossz úton való araszolást. Közben több motoros csapat jött velünk szembe, úgy látszik nem csak mi szeretünk kis utakon kalandozni…
Kilyukadtunk az SH6 útra, majd Peshkopi-n keresztül jutottunk el Kukës-be. Itt ismét hódolva a helyi szokásoknak korzóztunk a sétányon, de este 9-kor lekapcsolták a közvilágítást. :)
Kukes korzózás
Másnap várt ránk a mostani túránk szerintem legszebb szakasza: a Valbona-völgy. Az SH23 úton indultunk el, mivel két éve ezt Kukës felé jártuk meg, akkor észre sem vettük milyen fantasztikus a látkép Bajram Curri-hez közeledve. Pedig még nem is tudtuk, mit rejt a város mögötti völgy.
Bajram Curri látképe
Bajram Curri felé
A Valbona Nemzeti Park kb. 30 km-es látványútját nem lehet szavakkal leírni, de még a képek sem adják vissza azt a látványt. A hatalmas sziklafalak között kanyargó út, mellette a türkiz színű Valbona-patak olyan gyönyörű, hogy elhatároztuk legközelebb itt keresünk szállás, és mindenképpen visszatérünk.
Külön érdekesség, hogy gyalogosan át lehet menni a 9,5 km-re lévő Theth-i völgybe, ahova a főúton 340 km, mellékúton 260 km lenne az út, a menetidő pedig kb. 7 óra.
Gyalogút Theth felé
Mivel ez egy zsákutca, visszamentünk Bajram Curri-ba, majd innen Fierze felé vettük az irányt. A gát után tovább az SH22 úton a felduzzasztott völgy látványára már számítottunk, és mivel két éve rengeteget fotóztunk, most kevesebbszer álltunk meg. A Qafa e Malit hágónál (1284 m) kanyarodtunk rá az SH5 főútra, amin Shkodra-ba jutottunk.
Ez volt az utolsó esténk Albániában, sétáltunk a városban, majd beültünk egy cukrászdába egy baklavára a sétálóutcán. Sajnos itt volt egy kis negatív élmény: eléggé túlszámlázták a fogyasztásunkat, és reklamáció után sem kaptuk vissza teljesen a lenyúlt zsozsót. Még Vlora-ban is történt hasonló eset egy benzinkúton (ami nem egy lepukkant kút volt), hogy pár száz Lek-kel többet kellet fizetni a tényleges összegnél. De csak a szépre emlékezzünk!!
Shkodra este
26-án volt még egy élvezetes szakasza az albániai kalandozásunknak: a Vermosh-völgy.
Shkodra-ból az SH1-en indultunk hazafelé, de a határ előtti körforgalomnál jobbra rákanyarodtunk az SH20 útra. Ez közvetlenül a montenegrói határ mellett visz végig.
A Grabom-szerpentin
Az első látványosság a Grabom-szerpentin melletti kilátópont. Átlátszó falú erkélyekről lehet gyönyörködni a panorámában, de vigyázat, az egyik szemközti lap hiányzik. :)
Üvegfalú erkély kilátó
Kilátás az üvegfalú erkélyről
A sziklák között a patak partján a kanyonban vezet végig a vadiúj aszfaltcsík Albánia legészakibb határátkelőjéig. Érdekesség, hogy a határ előtt pár száz méteren elfogy az aszfalt, és murvás út vezet a két kis épületből álló határhoz, ami állítólag 24 órás nyitvatartású.
Murvás út
Ez a két épület a határ
Összefoglalva: ismét hatalmas élményekkel zártuk a túrát. Bármikor visszamennénk! Remélem, hogy ez a vágyunk hamarosan teljesülni is fog!
Zsuzsi és Dudi tavaly nyáron megmászták a Maja Jezerce-t. Fantasztikus képekkel és leírással repítenek el minket a “baltával faragott arcú” emberek és “összevont szemöldökű” hegyek hazájába.
Az Albán-Alpok sokáig elzárt, nehezen megközelíthető és veszélyes része volt az országnak. Bár például a Baraka már a ’90-es évek közepén ide szervezte története első útját, az utána következő ’97-es káosz, majd a ’99-es koszovói válság rendesen betett a vidék turizmusának. Munkalehetőség és tulajdonképpen bármilyen perspektíva híján évekig ezeken a hegyeken át csempésztek fegyvereket a szomszédba, és a nagyrészt a dél-albán hegyvidéken megtermelt marihuána útja is erre vezetett, és vezet részben ma is. Már az albán neve is sokat sejtet: Bjeshkët e Nemuna, azaz Elátkozott-hegység.
Kilátás a Shala-folyó völgyére, a mélyben van Theth falu
Még 2008-ban is lehetett hallani eltűnt túrázókról, az idők azonban változnak, a helyiek rájöttek, hogy a szinte érintetlen táj, a hagyományosan erős albán vendégszeretet sok turistát ide tud csábítani, és nem mellesleg békésebb, mint a csempészszakma. Az öszvérek, valamint a hegyek ismerete megmaradt, így fegyverek helyett ma már inkább gurulós bőröndöt és a hozzá tartozó élete kalandját élő, sikítozó német és francia turistát viszik a jószágokon.
A hegység megközelítése csak az elmúlt években javult számottevően, előtte még a közeli Shkodra-ból is majd’ egynapos zötykölődés árán lehetett eljutni a hegység szívében lévő Theth-be, vagy Valbona-ba. Számos aszfaltút épült, 2010-ben a Koplik-Bogë, majd 2013-14-ben a Bogë-Qafë Thorës (Thorës-hágó) készült el. Terepjáró híján az egyszeri utazó kénytelen a hágóban letenni a kocsit, és némi fizetségért levitetni magát a völgybe egy arra alkalmas járművel, vagy egyszerűen legyalogolja a maradék 16 km-t, ahogyan mi is tettük és választottuk végül bázisnak Theth-t.
Kilátás az egyik, épen hagyott Theth-i kullától a Maja e Arapit felé
Jószerivel minden második családnál találni szállást és élelmet, az ellátás nehézkessége miatt azonban szinte mindenki maga termeli meg az eladnivalót, bio minőségben. A házinéni reggelente felhívta figyelmünket, hogy igyekezzünk a méz elfogyasztásával, a méhek ugyanis gyorsan visszakövetelnék, ami az övék. A ráadás pohár tejet is csak sokadik rimánkodásra sikerült szerezni, a tehenet aznapra már megcsapolták, és messze volt még a másnap reggel. Nem panaszképp írjuk, sőt, a szállás és az ellátás hibátlan volt.
Az Albániára oly jellemző vállalkozókedv és vendéglátóhely-mánia itt is virágzik, teljesen valószerűtlen helyeken találni kukoricacsővel vagy tetszőleges mennyiségű gallyal és festőfóliával fedett fatákolmányt, ami alatt valaki sört, Lemon Soda-t és kávét árul. A kevés épített látnivaló könnyen hozzáférhető, környékükön könnyen találni helyit, aki szívesen mesél az albán hegyi törzsek világáról, klánokról, vérbosszú elől kullákba menekülő férfiakról. Nagy bánatunkra egy burnesha-val sem találkoztunk, kisebb csoda is lett volna, annyira kevesen vannak.
Theth és környékén az egyetlen jelölés a piros-fehér, amit cserébe több útvonalra is használnak
A hegység turistaútjai egy-két kivételtől eltekintve teljesen jelöletlenek, és ezen a pár évvel ezelőtt megvalósult hosszú távú túraútvonalak, a Peaks of the Balkans, és a szomszédos Valbona-ból induló Via Dinarica sem változtatott túl sokat. Az egyszeri túrázó leginkább a Wikiloc-ra, a Summitpost-ra, és egyéb véletlenszerűen megtalált blogbejegyzésre hagyatkozhat. Tudtunkkal a legfrissebb papírtérkép egy évtizedes lemaradású “Theth und Kelmend” nevű német kiadvány, nem túl sokat segített.
Vízesés Grunas-nál. Kedvelt célpont a helyiek között is.
Theth-ből csillagtúrázva egy napon belül számos szép hely érhető el, például a 30 méteres Grunasi-vízesés, közelében a Grunasi canyon, a Kék-szem forrás Nderlysaj-nál, a Valbona-i-hágón keresztül Rragam vagy maga Valbona, vagy a Maja e Arapit egész völgyből látszódó jellegzetes csúcsa. A hegység gyakorlatilag legközepét jelentő Jezerce masszívuma viszont egy nap alatt maximum a terepfutó hegyi zergéknek ajánlott, és lényegesen komolyabb tervezést igényel.
Fürdőző kanadai-francia páros a Kék-szem forrásnál
A 2694 méteres Maja Jezerce az Albán-Alpok teteje, három irányból is fel lehet jutni a tetejére. Ebből az egyetlen jelölt út sajnos Montenegro felől jön az itt teljesen ellenőrizetlen határon át, a maradék kettő pedig a valóságban nemhogy nem jelölt, hanem leginkább nem létezik. A már említett linkkupac áttanulmányozása után többnapnyi élelemmel, sátorral és egyéb szokásos túracuccokkal vágtunk neki a mászásnak. Nem sziklamászás, egyszerű trekkingről van szó. Szállásadóinknak elmondtuk a három napos útitervet, és megbeszéltük, ha négy nap után sem kerülnénk elő, kezdhetnek gyanakodni.
Az út Theth-ből észak felé a Qafë e Pejës-en (Peja hágó) át vezet, és a hágóig teljesen normális, jelölt ösvényen lehet haladni. A jelölt út lemegy a hágó túloldalán lévő völgybe, a mi ösvényünk viszont elfordul keletre, így a piros-fehér csíkot gyorsan felváltotta a kecskekaka. Első esti táborhelynek a hágó mögötti Buni i Pejës-t (Peja-tavat), és a mellette lévő forrást szemeltük ki, ez Theth-ből egy nap alatt kényelmesen elérhető. Délután értünk oda, de a forrás ki volt száradva, így továbbálltunk a B tervként elraktározott, 2 km-re keletre lévő, 1750 méteren fekvő Gropat të Bukura katlanhoz.
A mesebeli esztena karámmal, száradó sajtgolyókkal, itatóval, öszvérrel
Itt nagy örömünkre kis tavacskát, működő forrást, esztenát, két albán pásztort, kétszáz birkát, és jóval kisebb örömünkre néhány agresszív pásztorkutyát is találtunk. Mindenesetre a pásztorokkal megbeszéltük, hogy táborozhatunk náluk reggelig, megfőztük a vacsoránkat, kaptunk rakiját, birkatejet és sajtot, megittuk a hozott sörünk, a kis csapat férfi tagja pedig segített fejéshez összeterelni a birkákat. A korábbi albán utakon felszedett egy-kétszáz szavas albán szókincs nagyon jól jött a pásztoroknál.
Kilátás a csúcsról Montenegro felé, a mélyben a Buni i Jezerces katlanja
Második nap korán reggel indultunk tovább, a katlanból K-DK felé kivezető ösvény előbb átvezetett egy szomszédos, szintén lakott katlanba, majd szép lassan eltűnt, így maradtunk az amúgy szerencsére igen jól működő megérzéseinknél. A gondot inkább a nyári nagy melegben gyorsan kiürülő vizespalackjaink jelentették, amit forrás híján csak olvasztott hóval, és az ebbe kevert sóporral tudtunk pótolni. Fene se gondolta volna, hogy Európa legcsapadékosabb magashegységében vízhiányunk lesz, a környékre eső évi 3000 mm előzetesen több, mint elégnek tűnt.
A morzsálódó sziklák, a hóolvasztás, a csúszós kőgörgetegek, a számos kitett szakasz és az állandó útkeresés rengeteg időt vitt el, így nagyon későn, délután 5-re értünk csak fel a csúcsra. Minden mindegy alapon pihentünk és nézelődtünk egy szűk órát, konstatáltuk, hogy Montenegro felől tényleg jelölt út jön fel – ezt az Index Bakancslistája is kipróbálta korábban -, majd megkezdtük az ereszkedést a harmadik úton, DK-re, a Valbona-i völgy felé.
Az út Valbona völgyébe errefelé vezet
Innentől a Maps.me alkalmazás már mutatott valamiféle ösvényt, ami a valóságban persze nem igazán létezett. A legnehezebb résznél egy kb. 10-12 méteres függőleges ereszkedést kellett produkálni egy, a falba fúrt sodrony segítségével. A szebb napokat is látott rozsdás drótot kettő csavar tartotta, a többi köztes már régen kiszakadt a helyéről, így az egész tákolmány szabadon lifegett a levegőben. Minket szerencsére még pont elbírt, de már nincs messze az idő, hogy teljesen feladja a küzdelmet az elemekkel, és akkor ott vissza kell majd fordulni az arra járónak.
A terep jóval nehezebb volt, mint a túloldalon felfelé, sötétedésig összesen 200 métert tudtunk csak ereszkedni, így kénytelen-kelletlen az egyik hágó melletti sziklabevágásban ütöttünk tábort, megittuk az utolsó korty vizünket, víz híján nem ettünk porkaját sem, káromkodtunk egy sort, majd elmentünk aludni.
Ötcsillagos sátorhely fél négyzetméter mohával a sátor alatt
Harmadik nap korán keltünk, megcsodáltuk a napfelkelte fényeit, és tovább indultunk a völgy felé. Két órányi porzószájú ereszkedés után találtunk egy koszvadt hófoltot, ahol feltöltöttük a vízkészletet, és ehettünk végre. A völgyig hátralévő kb. 5-6 órányi szakasz végig nagyon meredek, omladékony és nehezen járható, út csak egészen a vége felé volt, ahol a Maja e Popluks felől érkező ösvényre rátérhettünk. Délután 2 körül értünk a Simoni café nevű kvázi-menedékházhoz, itt volt forrás is, tulaj is, sör is, rendbe tettük magunkat.
Simoni café, a kvázi-menedékház
A már említett gurulós-bőröndös-öszvéres turisták tipikusan Valbon-ból Rragamon és a Valbona-i-hágón át jutnak el Theth-be, a Simoni café ezen az úton fekszik, kötelező megálló mindenkinek. Beszélgettünk más utazókkal és helyi guide-okkal is, merre jártunk, elismerésként bezsebeltünk néhány almát, sört és rakit is.
Az aznap éjszakát a Simoni café baldachinos padjain töltöttük, másnap pedig a Valbona-i hágón át, immár járt úton visszagyalogoltunk Theth-be. Szállásadóink messziről integettek :-)
Az eredetileg 3 napra tervezett túrából így lett 4 napos, embert próbáló küzdelem, de megérte.
Visszamegyünk!
Zsuzsi és Dudi
Ha valakinek kérdése van a témában, a dudi@dudi.eu címen megtalál.
https://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2018/02/dudas-alban-alpok-32.jpg13652048VPBAhttps://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2019/04/alfa-kontakt-logo-1.pngVPBA2018-02-23 13:16:302021-07-25 16:47:05Járatlan utakon az Albán-Alpokban
Albánia egyre kedveltebb úti cél. Évről-évre több turista érkezik. Most már a magyar utazási irodák is előszeretettel veszik be a kínálatukba, de a magánszervezésű utak is nagyon népszerűek. Tavaly szeptemberben, mint a szezon zárásaként egy jórészt nyugdíjasokból álló csoport érkezett hozzánk busszal. Egy hetet töltöttek itt. Ez egy rendhagyó idegenvezetés volt, mert végig a csoporttal laktam. Úgy alakult, hogy az utasok között egy hivatásos fényképész is volt, így Albániát most az ő szemén, kameráján keresztül mutatom meg.
A csoport programjába igyekeztük a lehető legtöbb látnivalót beletenni, a strandoláson kevesebb hangsúly volt (ők kérték így). Minden napra jutott kirándulás, egy nap pedig utazással telt, míg Durres-ből – ahol négy éjszakát töltöttünk –, lebuszoztunk Saranda-ba, ahol még hármat.
A megérkezés utáni napon Kruja-ba látogattunk. Felkerestük a várat, megnéztük a Szkander-bég múzeumot.
Berat volt a másnapi úticél. A várban kezdtünk, az Onufri-múzeumban, majd körbejártuk az erődítményt. Jól megéheztünk, így egy klassz étteremben gyönyörű kilátással a Mangalem-negyedre megebédeltünk, végül pedig felkerestük a Néprajzi Múzeumot. Ez is egy szuper nap volt.
A következő nap utazással telt. Átköltöztünk Saranda-ba, hogy a déli rész szépségeit is megismerjék az utasok. Két helyen álltunk meg út közben: az egyik a Llogara-hágó (ott mindig meg kell állni), aztán Borsh-ban, a vízesésre épült étteremben.
Másnap Butrint következett, körbejártuk a romvárost.
Visszafelé fürödtünk egyet Ksamil-ban. Szeptember vége lévén már nem voltak sokan, így az étteremben, ahol ebédeltünk, használhattuk a nyugágyakat is.
Az utolsó napon Gjirokastra és a Kék-szem forrás volt terítéken. Megnéztük a várat, vásároltunk a bazársoron.
Az utolsó helyszínünk az azúrkék forrás volt. Az időjárás végig remek volt, kiránduláshoz ideális, itt azonban elkezdett szemerkélni az eső, mintha tudta volna, hogy másnap reggel a csoport búcsút vesz Albániától.
A gyönyörű tájak, a hangulatos városok, az ókori romok állandóak. De az emberek, akik lakják ezt az országot teszik igazán élővé és egyedivé Albániát.
Az indulás napján korán reggel elbúcsúztunk, a csoport Görögországon keresztül haza indult, én pedig buszra szálltam Saranda-ban és visszajöttem Tiranába.
https://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2018/02/DSC03309-1_preview.jpeg8281280VPBAhttps://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2019/04/alfa-kontakt-logo-1.pngVPBA2018-02-09 16:47:072021-11-07 10:55:59Albánia egy profi fotós szemével
Az idei nyaralást repülő+bérelt autó megoldással terveztük, mindezt főszezonban, így a „turizmusilag közkedvelt” célpontok lehetetlenül drágának bizonyultak. Egy, a munkámhoz kapcsolódó megbeszélésen azonban látóterünkbe került Albánia. Beült a bogár a fülünkbe és addig duruzsolt, míg el nem döntöttük: idén Albániában nyaralunk! Megnézzük magunknak az országot, különösen a tengerparti részt, mert ha beválik, a következő években főszezonban itt fogunk nyaralni, elő/utószezoni áron.
Ígykezdi beszámolóját Ividő, melyet elküldött nekem, mert úgy érezte, szívesen megosztaná az albániai élményeit. A Wizz Air idén áprilistól közvetlen repülőjáratot üzemeltet Budapest és Tirana között, és ez érezhetően meghozta a kedvét Albániához sokaknak, akik eddig ódzkodtak a hosszú autózástól. Ividőék ugyan az ideérkezésbe tettek egy kis “csavart”, de vissza már a Tirana-Budapest járattal repültek.
Felkészülés az útra
Az utazás megtervezéséhez a legfontosabb és leghasznosabb információ források az alábbiak voltak:
Az interneten fellelhető fórumok, útleírások mellett a leghasznosabb “kedvcsináló” útifilm.
A www.alban.hu és az Albánia – mindennapjaink egy nem mindennapi országban blog oldalak.
Dienes Tibor: Albánia című útikönyve.
Beszélgetés egy Magyarországon élő albán kollégámmal (tulajdonképpen ez győzött meg).
A szállást, repülőjegyeket, az autót interneten foglaltuk.
A navigációhoz egy 2006-ban frissített offline térképet használtunk (iGO Navigation)
Az út
Albániát repülővel közelítettük meg Budapest – Bari – Tirana útvonalon, hazafelé pedig a közvetlen Tirana – Budapest járattal jöttünk.
1. nap: Budapest – Bari – Tirana
10 órát töltöttünk Bari-ban. Ez az idő elegendő volt, hogy bebuszozzunk a belvárosba, sétáljunk az óvárosban, megnézzük a San Nicola (Szent Miklós) bazilikát, ahol Szent Miklós (a Mikulás) ereklyéit őrzik. Ebédre klasszikus, a híresen finom dél-olasz, hajszálvékony isteni pizzát ettünk és a nyaralásunk egyetlen fagyiját. (Albániában elővigyázatosságból nem fagyiztunk, nem ittunk csapvizet, az italokból száműztük a jégkockát). Kisétáltunk a tengerpartra, a halpiacra, a kikötőbe, „lábat mostunk” a tengerben, ittunk egy igazán zamatos feketét, majd visszabuszoztunk a repülőtérre.
Tiranában valamivel éjfél után landoltunk. Amikor rárepültünk a kontinensre, érdekes volt látni, hogy a telkek, épületek, medencék különféle objektumok nagy számban körbe vannak rakva világító gömbökkel. Ezt később is láttuk utcaszintről. Albániában valamiért nagyon szeretik a kültéri fehér üveggömböket megvilágítva. :)
Az első éjszakát, vagyis azt a pár órát, ami maradt belőle, a repülőtértől 12 kilométerre található Britania hotelben töltöttük. A szállodától igényelt, még itthonról előre leegyeztetett reptéri transzferrel jutottunk el a hotelbe, ami a következőképpen nézett ki:
A repüléstől és fáradtságtól billegő fejjel éjjel fél 1 körül kisétáltunk a repülőtér érkező oldalán, ahol több volt az utasokért harcoló taxis, mint az érkező utas. Ebből a tolongó, szikár férfiakból álló tömegből hirtelen odalépett hozzánk két srác kezükben egy tábla a nevünkkel. Szó nélkül felkapták a bőröndünket és a parkoló felé vették az irányt. Pár perc múlva egy kombi autó hátsó ülésén lapultunk, elöl két fiatal srác ült és hangosan hallgatta a helyi kereskedelmi adót. Megkérdezte az egyikük, hogy honnan jöttünk, hogy utaztunk és merre megyünk Albániában? Udvariassági kör letudva. Az út hátralevő részén fáradtan pislogtunk a hátsó ülésen és tűrtük, hogy repítsen a sors, amerre akar, át a kukoricáson, poros úton, építkezéseken, kivilágítatlan utakon majd egyszer csak bekanyarodtunk egy udvarba és elénk tárult a kacsalábon forgó épület, amit a hotel honlapján is láttunk.
A Britania hotel éjjel, ahogy elénk tárult
Én előzőleg nem hittem benne, hogy valóban úgy fest majd a szálloda, mint a fényképeken. Sőt, az odavezető út sem azt mutatta, hogy lenne rá bármi esély. Később többfelé tapasztaltuk, hogy országszerte jellemző látvány amint egy-egy új, helyenként grandomán módon túlméretezett, túldíszített épület beékelődik a régi, használaton kívüli, ronda poros épületek közé.
A Britania hotel nappal
Reggeli a hotelben
2. nap: Tirana repülőtér – Durrës
Kihasználva, hogy a szállodát 11-ig kell csak elhagyni, alaposan kilustálkodtuk magunkat: kiélveztük a nem mindennapi barokkos pompát, amit az épület nyújtott, a komótosan elfogyasztott bőséges reggelit, majd egy visszfuvarral visszamentünk a repülőtérre az előre lefoglalt bérelt autót átvenni. Egy automata váltós Suzuki Splash volt a mi kis stráfos szekerünk a hátralevő napokban. Tipp! Célszerű az átvételkor saját fényképeket is készíteni az autóról, a sérülésekről, mert a bérelhető autók (is) tele vannak karcolásokkal, ilyen-olyan kisebb sérülésekkel és könnyen a „nyakunkba akaszthatnak” egy olyan sérülést, ami már az átvételkor megvolt, csak a cég által készített fényképről „véletlenül” lemaradt.
A “mi autónk” a szállásunk utcájában
Délután négy keréken nekivágtunk az első tengeri célpontunknak, a kb. 25 km-re található Durrës-nek. Egy magánház egyik szobáját foglaltuk le 50 méterre a tengertől, mely a nagymamától örökölt bútorokkal volt berendezve, a fürdőszobán és a konyhán 4 másik szobával osztoztunk, ami ugyanolyan meglepetés volt az ajánlathoz képest, mint a légkondi megléte (itt ezalatt egy ventilátort értettek). A szoba ára mégis alig tért el pár euróval az előző napi szállodától. A háziak azonban kedvesek voltak, és a szállás tiszta volt. A nap hátralevő részét a sekély, homokos tengerparton töltöttük, ahol a napernyő és emberrengetegben próbáltunk egy kis nyugalmas zugot és a 40 fokban némi hűsölést találni.
Durrës óvárosában nem jártunk, csak a déli részen fekvő új szállodasoron, ahol igen eklektikus hangulatban váltakozik a luxus és a nyomor. Az egész városrész olyan hatással bír, mintha egy nagyszabású építkezés közepén lennénk, ahol a közműveket még nem fedték be, a szemétszállítás nincs megoldva, de az épületeket lakják.
Csokis fánkot vegyenek! Vettünk. Finom!
Homokos tengerpart Durrës-ben
Kacsalábon forgó szálloda ékelődött be a régi csúnyácskák közé
Grill vacsora két főre, de négynek is becsületére vált volna
Reggel korán továbbálltunk, hogy a szállodasori nagy forgalomból mihamarabb kievickéljünk, de így sem elég korán. A város déli részén egy körforgalom osztja meg a nyári, csúcsszezonra jellemző, lépésben haladó forgalmat 5 irányba, amit éppen akkor 2 rendőr irányított, kezükben 2-2 „palacsintasütővel” össze-vissza kalimpálva. A körforgalomban a Mercedesek között a csacsi kordélytól a beazonosíthatatlan járművekig minden megfordult, volt aki többször is. Mint például mi, mire nagyjából sikerült jó irányba és jókor kitérni. Irány Vlora!
A térkép szerint autópályán vezetett a további utunk, a gyakorlatban azonban az út körforgalmakkal, útszéli és a körforgalom közepén elhelyezkedő dinnyeárusokkal, az autópálya melletti ingatlanhoz vezető közvetlen, merőleges bekötőutakkal és sok esetben a leállósávban szembeforgalommal volt tűzdelve. Ekkor született meg az albániai szlogenünk: „itt bármi megtörténhet, és meg is történik”.
Vlora-t északról közelítettük meg, így előtte pillantottuk meg a nagy rózsaszín lapos tájat, amit nagyon gyorsan közelről is megcsodáltunk: a Narta-lagúna melletti sólepárló volt eme holdbéli, misztikus táj. Annyira magával ragadt és lenyűgözött a vízlepárló medencék növény és állatvilága, hogy néhány órára be is szippantott a hely minket. Ott álltunk a Narta-lagúna és a sólepárló határán, szemben egy kisebb sivatag, aminek a túl felén ott a nyílt, azúrkék tenger, a Narta-lagúna északi része, amit azonnal célba is vettünk, és bár már késő délután volt, a szállásunk pedig még messze, de egy 20 perces csobbanásra szakítottunk időt.
A lagúna déli részét a Vlora-i szállásunk elfoglalása után néztük meg. A belvárosból az oda vezető út eklektikus (ez a szó szinte szinonimaként él bennem az „albániai hangulat” kifejezéssel) hangulatú városrészen, a tengerparti nyomortelepet körbeölelő, építés alatt álló szállodasoron vezetett keresztül, amit vastag por borított. Bár már késő délután, kora este volt, azért nekivágtunk megkeresni az útikönyvben leírtak szerint a lagúnában őshonos pelikánokat, a kis szigeten a kolostort, melyet csak gyalogosan fahídon lehet megközelíteni. A híd jelenleg építés alatt áll, a kolostor nem látogatható. Az útikönyv szerint a Narta-lagúna kiterjedése nagy és változatos, de azt a helyet nem említette, melytől a szavunk is elállt, amikor egy bal kanyar után hirtelen elénk tárult egy hatalmas, a tengerbe nyúló, a naplementében aranylóan izzó homokkőképződmény. A lagúnából sajnos többet nem is láttunk, mert elvarázsolt a látvány, és sötétedésig hallgattuk a homok és sziklagerinceken morajló tengert.
Homokkő képződmény
Alakzatok a homokkő képződményben
Naplemente a Narta-lagúna felett
4. nap: Vlora – Llogara-hágó – Dhërmi
Vlora-tól délre Orikum város felé haladva a homokos part kövessé, nyomokban sziklássá alakul át, a víz átlátszó kékké. Lassan magunk mögött hagyjuk az Adriai-tengert, és az 1027 méter magas Llogara-hágón átkelve elénk tárult a felhőkben úszó Jón-tenger, a távolban pedig megpillantottuk a Korfu feletti kis szigeteket. A hágó déli oldalán a szerpentint megtöri egy, az utazóknak kialakított panoráma terasz. Innen könnyen és biztonságosan tudunk rácsodálkozni az elénk táruló partszakaszra, valamint a sárkányrepülősök manővereit is megcsodálhatjuk. A hátralevő tengerparti szakaszra jellemző, hogy az autóút fent visz a hegyen, az adott települések is a hegyekre épültek, azonban a strandokhoz, üdülőövezetekhez a kisebb-nagyobb szerpentineken lehet lejutni. Nagyjából minden településnek van egy strandja.
Llogara-hágó
Látkép a Llogara-hágó tetejéről
Tiszta időben látszik a Korfu feletti néhány kis sziget
Banán terem az út mentén
A következő szállásunk Dhërmi-ben volt, ahol meglepetésünkre meglepetések voltunk. Egy hatalmas udvarban két apartmanház és egy mini hotel állt, a tulajdonos házaspár az árnyas udvar közepén egy citrus fa árnyékából igazgatták a kis birodalmuk életét. Meglepetésként érte őket az érkezésünk. A közös nyelv hiánya miatt nem derült ki, hogy miért igazolták vissza a foglalásunkat, ha nincs hely, de nyugalomra intettek minket és pár perc alatt úgy alakították, hogy kaptunk végül egy szobát. Igaz, hogy a wc és zuhany a beépített szekrényben volt, a szobában a csillárról lógó fokhagyma miatt éktelen bűz áradt, de a szoba tiszta és volt benne légkondi, ami az állandósult 40 fokban igen nagy áldásnak bizonyult a következő 2 éjszaka során, amit itt töltöttünk. Gyors bepakolás a szobába és irány a tenger. Itt végre ízlésünknek megfelelő volt a part és a víz. Hófehér kerek kövek, hosszú nádból készült napernyős strand nyugágyakkal, kellemes szellő a tenger felől és az öböl végén sziklák, barlangok és felfedezésre váró zeg-zugok, ahova azonnal ki is úsztunk.
5. nap: Dhërmi – Porto Palermo – Gjipe – Dhërmi
Útra keltünk felfedezni a Dhërmi és Porto Palermo közötti 25 kilométernyi szakaszt. Ilias nevű faluban megálltunk a tájat, egy vén olajfát, fügefát és a bárányokat, csacsikat megcsodálni, amikor megszólított egy idős bácsi. A következő mondatában már magyar szavakat is használt, aztán beolajozódott a nyelvtudása, amit állítólag valamikor fénykorában kamionosként szedett magára – mondta huncut szemekkel. Miska bácsi megkért minket, hogy vigyük el a szomszéd faluba, Vuno-ba a barátjához kávézni. Az úton magyarul (!) mesélt nekünk a környékről, de leginkább a strandokat mondta el, hogy melyikre mi a jellemző.
Vuno település
Nekünk Jala, ahol egy hatalmas szikla áll az öbölben és Gjipe, ahova csak gyalog vagy terepjáróval lehet lemenni mozgatta meg a fantáziánkat. Kitettük Miska bácsit a barátjánál és gyorsan lementünk az eredeti tervünk szerint Porto Palermo-ba Ali Pasa Tepelena várát megnézni, hogy a Dhërmi-be vezető visszaúton kipróbáljuk a strandokat. Végül a legizgalmasabb Gjipe volt, ahova egy darabig egy szerpentines úton autóval mentünk le, de az utolsó félórányi szakaszt gyalog lehet csak megtenni, viszont a látvány és az élmény kétszer ekkora gyalogutat is megérne. Hófehér köves strand, kevés ember, sátrak, nomád élet és kristálytiszta víz fogadott. Naplementéig itt maradtunk, szinte sötétben értünk vissza az autóhoz.
Útban Dhërmi-ből Porto Palermo-ba
Jala strand
Tengeralattjáró kijárat a hegyből
Az öbölben agave borítja a hegyoldalt
Tengeri kincsek
Ali Pasa Tepelena várában
Látkép a Gjipe strandhoz vezető útról
A távolban már látszik a Gjipe strand
Látkép a Gjipe strandhoz vezető útról
6. nap: Dhërmi – Ksamil
Korán reggel, a hőséget megelőzve keltünk útra, de ez csak egy illúzió volt, mert az állandósult 40 fokban nincs olyan, hogy nincs hőség. Reggel 7-kor 30 fok fölött jár már a hőmérő. Az előző napi útvonalon haladva indultunk el Saranda-n keresztül Ksamil-ig. Ekkor már nem álltunk meg sehol, kivéve egy forrásra épült étteremben kávézni, az autóból élveztük a változatos és pazar tájat. Ksamil-ba így elég korán megérkeztünk és kalandosan ugyan, de megtaláltuk szállásunkat, a Sara nevű Apartmant. Egy 4 emeletes tömbház, lift nélküli negyedik emeletén helyezkedett el egy bizarr hangulatú utcában. Az apartman fel volt újítva, azonban a visszaigazolással ellentétben a mi szobánkhoz nem tartozott erkély, konyha és a klíma távirányítóján 4 szoba osztozott egyszerre. Szerencsénkre a többiben nem laktak azon a két éjszakán, de biztosan okoz kellemetlen perceket, ha valaki nem 19, hanem mondjuk 25 fokban szeretne aludni. Éjszakánként pedig a szomszéd épület alján található bárból hajnali 3-ig hallgattuk non-stop a Despacito-t. Megkötöttük a kompromisszumot a hellyel és helyzettel, de a Sara Apartman az, amelyik biztosan lekerült a listánkról, hogy oda soha többet! Dhërmi-be a fokhagymás szobába is szívesebben mennénk vissza. :)
Utazik a család. Apa vezet, Anya kapaszkodik és szoptatja a gyereket, aki középen ül
Saranda-ba naponta több hajó érkezik
Ksamil – ebben az utcában laktunk :)
A Ksamil-i szállásunk belülről
Ksamil szigetei, a háttérben Korfu
Kilátás az apartmanból
Ksamil szigetei és Korfu
7. nap: Ksamil
„A hetedig napon megpihent” – így hangzik a bibliai idézet. Hát valóban, a hetedik napra annyira elfáradtunk, annyi csodát láttunk, annyi inger ért minket, hogy a szabadságunk alatti felfedező utunkon is extra szabadságra mentünk. Napozóágyat béreltünk a parton, jegeskávét rendeltünk és bámultuk a vizet és a hajókat, és szemben Korfut a naplementében. Az egész napot a tengerben töltöttük, ami aznap enyhén viharos volt, de a meleg széltől még izgalmasabb volt a táj, az azúrkék tenger és szemben Ksamil szigetei, és a távolban Korfu.
Ksamil szigetei
A sekély és tiszta vízben ki lehet úszni a szigetekre
Helyenként fehér homokos a part
Bérelhető nyugágyak
Sziklás partszakasz Ksamil-ban
Sziklás, búvárkodásra is alkalmas partszakasz Ksamil-ban
8. nap: Ksamil – Kék szem forrás (Syri i kaltër) – Gjirokastra – Përmet
Megkezdtük lassú visszavonulásunkat Tirana felé, hogy a repülőindulásra biztonsággal időben visszaérjünk. A visszaútra 2 napot szántunk. A szállásunk aznap Përmet-ben volt, de addig útba ejtettük a Kék-szem forrást. A forrásból másodpercenként 7,5 köbméter 10 fokos víz tör fel több mint 50 méter mélyről, így azonnal egy kisebb folyót alkot, mely pár kilométer múlva a Jón-tengerbe ömlik. A forrás vize elvileg iható lenne, viszont a helyi vagányok fogadásokat kötnek, hogy beleugranak, vagy átússzák a tiltó táblák ellenére. A jelenség lenyűgöző, az erdő és patak medre tele van szitakötővel. Itt megtapasztalhatjuk a kék és a zöld minden létező árnyalatát, valamint nagyon finom folyami pisztrángot is ehetünk a patak partján.
Utunk innen Gijokastra-ba, a palával fedett házak városába vezetett tovább, ahol a sivatagi hőség elől a várba menekültünk, majd Enver Hoxha szülőházába, ami jelenleg a Néprajzi Múzeum. Az óvárosban is tettünk egy rövid sétát a macskaköves utcákon, majd útra keltünk Përmet felé.
Gjirokastra
Enver Hoxha szülőháza, ma Néprajzi Múzeum
Enver Hoxha szülőháza
Përmet a szabályozatlan Vjosa folyó bal partján fekszik, az odavezető utunk hatalmas hegyek között, a patak partján kanyargott. Lenyűgöző és felemelő élmény volt a naplementében ilyen „díszletek” között megérkezni a kisvárosba, ahol végtelen csend és nyugalom honolt. Éppen a szieszta végére értünk a szállodához, ahol a recepcióstól megtudtuk, hogy Albánia legunalmasabb és egyben legbiztonságosabb városába érkeztünk. Itt soha semmi nem történik. Mindentől távolt van, ide senki nem jön turisztikai céllal, így a mi érkezésünk egy darabig eseményszámba megy a városban. Hittük is, meg nem is, de nyakunkba vettük a várost, egy vacsorával egybekötött esti sétára indultunk. Körbejártuk a város szikláját, a mecsetet, kérdezősködni próbáltunk étterem után, de itt már jellemzően az albán nyelven kívül csak görögül és olaszul beszélnek. Viszont az egész országban tapasztalt segítőkészség itt hatványozottan volt jelen. Étteremkereső kérdésünkre pár percen belül 4 férfi kísérőnk is akadt, akik az 50 méterre levő étteremig kísértek és „átadtak” minket a tulajdonosnak. Az étterem udvara az iskolaudvarral volt szomszédos, ahol a srácok rúgták a bőrt, de a tulajdonos elküldte őket, hogy ne zajongjanak, mert vendége van. És elmentek. Kaptunk étlapot és mellé magyarázatot kézzel, lábbal, hogy mi az ami nincs jelenleg (szinte semmi), de a szakácsnő kijött, hátulról átkarolta a vállam és mutogatott a kezemben tartott étlapon , magyarázott…, egy szót sem értettem, de éreztem, ez a mosolygós középkorú hölgy ma valami nagyon finomat főz nekünk, jó kezekben vagyunk. Így történt. Sült csirke salátával és paradicsomszószban sült marha került az asztalra olívás pirítóssal, sörrel – omlós, ízletes, zamatos – és mellé a szakácsnő érdeklődő tekintete a konyhaajtóból és a tulajdonos fürkésző szeme, hogy vajon elégedettek vagyunk-e? Azok voltunk. :)
Përmet
Përmet sziklája
9. nap: Përmet – Berat
Egy kiadós, pazar, ízletes (bármennyi pozitív jelzőt elbírna külön a fügelekvár és a paradicsom íze) szállodai reggeli után indulás Berat felé. A tengertől távol jártunk, így a hegyek között úgy éreztük, a pokol tornácán autózunk. Kora délután értünk el Berat-ba, az UNESCO öröksége címet viselő ezer ablak városába. Megkerestük szállásunkat az óvárosban, rögtön a vár alatt. Ez volt a legklasszabb szállásunk. Ha erre jártok, nagyon jó szívvel ajánlom a Vila Alexandert. A hegyoldalra épített villa, belső udvarokkal, kiülős részekkel rendelkezik. Minden fából, terméskőből és kovácsoltvasból készült, illeszkedve az óváros környezetébe. Csendes, nyugodt hely, mégis egy lépésre van mindentől és a házigazdák nagyon kedvesek, segítőkészek. Megnéztük a Néprajzi Múzeumot, ami rengeteg érdekes berendezési tárggyal, a városra jellemző életvitelt kiszolgáló építészeti megoldások bemutatásával, többnyelvű, többek között magyar nyelvű leírással is rendelkezik; sétáltunk a várnegyedben, megnéztük helyi vezetéssel a Király-mecsetet és az Ólom-mecsetet, majd a sziesztát követően andalogtunk egyet a felélénkült városközpontban. Sült kukoricát ettünk, amit az utcán sütöttek egy erre a célra átalakított mosogatótálcában, de volt szintén erre a célra átalakított babakocsi is. :)
Jár-gány Përmet utcáján, de bárhol szembe jöhet velünk egy hasonló
A türkizkék Vjosa folyó
Ő is a Vjosa
Lépcső Berat-ban
Néprajzi Múzeum – Berat
Berat
Kapu Berat-ban
Sült kukorica tankönyvbe csomagolva
Az utcán sütik a kukoricát
10. nap: Berat – Tirana repülőtér – Budapest
Talán az iskolai táborok végén érzi az ember ezt a fájdalmat a lelkében az utolsó, táborzáró tábortűznél, amit mi éreztünk, miközben kullogtunk Tirana és a repülőtér felé. Ez a nap a csöndes visszavonulásunkról, számvetésről szólt.
A Szerző – Nagy Baka Ividő , élményekkel telve hazafelé
Kisebb-nagyobb túráinkra, kirándulásainkra magunkkal visszük a gyógynövényes nyakpárnánkat, mert az utazás során, a tengerparti lustálkodáshoz, de akár éjszakai alvásnál is fontos a kényelem. A gyógynövényes tönkölypelyva töltete segít megtartani a nyakat, és ami a legfontosabb volt, hogy a 40 fok ellenére sem izzadtunk bele, mert kiválóan szellőzik.
Okok és élmények, amiért visszahúz a szívünk:
– hogy Ksamilban a körforgalomnál együnk egy csomó gyros-t. Ne hagyd ki, ha arra jársz!
– hogy a Narta-lagúnában egy egész napot, vagy kettőt eltölthessünk, hogy megkeressük a pelikánt, hogy még többet fürödjünk a homokos partú, mégis azúrkék vizében.
– hogy búvárkodjunk Porto Palermo-nál a szinte érintetlen sziklás oldalon.
– hogy legyalogoljunk ismét a Gjipe strandra, majd az egész napi fürdés és napozás után eltöltsünk egy éjszakát sátorban.
– hogy még több boldog csacsit lássunk. (Egyet láttunk, a hátán fetrengett az árnyékban.)
– hogy a Përmet-i édességboltban mindegyik édességet megkóstoljuk. Kettőt próbáltunk, mindkettőtől kulináris örömmámorba estünk.
– mert a szeméttárolással és –szállítással elég hadilábon állnak, de a szállások és éttermek mindenhol tiszták voltak.
– mert az árak a legdrágább helyen is a magyarországi átlagos árak szintjén vannak.
– mert bár az országban az épített környezet nem kiemelkedő (Berat és Gjirokastra kivételével), a természeti adottságok, a táj változatossága, a hegyek és tenger kapcsolata erősen tölti a lelket.
– mert Albánia (mint írtam), nincs agyonszabályozva, de az élet mégis kialakítja a megoldásokat úgy, hogy közben senki sem feszült, ideges és türelmetlen.
– mert Albániában bármi megtörténhet, és meg is történik. :)
Kinek ajánlanánk Albániát?
Bárkinek jó szívvel ajánljuk Albániát, aki barátságos vidékről érkezik, mint az alábbi mesében a vándor:
“Ült a bölcs öreg a Város kapujában, úgy esett, hogy ő volt a Város őre. Amint ott üldögél, látja ám, hogy közeledik egy vándor az úton. Oda is ér, illendően meg is szólítja:
– Adjon isten, öregapám!
– Fogadj isten, fiam – feleli az öreg. – Mi járatban errefelé?
– Én bizony szeretnék letelepedni ebben a városban. De mondd csak, öregapám, miféle emberek laknak itt? Jók-e vagy rosszak?
Az öreg visszakérdez:
– Hát ahonnan jöttél, ott milyen emberek élnek?
– Ó – mondja a vándor –, én egy igen barátságos vidékről jövök. Az emberek ott kedvesek és barátságosak, mindenki tiszteli a másikat, és ha történnek is összezörrenések, többnyire jóindulatúan sikerül elsimítani.
– Szerencséd van, fiam – feleli az öreg. – Jó helyre jöttél. Ebben a városban ugyanilyen embereket fogsz találni.
A vándor ezt örömmel hallja, be is lép a kapun. Az öreg tovább üldögél, és figyeli az utat. Kisvártatva egy újabb alak tűnik fel, és jön mind közelebb a kapuhoz. Ez az újabb vándor is tisztességgel köszönti őt:
– Adjon isten, öregapám!
– Fogadj isten, fiam. Mi járatban errefelé?
– Hát, én szeretnék a városban letelepedni. De áruld el nekem, milyen emberek laknak itt? Jók-e vagy rosszak?
Az öreg őt is megkérdezi:
– Ahonnan jöttél, ott milyen emberek élnek?
A vándor elkeseredetten húzza el a száját:
– Borzalmasak – feleli. – Azért is jövök el onnan, mert nem bírom tovább azt a tömény rosszindulatot, ami ott uralkodik. Elegem van az állandó intrikából, a becstelenségből, a gyűlölködésből.
– Hát, fiam rossz hírem van számodra – mondja az öreg. – Ebben a városban ugyanilyen embereket fogsz találni.”
Mirupafshim!
https://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2017/08/21.jpg11522048VPBAhttps://alfa-kontakt.info/wp-content/uploads/2019/04/alfa-kontakt-logo-1.pngVPBA2017-08-18 09:35:572021-02-04 14:51:33Albánia, ahol bármi megtörténhet és meg is történik
Weblapunk a böngészési élmény javítása érdekében sütiket használ. Amennyiben ezeket nem szeretné engedélyezni, úgy kikapcsolhatja őket böngészője beállításaiban.
